Szilveszter éjszaka. Az év utolsó napja, bár konkrétan semmiben sem különbözik a többitől csak ilyenkor megbocsátható ha kétszer annyira bolond az ember, mint általában, mert  éjfél után mégis csak más évet írunk és a tegnap már tényleg csak történelem lesz. Nekem pedig konkrétan nem volt semmi tervem erre a szent napra, csak túl akartam lenni az egészen, visszamenni a Roxfortba, mentesülni anyám vádló tekintetétől, felhagyni a tökéletesség tettetésével és megszorongatni Walden tökeit, amiért az egyik kísérleti kis patkánya összevérezte a szőnyegemet, amikor kiszökött a szobájából. Tehát tényleg semmilyen világmegváltó dolgot nem akartam véghez vinni, a ruháim bőröndbe való csomagolásán és egy pohár pezsgőn kívül, amit remélhetőleg a Zabini kúrián fogyaszthatok el éjfélkor. Ennyi.

Úgyhogy hozzá tehetjük az egészhez, hogy halálosan nyugodtan indultam neki az Abszol útnak, hogy beszerezzek valami drága pezsgőt, amit elfogyaszthatunk a Zabini ikrekkel – és ha szerencsém van Walden is hozzánk csapódik majd – mert ugye üres kézzel mégsem lenne pofám beállítani hozzájuk. Ahogy egész London, úgy az Abszol út is szilveszteri lázban égett, két kezem sem lenne elég ahhoz, hogy összeszámoljam hány ittas varázslóval vagy boszorkánnyal futottam össze, akik vihogva és cikk-cakkban közlekedtek a macskaköves úton. Nem vagyok nagy szakértője az alkoholoknak, úgyhogy csak levágtam a tölgyfa pultra a kis zsákot, ami telistele volt galleonokkal és a legdrágábbat kértem – elvégre minél drágább, annál finomabb, nem? Végül még egy házi készítésű, véleményen szerint merészen magas alkoholtartalmú löttyre is rábeszéltettem magam, szóval a kis barna zacskóban, amit olyan szorosan öleltem magamhoz két üveg koccant egymáshoz, ahogy kiléptem a kis bolt ajtaján és beleütköztem egy testbe. A testnek a tulajdonosát pedig rögtön kellemesnek nem nevezhető helyre akartam küldeni, de mielőtt a szavak kiszaladhattak volna a számon az agyam realizálta a barna hajzuhatag mögött rejtőző arcot, az ismerős testalkatot és abból a rengeteg dologból, amit a fejére akartam zúdítani csak annyit sikerült kinyögnöm, hogy:
- Peter? – valahogy így kezdődött. Azt hiszem.


- Pettigreew – kesztyűs ujjaim a fiú vállára rakom, közelebb hajolok hozzá, hogy leheletem már csiklandozza a bőrét miközben a nevét búgom. Igen, búgom, mert már annál a szintnél tartok, ahol képtelen vagyok nem kéjes hangon nyögni a nevét – sőt azt hiszem halványan kirúzsozott ajkaim éppen érintik is a bőrét, bár ezt már nem tudnám pontosan megmondani. Minden olyan…folyékony és elmosódott.
- Már vagy tizenöt perce csak támasztod ezt a rohadt korlátot és nem mozdulsz, kezdem azt hinni, hogy idefagytál vagy valaki sóbálvány átkot szórt rád, ami azért itt eléggé vicces lenne – elröhögöm magam és nem olyan nőiesen és csábítóan, hanem úgy, mint egy kisdisznó: röfögve horkantok egyet, amit még viccesebbnek találok, mint azt ami elhagyta a számat ennek köszönhetően pedig már nyerítek. Megtámaszkodok diáktársam mellett és a lábaimon díszelgő fehér korcsolyákat csodálom, közben pedig próbálok előhalászni az elmémből valami támpontot, hogy mikor és hogyan szereztem ezeket, de akárhogy erőlködök, csak azt látom magam előtt ahogy folyik alattam a jég. Úgyhogy felhagyok a lábbelik bámulásával, lassan és óvatosan emelem fel a tekintetem, nem akarok megkockáztatni máris egy hányást pedig egészen közel járok hozzá. A táblát figyelem, amihez a korlát is tartozik és hunyorogva igyekszem elolvasni a feliratot, amit a bizonytalan látásomon kívül még az arcomba hulló hajam sem könnyít meg de végül nagy nehezen mégiscsak sikerül kihoznom valami értelmeset a betűkből.
„ A befagyott tavon korcsolyázni tilos és életveszélyes!”
Halkan hümmögök egy sort és körbe is nézek, de egyetlen lelket sem látok rajtunk kívül a közelben így a tekintetem visszatér a táblához és olyan gondolatok rohamozzák meg az agyamat, hogy „hol a faszban vagyunk?” meg „miért nem lehet korcsolyázni?” meg „mivel nem tudom, hogy hol vagyunk vajon a kiskorúak bűbájgyakorlatára vonatkozó törvény itt is érvényes-e?” .
- Te Peter hol … - elhallgatok miközben a tekintetem egy barna papírzacskóra esik és mire visszatérnék a kérdésemhez már el is felejtem a végét  – Hol van az a kis üveg pia amit hoztam? Meg a pezsgő.

Szilveszter. Korcsolya. Pettigrew. A másodikat kivéve csupa olyan dolgok, amiket nagy ívben leszarok és a korcsolyázás is csak azért szerepel a kedvelt tevékenységeim listáján, mert Waldennel rengeteget fogócskáztunk a befagyott tavunkon még gyerekként. Mára már felhagytunk az ilyen dolgokkal, mert az uraság sokkal jobb időtöltéseket talált magának én meg inkább csak…nem is tudom, magányosan haldokoltam? Otthon sokkal nehezebb volt játszani a szívtelen banyát, mert a környezetemben levő egyetlen nő még magasabb szinten űzte az ipart és hát valljuk be, vagy harminc év előnye is volt benne.
Most azonban ahogy a korcsolyámat és az alattunk hullámzó jeget bámulom, rájövök arra, hogy én miért nem szoktam ilyeneket csinálni. Mert ilyenkor képtelen vagyok fenn tartani azt a flegma picsa álarcot, amit olyan jól begyakoroltam már, lecsúszik az álarc és olyan leszek, mint…mint egy betépett hugrás kis ribi. Csak reménykedni tudok benne, hogy Peter lesz olyan tapintatos, hogy megtartja magának az este emlékeit és nem teregeti ki a szennyest az egész pereputtya előtt, mert annál nincs is rosszabb, amikor mondjuk Potter meg Black elkezd valakit szopatni. Remus lesajnáló tekintetét még elviseli az ember valahogy, de a másik kettőt…
- Nem tudsz korcsolyázni? – felkapom a fejem, meginog a föld és hányni támad kedvem magamtól, meg attól a mérhetetlen sok alkoholtól amit elfogyasztottam, de mindez nem állít meg abban, hogy csodálkozva nézzek Pettigrewra – Megtanítalak - jelentem ki és a kezem nyújtom felé, miközben viszonylag magabiztos lábakon állok a jégen, legalábbis Peternél még részegen is jobb vagyok korcsolyázásba. Azt hiszem.
- Tönkretettelek? – lebiggyesztem az alsó ajkam, amit egyébként soha nem szoktam csinálni, mert hülyeségnek tartom, de hát még mindig nem vagyok önmagam – vagy éppen most vagyok az? – Mindet? – hümmögök egy sort,úgy tűnik a beszédkészségem megállt azon a szinte, hogy megismétlen azokat a szavakat, miket Peter mond. Na meg eléggé valószínűtlennek tűnik, hogy én képes legyek egyedül meginni annyi mindent, de ezt még nem kötöm az orrára, mert eléggé bosszúsnak tűnik aztán meg józanabbnak néz ki, mint ahogy én érzem magam meg hát nekem fogalmam sincs, hogy hol is vagyunk ő meg esetleg tudhatja. Tehát logikusnak találom, hogy most nem szabad baszakodni Pettigrew-val, mert még itt talál hagyni ami akárhogy is nézem eléggé kétségbeejtő lehetőség.
- Esés? Mi a faszról beszélsz? – felvonom tökéletesre szedett szemöldökeimet miközben igyekszem nem halálra röhögni magam attól, ahogy botladozva elindul a jégen felém, mert hát mégiscsak a segítőszándék vezérli és még mindig nem akarom, hogy itt hagyjon – Áú – szisszenek fel, amikor eltalál egy bizonyos pontot a homlokomon, ami azt bizonyítja, hogy tényleg sikerült valahogy elesnem és bevágnom a fejem.
Próbálom megemészteni a szavait, figyelem a száját ahogy beszél, közben az agykerekeim szupersebességgel pörögnek, hogy előcsalják azokat a képeket, amikről a fiú beszél. Az apja, találkoztam Mr.Pettigrew-val? Szent szar. Nőnek öltözött férfiak. Hm. Hirtelen bevillan egy kép, egy markáns arcról egy csodás szájról, amin olyan árnyalatú rúzs volt aminek a létezéséről sem tudtam és teljesen elvarázsolt a férfi hosszú pillája meg a ruha is és azt hiszem megígértettem vele, hogy nekem is szerez egy olyat. Metró? Rémlik valami sok emberről, egy borzalmasan fülsüketítő hangról meg egy nagy fém hernyóról, a lökdösődésről meg a húgyszagról.
- Izé, öö valami mintha derengene – szúrom közbe, de azon a ponton amikor azt mondja, hogy loptam a korcsolyákat lenézek a lábamra, majd az övére és arra kell jutnom, hogy nem hazudik. Mondjuk miért is tenné? Semmi haszna nem származna belőle, de azzal, hogy nem tudom behatárolni hogyan került a lábamra a korcsolya…elhiszem neki.
- Igazából most, hogy így mondod nagy vonalakban mintha meglenne a történet – rohadt nagy vonalakban, de azt hiszem majd visszajönnek az emlékek bár lehet jobb lenne, ha úgy ahogy van megmaradna az egész este egy homályos foltnak az életemben – Tudod nem szoktam inni, mármint max egy pohár pezsgőt .. – idegesen tördelem a kesztyűs kezeimet és baromira kellemetlenül érzem magam, a lesajnáló tekintettől amit rám vet. Te jó ég, mikor jutottam el oda, hogy Peter Pettigrew sajnálkozik felettem?! Lehunyom a szemem, nem is foglalkozok azzal, hogy Peter szerint a saját hányásom maradéka díszíti a hajamat. A sírás fojtogatja a torkomat én meg nem akarom, hogy pont Ő lásson sírni. Szánalmas.
- Én izé – elcsuklik a hangom, ahogy ránézek és rájövök, hogy a síráshoz ennek semmi köze. Szerencsére még éppen van annyi lélekjelenlétem, hogy ellökjem magamtól a griffendéles srácot, amit a jég egészen megkönnyít és nekivágódjak a korlátnak, majd kihányjam a lelkem és a méltóságom. Végül minden könnyebb lesz, amikor már nem jön semmi több csak értelmetlen öklendezés. Összekapargatom a maradék önbecsülésem és felegyenesedek, megtörlöm a szám a kesztyűben, amit a nagymamámtól kaptam karácsonyra majd le is vetem és elhajítom, mert nem hiszem, hogy hányásfoltosan valaha is hasznát venném még. Végigsimítok a hajamon, amiben már nem érzek semmi ragadósat hatalmas megkönnyebbülésemre.
- Na – fordulok meg és csak reménykedni tudok benne, hogy Peter nem szívódott fel amíg könnyítettem magamon. Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve a kabátom zsebébe nyúlok és előveszek egy zacskó – ha jól emlékszem mentolos – cukorkát és bekapok egyet. Tényleg mentolos – Erre még emlékszem – lebegtetem meg a zacskót, miközben Peterhez siklok a jégen – Az aluljáróban egy bácsi adta, míg te elmentél hugyozni – feléje nyújtom – egész jó íze van, meg ő is azt mondta, hogy nagyon jó. Amúgy te miért nem vagy részeg?