Singin' this will be the day that I die

Ott hagytam Kevint. Ott hagytam mindenkit. Akit szerettem, akit nem, akit ismertem, akit nem. Akinek tartoztam, aki tartozott nekem, aki szeretett, és azt is...aki nem. Egy nagyobb kézitáskával jöttem ki a lakásból Londonban. Bevallom, könnyes szemekkel néztem utoljára Kevinre. Olyan zavaros volt a fejem, mint amilyen zavarosan és csapongva írom most ezeket a gondolatokat és emlékeket. Kevin volt az egyetlen, akitől elbúcsúztam. Rajta és Iggy-n kívül azt hiszem, senki nem tudta, hogy elmegyek. Azt főleg nem, hogy nem jövök vissza...

Hoppanálnom kellett volna, de csak róttam a sötét utcákat, megállás nélkül, a tudattal a fejemben, hogy nemsokára már nem mozdulnak többé ezek a lábak. Folytogatott a levegő, alig csúszott le a whisky a torkomon. Elhoztam a megbontott üveget a lakásból, az volt a másik kezemben. Az utolsó pár kortyot kellett csak leönteni már, hogy az üres üveget éles csattanással törhessem szilánkosra a téglafalon. Megvágtam a kezemet. A táskám már a pocsolyában ázott, nem rég állt el az eső. A tenyeremből kibuggyanó vércseppekben láttam a szívem utolsó pár lüktetését. Egy Tarah-ért. Egy Kevinért. Egy Ashe-ért és egy...Gaiáért...

Másnap délelőtt Roxmortsban kellett volna lennem. Tarah-nak kimenője volt, megbeszéltük, hogy találkozunk, és együtt töltjük a napot. Hiányzott a kicsilány. És most már örökké hiányozni fog. Megráztam a fejem, véres tenyeremet a nadrágomba töröltem, és végül mégis azzal a kezemmel igyekeztem piros színnel álcázni ködszínű könnyeimet. Kiemeltem a táskámat a pocsolyából, és eltűntem a saját sötétségemben.

Három nap volt szinte evés nélkül, de csak két üveg whisky fogyott el. A skóciai házunkba érkezésemtől kezdve másnap reggelig csak hánytam, és a legtöbb időt a mosdó fapadlóján töltöttem. Azt hiszem, sírtam is egyszer-egyszer, de erre már nem emlékszem pontosan, mert többnyire be voltam rúgva. Még első nap megkaptam Tarah levelét, de képtelen voltam válaszolni rá. Nem keleltt volna újra és újra elolvasnom, mert mindegyik olvasás után a WC-kagylóba dugtam a fejem. Leginkább csak alkohol és epe távozott a szervezetemből, mondhatnám méregtelenítésnek is, de sokan megcáfolnák. Ha jól rémlik, aludtam valamennyit a padlón, de többnyire a sírásba és a hányás okozta erőlködésbe aludtam bele.

Három napot kellett várnom, mire megjött a zsupszkulcs a Minisztériumból. Felkaptam a táskám, amiben már nem volt se sör, se whisky, se remény. Feltakarítottam a mocskomat, felvettem a dzsekimet, és másnap már egy amerikai hotelben keltem. A többiről nincs értelme mesélnem, mert csak azt tudnám elmondani, hogy kezdek beleőrülni a fájdalomba, abba, hogy búcsúleveleket kell kiküldenem, hogy Tarah-t egyedül hagytam, hogy Ashe-től képtelen voltam bocsánatot kérni, Kevint cserben hagytam, Gaiának pedig sosem mondtam el, hogy szeretem. Többször voltam rosszul, kétszer el is ájultam, de valami istenverte oknál fogva, nem sikerült csukva tartanom a szemem. Nem érdemes mást mondanom, ahogy közeledik az utolsó ébren töltött órám, egyre inkább eltölt a bűntudat, az önsajnálat, a megbánás, a honvágy és leginkább a félelem. Nem volt jogom ezt tenni senkivel, azokat, amiken már nem tudok változtatni, és nem kellett volna búcsú nélkül elmennem, mert ki szakít a szeretteivel levében? Hölgyeim és uraim, Heracles C. Bancroft...