Az átlagos napok tartogatják a legnagyobb meglepetéseket és erre csak akkor jön rá az ember fia, mikor szembetalálja magát valami nem túl hétköznapival. Bár a Roxfort már amúgy sem egy hétköznapi hely a maga rejtélyeivel és dolgaival, a szellemekkel és a diákokkal. Az egész iskola egy figyelemfelkeltés hiszen mindenki a középpontba szeretne kerülni valamilyen úton-módon, ezért mindennaposak az átok küldések egymásra, a bájitalok vagy a vicceskedések.
Ezek már mind megszokottnak számít számomra, első évben még élveztem a dolgot, tetszett, hogy sose tudtam mi fog történni aznap de most? Most tudom, pontosan mire számítsak, ezért unottan hátradőlve az egyik kőpárkánynak nézek az ég felé. Magányra vágyok már egy jó ideje és szerencsémre az úgynevezett barátaim megértik a dolgot. Ehhez meg van az eszük.
Az idő kivirágzásával nekem is jobb kedvre kéne derülnöm, de néha úgy érzem elveszek a kétségbeesés tengerében. Meg akarok felelni az elvárásoknak, anyát büszkévé akarom tenni s bár nem örülök túlságosan a kényszer házasságnak, de még a jövendőbelimet is azzá akarom tenni. Vagy legalábbis ismerje meg kivel is kezdett ki, de érzem ez halálra van ítélve. Csak egy kirakat feleség leszek, pont, mint anyám, aki megtanulta a tisztelni és valamennyire bele is szeretett az apámba. Nekem nem menne.
A vihar előtti hangtalanság a legjobb alkalom arra, hogy mély gondolkodásba kezdjen az ember s ne vegye észre micsoda szürke már-már fekete fellegek kerülnek a feje fölé. A hangok valahogy kiszűrődtek egészen addig míg McGalagony sípszója nem hasít bele a dobhártyámba. Az egész kastély visszhangzik tőle s talán még a szellemeken is feláll a szőr ettől a hangtól, nem hiába. McGalagony professzor az a személy, akit mindenki tisztel és bármit mond az úgy van, úgy kell csinálni, nála nagyobb tekintélye csak Dumbledore professzornak van.
Felvéve a könyveimet indulok el a sípszó irányába, hogy megnézzem kinek köszönhető ez a szörnyű érzés, amely még mindig nem hagy nyugodni. Rossz előérzettel haladok fel a lépcsőn, a tömeggel együtt lépkedve és közben azon gondolkodva vajon ki miatt kaptuk ezt? Vajon mi történhetett?
- Azt mondják Travers és egy diák összeverekedett. – hallom a suttogásból kiabálássá avanzsáló hangokat, és lefagyok. Ajkamba harapva állok meg a tömeg közepén azon tanakodva vajon miért tehette ezt? Kit akart megvédeni? – Már nincs semmi, elmentek a gyengélkedőre. – jönnek a következő információk, miközben a tömeg belém-belém könyökölve haladna előrébb. Nem mozdulok, míg ki nem tisztul a járat, megvárom a többiek távozását majd csak utána kezdek el a gyengélkedő felé futni, mint egy veszett egér.
A gyengélkedő elé érve át kell küzdenem magam az odagyűlt emberseregen, és nem törődve azzal mit mondanak, horkantanak vagy épp kiabálnak belépek a terembe. Nem törődve a bent lévő tanárokkal, javasasszonnyal, aki a másikkal foglalkozik egyenesen jegyesemhez veszem az irányt.
- Jól vagy? Miért tetted? – érdeklődök leülve az ágya melletti székre. Aggódok, és ezt a felgyorsuló szívverésem is bizonyítja. Miért érzem hirtelen így magam? Miért jó nekem az, ha törődök vele? – Hozzak valamit? – hatalmas szemekkel nézek rá, amiből jól kiolvashatja mennyire aggódok érte.

Merlin látja lelkemet mennyire nem kívánok senkinek sem rosszat, főleg nem azoknak a személyeknek, akiknek köze van hozzám. Előfordul, hogy nem tetszik mindenkinek a lépése, de a testi épségének megőrzése számomra nagyon fontos.
Ezért próbáltam minél gyorsabban a gyengélkedőre jutni, hogy megtudjam mi történt az én kedves ismerősömmel, aki megint nagyfiút próbált játszani. Kíváncsi lennék min kaptak össze, de valami azt súgja nem én leszek az a személy, akinek elárulja ezt a dolgot. De néha, az ember pozitívan csalódik a társaiban és a lelkem mélyén próbáltam ezt sugallni saját magamnak. Próbáltam pozitív gondolatokkal megtölteni az elmémet, figyelni az apró örömökre az életemből és felidézve mindazt a szép pillanatot – elég kevés van belőlük – amiket Raphaellel osztottam meg.
Mégis mikor beérek az ágyához elönt egyfajta aggodalom, ami eddig is jelen volt, csak nem volt ennyire erős, mint most. Túlságosan elöntenek az anyai ösztönök, mikor egy sérült állatot vagy embert látok. Túl fontosak nekem. Nyújtogatom a nyakamat, hogy a pár ággyal arrébb lévő félt is szemügyre tudjam venni, de a körülálló személyek sokasága nem enged láttatni semmit így hát leülök az ágy melletti székre.
Hangtalanul próbálok létezni, nem szeretném kihozni a sodrából Raphaelt mégsem tudom megállni azt, hogy ne kérdezzek valamit. Aggódok, és ilyenkor fecsegek. Kérdése bűntudatot ébreszt bennem, amiért ilyen bugyuta dologgal traktáltam őt, miközben próbál nem szenvedni.
- Sajnálom, béna kérdés volt… - kérek egyből bocsánatot, és már épp mondanám, hogy ha szeretné akkor magára hagyom és küldök valaki mást helyettem, mikor meleg ujjainak érintése perzselni kezdi a csuklómat. Arcát kémlelem, valami jelet keresve rajta, ami segédvonalként irányítana, de nem látok semmit. Nyugodtnak tűnik, én pedig akaratlanul is átengedem magamat annak az érzésnek, amit már régóta várok. Az odafigyelésnek. Engedem, hadd döntse fejét a vállamra, és lágyan elkezdem simogatni kezét miközben egy régi dalt dudorászok. Kiskoromban énekelték nekem nagyon sokszor, mikor nem éreztem jól magam.
- Emlékszel még a negyedikes bálunkra? Pont a múltkor láttam róla egy fényképet… - akkor került hozzám közelebb a fiú, és azóta a kapcsolatunk megállt. Néha két lépéssel előrébb, néha pedig hattal háttrébb kerülünk. És azok a pletykák sem segítenek túlságosan… de most mégis én vagyok itt mellette ez pedig felébreszti bennem a reményt. Talán túl naiv vagyok, de örülök az apró dolgoknak…