Egy szósz, két szósz, mit szó'sz?

Eat me. Please.

- Le a pálcával, kishölgy…
- Cshh!
Tekintetek. Rosszalló tekintetek mindenhol. Mert ezek az évszázadosan fényérzékeny díszpintyek szívjóságból beszéltek össze. Már a Dámát se hagyhatom hátra anélkül, hogy magam mögé ne pillantanék minimum kétszer. És évről évre rosszabb. Akinek a járása egy sunyi macskáé, az nem lehet paranoiás, bár az esélytelenek nyugalmával felvértezve egy váratlan pisszenéssel szemben... Olykor képes kiugrasztani a testemből.
Tonie, bezzeg! Előbb egyeznék ki a hordóomlással, semmint tűrjem az olyan alakokat, akik azóta sem értik az üzletet. Vagy nem hajlandóak megérteni. Vagy bele menni. Tán magasról tesznek rám, és azt hiszem, ez a sanszosabb.

A talpig páncélozott szobor előtt surranok be a valamivel derengőbb folyosó szakaszra, ahol a katonásan lángokba vont célegyenes beugróiban már abszolút nem leledzhet prefektus. Közel s távol senki fia borja, aki beköphetne, a tökélyre csiszolt képességeimre hagyatkozva pedig csukott szemmel is idetaláltam volna. Az évek meg a rutin, szokták mondani.
Zsebem mélyére süllyesztem pálcámat. A gyér világítás mellett is bántóan vetül retinámra a felbukkanó kobak szöszkesége, s néhány megnyújtott lépés után csak elragad egy széles, diadalittas mosoly.
- Voilá - halkabbra véve hangomat lengetem meg a tértágított szütyőmet, az est legfurfangosabb csaliját - A kétszeres kalóriacsapda előállt!
Tagadhatatlan, ugyebár. Minden erőfeszítésük ellenére sem találnak fogást rajtunk, esetükben viszont ismét lesz kiktől tartaniuk.
- A manók láb alatt lehetnek, most sűrűbben portyáznak.

Már alig van bennem izgalom, mikor a megbeszélt időpont előtt negyed órával széthúzom az ágyam függönyeit, felállok, kiosonok. A borzok édes álma prozik körülöttem, minden olyan nyugodt, olyan békés - sehol egy ránc, vagy egy aggodalmas pillantás. Ezt szeretem. Az ilyen időszakokban könnyű hinni a jobb életben odakint, és a biztonságban idebent. Mit számít, nem igaz? Hamarosan úgyis elpályázok, magam mögött hagyom Rosierék minden hazugságát, az izgága, fojtogató, benyalásra és benyalatásra alkalmas vezetéknevükkel együtt. Nem számítanak többé. Ma este is ezt gyakorlom.
A klubhelyiség ajtaján kimászva megtámaszkodom a fal mellett, és várom Gree felbukkanását. Mindig hálát adok a Gondviselésnek, hogy éppen a mi tanyánkat telepítették a konyha közelébe, aminek hála már korán reggel, az ágyamban fekve összefut a nyálam a friss bacon és bundáskenyér illatára, nem is beszélve a vacsora bőséges desszertkínálatáról, a pudingok zamatáról, amelyek beisszák magukat a ruháim, a hajam anyagába.

- Halihó! - vigyorgok Gretára elismerően, mikor megérkezik, és lám, gyakorlott kajakomaként a szütyőjét is magával hozta, nem rossz, nem rossz, nekem csak zsebeim vannak erre a célra. Szavaira csak megvonom a vállamat. - Nem hiszem, hogy nagyon ellenkeznének. Vagy, ha mégis, akkor felkapjuk a két legközelebbi tálcát, és futáááááás! - hosszú, elnyújtott, de halk á-val sikerül érzékeltetnem, milyen hősies távozásra lesz szükségünk, ha a manókra rájött volna az ötperc. Átkarolom Gree-t, igazán nem kell aggódni, hiszen mi lehet a legrosszabb eshetőség?
- Vagy már nem is vagy éhes? - cukkolom. - A nagy, rettenthetetlen Gree, a Hős Griffendéles Oroszlán beijedt néhány munkamániás manótól? - vigyorgok rá a folyosón derengő fényben.

Las Bandidas

• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •

Night food commandos in the Hogwarts kitchen.

Az esetek 90%-ában úgy alszom át az éjszakákat, mint akit jó alaposan fejbe vertek. De a mai este nem ezek közé tartozik. Amióta csak lefeküdtünk, folyamatosan forgolódom és csak egy-egy kis időre sikerül a tudatlanság peremére kecmeregni. Úgyhogy inkább fogtam magam és a hálótermünkből halkan kisettenkedve a klubhelységünkbe, hogy akkor legalább valami olyat tegyek amit szeretek. Az utóbbi időben nem nagyon nyílt alkalmam az éjszakai égboltot kémlelni, pedig igazán tetszetős látványt nyújt. Arról nem is beszélve, hogy ilyenkor tudok a legjobban gondolkodni az életem kisebb-nagyobb dolgairól.
De bevallom őszintén arra nem számítottam, hogy szökésen fogom kapni az egyik háztársamat. Gyanítom, Tonie éjszakai szökésének nem az alvatlanság az oka, hanem sokkal inkább az éjszakai nassolás. Ha valaki tudja milyen az ha éjszaka megéhezik az ember és legyűrhetetlen késztetést érez egy kis csokira, sütire, vagy éppenséggel valami egészen másra, na az én vagyok. Rengetegszer megkaptam már, hogy vagyok képes éjszaka megenni egy fél tábla csokit anélkül, hogy lenne rajtam egy kiló súlyfelesleg is. Hát ez egy jó kérdés, ez az amire még nekem se sikerült rájönnöm. Talán genetika, talán a mindennapi futás. Ki tudja, mindenesetre hálás vagyok Merlinnnek ezért az adottságért.
Lassan felkászálódtam és tisztes távolságból követtem a kis szökevényt, mivel időközben annyit elmélkedtem az éjszakai evésről, hogy én is teljesen megéheztem. halkan lépkedtem a folyosón és amikor kilépve a folyosóra, megpillantottam Tonie-t és a legjobb barátnőmet, már egy szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy egy újabb kaja kommandós akcióba csöppentem bele.
- Nincs az a pillanat, hogy Greta Gillies ne legyen éhes. – mondtam mosolyogva miközben odaléptem hozzájuk és alaposan végig mértem a két bajkeverőt.

Remélem tetszik •• hohohopompom

••

Eat me. Please.

Na nem mondom, hogy a tálcás akció nem villanyoz fel kellőképp, de az ilyen feltételezések egy párhuzamos univerzumban még sértők is lehetnének.
- Ó, dehogy; láb alatt, mint elesni bennük vagy mint éppen ezért felrúgni őket. Ők zavarnak minket, nem pedig fordí --- ííAnna! - velős gondolatmenetemből az előbújó kicsit-sem-álomittas látványa zökkent ki, hangom talán egy kissé magasabb tartományba szökkenésével, bár halkítok magamon, mert azért rémisztő, hogy pont ő csusszant ki a kommandó beavatása alól, de egy bő ötven év múlva már tényleg a szenilisségre foghatom, egyelőre marad a biztosan ágyba harcolja a kviddics edzéses harmatgyenge kifogás. Pláne, hogy Tonieval ugyanazon az edzésen gyúrnak.
- Hát, te csak meg se szólalj - átvitt értelemben persze, elvégre itt őkegyelme az, aki egyedül képes betermelni annyit csokiból, mint a Roxfort népe együttvéve; de mivel a diplomácia fontos kellék - kiváltképp, miután c) személy a kajás bevetés megalapozott gyanújával csúnyán rajtakapta a) -és b) személyt -, komolyabbra fordítom szavaim - Meg, ha már ilyen szerencsésen összefutottunk, akár be is mehetnénk, nem?
De. Le sem tagadhatnám, hogy egy baráti, feddő korholást akarok eltussolni.
- Csakis Tonie után - jelentem be ünnepélyesen, fejemmel biccentve a konyha bejárata felé, míg Annát derekánál átkarolva magam mellé húzom, titokzatosságomat véve elő - Több ember, többet síbolhat...