Mindig el akarom hinni, hogy nem a balhé kategória főszereplőinek listájának egyik helyén sem, azonban mindig rájövök, hogy baromi alacsony az ingerküszöböm. Főleg mostanság, hogy már nem gyerekek vesznek körbe, ahol nem szólhatok úgy ahogy, és nem tehetem azt, ami nekem kényelmes. Jó, tény és való, nem török be kirakatokat, azonban, nem csak a mágusok között kell keresni a hibbant elméket. Van az a réteg, akinek elég, ha csak létezel, máris lecsapnak, itt azonban bőven én nyitottam ki elsőre a pofámat, és azt kell mondjam, olcsón megúsztam. Aiden valamin nagyon dolgozott, ezért mentem le egyedül a pubba, felhajtani a kis ünnepi söröcském, mert ilyenkor minden nap ünnep, és mert igazából nem akartam ülni és a rádió duruzsolását hallani. Ez a mágikus, egyes pillanatokban a valódi, keményebb hírek is felhangzanak, ami végül ma mégsem érdekelt, és el is üldözött ahelyett, hogy nagy gyerek módjára kikapcsoltam volna és ledőltem volna aludni.
Ehh.
Fura minden. Én is, bevallom. Egyik pillanatban az se érdekelne, ha mellettem robbantanának, aztán a másikban meg azért robbannék én, mert valaki pislogott. Veszett időszak, lehet megvesztem én is, és nincs aki ezzel foglalkozzon, úgy vagyok vele, nem megyek egy kuruzsló lakására sem, mióta a Mungó enyhén veszélyes környék lett. Szóval, akkor ideje önállósodni, csak épp a dühkezelési problémákat nem épp azzal kell kezelni, hogy minden idióta fejét élből leüvölteni. Vagy valami olyasmi. Annak indult, de aztán minden lett, végül pedig egy amolyan férfi-cicaharcban merült ki. Nem, ismétlem, akármennyire is élveztem volna, semmi sem perzselődött meg. Csak a fizikai erői, a káromkodás, meg a csapos üvöltése, hogy hívja a rendőröket, ha nem takarodunk.
Ennyi. Nem nagy szám, ugye? Egy kis szóváltás kint, majd mindenki ment a maga útjára. Megint a túl nagy csend, de ilyen korán ne is várjon senki semmit sem. Egy pár érme a szegény szerencsétlen poharába, majd végül kikötök ott, ahol az estém, hajnalom folytatódik.
Tükör híján, és az utcai lámpa fényében bízva, egy lakás ajtaját szemeltem ki arra a feladatra, hogy a sminkem rendbe tegyem, de mivel ez nincs, hunyorogva próbálom kivenni, hogy kosz csak az a folt, vagy egy időre monoklit tudhatok magaménak. Semmi feltűnősködés, senkit nem zavarok elvileg és mégis. Hátam mögött egy hang csilingel, kezemet lehet csak gondolatban emelem, hogy időt kérek, de az tuti, hogy azt mormogom: pillanat. De nem, főhősünk türelmetlen, és megragadva próbálna arrébb lökni, tolni, csak hát, elég nagy marhára nőtte, ő meg, a kezéből ítélve hozzám kicsire, így nem moccanok. Majd mégis. Megugorva, sziszegve mint valami kígyó, pördülök egyet, amivel elérem, hogy a hátam az ajtónak csapódik. Remélem valami vasalt szutyok, ami úgy zörög, mint a vaskapu.
- Az lenne ha nem akarnád lenyúzni rólam a bőrt – masszírozok a fogás helyére, és mivel én tök hülye vagyok, a kórságomat illetően, talán az első találka gondolata nem esik le. Sőt. Csak bámulok rá, majd lépek egyet oldalra.
- Mehetsz már – elengedem a pontot, majd saját ujjaimra tekintek, mintha most látnám őket elsőre.  Jó, ez fura volt, van rá indokom, csak arra nem, miért mordulok hirtelen fel, mint valami bolhás dög, mintha...
- Lehet még sincs rendben az oké.

Ha így folytatom, olyan beszarinak fogok kinézni, mint ahogy elsőre hirtelen éreztem magam és azt nem tudnám megemészteni. Na nem azért, mert csaj áll előttem és teszem az agyam, ha egyet is látok, alapvetően utálom gyengének vagy épp elesettnek mutatni magam, de ezzel ki nincs így? Mármint a hímek, annak is nagy része. Mindegy is. Na pont most nem abban a cipőmben vagyok, amiben akárkit is le akarnék nyűgözni, mellesleg. Mondjuk a romantika is olyan pont nálam, hogy nemigen ismerem és nem is használom. Elcseszett figura vagyok én ebben a történetben, viszont ez, szerencsére nincs a homlokomra írva – a pillanatnyi tanácstalanságom mellé -, így, azt adok el, amit akarok. Vagyis...
Megigazgatom magamon a kabátot, még a cipzárt is feljebb rángatom, nem mintha számítana, majd úgy pillantok rá. Túléltem, karom is megmaradt, mindketten szép ügyesen túlreagáltuk. Megesik. Késő este vagy kora reggel van, nem tudom behatárolni, a lényeg az, hogy... magam sem tudom, végül moccanok, pontosabban a fejem rázom meg kissé.
- Hagyd el, csak furcsa volt, de túlélhető – az nem kifejezés, mennyire, de már nem kötöm az orrára. Bár, ő sem tágít sietősen, úgy néz ki, mindkettőnket ideragasztott ez a kis incidens, így hát, ha ő bámul, én sem leplezetten művelem ezt. Hogy mit is keresek? Nem, nem a kosárméretet, vagy hogy mennyire falatnyi lehet az alsónemű, inkább... árulkodó jeleket, ahogy az az okos ember mondaná a fehér köpenyben. Emlegette, hogy mások is vannak és nem mindig kellemes a találka, és nekem egy ilyen mini-sokk után jut az ilyen eszembe, de jelent valamit, mint az üledék a teáscsésze alján. De miért nem szirénázik a belsőm? Máskor ilyenkor már üvölt...
- Irigylésre méltó a hevességed, csak kicsit csíp – még egy apró vigyort is kisajtolok magamból, azt, amitől inkább a hideg ráz, de elvileg minden vigyorom az. Olyan a fejem, vagy nem tudom, nem tanultam meg rendesen az élet iskolájában. Kérdésére az emlegetett testrész felé lesek, majd megvonom a vállam. - Nem hiszem, talán ha helye marad, vagy annyi sem -  volt már rosszabb is, mondhatnám, de nem teszem. Még mindig érzem kicsit, mintha az ujjai még a bőrömön pihennének, de egyre haloványabb, most már csak olyan, mint az érintés.
- Tessék? - emelem meg a fejem, elsőre azt se értem, mit akar ezzel. Aztán ugye ahogy húzódik a bőr.. Ehh. - Ja ez? - bökök az arcom felé – Valami olyasmi. Ennyire látszik? - mivel ezt akartam kideríteni, most meg megtapogatom. Rezdül az arcom kicsit, majd hagyom, hogy ajtót nyisson és menjen, de aztán amennyire el akart küldeni, most más a taktika. És az előbbiek után, ha csak egy kicsit is, lehet el kéne fogadnom. A többi részem most már üvölt.
- Az egész életem egy nyomorult lépcsőzés – ellépek az ajtótól, és elindulok utána. Minden van nálam, amivel védhetem magam, szerencsére, mert ugye, idegenek lakására felmenni manapság olyan okos dolog. Sőt mi több. Elment az eszem, de csak lépkedem mögötte, és a hátát bámulom. Remek.

Tipikusan mint amikor a vadak méregetik egymást, csak szerencsére nem morgunk és vicsorítunk hozzá. De egy pillanatra, szerintem, egészen közelített hozzá. Lehet, hogy nem kellett volna olyan félvállról venni azokat a legilimencia leckéket, de valljuk be, azzal sem lennék közelebb, csak jobban nyeregbe érezném magam. A bámuláspárbajunknak nincs győztese, de válasza sem, mindketten csak annyit láttunk, amennyit engedtünk, semmi többet. Kár, mert akkor minden mást félre is tehetnék, így viszont, elő kell vennem azt, hogy hogyan is kell viselkedni idegenekkel. Igaz, azokkal találkozok szinte nap mint nap, de semmi és senki nem kötelez arra, hogy beszéljek is velük, így, mondhatni, ilyenkor egész suta vagyok, de bezzeg otthon van olyan, hogy be se áll a szám.
- Remek, ma is megérte kimozdulni – nem mintha amúgy zavarna, bár tény, hogy emberek között több tekintetet vonz, mint kellene. Az meg rosszabb, mintha rá is kérdeznének, mi történt. Nem, ők csak bámulnak, mint a borjú a kapura, nem is leplezik, én meg ugye ne szóljak semmi illetlenséget, mert akkor még kikérik maguknak. Szívesen osztanék kötőhártya gyullasztó átkokat, viszont, az sem elfogadott társadalmilag.
- Így szoktad felcsalogatni magadhoz a kapualjban ácsorgókat? - nem utalok én semmire, és még disznó megjegyzés sincs mögötte, de a kissé visszhangzó lépcsőházi csendet ennyivel meg kellett törnöm, és bámészkodni sem kifizetődő örökké. Nem mintha azért hívott volna fel, hogy lelkizzünk, vagy pletykáljunk, sőt, akár lehet emberevő kannibál is, akármi, viszont mivel engem sem ejtettek a fejemre, így nem rettegek. Kicsit izgulok, vagy valami ahhoz hasonló. A hely tipikus, akár a mi házunk folyosója is lehetne, de hát ezeket az olcsóbb lakásokat egy sémára tervezték, csoda, ha valaki kicsit kapatosan hazatalál. Megállva várom, hogy ajtót nyisson, ámbár úgy tudom, illendő lenne ajtót nyitni, de azért nem lököm fel, hogy a saját lakása ajtaját kinyissam előtte. Beballag, én pedig elsőnek csak bekukucskálok, mintha olyan jeleket keresnék, amik csúnya dolgokra utalnak, vagy épp másra, de végül én is átlépem azt a bizonyos küszöböt, figyelmének középpontjaként. Vár valamit, de nem ordítok fel, viszont minden idegszálam táncot járva bizsereg fel arra, amely ha egy pillanatra is, de körbeölel. Ohó! Csak nem bűbájjal védi a helyet? Tehát, ezzel legalább előrébb vagyok, most jöhetnek a kártyatrükkök – nem -.
- Ihh, fura egy riasztód van. Mugliként mit látnék? Rózsaszín nappalit? - nézek immáron beljebb körbe, és kezeim szépen pihennek a zsebeimben. Mi okom lenne bármire, ugyebár. Jegelni jöttem, meg pár válaszért, csak épp, most minden sokkal feszültebb.
- Lassan átéget a tekinteted... Mit keresel?

Bár nem olvasom el egy újságban sem a horoszkópot, talán mára nem jósoltak kínok közti halált. Vagy de? Megtudom, ha ezen a találkán túlérve kilépek azon a kapun, ami a mostani pillanatok indítórugója.
- Hé, annyira nem is vészes, hogy ne mehessek ki. Majd pár nap után, amikor már minden színben pompázik, akkor az igazi – egyszer sikerült lezúzni az egész oldalamat, - hagyjuk, hogy miképp kerültem magas ágra, majd onnan a földre – és ott sem akkor volt a legrosszabb, amikor nyekeregve felkeltem. Nem. Mindig utána, mikor már megpihent, no de ez százszor szebb és kényelmesebb, mint az volt, már csak érzetre is, ha nem is látom.
- Bevallom, ha kétméteres, szőrös ipse lennél, lehet negyedszerre se mondtam volna igent. Hát még ha szőrös nő... - mintha tudnék vicces lenni, de komolyan. Úgy éreztem, hogy ő talán nem csomagol bele egy bőröndbe fél kézzel, és mert a nőkkel szemben annyira nincs nagy heves tiltakozás, és igazából ott van még az is, amit nem mondunk ki, amiért ő is és én is belementünk ebbe. Mi ez, ha nem varázslatos?
A hely sem nagy, de ha egyedül van, pont tökéletes. Hasonlóan képzeltem el anno a saját fészkem, ha nincs Aiden, akivel együtt nagyobb hely kellett. Nincs ebben semmi szégyen, még ha kopott vagy épp a fal sárgul meg kicsit, nekem mindig is jobban bejött az ilyesmi, mint a mocskos, giccses luxus, vagy azok a színek, amik a vidámpark árusainak vattacukorkészletét juttassák bárki eszébe. Őszintén, valahogy, nem is néztem volna ki belőle egy olyan helyet, néha, egészen jól meg lehet saccolni egy ilyesfajta ízlést. A mágia pedig aztán már csak a hab a tetején, és hogy annak ellenére nem a giccsparty fogad, kellemes. Nem is feszengek annyira, mint odalent, de fel sem szabadultam, a vállaim merevek, nem nagyon moccanok előre. Sarokba szorítva?
- Au, azt a csivavát pedig megnézném, mindig jókat röhögök rajtuk – miután jobban ki tudok jönni az állatokkal, mint az emberekkel, nem csoda, de azok a kutyák még nekem is viccesek. Apró haraggombócok, identitászavarral. És amikor bepörögnek... No de, nem az a lényeg, hogy miképp gondolok a törpeterrorokról. A kérdés, no meg az, miért néz úgy, mintha azt várná, mikor robbanok. Mondjuk, nem csoda, elég kaotikus manapság ki melyik oldalon áll és mire képes, vagy akár alapból mire, kezeimet pedig így kis is húzom zsebemből, szabadon, nincs benne semmi, még egy rágós papír sem.
- A fajtám? Hát... ilyet sem mondtak még nekem, gratulálok, te vagy az első – vagy hogy bejön. Bejött azoknak, akik ezt kutatták, vagy csak írni akarta róla. Persze, nem voltam én annyira kísérleti patkány, de hazudnék, ha azt mondanám, sose vizsgáltak meg. Jaj de hazudnék.
Biccentve, ismét körbetekintve sétálok el a kanapéig, és míg ő tevénykedik, lehuppanok rá. Kicsit nyekereg, de én voltam gyors, meg túl magas, ezek meg alacsonyan vannak és mindig elvetem a mértéket, azonban nem szakadt le és ez a lényeg.
- Bocs, nem áll szándékomban rombolni – immáron nézem őt, ahogy közeledik a jéggel. Fura, de meglep, hogy tényleg az van nála, hogy tényleg segíteni készül. Manapság, meg az életemben amúgy is, ez a ritkább felhozatal, vagy azért, mert féltek, vagy azért, mert én nem akartam. És hogy most miért is akarom? Jó kérdés. Van valami, ami egyre jobban érződik – és nem, nem a szerelem első látásra, abban sose hittem. - Igyekszem nem sikítani – kicsit elfordítom a fejem, hogy jobban odaférjen a ponthoz, és jólesően szusszanok fel, ahogy a hideg jég hozzámér. Észre se vettem, hogy a szokásosnál is forróbb mindenem, mintha bekapcsolt volna a kicsi katlan bennem gombnyomásra. Talán a kocsmai tusa az, ami felkorbácsolt, és a mini veszélyérzet itt, az elején. Talán...
Lehunyt szemmel pihenek, a jég pedig olvas, de még mindig kellemes, párolog, hűvös ölel körbe egy apró szeletben. És csak egy pillantás, ahogy ezzel átellenben megérzem ujjának lágy érintését, annak melegségét. Szemeimet kinyitva, pontosan arcára szegezve a tekintetem, óvatosan nyúlok a kézhez, fonom ujjaimat csuklója köré, de nem szorítom, csupán ahogy ő is, én is értinkezem. Csöndes pillanat az, ahogy párszor végigtapogatva érzem azt, amit kell, és amitől felhangzanak a rég hallott emlékek hangjai elmém mélyén. Szempillantás, ahogy elhúzom ujjaim, és ahogy eltolom a jeges mindent, hogy felnézzek ismét.
- Most valami okosat kellene mondanom, de... az ilyenkor nem megy – a pulzusom megnőtt, a szívem kalimpál. Nem vagy már alsós, a fenébe is. - Eddig nemigen találkoztam olyannal, mint én, és ha nem tévedek... - ismét a kézre nézek, de már nem fogom meg. Csupán azt, amiben a jég van, és visszanyomom az arcomnak, sóhajtva, majd elengedve azt, még kiélvezem a békét.  

Lehet-e attól a bármitől félni? Ez itt a kérdés. A józan ész helyesel, a többi meg hallgat, tipikusan. No, nem mintha izzadna a tenyerem, más van itt, amire fókuszálok, legyen az épp a bútorzat, vagy annak lakója. Nem szokásom utólag megbánni dolgokat, elvégre úgy vagyok vele, hogy tenni ellene már úgy sem tudok semmit sem, így totál felesleges, de lehet, hogy egyszer mar ez is eljön, akár pont ma. Korai az időpont, kásás a fej és mégis, ennél éberebb manapság nemigen voltam. A kíváncsiság, az ösztönök csodákra képesek, ha többet ittam volna, akkor is, ott, abban a percben, ahogy megérintett, tiszta lett volna minden, mint a hideg vizes zuhany után. Pedig aztán a hideg messze áll tőlem, és talán tőle is. Hihetetlen, nem? Mármint... nekem mindig is élt a fejemben egy kép arról, mi van velem, aztán, hogy másokkal mi lehet, arról is. Volt rossz és jó, gyerekként például attól rettegtem, hogy nekem pattanások helyett pikkelyeim nőnek majd. Most pedig, egy este pont az fontolgattam, hogy legalább az egyik karomat kitetováltatom velük, ha épp rámjön az őrület. Na de mások? Féltem is tőlük, meg nem is, aztán rájöttem, lehet, sosem fogom megélni a találkát, legalábbis ezzel a fejjel, ami jelenleg jellemez.
És akkor a furcsa találka. Átlagos, nincs agyar, pikkely, de még olyan fura ruhák sem, amikről ordít, hogy nem kerek a történek. Aztán rájövök, hogy én mennyire csendben hallgatok erről, más miért ne tenne így? Talán akadnak renitens kivételek, furcsaságok, cirkuszba vágyók, de itt előttem egy nő áll, vagy lány – mert a korukat csak lefele illik becsülni -, és egyre jobban bizsereg minden szőrszál a tarkómon, azt hiszem, épp most tapasztalom meg, milyen is ez. Hát, rég nem izgultam ennyire, de reméljük, ez az első nem nekem fog fájni.
- Tudod, sok dolgot képzeltem el felfele jövet, csak ezt nem – szusszanok. Nem tudom ez most jó vagy rossz értelem, mert magam sem tudom megfejteni. Egyrészt érdekes, mert miért ne lenne az, másrészt viszont rizikós, mert míg egyes sárkányok jól viselik egymás jelenlétét, mások magányos típusúak és támadnak. Sosem tudni, épp melyik, bár én azt hiszem az, aki eddig nem ismerte a másik közelségét, és egyelőre csak aprókat szimatol, halad és tapogatózik. Mint a fogságban nevelt, aki nem mer támadni sem, mert nem tudja, hogyan kell. Szerencsétlen ez.
A jégből már igen kövér cseppek folynak le az arcomon, a fájdalom kicsit erősebb is, de nem foglalkoztat, mintha valahol a folyosó végén fájna, míg én itt vagyok. Egy érintéstől persze semmim sem fájdul meg, ha nem is kedvelem az idegen tapogatózást, sikítófrászt és pirulást sem kapok, mint az elsőrandis srácok, ez mégis más. Olyan, ami nem ért el, és ami most alig, de az őrjítő. Nem a rossz értelemben. Hangosan sóhajtok végül, és még hagyom a hidegséget, hogy párologjon, vele tisztul a fejem is.
A lángok körbetáncolnak kezének bőrén, erre nyitom fel szemeimet és pillantok oda. Egy késtől jobban rettegnék, no de ez? Nem vagyok a mestere, bevallom, sokat kellett azzal melóznom, hogy azt tegye, amit akarok. Noha az enyém teljesen nem, a tenyeremben megpihen a magam lángja, úgy táncolva, mintha a másik lángjait akarja közelebb hívni. Ujjaim között bújik át, röpdös, játszik, játszok, ahogy ő is. Ahogy jött, úgy tűnik el, én pedig hátradőlök a kanapén, és ismét rá figyelek, nem a lángokra. Ebben már más van, rosszat érez, szinte hallom a fejében a gondolatokat nagyon halkan. Nem hibáztatom, hisz nemrég még én is hasonlóan néztem rá és hasonlóképp vártam azt, hogy a rossz történet kezdődjön. Hát akkor legyünk a kellemes csalódás.
- Először úgy voltam vele, hogy... - na ezt hogy közölje az ember. Feljebb tornázom magam, a lángjait figyelem. - Be voltam nyomva, kicsit most is szédülök, de nem gáz. Lófráltam haza, megálltam hogy... hát hogy könnyítek magamon, aztán így az ablakocskában félig-meddig láttam magam, így végül odacsoszogtam, hogy felmérem, mennyire mosott be az a görény. Teljesen véletlen – vonom meg a vállaim, és láthatja, ez nem valami idétlen fedősztori. Arrébb is csusszanok, és megfogva a kezét, finoman lehúzom a kanapéra, vagyis inkább leültetem magam mellé, majd így fordulok vele szemben.
- Én ezekben a jóslásokban sose hittem. Abba se, hogy látok még olyat, mint te. Sőt, azt se tudom, itt kéne-e ülnöm, mert fogalmam sincs rólad, nem tudom, amúgy épp milyen vagy. Manapság senkiben se lehet bízni, de én most megelőlegeztem valami ilyesmit. És tudom, hogy milyen idiótán nézhetek most így ki, itt ülve, mint egy rakás szerencsétlenség – még a fejem is megrázom hozzá, ha eddig nem akart kidobni vagy rosszabbat tenni, talán most sem. Nem tudhatom. Beszélek össze vissza.
- Azt hiszem még mindig túl sok az alkohol a fejemben ahhoz, hogy tudjam, mi a francot csinálok..

És hogy én ezt mennyire fogom imádni miután aludtam egy nagyot és minden a helyére zökken. Végül is, Aiden is mondta már, hogy ideje lenne csajokkal is ismerkednem, azonban van egy olyan sejtésem, hogy nem így gondolt rá és talán nem is olyanokkal, mint ő. Nem mintha bármi probléma lenne vele, csak tudjátok, előbb a cukibb aztán a végzet asszonya, ha már van elég tapasztalat. Semmi gond! Amennyire hirtelen jött, olyannyira lehet improvizálni, már amennyire mehet. Mivel ilyesmire nemigen kellett még a csodaerőt használni, inkább arra kell ismét figyelnem, hogy ne legyen túl erős, intenzív, mint mikor kölyökként kitört a mágia és azt tette, amit akar. Nem akarom se felgyújtani a lakását, se nem megkóstoltatni vele azt, ami az enyém. Jobban járunk így, a baleseteket a múltban hagytam. Vagy valami olyasmi.
Mégis, mégse bírom ki, hogy ne méregessem kicsit a sajátomat az övével. Olyan, egészséges mértékben, csak szép sunyiba. Nem lep meg, hogy más, hogy talán ő többet tud. Azzal tisztában vagyok, hogy lehet fejlődni, bár a mértékét nem ismerem, mindig azt mondták, hogy akár a csillagos ég, azonban lehet, hogy én eleve a gyengébbik fajtába tartozhatok, ami eddig sem és később sem hiszem, hogy zavarna. Annyira. Igazából, itt robbanhatna minden, a fogunk kivillant, csattanhatna az állkapocs is, de... elmarad. Csöndes marad és megfigyelő, amely szintúgy meglep, mint a jég, amit tényleg idehozott. Meglepnek az emberek is sokszor, vagy épp saját magam. Odabent a vészvillogó már hiába csörög, tudja ő is, veszett az egész, mert az eszem helyett hagytam annak a csábításnak, ami a bennünk rejlő közösben mutatkozik. A lángoknak, az első pillanatban felbukkanó akárminek. Tisztulni kellene.
- Nyugi, nyugi, nem veszem el! - pillantok az immáron másik kézen pihenő fegyverre, a védekezésre. Persze, ha még rángatom is, ne várjak mást ennél. Nem is vártam, bár inkább a kiabáláshoz vagyok szokva, de valljuk meg, ennek nagyobb a hatásfoka. Kezeimet elhúztam az övétől, nem szorongatom, nem tapogatom, saját ölembe ejtem, lángok nélkül, bármilyen fegyver nélkül.
- Inkább idióta, de ja – ismét a lakásban járatom körbe a tekintetem, mintha kínos lenne bevallani, hogy amúgy mennyire rohadtul igaza van, és nem is akarnék a szemébe nézni. De visszatérek, a lángokra, azoknak szép lassú eltűnésére, a nyugalom egy sajátos fajtájához. Vagy épp átmeneti tűzszünet.
- Ó, van nekem arról fogalmam, ne aggódj. Egész kreatív vagyok, ha képzelni kell és azért olyan olcsón nem adom a magam bőrét sem. De köszi, hogy aggódsz, megnyugtatlak, nem szokásom ilyesmit csinálni – tényleg nem. Ha megyek, akkor ismerem, vagy épp megismertem és annyit tudok, mehetek. Most? Most elveszett a kontroll, és nem biztos, hogy a piára kellene fognom, inkább kettőnkre. Mindig csak ez. Olyan... ilyenkor utálom, ami bennem van.
- Hja, az lesz, mielőtt megpörkölsz – tápászkodom fel a kanapéról, és körbetekintek. - Ha nem gáz, a mosdót használnám elsőnek, aztán felőlem jöhet a víz is – lépkedek előre, hogy megkeressem azt az ajtót, amely mögött megmoshatom az arcom legalább. De nem vagyok ekkora tulok. - Melyik ajtó az? - állok meg a pultnál, és míg nem mutat vagy válaszol, megdörgölöm az arcom. Hiába a jég, ez forró. Le kell ültetnem magamban ezt, a feszültséget, csak épp nem megy. Kellett neki még belém tenni az ideget az elöbbivel.

Szerencsére, nem kell megtudnom, milyen kellemes lehet egy perzselő kanapén ücsörögni, vagy épp az előbbi óvatos cirógatást minél forróbban megtapasztalni. Való igaz, amennyire hevesen mutatkozik be, ebből a szemszögből, én annyira próbálok nyugodtnak, vagy akár félelem nélkülinek tűnni, de legfőképp annak, aki nem akar támadni, meg se fordul a fejében. Igazándiból, ez sem én vagyok teljesen, egy új helyzet új arcot hoz ki, no de hogy meddig marad ez így, jó kérdés. Meg kell találnom magam, azt a felet, aki a másik sárkány mellett nem tűnik hisztérikának, de kibírhatatlannak sem. Ehhez pedig idő kell és némi józan gondolat, addig meg csak-csak elvisel. Ha máskor találkoztunk volna és nem derül ki ez az apróság, talán meglepné, mennyivel másabb egyazon arc.
- Nagyszerű, ezzel nem vitatkozom, egy kis pörkölést simán túléltem volna – sóhajtok nagyot, de abszolút nem arra vágyom, hogy meg is érezzem. Ideje lenne kicsit kitisztulni, még mielőtt tényleg olyan hülyeségeket mondok, vagy teszek, hogy aztán meg is érdemlem, ha jól elintéz, hacsak nem magamat püfölöm érte. Erre jó alkalom a hideg víz, minél több, annál jobb, de megnyugodhat mindenki, nem fogok ruhástól beleülni a kádjába és ott hesszelni holnapig, talán azt méregeti ennyire, de végül megkapom az engedélyt és az utat is. Hosszú léptekkel szelem át a távot és már nyílik is az ajtó, hogy belépve magamra zárjam azt, és nagyot sóhajtsak.
- Max, te idióta – mormogom, miközben kibújok a kabátból, és felakasztom addig, ameddig kell mindkét kezem. A mosdókagylóhoz lépve vizsgálom meg immár normálisan arcom, amelyen jobban zavar az, hogy ég, annál, hogy monokli van rajta. Nem sokáig bámulom kissé megnyúlt pofámat, majd megnyitom a csapot és a lehető leghidegebbre állítom a hőfokot, aztán bedugom alá kezeimet. Úgy hallottam, hőguta esetén is ez az egyik mód, kicsit áztatom, várok, és érzem, ahogy egyre jobban lehűl a bőröm, legalább ott. Kint csend van, fogalmam sincs, mit csinálhat, mire készülhet. Ki tudja, hogy jó vagy rossz válik abból, amint kilépek innen, a kis zugból, ahol nem fenyeget a tűz meg a saját hülyeségem. Előre dőlve aztán, körülbelül mint az inni készülő zsiráf, lehajolok, és a hideg vízzel átmosom arcom, az se érdekel, ahogy a víz kissé átáztatja pólómat a nyakamnál, amikor tarkóm is átdörgölöm vele, hagyom, had folyjon, ameddig csak tud, ameddig amúgy forró bőröm fel nem szárítja azt. Egy-kétszer megismétlem, majd újult erővel egyenesedek ki, kicsit megtörölgetem magam, vizes tincseim, amik áldozatul estek a kis akciónak, hátrasimítom, és voila, egy fokkal már jobb is. Vagy legalább elhiszem. Csap elzárva, kabát a kézben, lesz ami lesz alapon, kisétálok. Már várt, mert már repül is felém valami. Nem voltam sosem kviddicssapattag, fogó meg főleg, de ebben jó vagyok, elkapva, a fiólára bámulok tenyeremben, majd rá és a poharára.
- Addig te meg leiszod magad? Mennyivel lesz jobb felállás? - a kabátomat a szék támlájára akasztom, majd meglötyögtetem a folyadékot. - Honnan tudhatom, hogy ez nem valami méreg? Nem vagyok annyira naiv, amennyire előbb annak tűntem. Inkább tölts egy pohárral abból, amit te iszol, és máris jobban leszek – mert kutyaharapás szőrivel, a hideg víz, no meg a még itt-ott érződő hűvösség csodákra képes, ismeretlen eredetű bájitalok meg gyors és kínkeserves halálra – ahogy ezt a kedves professzor mondaná.

Megint szinte vágni lehet a feszültséget a levegőben, jó, hogy nem vibrál vagy egyenesen kiabál, mint valami rossz riasztórendszer. Lehet, hogy nem a muglik ellen kéne védekezni, hanem ez ellen? Mondjuk, nem olyan sűrűn fordul elő nála olyan kóros, mint én, ez látszik, és én se tervezem, hogy törzsvendég leszek, jobb a békesség. Most már tisztább a fejem, csak a szemem alatt sötétedik a folt, amely már csak húzódik, a víz ebben is segített. Gondolom azt hiszi, azzal, hogy egy réteget levettem, most majd maradni kívánok, de inkább csak így is hűsölök, ráérek majd kint felöltözni, csak épp nem közöltem vele. Lehet ki kéne mondanom, mit akarok épp csinálni és akkor könnyebb lesz. Ja, meg kellett volna tanulni kommunikálni.
- Nem azt mondtam, hogy nem tudod, mit kell. Az előbbi okításra reflektáltam, hogy idegenek házába sétálok fel. De akkor félig már nem leszek az, a nevem Max – nem tudom, kellene-e kezet nyújtanom neki, ezt inkább előjognak meghagyom számára, a fiolát meg, egyelőre a konyhapultra helyezem. Lehet, hogy nem is akarok totálisan józan lenni, csak annyira, amin most működök, és mivel már eltelt pár óra azóta, hogy bármit ittam, ez hamar beteljesül. Biztos a mi anyagcserénk is gyorsabb és a bennünk lévő tűz kifőzi az alkoholt a vérből. Vagy valami ilyesmi, talán épp ezt kutatják most a szakik. Mindig van valami újdonság, annyi biztos. Nem tűnik első látásra veszélyesnek, de ugye, a látszat mindig csal, nem lehet egy pillantással megismerni, megtudni a titkokat, amik mögötte állnak. A pohár előkerül, az ital pedig bele, apró bizalom, hogy erre nem gyanakodok, talán még a kis fiolát is elviszem és hazafele letolom, az utcán tán nem zavar senkit, ha mégis méreg lenne és összezuhanok. Csak Aiden-t, hogy nem érek vissza a lakásba. Talán már fel is kelt és keres, hogy mégis hol kések ennyire, bár, általában megoldja azzal, hogy valamelyik havernál, vagy nőnél. Most nem is tévedne nagyot, csak épp a „miért” lenne kissé... fura. Feljöttem jegelni, mosakodni és kitárni a titkomat elé, ahogy ő is az övét. Ez is egész szép lehetne, ha az élet tündérmese lenne, és mindenki rózsaszín lenne kívülről is.
- Nahát miért? Mégis kiderül, hogy ártatlan srácokat eszel reggelire? Vagy Tudjukki seregében masírozol? - veszem el a poharat, és úgy tekintek rá, figyelem az arcát, a szemeit, hogy mégis mitől fél, mert ezek szerint nem tőlem. - Ihh... hazajön mindjárt a pasid mi? - azok tudnak veszélyesek lenni, mert már akkor is azt hiszik, hogy szemmel vetkőztetem a nőjét, ha csak köszönök neki. Az ital is hűs, nem szlopálom, egybe húzom le és hagyom, hogy kellemesen végigmarja a torkomat. Ízre egész finom, bár nem vagyok nagy szakértő, ennél rosszabb fordult már meg az ujjam között.
- Tényleg, te dolgoztál is. Én meg egy tuskó vagyok, és zargatlak. Csak... ühm, na ez kínos lesz – teszem le a poharat, és bár nem közelítek, felé fordulok. - Csak pár szóban, adsz pár tippet? Hogy jobb legyen, könnyebb. Nemigen van kedvem fehér köpenyes nyomorultak szavait követni. Aztán eltűnök, becsszó! - nem ülök le, a pultnak se dőlök, láthatja, amit kértem, annak fejében megtartom a szavam. Viszont tudnom kell, most már felfogom, mit láttam.

Már ez is valami, szerintem ennyiben nincs semmi, csak szépen keresztnév és akkor senki paranoiás nem kap rohamot attól, hogy kiad magáról mindent. A kézfogás elmarad, nem is csodálkozok rajta és nem is vártam szinte. Nem is tudom, mit húzok annyira, ez egy új dolog, amellyel tapogatózok láthatóan. Lehet nem kéne, lehet tényleg azt kéne csinálnom, hogy felkapom a cuccost, és lelépek a fenébe úgy, hogy sose kerüljek erre a könyékre. Még mindig meg-megborzong a tarkóm, lehet ezt is jelenti, csak épp süket vagyok a máskor olyannyira becsült belső hang bölcsességeire. Igaz, halkan, de válaszol, így legalább már azt tudom, milyen néven emlegessem magamban, vagy épp itt, ha el kellene köszönni. Mert egyszer minden eljön. Hiába tisztult ki a fejem, ha nem lettem tőle se bölcsebb, se okosabb, pedig nem ő az első nő, akivel beszélnem kell, csak beszélni és semmi más. Kezdem magam hirtelen úgy érezni, mint amikor negyedévesen kezdett megjönni az eszem, de még nem voltam elég érett ahhoz, hogy értelmesen kérjem meg a copfos hajút, hogy roxmortsi hétvégén velem menjen el a smárolós kávézóba, ne mással. Aztán minden jön ám egymás után, talán a hangom is jobban megjön, nem mintha kiabálni akarnék. Csak okosabbak leszünk. Mindketten tapogatózunk valamely irányba.
- Ha rosszakat, akkor meg főleg nem érdekel, még valaki ki is tüntet majd érte – ugye azt a legnehezebb egy ilyen témánál elhinni, ha igaz. Mert annyira a cukorvirágos világhoz van szokva mindenki szervezete, hogy ha valaki komolyan ilyet tesz és kimondja, csak nevet rajta, hogy ha-ha, jó móka, meg minden. Én is ilyen vagyok e téren, bevallom, bár itt nem áll fenn szerintem a dolog, de mint mondtam, semmit nem tudok. Csak azt akartam kifejezni, hogy a világ egyes részeire vak vagyok bizonyosan, mert van egy kis burkom, amiből csak ki-kilesek a csúnya világra.
- Akkor ebben még egyet is értünk, én is a magam dolgával törődöm – azért, akármi a története, jó hallani olyat, aki nem húz semerre, se a jó, se a rossz oldal fele sem. Vívják meg, a többi pedig had éljen úgy, ahogy akar. Tanuljon, amíg van iskola, szolgáljon ki, míg van kocsma, akármi. Nem szeretem azt, amikor valaki, akármivel, de erőlteti a döntést, és azért sem reklámozom amúgy a plusz adottságot, nehogy ettől legyek érdekesebb számukra.
A poharat elengedem, ő pedig feláll a kanapéról. Felkészültem, hogy a kérdésem talán túl sok volt, és most nyitja nekem az ajtót, hogy húzás. Így, miközben kiejtettem a szavakat, kezem a kabátért nyúlt, lassan, és úgy is maradt, a levegőben. Meglepve figyelem ismételt közelségét, szinte érzem is a belőle áradó hőt, pedig ruha is van rajta és nem simul hozzám. Mint valami... vonzás? A két tűz vagy összeforr vagy felemészti egymást? Hogy működik ez, mondd? Megtudom. Ajkaira hamarost tapadnak az enyémre, én pedig a pillanatnyi megrökönyödést elzavarom, nem vagyok szűzkisfiú és irigy sem, így ha így akar válaszolni vagy épp játszani, beszállhatok. A csókot finoman, óvatosan tapogatva viszonozom, a válasz a pasi kérdésre meg már nem is izgat, nem tudom immáron, mi a további veszély, de ha ez, akkor el tudok bánni vele. Talán mással is, de az agressziót rég engedtem ki, nem kívánom pont ma és pont itt. Az meg, hogy mit enged így, már egészen más. Nem éget úgy, mint mikor hozzámért, és talán én sem őt, odabent ami eddig lecsendesedett, megint lobog. Hat rá, felébreszti talán? Ahogy elenged, így pillantok le arcára, és mintha egy finom ital után lennék, párat nyammogva „ízlelgetem” mit hagyott itt.
- Egy kicsi whisky utóízt, talán a szájfényed és egy cseppnyit abból a tűzből, ami benned lobog. Forróságot, még talán kissé azt is, ahogy a szíved ver. Ettől lesz könnyebb majd a sajátomat irányítani? - apró vigyor ül ki ajkaimra, bár most nem az ital kotyagosít, inkább az erőm, amely először kapcsolódott valakijéhez. Lehet, hogy ezt ellenzik a szakkönyvek? Fene se tudja. - És te?

Nem vagyok romantikus alak, meg az a reménytelen hősszerelmes sem. Vannak vágyaim, sajátos érzéseim, de hülyeségeket és lehetetlen dolgokat sosem dédelgetek. Nem irkálom a margó szélére senki nevét, és el sem várom, hogy ezt az enyémmel tegyék. Valahol egy mocsok ösztönlén vagyok egyelőre, akinek nem mutatták meg a napos és rózsaszín fejezeteket, így csak azzal gondolkodik és érez, amije van. Itt és most a hév és a pillanat uralkodik, meg az a szabadság, ahol nem kell semmit sem megvonnom magamtól. Mivel nincs odakint zár, akkor megyek inni mikor akarok, akkor és azzal fonódom össze, akivel épp ott alakul, így ez sem egy olyan, ahol előre látom a szép jövőt másodmagammal. Igazából, még ha ilyen is lennék, most olyan szépen kilökne onnan mindent a hevesség és a tűz, mint annak a rendje. Olyan, mint az alkohol ez is, átmenetileg kikapcsol dolgokat és elindít másokat, mint valami üzemanyag. Fura és nincs rá értelem, csak hagyod. Kezemmel nem értem hozzá, csakis ajkaim azok, amelyek összefonódtak vele. Sután még mindig a kabátért nyúlás pillanatában maradt, immáron lazán a pultot támasztom vele, nem mintha lábaim nem lennének most stabilak. Sőt. Amilyen ingatagok voltak a lépcsőn kissé, most úgy bírnék el akár súlyt is vele. Ha hétköznapiak lennénk, talán nem lenne akkora durranás a csók, talán semmi sem. Ha nem érzi meg, akkor otthagy én meg már hazafele tartanék, vagy épp az ágyamban, másnapra mindent elfelejtve. Átoknak érzem a kórt, mégis, néha vannak pozitív pillanatai. Fura ismerkedések és alakok, például. Más már lehet sikítófrászt kapna, de sose állítottam, hogy teljesen normális dolgok mozgatnak és kötnek le.
- Még nem? - fel kell tán dolgoznia neki is, ahogy nekem. Mondanék valami okosságot, vagy csak érdeklődni, hanyadik voltam sárkányok közt a sorban, de időt nem hagy, visszahajolva folytatja ott, ahol abbamaradt. Ám legyen, aprót rezdülök, ahogy immáron ujjaival ismét a bőrömet simítja. Libabőr a melegség mellett, aprón ellepi, karomon azonban végigfut, elemelem a pulttól, és ahogy ő is immáron másik kezével is érint, lassanként közelítek hozzá, mintha félnék a fellobbanó lángoktól, mint mikor a vadat kívánod megsimítani. Közelebb egyengetem, nem sokkal, de érezhetően, ujjaimmal pedig végigcirógatok karján, gyöngéden, mintha tényleg a harapástól félnék, de így is érzem azt a hőt, amely képes lenne már valóban égetni. Na most hozzák a hőmérőjüket, a hajukat kitépnék az eredményektől, annyi biztos. De a legutolsó dolog az, ahogy rájuk gondolok, saját vérnyomásom kissé dübörögve süketít el.
Ismét elszakad, halk cuppanással válnak szét ajkaink, én pedig szinte kérdőn tekintek rá, mi is a gond. Talán valami túl sok, ő nem ilyen, túl gyors, sok hagymát ettem, akármi. Leeresztem kezem, vissza a támlára, és csendben hallgatom. Apró bólintás, Érezni és élvezni. Mint most? Elengedni? Vállaim már koránt sem merevek, tartásom se olyan, mint aki karókat nyelt, ellazult. Mintha leengedte volna a buborékot, hogy beférjen, oda, ahova kevesek. Megmarkolom a kabátot, és az ajtóhoz lépve ragadom meg a kilincset. Kitárom, a folyosóról hűvösség tódul be, ő mögöttem iszik. Érezzem és élvezzem. Ne fojtsam el. Aztán elengedem a kilincset, hagyom csapódni az ajtót be. Előttem, mert a küszöböt nem léptem át, visszafordultam felé. Csak így lelépni, még tőlem se megszokott. Vagyis de, csak most nem akarok.
- Mitől rettegsz ennyire? - ó, visszatért a hangom, a régi minden. Közelebb is lépek, és elvéve az üveget, előbbi poharamba töltök egy adagot, hogy lehúzzam, de egy percig sem tévesztem szem elől. Te kezdted...

Azt mondják, amennyire lapátkéznek tűnik a tenyerem, annyira képes vagyok vele finoman is dolgozni. Erő is van benne, mégis, ha kell, elfojtom. Most pedig határozottan nem lenne kellemes egy-két ügyetlen ujj vagy épp kósza szorítás, attól csak eltörne, no nem a karja, hanem ez a kis közös buborék, amelybe sikeresen belekerültünk. Nem ölelem magamhoz, meghagyom azt a kényelmes távot, amely elég, mégis többet kérsz, amelybe nem férne be nagyon senki és semmi, de mégis. Kellemes. Mindentől eltekintve az, volt már elég béna partnerem a kiadós csókolózásra, volt akitől „ökölbe” szorultak a lábujjaim is, mindenki más és más miatt maradandó. Itt a háttérben megbúvó plusz az, ami bőven rálapátol. Ami... ami nem enged elsőre, és utána is csak lassan. Nekem nem fáj, nem éget, mintha pillanatok alatt megszokná, és hozzá idomulna. Nem mondom, hogy totál nyugodt vagyok, mégis, sokkal kellemesebben, mint mikor a kanapén ültem, vagy jegeltem az arcom. Talán az a pohárka utántöltés kellett inkább, mintsem józanító kúrát, amelytől lehet nem lennék ennyire kiemelkedően bátor. Vagy balga. Sok kicsi sokra megy, még tüzeseknél is ezek szerint, akik újszülöttként tapasztalják meg a dolgokat és aztán rácsodálkoznak arra, mire is képesek. Együtt, egyedül, akárhogy.
És talán ettől rezel be, és szinte kizavar, ahogy vártam. És hopp, a szemtelen, a parancsokat sutba vető fél immáron itt van. Az iskolában, a későbbi években tiszteltem ennyire az utasításokat, bár sosem voltam komplett lázadó, valamennyi mindig jólesett, vagy épp maga a kór az, ami kihozta belőlem gyengébb napokon. Ez érvényesül itt is, kicsit csavar és ha már meg mertem lépni, hogy feljövök idegenek lakására, valamit akkor is profitálok. Engedem és élvezem.
- Nem mondtad el amúgy sem – kortyolok, majd mire akár tölthetnék vagy egyáltalán letehetném a poharat, csattan a tenyér az arcomon. Hát erre most őszintén tudok vigyorogni. - Oké, ezt megérdemeltem. Makacs jószág vagyok, belátom – a poharat immáron sikeresen leteszem, ismét közeledik, de, a hiedelemmel ellentétben most nem a következő felvonás zajlik le, hanem olyan, amitől arcom komorabbá válik. Ezek azok a dolgok, amik a kényelmes buborékban nem értek el, a valóság. Mert nem mindenki viseli úgy ezt, ahogy én. Mindenki más, és bizony, néha ez ijesztő is lehet, mégsem látja arcomon ennek jelét.
- Nem öltem, éltem az unalmas életem ahogy kellett. Mindenki elveszik valakit, így vagy úgy, és sejtem, mire akarsz kilyukadni – támaszkodom ismét a pultnak. Előveszi az igazi arcot, szinte látni a tekintetében, hogy talán most először életében olyan őszinte, amennyire csak lehet. Ebbe csak egy idióta rondítana bele cirógatással és bármi mással, én csak figyelem, és sóhajtok. Nagyot.
- Ezt nem értem. Miért? Ki kényszerít arra, hogy ha kevesen is vagyunk, el kell tiporni a másikat? Én értem, hogy ez olyasmi, amit nem lehet csak úgy megzabolázni, tudom, mert az elején magamtól rettegtem, nem attól, hogy kilométeres tűt szúrnak belém. Én se nem támadód, se nem áldozat nem kívánok lenni, ahhoz két ember kell és nem adom könnyen magam. Tudom, most reszketnem kéne attól, amiket kérdeztél, meg futnom – figyelem, ahogy tombol. Ahogy kiadja, ahogy más sikít, ő úgy lobban lángra, és csattan. Majd az üveg is a falon. Fejem megcsóválva hagyom, nem lépek közbe, ez az ő háza, az ő színtere, ha lerombolja, az is az ő döntése. Le sem támadom, most veszélyes lenne valóban és félelmetes, mert meghalni tényleg nem akarok. Félek belül, de kíváncsi is, milyen a másik véglet, milyen a másik. Sosem voltam még ilyen kíváncsi, talán ezért küldök ellene.
- Dawn, nem lerohanni akartalak, sem feldühíteni. Sem azért, hogy itt aztán felrúgjak mindent. Ha kell, beülök a szoba másik sarkába, az elég nagy táv, hogy ne legyen gond. Nézd, magamnak is meglepő, hogy most nem a lépcsőn rohanok le, viszont.. hogy is van? - szórakozottan piszkálom a poharat, ha már a belevaló a falról csorog le. - Minden első izgalmas és emlékezetes. Ha gyilkos vagy, ha nem, egy fontos mérföldkő. Kint tombol a tisztogatás meg a háború, én eddig a seggemen tespedtem, ki kell nyílnia a szememnek. Ha el kell viselnem még pár pofont, hát legalább gyorsabb lesz. Nem is a világbéke a célom, sem az, hogy megkeressek mindenkit. Egyszerűen... nem bírok csak úgy kimenni az ajtón.

Csak olajat öntögetek a tűzre, miközben ott állok mellette és bámulom, mintha ez tök normális lenne. Nem. Bevallom, nem az. A folyosóra kilépni, illendően elköszönni, ilyen helyzetben az lett volna oda sorolható. Mindenki követ el azonban hibákat, ki így, ki úgy, aztán pedig viseli a következményeket, mert így kell, így muszáj. Rossz emlék, sebhely, nem kívánt család, vagy épp egy földkupac, épp mi jön ki belőle. Továbbra sem rettegek attól, hogy itt lesz végem, agyam ezt most nem is veszi számításba. Ez a tipikusan túl hülye vagyok a valós félelmek felismerésében eset, mint amikor valamimet összezúzom a nagy vagánykodásba. Kézcsontok, boka, szerencsétlen javasasszony elégszer forrasztott össze, vagy épp kezelt löttyel, még ha néha éreztem is azt rajta, hogy nem kíván hozzámérni, viszont muszáj volt. Valaki vagy fél, vagy csodál, de az, hogy szeresse azt, ami vagyok... Még magamnak is nehezen megy, most is, haragszom a kórra, hogy ennyire felébredt és eleven, hogy szinte válaszol a másikéra, vagy egyenest én rázom fel, hogy érezze, bennem milyen. Haragszom a világra, mert csodabogarakként tekintve ránk, megbélyegeztek és nemigen akad segítség. Elég látni a farkaskóros alakok szenvedéseit, őket is megvetik, mert mások, mert a vadság bennük másképp mutatkozott meg. Egyesek persze rászolgálnának a pórázra, bilincsre, de a többi csak szerencsétlen szenvedő alak, semmi több. Ennyire ugyan nem hiszem, hogy űznének, de sosem lehet tudni, a jövőben mi lesz ebből. Vagy épp az ebben a szobában történtekből.
- Nem, tényleg nem értek sok mindent. Ezért is vagyok még itt – többnyire. Hallom hangjában, hogy közel áll ahhoz, hogy elveszítse mindazt, ami a józan észt jelenti. Hogy ami benne tombol, őt is megégesse. Ezért jobb is az, ha egy helyben maradok. Nem tudom, ha most kimennék, mennyire lenne már rossz hatással, elvégre, mágus, meglenne a fegyver arra, hogy kiröptessen akár, vagy... bárhogy. Én magányos alkat vagyok, kevesekhez ragaszkodom, még kevesebbet engedek közel magamhoz. Nemigen piszkálja senki ezt a felem és talán nem is törődtem vele úgy, ahogy kell. Csendesebb, talán eddig jobban is aludt mint kellene. Legutolsó látogatásom akkor volt orvosnál, mikor az új iskolába készültem, gondolom ez amolyan szokás, hogy felmérik, ki bírja azt, ami rá vár, és nem a rengeteg magolni valótól való félelem leckéje ez. Kitárni a titkodat olyan, mint élből meztelenre vetkőzni, hogy egy pont se maradjon a költői homályban. Itt talán nem fogadott olyan rosszul a dolog, vagy én lettem érettebb, és kevésbé izgulva, nem okoztam senkinek kár. Olyan nagyot. Itt viszont önként, spontán tártam elő, és más. Sokkal másabb, intenzívebb, még így, hogy nyugodt arckifejezést felöltve nézek rá. Illedelem és a kis félelem az, amiért nem lépek oda segíteni. Valamit magához vesz, talán olyasmi lötty, mint amit kínált, nem jegyzem meg. Ha szüksége van rá, ki vagyok én, hogy bármiért ítélkezzek.
- Ha gondolod, összeszedem a szilánkot, hogy ne vagdosd szét magad – nyakam nyújtom, de hiába. Kapkodja, mit sem törődve a sebekkel. Ez már ismerősebb, nem egyszer találtam így magam.
- Máris – fordítom kifele az emlegetett széket, és erre már finomabban helyezem le magam, hátradőlve, lábaimat kényelmesen kinyújtva. Jobb mint állni. Újra ital kerül a pohárba és felé nyúlva veszem el azt, de most nem elsőre gurítom le, öles kortyot leöntve követem tekintettel a kanapéig.
- Kösz az italt – emelem a poharat, bár ő már el is dőlt. Talán tényleg aludni akar. - Pajzsot mi ellen? Ha kiabálni kívánsz, hát tedd. A sebhelyek se zavarnak, ha meg összetörik valami, maximum segítek feltakarítani. Most már biztos, hogy bolondnak nézek ki, amiért ilyeneket mondok és nem csinálok semmit. De hátha beszélgetés közben, akár káromkodva, de jobb lesz, nekem használni szokott. És a korábbi kérdéseidre szólva, bántottam már másokat, akaratlanul. De erről szól ez, ami bennünk van, így kezdődik, csak rajtunk áll, hogy folytatódik.