Meredith Dalton

Just when you think it can't get any worse, you run out of cigarettes.

Meredith


46


Félvér


Semleges


Vérfarkas


Boszorkány


Winona Ryder


Keresett

Tizenhat voltam, mikor utoljára láttam a szüleimet. Apám gyógyító volt, édesanyám pedig matematika tanár. Testvérem nincs. Nem tudom, hogy eltűnésem után kerestek-e. Biztosan. Végülis szerető családban nőttem fel, mindenki törődött mindenkivel. Nem az ő hibájuk, hogy egyetlen szem leányuk ideje korán elkanászodott, és egy ostoba véletlennek köszönhetően vérfarkassá lett. Gondoltam miért büntetném őket a szétmarcangolt testemmel, a havonta egyszer jelentkező bundás őrülettel? Így elszöktem. Mindent, az iskolámat, barátaimat és a családomat hátrahagyva angliába utaztunk. Én, és a férfi akinek az „új életemet” köszönhetem.
Kitalálhatod, nem tartott sokáig. A következő sem. Basil. Már nem érzek haragot. Semmit nem érzek azzal a pojácával kapcsolatban. Mondjuk egy cseszett levelet igazán hagyhatott volna a fiának legalább.
Mert van egy fiam is. Beck. Bevallom eleinte úgy hiányzott, mint pestis a lepratelepről. Kénytelenek voltunk elhagyni a falkát, és letelepedni. De aztán ahogy teltek a hónapok, szépen lassan Beck lett a mindenem. Persze még ekkor sem volt fényes a helyzet, nem halmoztam el az anyai szeretet minden sugarával a kissrácot, de miután lelépett Basil, a mi életünk is rohamosan egyre könnyebb és könnyebb lett. Elvoltunk ketten. Persze nem felhőtlenül.
Kérdezheted, zavart, hogy kvibli lett? Az jobban bosszantott, hogy mindennek ellenére vérfarkas lett. Ezt ha letetett volna szívesen kihagytam volna a repertoárból.
Aztán mint minden jónak, ennek is véget vetett az én személyes hülyeségem. Eltűnt, éveken keresztül semmi hírt nem hallottam róla. Megviselt a dolog, de az élet megy tovább. Felépítettem egy farmot. Varázslények, bestiák, és más állatok népesítik be. Például Amycus és Dung…
Na nem, de Amycus és Dung is éppen nálam vert tanyát. ahogy egy békésnek látszó szellem is, Robert. Igaz, Wolfgang nem lakik nálam, mégis állandó bútordarabnak számít a farm életében.
Évekkel később Beck ismét megjelent. Örültem neki, de tanácstalan is voltam. Vagyok, még mindig. Egész helyes kis kommuna épült itt ki, vele csak még kerekebb lett a történet. De ami azt illeti meglehetősen aggódok. Most, hogy minden egészen helyrejött, már csak arra várok, hogy mikor üt be a ménkű és baszódik el minden egy pillanat alatt.

Mit szeretnél hallani? Számoljak be minden gyarlóságomról, elkövetett bűnömről, a vezeklésről, lebbentsem fel a fátylat egy megkeseredett egyedülálló anya pokoli mindennapjairól? Ugyan. Az egész ott el van b.szva, hogy kiöregedtem már az önsajnálatból, és az önmarcangolásból. Meghagyom a kölykeimnek ezt a vígságot.
Elmúltak azok az évek, amikor a miértekre hajtottam a választ. Sajnos kénytelen voltam felnőni, és a tényekkel szembe nézni, egy négyéves poronttyal az oldalamon. Szar volt. Nem is tudom miért hazudtam Beck-nek arról a levélről. Talán, hogy kettőnk közül inkább én csalódjak nagyobbat az apjában, esetleg kényelmesebb volt ezzel takarózni, mintsem a szemébe vágni, hogy apád már a legelső pillanattól fogva nehezményezte a létezésedet. Nem mintha amúgy problémát okozna az őszinteség. Legyen akármilyen bántó, nem kell félned elmondom, hogy nevetségesen festesz az új kabátodban, hogy hülye döntést hoztál,  vagy akármi.
Szigorú vagyok, és keménykezű. Gyűlölöm a hisztit, és az idiótákat. Dohányos, vérfarkas, nyugodt, következetes, gyakorlatias. És olykor, ha úgy állnak a csillagok, és jobb lábbal keltem, bohém, vidám, és kedélyes. Sőt! Odáig merészkedek, hogy kedves is.
Annak ellenére, hogy az esetek többségében nem ez jön le, azt is a számlámra írhatod, hogy túlzottan szentimentális vagyok. Szeretem a fiamat. Azokat a kölyköket is, akik a farmomon laknak. Igen, elismerem, Wolfgangot nem kímélem. Szórakoztató fickó, és ami azt illeti, kijelenthetjük, hogy megbízom benne. Végülis ha a gondjaira merem hagyni az állataimat, akkor annyira nem lehetek kegyetlen igaz? Lehet nagyok az elvárásaim, de ez ne tévesszen meg. Szeretem minden rajtatartani a szemem.
Oké. Várom. Mondcsak. „A keserű, szarkasztikus külső, lágy vajszívet takar.” És ha így van? Miért bűn az, hogy nem akarom, hogy egyből a kenyérre kenjenek? Goromba vagyok, házsártos, cinikus, gúnyos, kárörvendő, de nem tudom…elég ha mindezt azzal kompenzálom, hogy törődök másokkal? Nem csak az állatkáimmal. Merthogy őket is imádom. Főleg Bessie-t. Ő a tehén.

 -Tudod nem is azzal van a probléma…megértem én, na de háromszoros áremelés? Pár kibaszott répáról van szó! – fakadtam ki hirtelen. Igazából negyed tonnáról. De annyi állat él itt…meg varázslény. – Persze, nem válaszolsz. Mit is mondhatnál. Nekem sem kellene meglepődni. – dörmögtem a hajamba túrva. Bakancsommal feldúltan arrébb rúgtam egy megszikkadt sárdarabot. Aztán ha már belekezdtem, gondoltam, ennél mélyebb nem lehet. - Meg itt van az a lókötő is. Ne nézz így, tudod kiről beszélek. Egyszer csak lelép. Pontosan mához nyolc éve történt.  Se szó, se beszéd. De még csak levelet sem kaptam tőle. Persze sejthettem volna, már akkor, amikor belépetem a házba.

Valami nem stimmelt. Szokatlan és borzongató csönd fogadott. Nem az a fajta csönd, ami akkor lepte el a házat, amikor Beck elaludt, vagy amikor kilógott a barátaival, vagy egyedül csavarogni. Az a fajta csönd várt otthon, ami akkor süvít végig a folyosókon, amikor valaki zaklatottan távozott onnan, magával rángatva annak egy olyan esszenciális árnyalatát, ami az otthont otthonná varázsolja. Szóval ezután egy szimpla házat és egy kihalt birtokot mondhattam magaménak.
Lepakoltam a két tömött nejlonszatyrot a konyhában, szépen lassan elraktam mindent a helyére. Hátha ez egyszer tévednek az intuícióim, hátha még hazajön. De tudod valahogy mindig megéreztem ha változás közelített. Sajnos most is így volt. Tartva a tényektől lépkedtem felfelé a lépcsőn. Talpam alatt üresen nyikorgott a korhadt deszka. A szőnyeg is magányosan gyűrődött a parkettán, az ajtó is magányosan nyílt ki, de a földön heverő sárga, gyűrött papírcafatok beszédesen hevertek mindenfelé. Egy pillanatra én is meginogtam. Nem kellett búcsúlevél, tudtam, hogy elment. Szerettem volna sírni, egy sarokba kuporogni, de csak egy mély, reszketeg sóhajra futotta. Erősebb vagyok én ennél. Két férfi után, most egy harmadik is elhagyott. Az én egy szem fiacskám. Semmi teteje nem lenne megsiratni, hiszen félig meddig az én balfaszságom üldözte el. Csak abban reménykedek, hogy legalább vigyáz magára.
Némán, csökönyösen, könnyek nélkül felszedegettem a földről a cetliket, és tűzre dobtam őket. Kint eleredt az eső, és az én otthonomból egy ház lett csupán. Elgondolkodva rágyújtottam, és megmelegítettem a vacsorámat. Megterítettem. Egy főre. Mennyire patetikus lenne, ha hónapokig azt játszanám, hogy tévedésből két tányért veszek elő. Mintha várnám, hogy bármelyik pillanatban hazajöhet. Örülnék, ha így lenne. De nem vagyok optimista, és naiv sem. Elfogadtam a tényeket.
Egyszerűen csak tovább kell menni. De merre?
Az első hónapokban sok mindennel próbálkoztam. Megszerettem a jazz-t. Elkezdtem kötni. Meguntam. Még egy mugli állásinterjúra is eltévedtem, de mugli végzettségek nélkül semmire sem megyek, így ezt is hagytam inkább. Párszor még randizni is voltam. A férfiakról alkotott véleményem jelentősen leromlott ezen alkalmak hatására. Semmi komoly. Csak egy halom részeges balfasz. Sokat olvastam. Magányos éjszakáimon majdnem kabátot húztam, hogy megkeressem Becket, de aztán inkább otthon maradtam. Vérfarkast játszottam. Mondjuk arra sosem vett rá a lélek, hogy a minisztériumhoz forduljak. Kirázott a hideg attól a bagázstól. Valami egyszerű dologra vágytam.

- Tehát építettem egy farmot! –tártam szét a karom, körbe mutatva az éledező, nyüzsgő birtokon. – Amire büszke vagyok. Arra viszont kevésbé, hogy egy tehénnek öntöm ki a lelkem. – sóhajtottam fel, felkapva a tejjel töltött vödröt. Kezd elmenni az eszem. – Köszi Bessie. – simogattam meg szeretettel a boci fejbúbját. – Később még találkozunk.
Még korán volt. Wolfgang hamarosan ideér. Rágyújtottam. Főztem egy kávét magamnak. Kis töprengés után, még egy adagot odaraktam a srácnak is. Lehet kicsit túl szigorú vagyok vele. A többiek még távol vannak az ébredéstől, de addig gondolom végig böngészhetem a Reggeli Prófétát. Vagy készítek egy reggelit.
Lehuppantam az egyik székre és komótosan kiterítettem az újságot az asztalon. Ezt a pillanatot választotta ki Robert is, hogy megjelenjen. Persze akkor még nem tudtam a nevét, sőt az életben nem találkoztam vele. Csak egy jámbor tekintetű szellem volt. Kivettem a cigit a számból és egykedvűen rápillantottam. Kár lenne meglepődni az ilyesmin a temérdek varázslény között. – Segíthetek? – kérdeztem visszacsukva a magazint.