Ha azt vesszük, aránylag ritka, hogy két vérfarkas egymásra találjon, utána pedig még bele is szeressen a másikba – mert ne finomkodjunk, most nevezzük őket vérfarkasnak, végül is nem az a része érdekel a történetnek, hogy mit csinál egymással két megnyomorgatott ember, nemde? Olyat bármelyik moziban látsz, ha épp túl sok apró húzza a zsebed. Te kis kíváncsi, perverz fasz.
Mondjuk pechedre sose tudtam meg, hogy találkozott Meredith és Basil - a szüleim. Az tény, hogy szerették egymást. Az is tény, hogy nem akarták learatni szerelmük gyümölcsét, de az ötvenes években, pénz és tulajdonképpen minden nélkül sehogy sem tudták elintézni az abortuszt. Pedig voltak alternatív módszereik – ráolvasás, méreg, amit akarsz. (Tizennyolc éves koromban találkoztam egy látóval, szerinte ezek miatt az elbaszott próbálkozások miatt lettem kvibli, mondjuk, fogalmam sincs, hogy ez igaz-e.) Aztán végül mégis megszülettem, ők pedig nem győzték bizonygatni, mennyire nem akartak annak idején az életükbe.
Meredith a jobbik eset. Ő csak esős napokon emlegette fel, hogy miket tett meg, hogy valahogy megakadályozza, hogy megszülethessek, és hogy annyira-annyira hülye volt, és hogy élünk, ahogy élünk, akkor is örül, hogy ott vagyok neki. Ez főleg akkor történt, mikor kettesben ültünk a nappaliban, hogy végig hallgassuk a hármas rádiócsatorna jazz vagy blues műsorát – szóval két recsegő Duke Ellington és Zelda Fitzgerald szám között fakadt ki általában.
Basil más módszert választott. Olyan négy éves lehettem, mikor elment egy délutáni sétára, ahonnan aztán elfelejtett visszatérni hozzánk. Ezt hívják erős célzásnak, nem?
Két nappal később írt egy terjedelmes levelet Meredith-nek, amiben mindent megmagyarázott, legalábbis Meredith ezt mondta, és megígérte, hogy ha elég idős leszek, elolvashatom. Éveken át húzta az agyamat ezzel, legutoljára pedig kiloptam az addigra besárgult, szétmállott levélpapírokat a sminkfiókjából, valami halálosan unalmas nyári estén, mikor épp nem volt otthon. Tudtam, hogy ott tartja. Tudta, hogy tudom, hogy ott vannak, mégsem zárta el. Pedig mindig ott volt a kulcs a fiók kulcslyukában, megtehette volna, nem is nagyon értettem az egészet, legalábbis addig nem, amíg végre a kezeim között nem voltak a lapok, mind a négy rohadt gyűrötten, mind a négy rohadt üresen.
Olyan tizennégy lehettem. Vagy tizenöt. Nem tudom, de a lényeg az, hogy akkoriban tök hülye voltam. Hormonok (nem is biztos, hogy akkoriban már létezett ez a szó) meg minden. Annyira felbosszantottam magam a levélen, a kurvára üres lapokon, hogy ott helyben széttéptem őket, összepakoltam, és uccu neki.

Nem az, hogy elvárom, hogy megértsd – tudom, hogy szerinted ennyi drámát amúgy nem ér meg egy levél. Kivéve, ha a Rómeó és Júliában hozzák Rómeónak Júlia halálhírét. Vagy kivéve, ha születésed után két héttel hiába ordítasz tele torokból, hogy valaki segítsen  (vagy tegyen tisztába, vagy éhes vagy, vagy mi a fenéért sír még egy újszülött?), akkor is valami korcs farkaskölyökké változol (ez nem annyira emlék, mint inkább képzelet). Kivéve, ha a világon mindenki úgy látja, hogy akkor jártál volna a legjobban, ha a születésed után egyszerűen a földhöz basznak (néha már te magad is). Kivéve, ha minden reggel úgy kelsz fel, hogy majd az lesz a nap, mikor bebizonyítod, hogy a világon mindenki tévedett (aztán minden este úgy fekszel le, hogy akkor inkább majd holnap). Kivéve, ha körülötted mindenki egy kibaszott pálcával rohangál, te pedig ugyan nem teheted ugyanezt sohasem, akkor sem engednek a muglik közé, mert… leölöd mindet? Nem tudom. Csak azt akarom mondani, hogyha ez az egész így összejön az évek folyamán, és erre jön egy hülye levél, az azért már bőven elég egy rage quit-re.

Szóval elindultam azon a halálosan unalmas nyári estén, és győzködtem magam, hogy akkor onnantól minden, de minden sokkal jobb lesz.
Hát, nem lett igazam.

"Each man’s hell is in a different
place: mine is just up and
behind
my ruined
face."

----Bukowski

[az előbbiekben taglalthoz képest úgy nyolc évvel később]

Kipróbáltunk valami régi gyárszerűséget. Bezárt oda, lelakatolta, én pedig próbáltam túlélni a teliholdas nyavalyámat, de nem lett jó vége. (Húsfeldolgozó üzem volt, ami azért húzta le a rolót, mert egy tűzvészben oda lett minden állat, meg az alkalmazottak fele. Elhagyatottan állt évek óta, de hát nem tudom, jártál-e már húsfeldolgozóban, tele van éles kampókkal, és… el tudod képzelni, nem?) Szóval kiautóztunk vidékre (meglepően jól boldogult a mugli kocsikkal), valami erdős részre.
A kocsi oldalának dőlt, nézte a naplementét, míg én a pólómat vettem le.
- De tényleg legyél itt, mire felkel a nap. Szarrá fogok fagyni, ha nem érsz ide.
Röhögött rajtam, aztán rágyújtott.
- Mit kérsz majd reggelire?
- Gondolom, aszpirint. - levettem a nadrágom is, aztán egy gombóccá gyűrtem a ruháimat és bedobtam őket a hátsóülésre.
- Ideges vagy?
Morogtam valamit, aztán a karomat kezdtem dörzsölni. Lassan ideje lenne lelépni Puerto Ricoba, nem is annyira azért, hogy mint el chupacabra életem végéig a helyiek kecskéit dézsmáljam, hanem hogy mindig nyár legyen, és véletlenül se találjam magam decemberben meztelenül egy árpaföldön.
- Hol van a…
- Micsoda?
- Tudod!
- Ja! – felém dobott egy kis vászontasakot, egyébként állítom, hogy nincsenek reflexeim, de sikerült elkapnom. – Gondolod, hogy vissza tudod majd hozni a kanalat?
- Noah, te most…
- Jó, na, nyugi, csak nincs túl sok belőle.

Egy könnytelen búcsú és húsz perc múlva leültem egy fa tövében. Nem volt ugyan hó, de minden kurva hideg volt, szabályosan remegtem, de már nem volt túl sok időm hátra.
Fogtam a vászontasakot, elővettem belőle egy gumiszalagot, amit aztán a bal karomra kötöttem. Szorosan, könyök felett. Aztán a balba fogtam a kanalat, a jobbal beleszórtam a fehér port (végtelenül elgémberedett ujjakkal, mínuszfokban ez persze nem olyan egyszerű mutatvány), egy Zippo öngyújtóval alágyújtottam (tudod, olyan katonáknak való öngyújtóval, amit tökéletesen lehet kezelni szélvihar, atomtámadás és bármilyen élet adta esemény közben), mikor megolvadt, a kanál végét a szájamba raktam, aztán fogtam a fecskendőt, hogy felszívjam vele.
Az volt a terv, hogy addig nem lövöm be, amíg az átváltozás el nem kezdődik, de hát úgyis azért kellett, hogy elterelje a figyelmem a fájdalomról (vagy, mint utóbb kiderült, teljesen új dimenziókba helyezze azt), szóval nem láttam okot arra, hogy ne csaljak húsz percet. Csak a játék kedvéért. Szóval, fogtam a tűt és…

Egyébként nem akkor használtam először heroint, pár hónappal azelőtt egy londoni srác lakásán találkoztam vele. Az az első alkalom volt az ihletadója minden elkövetkezőnek. Persze nem hozta meg a várt eredményt, annál többet adott meg kevesebbet is. Maradjunk annyiban, hogy egészen más elszállva, valami furcsa vadállatként végig vinni a teliholdakat, bár a másnap… hát, a másnaphoz már nem elég az aszpirin.
Noah-ra a frász jött ettől persze. A helyzet az, hogy egyikünk sem tudta pontosan, mire jó a heroin, és hogy mit csinál az emberrel, sőt, tulajdonképpen tényleg semmit sem tudtunk róla, csak hogy a londoni muglik – már akiket ismertünk – ajnározzák és, hogy megénekelte Lou Reed. Szóval tényleg elég váratlanul és ramatyul ütött be a reggel. Mondjuk, hogy a rendes farkas-másnap már jócskán az elviselhetetlen kínok kategóriájába tartozik, mindez az anyaggal megspékelve pedig vagy… harmincszor rosszabb. Vagy harminckétszer. Noah szerint szar ötlet volt, és hagyta volna az egészet a francba (kizárólag az én érdekemben és blabla), de valahogy sikerült rábeszélnem csak még egy alkalomra. Úgyhogy egy hónap múlva újra csináltam. Aztán a következőben is. És az azutániban is. Így lettem átváltozás-függő, aztán eltelt majdnem egy egész év, mire egyszer csak azon kaptam magam, hogy Noah épp ki akar dobni a házból.

[azzal a majdnem egy egész évvel később]

- Miért nem szerzel inkább valami varázs-szart?
- Mi?
- A lábtörést is meggyógyítjátok pillanatok alatt, csak… adj valami bájitalt.
- Így olcsóbb, nekem meg amúgy sincs egy vasam sem.
- Akkor sem megyek mugli kórházba!
- Ez akkor sem bírom így tovább!
- [felhorkantam]
- [csend]
- És miből akarsz kigyógyíttatni? Szodomita legyek vagy drogfüggő?
- Beck…
- Mert mindkettőre sokk terápiát használnak!
- Nagyon jó eredményekkel!
- Te most…
- Csak egy hét az egész.
- [csend]
- Kérlek.
- [csend]
- Így nem maradhatsz itt.
- [csend]
- Komolyan mondom.
- [csend]
- Beck.
- [csend]
- Beck, figyelj! Figyelsz rám? Húzz el innen!

[úgy két órával később]
A sikátor közepén abbahagytam a futást (a sikátor elején kezdtem el futni, képzelheted, milyen kondiban voltam). Előre dőltem, a térdeimre támaszkodtam és ziháltam. Olyan lehettem, mint azok a laborpatkányok, amik egyszer csak lefekszenek a labirintus közepén, és inkább éhen halnak. Se pénz, se Noah, és azt hiszem, kezdtem kissé éhes is lenni, szóval, mint minden ambícióját vesztett, ereje teljét nélkülöző huszonéves, fogtam magam és hazamentem anyámhoz.