Basil Jorgensen Fitzgerald

I’m not gonna lie, I’m pretty uncomfortable of all the time.

Basil


44


Aranyvérű


Nekem igazán mindegy ki a mufti, csak én ki legyek fizetve. Amúgy a jelenlegi szerződésem szerint magánál a Sötét Nagyúrnál vagyok beosztásban.


animágus- mosómedve


Halálfaló


Simon Pegg


Saját féleség

A családom régen minden bizonnyal óriási befolyással rendelkezhetett a skót varázslótársadalomban. Vagy söpredékek voltunk, akiknek csak a származás maradt. Esetleg a kettő között valamiféle megtűrt família. Őszintén fogalmam sincs. Mindkét szülöm meghalt, engem pedig egy vadidegen varázslóházaspár nevelt sajátjaként. Velük sem tartom a kapcsolatot. Volt egy mugli feleségem. Volt. Elváltunk. Csúnya volt. Mármint a válás. Hogy mondod? Gyerekek? Nem. Dehogyis. Illetve nem lenne ellenemre, de nem vagyok az a példakép alkat, akire rá lehetne bízni egy kölyköt. Sajnálnám szerencsétlent.
Tehát a kutyámon meg a macskámon kívül csak egy-két cimbora maradt. Fefe, példának okáért. Biztos ismered. Majdnem olyan jóvágású, mint én, egy kicsivel több hajjal. Meg talán egy fejjel magasabb is.
Még mint mondhatnék. Ó, Voldemort. Nos, nem igazán ideológiai szempontok vezettek az antiszemita úriember csontos karjai közé, hanem inkább az a puszta elgondolás, hogy ha már van pénz egyenruhára, maszkra, illetve egy tetováló művészt is bérbe tudnak venni állandó munkára, az egyen-tetkó miatt, akkor miért ne élhetnénk meg mi is, apró kalauzhalak a pörölycápa oldalára tapadva?
Mondjuk ezt a tetoválásdolgot nem igazán értem. Nem az lenne a lényeg hogy elvegyüljünk? És ebben a nagy elvegyülésben vajon mennyire van segítségünkre egy óriási koponya egy kígyóval körülötte? Mármint azért ez elég árulkodó. Nem mondom, egy unikornis szivárvánnyal kevésbé lenne feltűnő, ám inkább kérdőjelezzék meg a szexualitásomat, minthogy egyből az azkabanba zárjanak a pőre fellengzés miatt.

Annak idején, a Süveg, a Hollóhátba osztott be. Óriási volt a felháborodás, részemről legalábbis. Már akkor is tudtam, hogy képességeim nem elegendőek ahhoz, hogy bármiféle nagy dologra legyek hivatott. Habár az tény, hogy megvan a magamhoz való eszem. A látszattal ellentétben egészen gyors a felfogásom, és a megfigyelőképességem is egészen okés. Igen, tudom hogy első blikkre nagyon ostobának tűnük, az ügyetlenségem meg az állandó kérdezősködés miatt, de ettől tekintsünk el.
Nem vagyok egy nagy nőcsábász. Valami volt bennem…vagy inkább hiányzott, amiért a nők szeme ritkán akadt meg rajtam. De jól van ez így, sosem zavart a dolog. Mondjuk a történethez az is hozzátartozik, hogy viszonylag egyszerű zavarba hozni, valamint az önbizalmam is a béka segge alatt van ebből a szempontból, de nem most fogok családot alapítani, úgyhogy nem kell kétségbeesni.
Amúgy mindezek ellenére, olyakor kifejezetten határozott a fellépésem. Nem nagyon tolerálom a hülyeséget, a hisztit, ámbár sokat panaszkodom, és ha a „nem” egy érzelem lenne, minden bizonnyal állandó jelleggel kerítene hatalmába.
Apám egyszer azt mondta, hogy a szívem az a helyén van. Ezzel szeretnék egyetérteni. Meg van bennem az ambíció, hogy jó dolgokat tegyek, de valahol félúton mindig rossz ösvényre lépek, és valami eltereli a gondolataimat. Ellenben nem okoz nehézséget segíteni, vagy meghallgatni a környezetem gondját baját. Vagy egyszerűen csak foglalkozni a barátaimmal.
Nem vagyok ambiciózus, sem különösebben motivált. Vagy tehetséges. Ellenben lusta, és türelmetlen igen. Hamar felbosszantom magam, könnyen pánikba esek. Izgulékony vagyok, akadékoskodó, aggodalmas.
Becsületes? Boldog lennék, ha megengedhetném magamnak a luxust, hogy az legyek. De pénz beszél, kutya ugat. Rengetegszer hoztam rossz döntést az életemben azért, mert le voltam égve. De legalább azzal tisztában vagyok, hogy ha elbasztam. Ez is valami nem?
Igen, valami. Valami, ami állandó lelkiismeret furdalással, görcsös gyötrődéssel jár, valami, ami elől az alkoholba, és a cigarettába menekülök, amiért házsártos vagyok, és nem ritkán goromba, szarkasztikus, csípős, és lusta…valamint végtelenül ostoba, mert újra és újra kész vagyok elkövetni minden hibát amit az életemben elkövettem, mégpedig azért, mert gyáva vagyok.
Kimondtam, gyáva. Féltem a bőrömet, és aggódom, hogy ez a félelem annyira elhatalmasodik rajtam, hogy egyszer képtelen leszek lemondani magamról, és akkor, amikor a legfontosabb lenne, ismét csak rossz döntést hozok. De a légijesztőbb az az, hogy ezzel nem magammal, hanem másokkal cseszek ki.
Mert addig nincs semmi probléma, amíg egyedül vagyok, és csak magamnak okozhatok csalódást. De mégiscsak jó lenne változni nem? Rendbe tenni az életemet. Valahol máshol újrakezdeni. Talán okot sem kell találnom hozzá. Talán. De amíg egy talánra akasztom a jövőmet, addig bizony semmi nem is fog történni.

 
-Születési hely?
-Nem a névvel szokták kezdeni? – pillantottam körbe, és tudom- tudom, noha idegesnek kellene lennem a jelen szituáció miatt, inkább zavarodottságot érzek. Az esetek nagy többségében amúgy ez így van. Afféle védelmi mechanizmusnak is hívhatjuk, hiszen a tény, hogy hajlamos vagyok elveszni a részletekben, több ízben is mentette már meg az életemet. Csokisban, vaníliásban, stb. Mert ugye a sok kérdéssel időt nyerek, és az idő…pénz. Ez a párhuzam főleg abban mutatkozik meg, hogy egyikből sincs túl sok.
-Születési hely?- a kérdés kérlelhetetlenül koppant kettőnk közé, más módszerhez kell folyamodni, ha ép bőrrel meg akarom úszni ezt az egész kalamajkát.
-Stirling, Skócia.
-Egy skót. – horkant fel mögöttem valaki gúnyosan.
-Most mi az? Bajod van a skótokkal? – pattantam fel harciasan, de amint megláttam a fickó sebhelyektől tarkított arcát, úgy határoztam, hogy jobb visszavenni az agarakkal. Nem is vagyok olyan erőszakos. Féltem az irhám na.  És mivel sajnos a karjai olyan vastagok voltak mint az én combom, így békítő mosolyszerű fintorra húztam a szám. – Végülis semmi baj…nem lehetünk egyformák. – motyogtam, ahogy visszazuhantam a székemre. Tulajdonképpen nem ér annyit, hogy elpáholjanak. – Mi skótok amúgy is rém furák vagyunk. De jól főzünk! Ha gondolják…
- Foglalkozása?
-Átoktörő…-vallottam be kissé kelletlenül. A valóság ettől ordas távol áll. Átoktörő volnék. De a minisztériumi fizetésből sajnos nem futja a számlákra, valamint a válóperre is… illetve…Most mi van? Igen, a volt nejem egy mugli, és a muglik…jó, figyelj csak, ez most nem lényeges… tehát. Hol tartottam? Igen. Átoktörő…
- Egy átoktörőnek, mióta hivatala betörőt játszani?
-Betörőt? Nem, én…
-Mr. Neneth kincstárából a minap elveszett egy égkövekkel kirakott sárkánytojása…
-Ó, egy tojás! – kiáltottam fel. –Lehet találkoztam vele a fekete piacon... Milyen színű volt?- érdeklődtem, mutatóujjamat az ajkamra támasztva…
-Kék.
- Ó, akkor sajnos nem tudok segíteni. – sóhajtottam fel csalódottan.- Amire én gondoltam, az vörös volt, aranyberakással…- kezdtem bele, de a mondat végére sajnos nem jutottam el. Egy elég kínos negyedóra következett, amit amolyan egyoldalú bunyónak keresztelnék, hogy az már súrolja az „úgy elpicsáztak, hogy édesanyám sem ismer rám” párharc határait…
- És így szereztem a monoklit. – fejeztem be a történetet hátradőlve. Nem egy díjnyertes elbeszélés, de kellemetlenül fedi a valóságot, és bár szemrebbenés nélkül átvágok akárkit a palánkon, azért Fairfax túlságosan jól ismer ahhoz, hogy tudja, jellemrajzom mellőz mindenféle hősiességre való hajlamot. Kár lenne a körítés.
-De miért kérdezték, a születési helyed? –kérdezte a csapos.
- Gondolom a minisztérium miatt, vagy mittudomén. – dörmögtem felhörpintve a whiskym maradékát. –Amúgy sem illik hallgatózni, sicc innen. – legyezgettem arrébb a fickót, aki kelletlenül, de odébb törölgette tovább a poharakat.
-És mit szólt a főnököd?
-Fogalmam sincs. Nem voltam bent azóta. –sóhajtottam bánatosan.
-Erre inni kell.- töltötte újra Fairfax „Tökéletes haj” a poharamat.
-Ó nem lehet. Holnap próbálom visszakunyerálni az állásom.- tiltakoztam bágyadtan.
-Micsoda?
-Igen. – bólogattam.- Valamiből fizetni kell a számlákat.
-Basil…- kezdett bele. – Van egy remek ötletem.
- Várj. – öntöttem még egy kört a poharakba, félig megittam a sajátomat, és a számat törölgetve intettem. – Folytathatod. – ezután három újabb kupicát voltam kénytelen legurítani, pedig csak egy mondat hangzott el a zseniális tervéből, de az is olyan meredeknek tűnt, hogy képtelen voltam józanul tovább figyelni. Abszurd. Nem lesz tetoválásom. Nem, és nem. Főleg nem ez.
Nem mellesleg pedig Fefének akkora baromságok jutnak az eszébe. Mindig. Nem tudom miért is lepődtem meg. És valahogy mindig sikerül engem is belerángatnia. Mindig, érted? Pédául ott van a drog-konvoj oroszországból. Vagy minden más. Már a roxfort óta Fefe volt az igazi szakértője a baj keverésnek. Nem is a keverésnek. Hanem a lehetetlen helyzetek felfedezésének. És nekem mindig mindenhol ott kellett lennem. Persze nem mondom…Fefe volt az egyetlen barátom mindig is. De ami sok, az sok. Ebbe nem megyek bele. Kész hülyeség.
Jól sejted, kedves olvasó, a második üvegcse whisky után már jóval befolyásolhatóbb állapotba kerültem, ám még így is fenntartásokkal kezeltem a dolgot. Kezelem még mindig. De így esett, hogy pusztán anyagi megfontolásból csatlakoztunk mindketten a Halálfalók bősz seregéhez.
Nem vagyok elragadtatva.