Neoptolemus Apollo Selwyn

Az első halál után a többi nem éri el a szívet.

Neo


21 év


aranyvérű


Voldemort, család


bejegyzetlen animágus (Phoneutria)


Halálfaló


Timur Simakov


Keresett

A szüleimnek fura ízlése volt a nevek terén. Ha valakik, akkor ők büszkén döngették mellüket származásuk miatt, s mi is lenne méltóbb elsőszülött gyermekük számára, mint az a név, ami meghatározza mindazt, amit elvárnak tőle? Mert tőlem nagy dolgokat vártak el, ez mindig is nyilvánvaló volt abból, ahogyan újra és újra nyomás alá helyeztek, hogy megtanuljam mindazokat a fortélyokat, melyekkel apám szerint könnyebben elboldogulok a világban. Mindent, amivel szövetségesekre, s ezáltal hatalomra tehetek szert.
Nem voltam több, mint egyszerű, fehér vászon, amire atyám kénye-kedve szerint mázolt színeket; cinóbert, kéket, és melankólikus feketét, amik formát, egységet, gyönyört és gyötrődést festett. De kérdem én, miért baj az, ha a szülő úgy formálja gyermekét, hogy átad számára valamit abból az egyedi látásvilágból, ahogyan ő a világot érzékeli önmaga körül? Miért baj az, ha elvárásai vannak felé, ha azt akarja, teljen túl ambícióval, és többet akarjon egyszerű, kispolgári, hétköznapi létezésnél? Miért baj az, ha megtanítja, a vér miért lényeges, és miért kell óvni annak minden tiszta cseppjét?
Neoptolemus és Apollo neveit viselem, melyekkel új harcost, új gyógyítót várnak tőlem. Harcolni fogok a varázslóvér tisztaságáért, és meggyógyítom azt a sárvérűek kóros betegségétől. Épp, ahogyan azt elvárják tőlem. Szipolyozzon hát ki a világ minden ártatlanságot belőlem, a végzetem így is beteljesítem.

A fényt könnyű szeretni.

Állapítottam meg mindig, amikor hagytam, hogy az emberek közel érezzék magukat hozzám. Míg nem szembesültek természetem azon mivoltával, amióta a Próféta azóta riogatja és tartja felesleges félelemben népét, hittek a békés szomszéd fiúnak, aki az észérvek szerint cselekszik, ámde aki kellően akaratos, az megértő, bölcs fülekre talál nála. Hiába az udvariasság, az emberek így is megérzik bennem, hogy egy olyan dolog vagyok, amit saját, kicsinyes, egyszerű elméjük csapdájában aligha foghatnak fel. Hiába minden fény és a visszafogott mosoly, a kisugárzásomon nem tudok változtatni – ezt pedig az emberek pontosan megérzik rajtam. Érzékelik azt a tiszta, őszinte, letagadhatatlan, csontokba hatoló hűvösséget, ami aligha hevül fel húgaim társaságában. Nem az a fajta hidegség ez, ami feltétlenül ridegséggel jár, inkább az, ami kellő távolságtartásra ösztönöz, s enyhe, mégis a levegőben hullámzó, lenézéssel szeretkező arroganciát lenget az orrod előtt, ezáltal pedig elérhetetlen, megközelíthetetlen, valódi mítosz vagyok.

Én vagyok az alma, mely kívülről tökéletesnek tűnik, minden oldala szinte szikrázik karmazsin színével és festői formájával. Belül mégis rothadt. Hiszen a fényt könnyű szeretni.

De én megmutatom a sötétséget.

A boszorkány, aki a béke és nyugalom bárminemű jele nélkül fekszik a padlón, bármiféle sejtés nélkül grimaszol valamilyen rémálma hatására az Azkaban cellájában, miközben apró lábaimmal átmászok rajta. Most nem vele van dolgom. Egyelőre. A férfi, aki idősebb húgom látogatásakor kompromittáló megjegyzést tett annak formás fenekére, tőle karnyújtásnyira fekszik magzatpózban, a máskor nagyszájú, pökhendi varázsló most úgy kapaszkodik a rongyos paplanba, mint kisgyermek édesanyja ujjaiba.
Mindenki legalább annyira megrökönyödött, amikor a Minisztériumi Hivatal emberei, élükön az idősebb Barty Crouch-al megjelentek a Selwyn család kúriájában, hogy egy hivatalosnak tűnő okirat felolvasása mellett elkobozzák pálcámat, és mind szüleim, mind testvéreim szeme láttára az Azkabanba hurcoljanak. Neoptolemus Selwyn, a család elsőszülöttje, a pedáns jótanuló, a hajdani iskolaelső, a visszafogott, illedelmes zseni úgy tűnik, többek életét megrengette, amikor fény derült arra, hogy messze több titkolnivalója van annál, mint hogy mi a tökéletes Eufória Főzetének kulcsa. Ez a hely pedig tökéletesen alkalmas arra, hogy újraéld azokat a pillanatokat, amikor azt éreztették veled, csalódást hoztál. Az Azkaban, ha a magamfajta, egyszerű sittesek ellátására nem is, de arra kiváló, hogy mindenkiből a legrosszabbat hozza ki. De Ők… ők még csak pletykákból ismerhetik a legrosszabb oldalamat.
Nesztelen lépteim tökéletes biztonságában vándorlok át a nő arcáról a férfi pokrócára. Miután megtanultam, hogy felfedezett, másik formám, melynek felvételét több éves gyakorlás előzött meg, nem csak alakom változtatására jó, hanem arra is, hogy legalább a börtön által folyton-folyvást bolygatott elmém is kiszabadítsam cellájából, még többet szorítkoztam arra, hogy pók formájában vészeljem át a napokat. Könnyedén osonhattam át eddig is az Azkaban olyan helyiségeibe, amik számomra tiltottak, hogy mindaddig a kiutat keressem. Csak az akadályozott meg benne, hogy valamelyik idelátogató hivatalnok kabátjára mászva próbálkozzak a szökéssel, mert tudom jól, mennyire törékeny ez a test. Elég egy rossz mozdulat, vagy ha észreveszik az aprócska, ám annál fenyegetőbb pókot, és jó eséllyel nem marad belőlem semmi, csak egy kis piszok egy utazó kabátján.
Óvatosan közelítem meg a férfi nyakát, s felidézem magamban a minap történteket. Aurora azt jósolta neki, hogy a saját farka miatt fog meghalni, ami a mérgem miatt értelmet is nyer majd. A halála nem lesz veszteséges, az ilyen senkiháziak a Sötét Jegyet nem viselik, a Nagyúr számára lényegtelen, élnek-e vagy halnak. A méregfogak szinte tobzódnak a halálos nedvtől, amit egy apró csípés után nyaki artériájába juttatok, s szélsebesen futok mind a nyolc lábammal a cella egyik hűvös, érintetlen fala felé. Csókom, mellyel a varázsló magához öleli mindazt, ami jár neki, olyan fájdalommal jár, ami kellően intenzív ahhoz, hogy legrosszabb álmaiból egy még elkeserítőbb valóságba ébredjen, ahol Én vagyok a vadász, ő pedig nem több annál a prédánál, akiből lakmározni készülök. A velőtrázó üvöltés felébreszti a zilált hajú szobatársát is, ki zavarodott sikongatással folytatja a parádézást talán annak reményében, hogy valamelyik őr majd felfigyel a hangzavarra, és segítségükre, segítségére siet. Pedig elnézve elhanyagolt küllemét nyilvánvaló, hogy tudnia kéne már, itt nem ilyen szabályok működnek.
Három perc.
Három perc, míg pók formám mérge végez a hitvány félvérrel. Ezek után mindenki megtanulja majd, hogy mind Pandorával, mint Aurorával, mind pedig velem tisztelettel bánjanak. Akkor, amikor úgy döntöttem, nem hátrálok ki a büntetés alól, feladtam, hogy azt a Dolohovot szemmel tarthassam, jól bánik-e testvéremmel. Családja régi múltú és általánosan tiszteletnek örvendő, még én is úgy látom, családjaink egyesítése szükséges és jövedelmező volt, de nincsenek illúzióim afelé, hogy Antonin a hozzá megfelelő méltósággal bánjon Dorával. Jól emlékszem, a Roxfort évei alatt milyen módokon alázta meg, én pedig nem lehettem ott mindig, hogy megvédjem, ahogyan atyánk pofonait sem állíthattam le mindig, amikor nevelés és helyretevés címszóval megemelte a kezét. Tisztában vagyok atyánk természetével, végtére is, valamiben mégis csak ráütöttem. Az almát, aminek korhadt és férges a belseje, már nem lehet megjavítani. Mégis, kiállhatatlan, nyers modora és alkata ellenére én akkor sem haragudtam rá, amikor saját hűségét is letagadta a Nagyúr felé a Minisztériummal szemben, pusztán azért, hogy neki ne kelljen az én sorsomra jutnia. A szemük láttára tagadott ki, amikor elismertem még azokat a bűntetteket és szörnyűségeket is, amiket nem is én tettem. Nem, ártatlan nem vagyok, az én kezeim épp olyan véresek, mint apám kezei, mégis, a nyomok, melyek letartóztatásomhoz vezettek, fals ösvényről tévedtek hozzám. Valaki úgy gondolta, a saját mocskával egy idegent majd bemárt, én pedig nem védekeztem. Tudtam, ez mit jelent, s tudtam, veszélyes más tollával ékeskedni, de a valódi tettesnek úgy gondolom, még szívességet is tettem azáltal, hogy magaménak vallottam mindazt, amit ő tett.
Atyámnak így eszébe nem jutott kiállni értem. Még az is megfordult a fejemben az álmatlan éjszakák folyamán, hogy az egészet ő tervelte ki, s ő volt az, aki különös kreativitással végzett azzal a pár jelentéktelen muglival, csak rám kente az egészet – bár ismerem apánkat, sosem volt művészlélek, ezek a gyilkosságok egyáltalán nem rá vallanak. De nem haragszom rá. Azt tette, ami számára a legjobb volt. Minden bizonnyal hasznosabban tudja szolgálni nemes célunkat odakint, mint én idebent.
A varázsló, akit megmartam, az oldalára fordulva öklendezi ki vacsorájának azt a gyomorsavval kavarodott maradékát, amit szervezetében még tárolt. Valahol kicsit szánom is, amiért egy minden bizonnyal piti kis bűntettért, például csempészetért ilyen módon kell pont az Azkabanban meghalnia, de a fájdalom ellenére talán még hálás is, amiért megszabadítom a börtönbéli, elkeseredett szenvedéstől. Minél többször csinálod, annál jobban értékét veszíti az emberi élet, az a kisfiú pedig, aki még félt attól, hogy milyen lesz, amikor először pálcát emel valakire azzal a szándékkal, hogy kioltsa életének pislákoló szikráját, már nincs többé. Elégedetten szemlélem, ahogyan a varázsló saját hányásában fetreng, majd újra emberi alakot öltve lépek a még mindig hisztériázó nőszemély mögé, hogy egy krepitáló hang kíséretével, egy gyors mozdulattal megszabadítsam a szenvedéstől, és eltörjem a nyakát. S így, így végre ismét csend honol.
A festészet azon kevés szórakozások egyike, amikben igazán elengedhetem magam. Nem vagyok kifejezetten tehetséges, a képességeim nem számítanak a nagy és jelentős nevekéhez képest, de ez az egyetlen dolog, amiben kifejezhetem magam, az önkifejezésnél pedig nincs fontosabb e világon. Épp úgy, ahogyan Aurora is tette, mikor hús a hússal, lélek a lélekkel eggyé vált. Dorával ellentétben az ártalmatlan, nyomorult hugrabugosra még atyánk sem emelt kezet. Talán csak egyszer, amikor még nem rettegett a mihaszna leánytól, bár már akkor is érezte azt a különös aurát, ami Aurorát körbelengi. Hasonlóak vagyunk mi ketten, az emberek tartanak tőlünk – tőle a képessége, tőlem pedig a természetem miatt. Nem kellett hozzá alkaromra a pecsét, hogy zsigereimben érezzem, különc vagyok, így már fiatalkorunk óta ő az egyetlen, akinél igazi menedékre leltem. Az embereket a magunk módján mindketten megrémisztjük, de csak mi vagyunk azok, akik egymást annak látják, amik. Még Dora sem fogadta olyan jól halálvaló mivoltomat, amikor elmeséltem neki, mint amikor idősebb húgomat szembesítettem azzal, hogy elfoglaltam a magam helyét ebben a sakkjátszmában, amit mások háborúnak neveznek. Ő testvérem, lányom, anyám és szeretőm egyben, s az, akire megannyiszor gondolok a börtönbéli lakosztályom magányában, miközben kezemmel melengetem magam. Ebben pedig semmi szégyen nincsen. Ostoba, aki azt hiszi, ez nem szól többről, mint két test vágyairól, holott nem csak a vékony ajkakra, a feszes combokra, puha bőrére, és mással össze nem hasonlítható ízére áhítozom akkor, amikor rá gondolok, vagy akkor, mikor megkaphatom őt, és magamban érezhet.
Az emberek nem értik, azt hiszik, minden igaz, amiről úgy gondolják, igaz. S nem értenék, ha azt mondanám, csak azért gondolják ezt, mert ezt tanították nekik, és sosem néztek ennél messzebbre. Mert nekem ezt jelenti a bélyeg a karomon, ezt jelenti Aurora minden lélegzete, melyet értem vesz, és ezt jelenti a festmény a cella falán, melyet eszközök hiányából az ellenségem véréből felcsókolok rá, hogy reggelre a hideg napfény abszurd, groteszk önarcképem világítsa meg, melyet a dementorok úgy sem látnak majd. A vér barnát, vöröset, narancsot varázsol a falra, az epével pedig kontrasztolom némi zölddel, ha kell, akkor a megölt nő hajával mázolva fel a festéket. Mire észreveszik az alkotást, én már rég nem leszek itt. Már rég saját zárdám rejtekében teszek majd úgy, mint akinek ez sem több még egy napnál, mint akinek az élet már mindegy, mert semmi örömet nem tartogat, legfeljebb a dementorok csókjának nagyobb gyötrelmét, amivel elvehetnek tőlem mindent, ami én vagyok.
S nem is tudják, még nem sejtik, hamarosan nélkülük is szabad vagyok.