Young, Loud and Snotty

Mr. Morhange és Bimba professzor elkövette azt a hibát, hogy szabad kezet adott a dekoráció megtervezésére és kivitelezésére, de azt már elfelejtette hozzátenni, hogy pontosan ki kapta meg azt a szabadkezet, és hogy mi lesz a retorzió, ha estig nem készül el a díszítés. Szóval, aminthogy ők eltűntek a klubhelyiség mahagóni ajtói mögött, tulajdonképpen nem történt semmi, csak vártuk, hogy valaki a kezébe vegye az irányítást – mindhiába.
Addig még eljutottunk, hogy idén talán keresünk valami bűbájt, amivel gyertyákat lehet bűvölni, hogy olyan színes legyen a lángjuk, mint amilyen színesek a mugli fényfűzérsorok szoktak lenni, de aztán az egész valahogy megtorpant, amikor ténylegesen elkezdtünk gyertyák után kutatni, aztán a klubhelyiség valamelyik asztalának fiókjából előkerültek azok a gyertyacsonkok, amik Grace Peterson virrasztásáról maradtak.
- De ezek biztos nem jók?
- Ne nyúlj hozzájuk! Hagyd azokat ott!
- Seggfej.

Aztán meg eljött a vacsoraidő, ami most a szokásosnál is izgalmasabb volt. Egyrészt, mert szombat volt, olyankor meg valahogy mindig jobb a kaja. Másrészt az első decemberi szombatunk volt, ami többek között ordítóan a karácsony közeledtét hirdeti, amit nem tudom, más vacsoraasztalokon hogy ünnepelnek, de nálunk mindenféle fenyőillat meg mézeskalácsemberke tarkította a sültekből és a már-már gusztustalanul cukros édességekből álló miliőt.

Kicsivel később kajakómásan telepedtem le a klubhelyiség egyik heverőjére. Négy elsőéves kölyköt szórakoztattam azzal, hogy a lentről felcsent mézeskalácsembereket táncoltattam a pálcámmal. Tulajdonképpen ez volt minden, amit a díszítés érdekében tenni tudtam - így aztán nem voltam láb alatt (és miután leszólták azt az ötletem, hogy rakjunk mindenhova New York Dolls posztereket díszítés gyanánt, a világért sem tettem volna értük többet).
Megint csak később, sokkal később, mikor az első évesek már rég aludtak -- és mikor pusztán művészeti célból felnyitottunk egy újabb üveg akármit, amit úgy adtunk körbe, mint a vértestvérek a pengét, amivel megvágják a tenyerüket -- és mikor a kötelező jellegű karácsonyi bakeliteket is lecseréltük Dorcas épp aktuális kedvenc zenekarának legutóbbi albumjára -- és mikor az ünnepi hangulattal eltelítődve megkínáltam Lip-et azzal a bogyóval, amit otthon turkáltam Dung üres szobájából (igazából csak féltem én magam kipróbálni, mi van, ha ezt csak beveszi az ember és meghal? Akkor már inkább Lip, mint én, nem?) -- szóval valahol ennél a pontnál elkezdtem olyanokon agyalni, hogy nem lenne-e könnyebb dolgunk egy-két tekercs barna celluxszal, semmint azzal, hogy azt várjuk, hogy Dexter rájöjjön, hogy volt az a ragasztóbűbáj, amiről utoljára öt éve hallott, meg azon is elgondolkodtam, hogy egyáltalán hogyan kerültünk olyan élethelyzetbe, hogy Dexter bármilyen, ragasztóval kapcsolatos tanácsot adjon bárkinek. Amennyire én tudom, ő legfeljebb betépni szokott csak tőle, de hát van itt bárkinél Technocol Rapid?
A borostyán girland, ami eddig a levegőben kígyózott, most a földre hullott.
- Na, jó, srácok – állt fel valamelyik hülyegyerek. – szerintem ezt adjuk fel.
Végre, baszd meg.

// minden Hugrást várunk, sorrend nincs

Young, Loud and Snotty Xcccfokguspt2o7l3mxg

❧ ❧ ❧

Anya bizakodó a bagolypostával szemben, pedig elvileg allergiás minden tollra. Szerinte pontosabb, mint a mugli posta. Szerintem is. És nem is csenget kétszer. (Másra gondoltál, mi?)
Megírta nekem, hogy már november elején elkezdték letolni az emberek torkán a karácsonyt, és elszomorította kissé. Én is úgy vélem, túl korai volt, de mit várunk a multiktól, hisz egymást lenyomva kell eladniuk ugyan azt, majdnem ugyanazon az áron. Én viszont elbüszkélkedtem, hogy itt nincs semmiféle agyament versengés, minden időben kezdődik, és nem erőltetnek semmit sem. Azt hiszem, kicsit talán irigykedett is. Meglehet.
Az viszont engem totálisan ünnepre hangolt, hogy elindult a dekorálás első szakasza. Amit csak akartok, ahogy tetszik. Hangzott a lelkesítés, és a feladat. Több se kell, persze, azt sem erőltethetem senkire, hogy az én ízlésemet nézegesse a karácsonyi szünetig. Igazából nem vagyok annyira rózsaszín, mint kellene, de giccsesnek giccses, ha erről az ünnepről van szó. Ha látnák az otthoni karácsonyfát, amit én díszítek, egyetértenének azzal, hogy lemondok az öncélú ötletelgetéssel. De nem teljesen.
A vacsora hamar eltelt számomra, a kis madáradagom gyorsan eltűnik, de nem állom meg, hogy pár teasüteményt, és mézeskalácsot ne csenjek el későbbre, mely kezemben pihen a szalvétába csomagolva, miközben visszafele sietek a klubhelyiség falai közé. Aztán, a nagyobbakkal ellentétben, hamar szolgálatba állva dekorálom azokat a pontokat, amelyeket el is érek. Egy-két dísz, pár gömb a falakra aggatva, de többnyire csak az önjelölt lakberendezők utasításait követem. Aztán szép lassan a tömeg is megfogyatkozik, és már csak azok maradnak, akik igencsak kitartóak, az én számba is sütemény kerül, fenekem pedig egy kényelmes pamlagra, ahonnan azt figyelem, ahogy megpróbálják a helyére illeszteni azt a vacakot. Csak pár szög kellene, és akkor máris a helyén maradna, de ez nyílván túl mugli az ízlésüknek, így csendben maradok, bár hallottam egy-két eszement megoldást is, így az enyém még totál békés. Kinek mi.
- Hamar bedobtátok a törülközőt. Pedig ha oda, meg oda rögzítitek.. – kotyogok bele azért is, de inkább elhallgatok. Elég késő van már ehhez, és a hangulat kezd valami olyasmibe átmenni, amihez én még kicsi vagyok. Oda sem nézek, jobb így nekem. Inkább a sütijeimmel élek. Kerítek valami iható lőrét, és beleszagolok látványosan, nem-e bájolta valaki el olyasmivé, amelytől kipirulhatna az arcom is. Egyelőre eléggé kilógok a sorból a virágmintás ruhácskámban, azt hiszem

Talkin' 'bout my generation

Közöm sincs a dekorációhoz. Igazából, etéren kábé annyi szofisztikált ízléssel áldott meg a sors, mint azt a szerencsétlen kaktuszt, amit már legalább tíz perce tekegolyónyi pupillákkal, egészen transzba esve bámulok. Csak én láttam úgy, mintha az utóbbi évek eseménytelen fotoszintetizálása után most végre elkezdett volna nőni? Ami azért érdekes már önmagában, mert valódi, természetes napfény hiányában mondjuk egyáltalán nem is lenne létjogosultsága, de éppen ezért egész biztos, hogy Morhange valamivel megbuherálhatta. Talán attól is kezdett el nőni. És talán attól kezdtek el a tüskéi is vibrálni, és sokszorosodni, és ide-oda táncolni a látómezőmben, mintha azon a faszom kis távcsövön keresztül nézném, amin többször is megtörik a fény és aminek most rohadtul nem jut eszembe a neve, és egyébként is...
- A francba, Ren, hányszor mondtam már, hogy nem teheted fel a béna bandátok rémunalmas demóját? - mintha a hatodik érzékem kapcsolt volna be, még engem is meglepett, hogy képes vagyok a kaktuszon kívül bármire is összpontosítani, és valószínűleg Ren is ezt gondolhatta, amikor sunyin visszamászott a bakelitlejátszónak helyet adó asztalhoz, amin már órák ótra trónolok, és anyatigris módjára védelmezem az arra téblábolóktól, akik azt hiszik, hogy itt forgatják a kívánságkosár következő epizódját, pedig rohadtul kiírtam nagy, öles betűkkel egy kartonlapra, hogy itt csak én tehetek zenéket. Ami azt jelenti, hogy nincs konzultálás, nincs zsíros/csokis/izzadt vagy tudomisén milyen kézzel való tapogatás a bakelijeim között, és maximum csak távolról nézhetik meg az albumborítókat is, mert azok elég királyak. És a többség elég hamar megértette, mert ma különösen előmászott belőlem a házisárkány, és egyébként is agyamra mentek már azok a karácsonyi nyálcsorgató nyivákolások.
Szóval meglepő intenzitással csapok a kezére, és mindenféle megbánás nélkül próbálom szolidan és nőiesen arrébb rugdosni a külön erre az alkalomra megpucolt bakancsommal. Egyébként nem is olyan szarok, sőt, csak túlságosan is próbálnak majmolni. És persze a plágium ebben a műfajban nem szégyen, hanem erény. De akkor is képtelen vagyok túltenni magam azon, hogy Ren az építő kritikát nem akarja megérteni. Ez is olyan kibaszott művészallűr, amitől úgy általában rendesen elgurul a cukorkám. - Menj inkább, és vegyél magadnak egy kis egyéniséget, és ha maradt még, akkor hozz abból a vattacukorszerű izéből – mordulok rá ellentmondást nem tűrő hangom, aztán ha már így adódott, szétnézek az egészen kiürült klubhelyiségen. Fogalmam sincs, hogy hány óra lehet, és nem érdekel, ha az emberek nagyrészét én üldöztem el a zenémmel és a finom modorommal. Meg végül is, aki számít, az ittvan. És aki kibírta Patti Smithet másfél órán keresztül, anélkül, hogy komolyan tervezné az érfelvágást, az visszavonhatatlanul kivívta a tiszteletemet.
A tekintetem még a levegőben megakad azon a szaron, és mint akit hipnotizálnak, úgy követem a tekintetemmel, ahogy kering még egy darabig a levegőben, aztán hangtalanul a padlóra zuhan. És innentől kezdve még mindig fogalmam sincs, hogy mi történik a külvilágban, de most legalább nagy, kerek szemekkel próbálok figyelmet mímelni, de végül csak akkor sikerül kibogoznom többé-kevésbé, hogy miről van szó, amikor a kiscsaj, próbál építőleg hozzászólni a vitához, és én a női összetartás - vagy mi a szar - jegyében, eléggé meggondolatlanul pattanok le az asztalról, és kishíján elsodorva a lendületemmel az egész büfés asztalt, a srácok előtt termek valami felkavaróan disszonáns, kislányos lelkesedéssel veszem le a biztosító tűt a pólómról - még tiszta szerencse, hogy az tartotta a vállamon a blúzot - aztán mégegyet, majd diadalittasan emelem a magasba, hogy mindenki láthassa, az is, akit egyébként marhára nem érdekel, és már indulok is egy széket magam után húzva éppen oda, ahol a girland a földön hever. A következő pillanatban meg már fél lábbal, bizonytalanul egyensúlyozok a szék tetetjén, számban biztosító tűvel, kezemben a nyomorult borostyánnal és azon agyalok, hogy vajon megéri-e a többiek kibaszott lelki nyugalma, ha én itt a nyakamat szegem? Egyáltalán emlékezni fognak-e arra, hogy értük folyt a vérem, mint Grace Petersoné? Vagy az én megemlékzés gyertyáimat is újra akarják majd hasznosítani jövő karácsonyor?
- Hé, cica, mit mondtál, hova tegyem? Ide? Vagy ide? - a biztosítótűkkel a félig összeszorított számban is meglepően érthetően szólok le a lányzónak, akinek, ha most megveszek sem jut eszembe a neve, de jelenleg abban az állapotban vagyok, hogy ha azt mondaná, álljak kézen és egyensúlyozzak az orromon egy sütistállal, én azt is megtenném, bizonyisten. Közben meg tényleg keresem a potenciális helyet azon a bársonyfüggönyön, ahová feltűzhetném a girlandot, és még csak nem is jut eszembe sem, hogy egyébként én tudom, hogy van a ragasztóbűbáj, de arról, hogy a pálcám merre lehet, arról már fogalmam sincs. Helyette inkább csak olyan szarságokon agyalok, hogy vajon lenyelem-e legalább az egyik biztosítótűt vagy azon, hogy Philip vagy Ren lesz-e az első, aki kirúgja alólam a széket.

I hope I die because of it

Bármennyire is szerettem volna megerőltetni magamat, rohadtul lusta vagyok. Arra sem figyeltem oda, hogy a házvezetők mit motyogtak, vagy hogy a többiek mi a frászért beszélnek olyan baromságokról, mint a régi gyertyák meg ilyenek. Egyszerűen csak levetettem magam az egyik fotelbe, kezemben a mindennél jobban szeretett gitárommal és kifújtam. Ennyiben. Aztán meg rájöttem, hogy agyonra fogom unni magam. Úgyhogy amikor megláttam a frissen felbontott valami piát Csili kezében, letettem a gitáromat magam mellé a földre és előre dőltem, hogy felé nyújtsam a kezem.
- Lökjétek már ide nekem is! Ez a mai nap legizgalmasabb része. - Feleltem és ha elkaptam ha nem, úgyis kicsupálom valakinek a kezéből az alkoholt, legalább egy kicsit ontsam az unottságomat, és hátha van olyan jó erős ez a bizbasz, hogy majd feldobja a hangulatomat.
Ennek fényében vettem a bátorságot - na meg amúgy sem érdekel Doe faszsága - és a lemezlejátszóhoz sunnyogtam, tök gyanútlanul. Minden pillanatot meg kell ragadni ahhoz, hogy tovább toborozzuk a népet, a rajongói táborunkat, így sosem megyek el az együttesünk demója nélkül. Vétek lenne. Ugyan csak reménykedni tudok abban, hogy Doenak nem tűnik fel az egész helyzet... szép kis álom lett volna.
- " A francba, Ren, hányszor mondtam már, hogy nem teheted fel a béna bandátok rémunalmas demóját? " - Torzítom el a hangom és gyerekesen mondom vissza Doe szavait, majd elvigyorodom, de főképp próbálom elkerülni a bakancsa fájdalmas sértését, és ha minden jól megy, megfogom azt a lábát, amivel felém rúg, jól átkarolom, hogy még véletlenül se tudja kihúzni onnan és most csak reménykedem, hogy ha elesik, akkor én nem esek vele. - Pedig ha pogózni szeretnél, a mi zenénkre legalább lehet. - Engedem el és lépek hátrébb, hiszen tudom, hogy úgyis lecseréli majd a lemezt és ma sem fogjuk meghallgatni a bandánk demóját, és hogy sosem fogja abbahagyni a sértegetésemet, amit most igazából nem tudok eldönteni, hogy poénnak vegyek vagy sem.
- Nem tudom, most meg kellene ijednem, hogy ilyeneket vágsz hozzám? - Emelem kezemet a számhoz, meglepődött arcot vágva pillanatokig, de végül úgy döntök, hogy egy vállrándítással elintézem az egészet, és Csili mellé vágom le magam, tekintetem végigfuttatom a jeleneten, ami igazából annyira nem is érdekel, hogy valójában mi. Úgyhogy igazából csak jól megstírölöm hátulról Doet, meg olyanokat gondolok közben, hogy bár leesne onnan és a lemezemet végre végighallgathatnánk: de aztán rájövök, hogy baszottul nem gondolom komolyan, úgyhogy iszok.

Tényleg elég utálatos a helyzet. Minden egyes gyertya Grace Petersont juttatja az eszembe, akit igazából nem is ismertem olyan nagyon, mert akkor valószínűleg elég lenne csak a keresztnevét használnom.
Néhány percig passzívan ücsörgök az egyik puffon, figyelem a többieket, ahogy akcióba lendülnek, persze a magunk tanácstalan módján. Azt hiszem, egyikünk se vágyik igazán a Bimba és Morhange által ránk lőcsölt feladatra, de minden évben meg kell csinálni, miért lenne éppen az idei kivétel a szabály alól? Doe-ra vigyorgok, még a hüvelykujjamat is feltartom, mert semmi kedvem Ren bandájának demójától kísérve díszítgetni.

Meadowes széke mellé lépek, és két kézzel rátámaszkodom a háttámlájára, hátha így kevesebb az esélye annak, hogy valami ügyeletes barom feldönti, vagy lelöki róla a lányt.
- Mi lesz a jó öreg ragasztóbűbájjal? - kérdem, fejemmel arra a helyre bökve, ahová Alesha mutatott. Úgy mégis csak könnyebb lenne, bár biztosan eltartana egy darabig, míg elválasztjuk a girlandot a függönytől, ha véget érnek az ünnepek. Majd az itt maradók küzdenek vele, például én, ugyanis eszemben sincs hazamenni a Rosier-ekhez.
- Felhozhatnánk a konyháról néhány mézeskalácsembert, nem? - nézek körbe a klubhelyiségben, egyetértésre számítva. - Na, bevállalja velem valaki? - De amíg Doe nem végez, nem fogom elengedni a széket, nehogy baleset érje a biztosítótűkkel bíbelődve.

Még csak december eleje van, de minden a karácsonyról szól: az iskolaújság szinte minden rovatában az ünneppel kapcsolatos részleteket taglaljuk – mik a hagyományos ételek az asztalon, melyek idén a divatos téli színek, vagy éppen mi zajlik Pápua Új-Guineán, miközben az angolok béleltebb ruhát húznak és epedve várják, idén vajon leesik e a hó – a kórusban is már bőven a karácsonyi dalokat gyakoroljuk… nem csoda hát, hogy már a fülemből is az ünnepi hangulat szivárog. Tehát, amikor Bimba Professzornő és Mr. Morhange azt a feladatot adják, díszítsük fel a klubhelyiséget, teljes extázisba kerülök. Magammal is viszek egy darab pergament, amikor a nagyterem felé veszem az irányt, amire szorgosan felvázolom a helyet és firkálgatva igyekszem a lehetőleg legjobban és legszebben kicsinosítani két-két ínycsiklandó falat között. Mióta az eszemet tudom, imádom az ünnepnek ezt a részét, főleg hogy otthon amolyan tradíció volt, hogy együtt csináljuk, míg el nem kezdtem az iskolát. Így vannak olyan megrögzült elemek, amik nélkül a díszítés nem díszítés, példának okáért a koszorú az ajtón.
A nap harmadik étkezése befejeztével rohanok is a kviddics-szereléseket óvó tárakhoz, ugyanis megbeszéltem Allegra tanárnővel, kikölcsönözhetek három seprűt a díszítéshez, ha nagyon figyelmesen alkalmazzuk őket. Mégiscsak kényelmesebb és szórakoztatóbb felpattanni egyre és úgy felakasztgatni és felragasztgatni az elérhetetlen helyekre a gömböket és gerlandokat, minthogy fejet hátrahajtva igyekezni eltalálni a kiválasztott helyet levitációs bűbájjal.
Belépve a helyiségbe, némileg törpül kedélyállapotomban eddig növekedő ünnepi szellem a teljes káosz látványára. Doe ránézésre már kezdeményezte a dekoráció megkezdését, azonban rajta kívül és Tonie-n kívül mások nem igazán tesznek barmit is az ügy érdekében.
- Egy kicsivel több lelkesedést kérnék! – szólalok meg bohókásan, és a srácok felé repítem az egyik seprűt, ami meg is áll nagyjából a szemük magasságában. A másikat Tonie kezébe adom, a harmadikat pedig megtartom Sybilnek, aki még itt sincs, de tekintettel arra, hogy ő a csapatunk fogója, kétlem, hogy visszautasítaná a lehetőséget.
- Seprűre fel, skacok! – csapom össze tenyereimet széles mosollyal az arcomon. Tekintetem az apró gyertyafények foglalják le egy rövid szekundum erejéig, arra gondolok, Grace biztosan élvezné a feladatot, ha még köztünk lenne… valószínűleg többeknek is eszükbe jutott a világtó pöttyökre, nem csak nekem.
- Egyébként csak az én figyelmemet kerülte el eddig ez? – kérdem a többiektől a kanapé egyik oldalához sétálva. Bakancsom orrával kicsit megbököm a zsák dundi hasát, aminek hatására egy gömb esik ki jelentősen lekókadt szájából. – Karácsonyi díszeket hány… - teszem hozzá. Már csak meg kell találni a helyüket.

És ezeket tényleg érdekli, hogy feldíszítsük a klubhelyiséget. Úgy csinálnak, mintha amúgy nem mi lennénk azok akik részegen lerángatják a boákat, mert hát 'minek az oda?'. Úgyhogy csak fekszek a kanapén, lábamat Dexter őlébe vágom, és úgy nézem, hogy mit szerencsétlenkednek össze. Bun-bunra bámulok, és egy pillanatig azon gondolkozom, hogy Ő vajon arra gondol-e, hogy inkább Ő tenné Dexter ölébe a lábát, aztán még mielőtt sikeresen belemélyednék a ki mire gondol témába, elnyomok egy ásítást, és hagyom, hogy az alsóbb éves leányzó csalódjon a híres hetedévben. Mert hát igen, én feladnám. Sőt már akkor feladtam mikor a professzorék ránk bízták a dolgot. És nem is értettem, hogy miért hitték azt, hogy bármi jó dolog kisülhet ebből.
- Ne legyél már ilyen szemét Dorcica.. ne kínozz minket, és váltsd le valami kevésbé macimézes zenére.. -
És felülök, nyújtózkodom, mint aki éppen egy jó álomból ébredt, és szemeimet Carinára szegezem, és meglepő undorral és döbbenettel nézem, hogy mennyire lelkes. Na nem mintha nekem eszem ágában lenne, hogy felüljek egy seprűre, de azért oda sétálok mellé, és átkarolom, ügyelve arra, hogy a kezem csak a vállát érintse, hogy a tekinttem ne csússzon le a melleire - amúgy nem is igazán érdekelnek - és miközben Ő valószínűleg mosollyal kivirúlva nézi a társaságot, én megjátszott szomorúsággal, kiskutyaszemekkel meredek rá.
-Nem lehetsz ilyen kegyetlen. Hát nem látod? Mi mind arra várunk, hogy te mentsd meg ezt a helyiséget.. -
És pimaszkás vigyorral, mielőtt a kezembe nyomhatná azt a seprűt, odasétálok Bun-bun mellé, hogy onnan nézhessem végig ahogy Dorcas a széken ügyetlenkedik - és bárcsak kidőlne alóla- és ahogy a másik valamivel lelkesebb lányzó ezt megakadályozza.
- Bun-bun ugye te is kicsattansz az örömtől, hogy lett még ezer darab dolog amit ide fel kell aggatni? -
Ironikusan nevetek föl, és a zsákból kiveszek egy piros díszt. Sohasem bírtam igazán a karácsonyt. Mármint ennek olyan meghitt dolognak kellene lennie, de nálunk sohasem volt az. Mindig tudtam, hogy mit fogok kapni. Mindig tudtam, hogy anya el fogja sírni magát amikor a karácsonyi dalokba beleszőttem egy-két csúnya szót. De az öcsém szereti, mindig is szerette, én meg szeretem az öcsémet.
- Na jó, az aki senkit nem tud eltalálni, hozza a sütiket.. -
És azzal a lendülettel a piros díszt Doehoz vágom, és egy másikat kikapva a zsákból hajítom el azt annak reményében, hogy eltalálom valamelyik másik lányt.

Pár másodpercig zavartan néztem Ren felém nyújtott kezére, jobb híján belecsaptam egyet, mintha csak egy ötöst kért volna, aztán meg rövid úton leesett, hogy igazából az italra vágyik, úgyhogy olyan közepesen erős zavarral végül vigyorogva a kezébe nyomtam az üveget. Hát így élünk, komolyan nem is sötétvarázslatok kivédését kéne tartani nekünk, hanem prevenciót a fiatalkori alkoholizmus veszélyeiről. Kiélezett politikai helyzetek ide vagy oda, ez utóbbi jobban fenyeget minket minden Próféta címszalagnál.
Aztán az események folytak a maguk kijelölt medrében, viszonylagos csendben, békében és nyugalomban. Kedves zene, kedves, lelkes emberek, én meg csak hevertem a kanapéban és vártam, hogy valami történjen azon túl, hogy próbáltam összeszedni kilencvenkilenc módot arra, hogyan ölhetném meg Lip-et, ha még egyszer Dexter-hez ér. Néha összenéztem Ren-nel, bár inkább olyan fenyegető apai szigorral próbáltam mindezt, hogy legyen már jó fiú és próbálja meg csak egy icipicit kevesebbet cseszegetni Dorcas-t, meg mindenki mást is. Minél előbb megcsinálják a lányok a díszítést, annál előbb… kész lesz. Mert hogy én nem fogom felemelni emiatt a seggem, na az több, mint biztos.
- Ja, maga vagyok a kibaszott eufória. – morogtam Lip-nek. Merlin, ettől a hangsúlyozástól szabályosan képes lennék beverni a képét. Pedig amúgy nem vagyok az a verekedős alkat.
Vagy legalábbis azt hittem, nem vagyok az, de mikor elkezdte dobálni azokat a díszeket, akkor… na, akkor azt hiszem, begurultam. Mert hát oké, hogy mindenki egy kibaszott, destruktív fasz, de az akkor sem járja, hogy törékeny dolgokat emberi lényekhez vágjunk. Ez mégis csak sérülés veszélyes, meg… meg… hát szóval egy csomó morális értékemmel ellenkezik, hogy üvegdíszeket vagdosson az ember Dorcas-hoz, vagy akárki máshoz. Ezt mégsem lehet annyiban hagyni. Felpattantam ültömből. – Hé! Normális vagy? – ordítottam Lip-re. Persze mindketten tudjuk, hogy a válasz ne. – Mi a faszt csinálsz?

❧ ❧ ❧

Hát semmivel sem lettünk előrébb. Persze, én is nyugodtan pattoghattam volna, de mégsem. Mintha át akarnám venni a felsőbbévesek ritmusát, amit amúgy nem szokásom majmolni, mivel mindenki egyéniség, és roppant unalmas, ha mindenki úgy akar viselkedni, mint a másik. Na meg, nem akarok idegesítő kis pöszméte lenni, aki körbelebeg mindent, és mindenkit, és már-már csillámport szór a fejükre. Amúgy sincs sokkal több ötletem, mint nekik. Komolyan. Otthon már tudom mi merre hány méter, meg minden, itt viszont tavaly is csak bele-belenyúltam, a nagy részét mások végezték el, akik ügyesebbek, és lelkesebbek. Meg amúgy is, akkor sokszor a körleten kívül kerestem a kalandjaimat. A kérdésre felkapom a fejem azért, persze, és már a széken álló, tettre kész emberre nézek. Kicsit elbambultam, miközben a zene kérdését vitatták át. Ami nekem amúgy mindegy, így még véletlen sem támadnak olyan eretnek gondolataim, hogy lecserélem a zenét. Nekem nincs bandám, botfülem van állítólag, és „tök mindegy mi szól” ízlésem. Ja de kérdeztek..
- Iiigen, oda. Kissé jobbra, ahogy elsőre mutattad – segítem ki a „hova” kérdésemmel, majd ismét kortyolok. Nem épp a legfrissebb ez a lötty, így hamar egy, már igencsak a végét járó növény cserepébe öntöm, és igyekszem kitalálni, hogy most mi legyen.
- Süti! Tökéletes ötlet! – pedig én azt hoztam magamnak, de sosem árt a több. Még fel is pattantam, hogy készen álljak arra, hogy menni kelljen. Mert hát én önként indultam volna, de ahogy az várható volt, a történések felborulnak. Megjött az a személy, aki lelkesebb nálam, és ügyesebb. Azonban a seprűkre úgy nézek, mint a.. szóval gondolhatjátok. Nem szeretem ezeket.
- Lelkes leszek, ha nem nekem kell repkednem – motyogom magamnak, majd amint eldőlnek, hogy kik a rőzsék gazdái, valóban lelkesebb leszek. Egyhamar. Én oda fel? Jobb ha nem.
- Hogy, mi..? – közelebb is lépkedem, és magam is felmarok egy adag díszt, de én első célzattal azért, hogy felaggassam valahova, amit el is érek. Így, mikor elröppen az első, úgy bámulok rá, mint a piros kukoricára. Aztán már dől is a liszt. Kiabálás, én sóhajtok, felaggatok egy gömböt a halott növényre is, mintha ezzel megmenteném bármitől, majd míg azok ketten viaskodnak, közéjük dobok egyet magam is. Földet ér, remélem nem fejet.
- Elég már, inkább csináljatok műhavat, ha ennyire dobálózni akartok.

Talkin' 'bout my generation

Hajlamos vagyok néha túlreagálni, ha az emberek baszakodnak velem, a zenémmel, a hajammal, a cuccaimmal, a Dexemmel, de Ren olcsó baszogatásai még csak nem is súrolják a határt sem, főleg, mert általában ártatlan kis odamarásainkon kívül még sohasem ártottunk a másiknak. Ha tényleg bántani akarnám, erősebben rúgnám, ő meg simán ezzel a mozdulattal lehúzhatna az asztalról, mégsem teszi, de mielőtt még saját akaratán kívül elvesztené az egyensúlyát, és mindketten a földre zúgnánk, belekapszodok az asztalba.
- Nem, nem kéne megijedned, csak baráti jótanács, hogy érezd a törődést – már csak a távolodó háthoz beszélek, és csalódottan konstatálom, hogy ma este már nem kapok vattacukrot. Ráadásul még Philip beszólását is ignorálnom kell, amit nem szívesen teszek egyébként.
Talán itt kezdődött az a folyamat, ami végül a szék tetejére vezetett girlanddal és biztosítőtűvel a kezemben.
Igazából már nem is érdekel, hogy ki mit mond, csak az illem kedvéért kérdezem meg, meg hogy úgy tűnjék, ez egy demokratikus döntés meg ilyenek, de valójában már rég kiszemeltem az ideális helyet a girlandnak. Lábujjjhegyre állok, és nyújtózkodok, annyira, hogy a szék vészesen billegni kezd alattam. Még pár miliméter hiányzik, mondjuk ha képes lennék fókuszálni, én nem látnék a girlandból és a függönyből is kettőt, akkor már rég nem szaroznék. A karom egészen eláll már, és a vádlim is megremeg, és a tenyerem is beleizzad, én meg egy nagyobb lendületet veszek, hogy ezt az egész szart letudjam, de akkor hirtelen mintha a föld megszűnne mozogni, és hiába próbálom kibillenteni, a szék ottmarad.
Tele szájjal, arcomon egy idült mosollyal nézek le Toniera, és tényleg baromi hálás vagyok neki, úgyhogy egy hálálkodó pillantás után végre feltűzöm a girlandot, és ahogy újra teletalpra ereszekedek, és figyelem, ahogy előttem himbálózik a vége, hirtelen elönt az üresség. Mint a katona, aki befejezi a küldetést, és hiába nézek körbe tanácstalanul, nem kapok újabb utasítást, magamtól meg képtelen vagyok kitalálni, hogy mi a következő lépés. Talán le kellene szállnom, és visszamennem a lemezlejátszhoz, mielőtt még rossz kezekbe kerülne.
De már azt sem látom, hogy hol van az asztal, ahonnét elindultam, mert a légteret pár masszív seprűt tölti be, aztán Collins belerúg abba a zsákba, ami díszeket hány.
Ez most komoly? arckifejezéssel állok, és úgy döntök, inkább csendben elszublimálok, mert én ezt komolyan nem vállaltam. Egy nyavalyás girland az okés, de hát nyújtod nekik a kisujjad és kéri az egész karod.
- Ö, én lehet lemennék inkább Tonieval kajáért – jegyzem meg olyan halkan, hogy talán még a mellettem álló csaj sem hallja, aztán meg az az alig érezhető, apró kis szar a mellkasomnak csapódik, és én tökre azt hiszem, hogy véletlen, és képes lennék meghalni is ebben a tudatban, ha hirtelen Bunny nem borul ki. Mármint úgy tényleg igazán kiborul, ahogy már legalább egy hete nem borult ki, és ilyenkor ha sokáig tartja vissza magában, akkor egyszercsak elrohad belülről, vagy sír. Nem tudom, melyik a rosszabb, de talán nem a tele klubhelyiség erre a legjobb helyszín. Még én se gondoltam át igazán, mit csinálok, de a következő pillanatban már megint két lábbal állok a földön, éppen Bunny és Philip között.
- Hé, Bunnycica, ez csak egy nyavalyás dísz. Nem történt semmi – én sem gondoltam volna, hogy képes vagyok még ilyen nyugodt hangon, már szinte duruzsolni, amitől nem rázza ki az embert a hideg, és kezemet a vállára teszem, éppen csak megérintem, ha erővel próbálnám lefogni, akkor már rég Philipnek ugrott volna tízkarommal, de erre jelenleg nem látok sok esélyt. - Ez csak egy dísz – belenézek a szemébe, mintha éppen azt próbálnám bebizonyítani egy foxi terrierről, hogy tulajdonképpen egy bengáli tigris. Mind tudjuk, hogy az nem csak egy rohadt dísz.
- Mi lenne, ha inkább te mennél el sütiért, Philip? Legalább kicsit hasznára válnál a társadalomnak. Vagy felőlem bűvölj havat, vagy bármit, amivel legalább egy embert is boldogabbá tehetsz. – fejem most felé fordítom, és a vállam fölött szólok hátra. Hangom nem is elutasító, sokkal inkább kérlelő.

I hope I die because of it

És sikerül eltalálnom az áldozatomat, mire az arcom elégedett mosolyra húzódik, és a legszívesebben a levegőbe bokszolnék, elüvölteném magamat, hogy 'hé, nézzétek milyen király vagyok' hiszen mindannyian tudjuk, hogy nem véletlenül nem vagyok a kviddics csapat tagja - ha értitek.. -, de nem tudok felüvölteni, mert Bunny közelebb lép, szinte az arcomba mászik és rámordít. A nyála a képemre fröcsög, mire én elfintorodom, és egyszerűen képtelen vagyok nem arra gondolni, hogy ez milyen undorító. Csöppet túljátszva törlöm le az elnyűtt pulcsim ujjával a nyálcseppeket.
- Bun-bun,megdobtam, hát nem láttad? -
Mintha egy ötéveshez beszélnék, akinek azt próbálom elmagyarázni, hogy nem szép dolog azt mondani a másiknak, hogy hülye..
Az arcomra nagy mosoly kúszik, olyan amitől tudom, hogy szeretné beverni a képemet. Ki tudja, lehet, hogy ez a célom..
És kedvem lenne közelebb tolni az arcom az övéhez, hogy érezze a leheletemet, hogy még idegesebb legyen, már szinte előrébb is hajolok, de ekkor maga az áldozat kerül közénk. Ahogy belibben közénk, megcsap a vattacukor illatú parfümnek és a cigaretta egyvelegének keserédes haja, és ha nem hajolnék hátrébb egy nagy adag festett hajat is kaphatnék a számba. Megint elfintorodom.
- Igen Bunnycica, ez csak egy nyavalyás dísz.. tényleg nem történt semmi.. -
Idegesítően negédes a hangom, ahogy Doe feje mellett elhajolva hevesen bólogatok, mintha nem épp én lennék az aki kiprovokálta a veszekedést.
- Azt hittem szorult beléd is valami humorérzék.. -
Felhorkanok, karomat a mellkasom előtt fonom össze, és úgy bámulok bele Doe kérlelő szemébe. Basszus, ez most komoly? Még én vagyok megbüntetve azért amiért Bunnynak ma megint elment az esze?
- Látod Alesha, nekem el kell mennem sütiért, de lennél olyna drága, hogy varázsolsz műhavat? Aztán esetleg belefolythatnád te Bunnyt... -
Ellépek az újdonsült dilidoki és betege mellett, el az említett lány mellett közben pedig ciccegek, félhangosan, bosszúsan.
- Aztán nehogy sírva fakadj itt nekem... -
Felnevetek. Undokul.
- Ren, jössz velünk? -
Megállok Tonie mellett, Renre bámulok.

A borzok

Nem szeretném azt hallani, ahogy karót nyeltnek neveznek, de lassacskán kezdem magányosnak érezni magam, már ha a lelkesedésemet nem vesszük emberszámba. Ezért természetesen nem hibáztathatok – és nem is teszem – senkit, mert egyéni probléma az elvégzendő feladatok iránti hűségem. Amolyan kötelességként tekintek minden rám háruló megbízásra, még ha jelentéktelen dolgokról is van szó. Most is azzal küszködök, hogy megértsem, miért kell nem rendeltetésszerűen használni azokat a gömböket. Így hát, hogy ne legyek kegyetlen, ahogy Lip is mondta, inkább az odareptetett seprűhöz sétálok, és elveszem. Amúgy is szerettem volna a „légi” díszítést vállalni, úgyhogy… cseppet sem zavar, hogy őket nem igazán hozta lázba.
Kiszedek egy nagyobb adag ornamentumot a zsákból, majd amint seprűre szállok, le is engedek jó párat Philipre - ha már kedve támadt dobálózni, - és ha felnéz, gyerekesen nyelvet öltök rá. Körberepülöm párszor a klubhelyiséget, hogy felmérjem a felső terepet, majd pálcám segítségével hatékonyan felaggatom a díszeket ott, ahol jónak látom. A gömböket gerlandok követik és fordítva. Kezemben végül csak egy szánjában csücsülő Télapó marad, akit elbűvölve repkedni küldök. Ezzel el is fogy a felszedett díszkupac, így lejjebb ereszkedem egy újabb adagért, de előbb azért, hogy halljam, miről beszélnek háztársaim. A süti valóban nagyon jó ötlet, bárki is hozta fel, így azt se bánom, hogyha többen mennek le. Minél nagyobb létszámú csapat megy el a konyhára, annál nagyobb zsákmánnyal jönnek vissza. A kaja amúgy is minden helyzetben imponálóbb, nem beszélve, ha közte és egy nem kívánt feladat között kell választani.
- Minél többen mentek le, annál több süti jön fel… - adok hangot előbbi gondolataimban született következtetésnek, amikor Lip kérdést tesz fel Rennek. No persze, nem mintha bárkit is bármire kényszerítenék, tőlem akár itt is maradhat és végigülheti az egész díszítést. Talán megjegyzést sem kellett volna tennem. Azt azonban nem tudom rezdülésmentes arccal végignézni, ahogy az imént elvarázsolt piros ruhás figura Doe vállára landol, majd kipattan szánkójából, így ajkaim széles mosolyba görbülnek.

Hitetlenkedve Dorcas-ra meredtem, mintha nem lennék biztos abban, hogy ugyanazt látta-e az előbb, mint amit én. Aztán ez a hitetlenkedés valami egészen diszharmonikus érzéssé változott a pillanat tört része alatt – nem tudom, pontosan megmondani, hogy mi játszódott le bennem, csak minden olyan javíthatatlanul szarnak tűnt, mintha valaki épp a körmét húzná a falon, vagy kést nyomott volna a hátamba, vagy mit tudom én. Felállt a szőr a karomon. És ordítani akartam. Hogy mindenki hagyja abba, amit csinál, és hogy mennyire-mennyire elbaszott már megint minden és hogy ez így nagyjából tarthatatlan, szóval ne csináljunk már úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Semmi sincs rendben! Egy pillanatra a földre akartam lökni Dorcas-t, hogy térjen észhez és vallja be, hogy kurvára nem volt jó neki se, hogy azt a szart hozzávágták, aztán valami nem túl kecses, ámde szélsebes mozdulattal elfordultam tőle, Lip felé, amint megszólalt.
Ökölbe szorítottam a kezem. Biztos voltam benne, hogy meg akarom ütni, és még biztosabb voltam abban, hogy nem fogom megütni. Elkínzott arccal meredtem rá. Menetrendszerűen valami elmés replikán kellett volna agyalnom, de valahogy semmi nem jutott az eszembe, mindent kitöltött és elfedett az, hogy mennyire arra vágytam, hogy itt helyben rohadjon meg. Ő is, aztán meg Dexter is, és aztán szép lassan mindenki más, kivéve talán Antoinette, mert hát ő sose volt az az alkat, aki valaha is túl sok vizet zavart. Nem?
- Baszd meg! – Mondtam egészen halkan. Aztán valamivel hangosabban folytattam. – Tudjátok mit? Mind BASSZÁTOK MEG! – Körbe fordultam. Aztán meg trappolva keresztül vágtam a klubhelyiségen. Szarok bele az egészbe, amúgy is utálom a karácsonyt! Bevágtam magam mögött a hálószobák felé vezető folyosó ajtaját.

// én részemről köszi, de kijött a tavasz, nem dekorálhatok tovább karácsonyra : (

Mikor LIP mellém lép, előre érzem, hogy ez a konyházás jó ötlet volt. Nem kell a többiek nyafogását hallgatnunk, sem a bruttó tíz percen belül ismét előkerülő sztorikat Grace Petersonról, akit még mindig nem vagyok képes, még gondolatban sem, csupán a keresztnevén szólítani.
Nem ismertem meg, amíg volt lehetőségem, és ez a hajó nyár elején elúszott. Rémes belegondolni. Talán a gyász miatt is örülök, hogy elmehetek a manók közé, egy kis kajáért kuncsorogni. Úgy látom, LIPnek is mehetnékje van már, talán őt is leveri a víz a gyász gondolatától, ezért nem is szeretném húzni az időt.
- Na, mi lesz, REN? Jössz, vagy jössz? - a lábamat is rázom, hogy éreztessem, mennyire sietős az akció, indul a nasivonat, és minden, amit el lehet képzelni egy ilyen, aránylag jelentéktelen küldetésről. Hiszen nem ez a főfeladatunk, de mégis ki vagyok én, hogy a többieket megpróbáljam utasításkövetésre kényszeríteni? Bimba és Morhange nyilván azért bíznak ránk ilyeneket, mert ők maguk szívesebben csókolóznának egy százfejű hydrával, minthogy sajátkezűleg intézzék el.
- Ne csesztessétek már egymás! Ovisok gyülekezete, komolyan mondom! - forgatom meg a szemem BUN kiakadását hallva. - BUN, gyere inkább velünk te! - ragadom meg a srác karját azzal a lendülettel, és remélem, enged nekem.
- Mindjárt jövünk! - szólok a többiekhez, és kimászom a klubhelyiség kört formázó ajtaján.

// köszönöm a lehetőséget, vegyétek úgy, hogy Tonie arrébb állt a konyha felé.

Talkin' 'bout my generation

Első bliccre biztos vagyok benne, hogy ha nem Bunny képeli fel Lipet, akkor én teszem meg, de könnyen meglehet, hogy rossz lóra tettem, és egy pillanat törtrésze alatt változik meg a stratégiám, amikor rájövök, Bunny nem szorul a védelmemre. Látta valaki egyáltalán, hogy hogy nézett rám? Mintha én lennék a hibás mindenért.
Túlreagálja. Igazán. De mit tudhatok erről? Ha velem baszott volna ki Philip már rég halott lenne. De ezek az elfojtott indulatok. Nekem sok. Tettem egy fogadalmat. Vagy nem is fogadalom volt, csak úgy adta magát. Hogy bármennyire is szétesőben van ez az egész- megpróbálok mindent, ha kell cellux-szal ragasztom össze. De egyre nehezebbnek tűnik az egész, főleg, hogy egyesek túlságosan érzékenyek, mások meg kurvára tapintatlanok, meg hogy nekem rohadtul semmi közöm az egészhez, mégis úgy érzem, hogy bele kell pofáznom, hogy aztán még egy köszönömöt se halljak.
És mégis, automatikusan rándul a testem, hogy Bunny után lóduljak, de akkor már Tonie közbeszól. Nekem meg egy béna télapó telepedik valahonnét a semmiből a vállamra, és egy pillanatig azt hiszem, hallucinálok, de ahogy felnézek, látom, hogy Carina seprűről eregeti le ezeket a vackokat. Ahogy lenézek, már nyomuk sincs, és olyan hirtelen szakad rám az egész. Olyan észrevétlenül zsugorodom, mint a Alice, aki bevette a gombát – pedig ilyen mellékhatásokra aztán igazán nem számítottam. Eközben a szoba óriásira nő. Hiába maradt ott az emberek zöme, és hiába öltözött az egész giccses-csilligó-villogó ünneplőbe, nekem már végképp elfogyott minden lelkesedésem. Az egyetlen mentsvár a zenéspult.
Remélhetőleg észrevétlenül hátrálok ki a képből, aztán megadóan zuttyanok le, nem nézek senkire, most a legkevésbé sincs hozzá kedvem, hogy bárkivel is beszélgessek, de elveszem a gondosan elhelyezett demolemezt, hogy aztán végtelen húszperceken keresztül Ren bandája dübörögjon a mágikus hangafalakból. Aztán némi keresgélés után rátalálok a pult alatt bújkáló pálcámat, és a várakozásnak eleget téve meglendítem, hogy még abban a pillanatban sűrű pelyhekben hulljon a hó a megbűvölt mennyezetből, én meg éppen csak pár pillanatig nézem, amíg bele nem szédülök teljesen, de különösebben nem hatódok meg. - Remélem, most már mindenki rohadtul boldog – mormogom alig hallhatóan abba az irányba, ahol a többieket sejtem. Nem bosszús a hangom, inkább csak fáradt és kiábrándult. Azzal átgázolok az ujjnyi vastagságú porhón, fel a halókörletbe.

//mindenkinek szép tavaszt. öröm volt <33//

I hope I die because of it

» The shot was loud and then the flash so bright
» do you feel like a young God?
» Daniel Young
» Forver young
» Just a young gun with a quick fuse

Young, Loud and Snotty

Young, Loud and Snotty

Similar topics

Similar topics