Mit tehetsz, amikor elbizonytalanodsz azon, helyesen döntöttél-e, a kételyek pedig felélesztik belső démonaidat, amik addig szaggatnak belülről, amíg biztonságod érzete megszűnik, és a tiltott gyümölcs ízlelgetése, habzsolása sem jelent számodra elegendő komfortot? Az esetek többségében szeretem a saját utam járni. Ha valamit a fejembe veszek, nehéz meggyőzni arról, hogy újabb meggondolatlanságot követek el, s igen keveseknek sikerül elérniük, hogy higgadtabban gondolkozzak, mint ahogyan elsőre tenném. Még maga a megelevenedett számítás is hajlamos intuícióira hagyatkozni, ha pedig valami, akkor ez lesz az, ami meggondolatlanságba sodor, s ami végül elveszi tőlem a biztonságos élet, könnyű menedékhely reményét. Megöltem azt a manót. Megöltem, ez pedig napokon belül feltűnést fog kelteni a kastélyban. Mindenben óvatosan jártam el, még akkor is, amikor az ifjabbik Crouchot kerestem fel abban az alagsori fiúmosdóban, mégis, ami lebukásomhoz közel vihet, nem más, mint a hiány, amit Aurora oly hosszas elszakítottságától szenvedtem, és az örökkön tartó kaparás azután az érzés után, amit egyedül ő tud megadni nekem, mert ő az egyetlen, aki mindent tud rólam, a szemében még sem vagyok szörnyeteg. Az egyetlen menedékem. Mégis, most egy másik menedékre van szükségem. Egy mesterét, aki akkor egyengette utamat, amikor a Nagyúr hívei közé frissen besorolva éppen csak felfigyelt mindarra, amivé még válhatok. Ahogyan pedig legapróbb tanításaival is segített abban, hogy kiaknázzam minden potenciálomat, én önkéntelenül is az áhítattal vegyes csodálattal tekintettem rá. Nem kételkedem képességeimben, minden bizonnyal egyedül is elértem volna azt, ahol tartok, és animágus alakom is sikerrel fedeztem volna fel, ámde az a három év, amit ebbe beleöltem, könnyedén ennek a duplájává nőhetett volna, ha nem vehetek példát valakiről, aki az élet eme területein némiképp tapasztaltabb nálam. Apró lábaimmal sebesen közelítem meg az épületet az éj leple alatt, a falon felmászva pedig egyre csak a megfelelő helyet, például egy meglazult tetőgerendát, vagy egy nyitva hagyott ablakot keresek, amin át könnyedén bejuthatok. Nem szívesen teszek meg már ilyen hosszú távokat, a kastélyban okkal tartózkodom, onnan tudom a leginkább felügyelni húgaim helyzetét, és a Nagyúr parancsa is odahív. Mindenesetre ezt a kis kitérőt kénytelen vagyok megkockáztatni annak tökéletes tudatában is, hogy még mindig nincs információm azt illetően, mennyit tudnak a Minisztériumban szökésemről és hollétemről. A Próféta ugyanis még mindig nem írt semmit. Nem húzom az időt hosszas várakozással, az első alkalommal, amikor Reagant egyedül találom, odasomfordálok látóterébe az általa már minden bizonnyal jól ismert phoneutria alakjában, hogy abban a pillanatban, amikor az időt alkalmasnak találom, visszaöltsem emberi húsmaszkomat. - Tudom, hogy rengeteg kérdése van, Ms. Duncan, idővel ezekre is sort kerítünk. Nem szándékozom a szükségesnél több időt eltölteni itt azonban, minél hamarabb vissza kell mennem oda, ahonnan jöttem. – hadarom el köszönés helyett, bár nyilvánvalóan nem az Azkabanra céloztam a vissza alatt. Aki elintézi a szökését onnan, ami elméletileg lehetetlen, az nem ad egy második esélyt a börtönnek. Az előnytelen portréim ugyan nem festették még fel az utcákat körözési plakátokként, bár ez minden bizonnyal hamarosan megtörténik majd, ha eleget hallgatózott a Nagyúr köreiben, talán már eljuthatott hozzá a szóbeszéd – valahogyan sikerült meglépnem onnan, és szabad vagyok. - Emlékszem szavaira, mindig óvatosságra intett, de most mégis elkövettem pár hibát. Tanácstalan vagyok, a Nagyúr azonban arra a helyre kötelez, a menekülés többé már nem opció, és különben sem oldana meg semmit. A tanácsaidra van szükségem, még most kell lépnem, míg a szálak végei az én kezemben vannak, és nem futnak ki onnan. – zúdítom rá zanzásítva minden problémámat, de mégis ki máshoz fordulhattam volna? Arcom soványabb, mint régen, a ruháim is kicsit lógnak rajtam, a színem is sápadtabb, mint azelőtt, bár már messze nem tűnök annyira egészségtelennek, mint az Azkabanban töltött idő alatt. Az a hely mintha mégis örökös nyomokat hagyott volna rajtam.
Kezdőlap
