Ivy Seabrooke  

Vannak sóhajok, amelyek gyémánttá válnak az emlékeinkben.

   Ivy, Sea

   
   15

   
   Aranyvér

   
   Dumbledore

   
  -

   
   Hollóhát

   
    Kiernan Shipka

   
    keresett

   

A családom csupán átlagosan szörnyű, de sokszínűsége az, ami leginkább szembetűnő. Anyám szerint szégyent hoztam a fejére azzal, hogy a Hollóhát házba kerültem. Gyenge vagyok és hasztalan, ellentétben a bátyámmal. Apám lágy mosollyal csak annyit mondott, hogy a saját utamat kell járnom, vezessen az bárhová.  A mi családunk mindenben ilyen, mondhatnánk, hogy egy terem különböző sarkai vagyunk.
Anyám Marie aranyvérű, rideg és határozott nő. Kedvenc elfoglaltsága mások kínzása. Lelki támadásokra specializálódott az évek alatt, amelyek első számú célpontja mostanában az apám. Nem jövünk ki jól, számára a szeretet az ajándékokban rejlik. De azokat is ki kell érdemelni! Nem meglepő ezek után, hogy a Mardekár házba került fiatal korában. Azóta már a Mágiaügyi Minisztériumban ijesztgeti az élőket és néha a holtakat is. Tisztviselő, de az rejtély számomra, hogy konkrétan mit csinál. A munkahelyén soha sem zavarhatjuk, még akkor sem, ha elérkezik a világvége. Ezt ő maga mondta el, nagyjából már vagy 10000 alkalommal.  Nem nagyon érdekel, hogy mivel tölti a napjait. A szívem mélyén félek is az igazságtól. Hogy dolgoznám fel, ha kiderülne, hogy az elveim ellen valót tesz minden áldott nap? Pedig valahol sejtem, hogy anyám túl akaratos és nagyratörő ahhoz, hogy valami csendes, másokon segítő munkát vállaljon.
Az apám Edmund a mérleg másik nyelve. Szelíd, kedves és végtelenül türelmes férfi, akihez bármikor fordulhatunk tanácsért. Egy varázslény rezervátumban dolgozik és biztos vagyok abban, hogy minden egyes percét élvezi a munkaidejének. Régen a Hugrabug ház népét gyarapította, s még ma is összejár régi barátaival. Anyám szerint persze alantas és szégyenletes, amit csinál. A mai napig nem érti senki, hogy ők ketten, hogyan jöhettek össze.  Apámmal a kapcsolatunk több mint jó. Rajongok érte és szeretném egyszer én is megtalálni azt a dolgot, ami annyira lelkesít évtizedeken át, mint őt a varázslényekkel való foglalkozás.
Van egy bátyám is, aki ha nem lenne olyan magabiztos és szemtelen, akár tökéletes is lehetne. De túlzottan hasonlít anyánkra ahhoz, hogy ez valaha is megtörténhessen. Tod 17 éves, magas, jóképű, eszes, ravasz és idegőrlő. Mindig van valami nagy terve, ami persze többnyire rosszul sül el. Szeret élcelődni rajtam, mégis mindig megvéd, ha szükség van rá. Az erejét egyébként is szereti fitogtatni, viszont pocsékul vigasztal. A kapcsolatunk jó, de nem több ennél. Ő sokszor nem ért meg. Teljesen máshogy látjuk a világot.  Kevés ideje van rám, mert a lányok meghódítása biztos élvezetesebb időtöltés a kishúg pátyolgatásánál. Régebben ez nem zavart, de mióta Jerome nincs velem, jól esik, ha néha szán rám pár percet úgy, hogy a barátai nincsenek vele. Őket nem kedvelem, Mardekáros bagázs. Mind azt hiszi magáról, hogy ő a világ közepe.
Meg kell még említenem Mr. Redmoort is, aki bár nem vérrokon, rengeteg időt tölt a közelünkben. Nyílt titok, hogy ő anyám szeretője. Még az apám is tud róla, de homokba dugja a fejét. Gondolom, így kevésbé fáj neki, hogy élete nagy szerelme ilyet tesz vele. Magas és ijesztő ember, én így tudnám jellemezni. Mindig kiráz a hideg, mikor mosolyogni látom. Olyan hátborzongató és sötét az aurája. Jobban nem tudnám megmagyarázni, hogy miért van rossz érzésem tőle. Soha sem bántott, sőt többnyire túlzottan kedves velem, amitől a gyomrom is émelyegni kezd. Legszívesebben sikítanék. Hogy tehetik ezt az én csodálatos, szeretetre méltó apámmal?
Aztán itt van az ifjabb Mr. Redmoor is, akit mindenki csak Rednek hív. Persze Mardekáros, méghozzá a bátyám egyik jó barátja. Sokszor viccelődnek azzal, hogy egyszer még testvérek lesznek. Ilyenkor gyűlölöm Todot és az ő érzelemmentes természetét. Ha apa tudna erről, biztos megszakadna a szíve. A legrosszabb az, hogy a Rednek becézett szörnyszülött néha azt hiszi, hogy joga van a pótbáty szerepben tetszelegnie. Őt utálom a legjobban, a kedves álca mögül kilóg igaz valója, ami teljes mértékben taszít engem. Jerome távol tartotta tőlem amennyire tudta, de ő már nincs többé. Már semmi sem olyan, mint régen.
Ennek a családnak a lojalitásáról jobb nem beszélni. Apámban és magamban biztos vagyok, de a többiek azt hiszem, hogy nem osztják a véleményünket. Otthon keveset beszélünk erről, vagy épp bármi másról. Jobb így, mert azt hiszem ez a kérdés még több ellentétet szülne, pedig a pohár, már most is színültig van.

   

A lány, aki sokszor nem meri nyíltan kimondani azt, amire gondol, de magában nagyon határozott tud lenni.  Egy mondatban így írná le magát, ha szükséges lenne. Ivy bonyolult teremtés, akit nehéz kiismerni. Ha kitalál valamit, mindent megtesz, hogy elérje a kitűzött célt, de soha sem használna olyan eszközöket, amikkel másokat megbánthat. Okos és meglepően gyorsan tanul, de ha valami nem érdekli, akkor látványos szenvedések közepette fúrja csak át magát az anyagon. Szerencsére kíváncsi típus, de sok minden van, amire direkt nem akar válaszokat kapni. Hajlamos homokba dugni a fejét azért, hogy a szíve ne sérüljön meg. Ezer alkalommal állt meg a tükör előtt, s vallotta meg Jerome iránti érzéseit, de a fiúnak egyetlen egy alkalommal sem volt képes őszintén vallomást tenni. Red minden egyes közeledését csendben tűri, zaklatottságát csak teste apró rezzenése jelzi, de amikor senki sem látja, hangosan osztja ki azt a ronda öreg fát, ami Redet szimbolizálja. Mindig előre gondolkozik, de olykor (nagyon, nagyon, nagyon ritkán) mikor már nem képes elfojtani a gondolatait, egyszerre ontja minden haragját és bánatát arra, aki épp mellette áll. Ez eddig még csak párszor fordult elő, s az egyik ilyen alkalommal pont a legjobb személy volt a közelében. Az, aki csendesen átölelve hagyta, hogy elsírja bánatát. Valahol itt kezdődött a ragaszkodása Jerome felé. Hűséges típus, a barátait és a családját mindennél fontosabbnak tartja. Sok mindent megtenne értük, de van, amire képtelen lenne.  Soha sem érezte magát jobbnak, vagy felsőbbrendűnek másoknál.  Félvér, aranyvér, vagy bármi, neki semmit sem jelent.  Ennél sokkal többre tartja a jellemet, a határozottságot, a tetteket és az éles elmét. Nem számít ki honnan jött, csak az, hogy hogyan és merre mennek. Kitűnő tanulmányi átlagát a sikerélmények után érzett csodás önbizalomlöketnek köszönhette. Sokan strébernek tartották Jerome haláláig. Azóta megfásult, régi fénye mosolyával együtt elhalványult. Még mindig a jobbak közt van, de már nem törekszik arra, hogy a legjobb legyen. Már csak monoton módon igyekszik túlélni a napokat, s minden este úgy fekszik le, hogy talán reggel arra ébred majd, hogy minden csak egy rossz álom volt. Láthatóan nagyon megviselte a fiú halála, még csak titkolni sem próbálja a dolgot.  Gyötri a bűntudat, mert nem volt  mellette az utolsó perceiben. Sok időt tölt egyedül, olykor egy-egy emlék hatására még el is sírja magát. A többi szabadidejét pedig Laze becserkészésével tölti. Az agya tudja, hogy ő nem Jerome, mégis ha valamitől megijed, ha bánatos, ha örül, vagy csak unatkozik, lábai a fiú felé viszik, még mielőtt átgondolná a dolgot.  Olykor csak messziről nézi, keresve benne egykori legjobb barátja meleg mosolyát, élénken csillogó tekintetét. Tudja, hogy nem normális dolog, amit tesz, de a gyász erősebb a józan eszénél. Őszinte, ha kikérik a véleményét, viszont önként soha sem köt bele másokba. Az ilyen viselkedést erősen elítéli, mint ahogy a gyengék piszkálását is. Néha túl naiv és nem látja meg másokban a rosszat. Vidám, barátságos és minden lében két kanál lány volt, most pedig, önmaga szürke árnyéka.
   

 „A csend a leghangosabb sírás.”

A hűvös szél, cirógató játékba kezd a fürtjeimmel, de még ez sem zavar abban, hogy vékony testemmel a masszív oszlopnak támaszkodva, tekintetemmel megint őt keressem. Kezem görcsösen szorít egy vastag bájitalos könyvet, amiből himbálódzva lógnak ki a könyvjelzőm vörös bojtjai. Még Jerome adta nekem az egyik jóslástan óra előtt, hogy szerencsét hozzon. Az a tárgy már akkor sem volt az erősségeim közé sorolható, de vért izzadva valahogy mindig sikerült jól teljesítenem. Ma is így lenne, ha itt lenne ő, hogy erőt öntsön belém. De nincs és már nem is lesz soha többé mellettem. És én sem vagyok az órán, ahol lennem kell. Helyette itt állok észrevétlenül egy öreg oszlopot támasztva, s közben tekintetem fel és alá futkos keresve azt az egy személyt, aki a bennem lévő hatalmas űrnek legalább az egyik apró csücskét betömhetné. Az előbb még a terem felé tartottam Liz mellett sétálva, aztán hirtelen itt találtam magam. Mostanában sokszor megtörtént ez, már nem is tartom furcsának.  Laze vonz magához és még csak nem is tud róla. Sokszor, mikor unottan rám pillant, egy röpke időre elhiteti velem, hogy Jerome van mellettem. Aztán ahogy beszélni kezd, szétzúzza az összes önáltató ábrándom. Kártyavárként omlanak össze az álmodozás falai és a puszta valóságban találom magam. Laze, nem Jerome. Kicsit sem hasonlít arra a fiúra, aki a legjobb barátom volt. De mégis, nekem szükségem van ezekre a hazug illúziókra. Pár perc után sikerül kiszúrnom a fiút, de épp egy lánnyal beszélget, ezért továbbra is csak a szememmel követem a mozdulatait. Háttal áll, ám biztos vagyok abban, hogy ő az. A mozdulatai elárulják. Nem olyan laza, mint amilyen a testvére volt, de gesztusaiban hasonlít rá.
-Mit csinálsz? Nem órán kéne lenned? – A bátyám olyan hirtelen toppan elém, hogy ijedtemben hátrahőkölök egy lépésnyit. Sajnos épp az árnyékába ütközöm. Red mellkasának csapódik a hátam, minek hatására jókorát ugrok előre. Mindketten nevetni kezdenek, amint elejtem a kezemben lévő könyvet. Utálom, mikor együtt vannak. Tod magában is sok tud lenni néha, de a barátjával együtt már elviselhetetlenek. Ehhez persze hozzájárul az is, hogy Red-re nézve csak arra tudok gondolni, hogy az apja és az anyám mekkora fájdalmat okoznak apának.
-Mióta ismered a napirendem?– Sietve kapom fel a könyvet és igazítom el benne a könyvjelzőt, nehogy koszos legyen, vagy ami még rosszabb, tönkre menjen. Közben persze igyekszek nem szem elől téveszteni az élénken beszélgető fiút.
-Ne már, megint azt a kiskölyköt bámulod? Abba kéne már hagynod, még a végén azt hiszik, bekattantál! Az ránk sem vetne jó fényt picúr! – Red vigyorogva adja elő a véleményét, amire egyébként senki sem kíváncsi. Szívesen ráordítanék, hogy hagyj már békén, a világon semmi közöd hozzám vagy a családomhoz. Ehelyett persze megint csak visszafogottan válaszolok.
-A tetteim semmilyen fényt sem vetnek rád. – Még folytatnám, de a bátyám villámhárítóként hívja fel magára a figyelmet egy újabb remek ötletével.
-Ha fiút akarsz, találunk neked ennél sokkal jobbat!  - Döbbenten nézek rá és egy ideig azt sem tudom, hogy erre hogyan is kéne reagálnom. Ekkora őrültség ritkán szökik ki belőle. Red egyetért, ez nem meglepő, na de Tod.
-Köszönöm, de nincs szükségem senkire sem! – Fél kézzel megpróbálom eltolni magam elől a testvérem, mert nem csak bosszant, de elállja a kilátást is és attól félek, hogy Laze megint eltűnik, amíg nem figyelek rá. Persze, jóval magasabb és erősebb is nálam, így két próbálkozás után inkább feladom és megkerülöm a Seabrooke hegyet. Red utánam kap, de gyorsabbnak bizonyulok nála. Meglepően könnyen elillanok a közelükből, aminek az okára csak később döbbenek rá. Pár idősebb lány körülállta a két fiút. Soha sem fogom megérteni őket! Időközben Laze is sikerrel járt, meglógott előlem, már nem áll azon a helyen ahol az előbb azzal a lánnyal beszélgetett. Jerome, hol vagy?  Idegesen pillantok körbe, de próbálok nem túl feltűnő lenni. Ebben igazuk van a fiúknak, őrültnek tűnhetek. Abbahagyom, összeszedem magam és bemegyek az órára. Mély levegő, nyugalom. Megfordulok és a szívem hatalmasat dobban, mikor észreveszem az oszlopsorhoz közeli pad mellett. A terem helyett, már megint felé lépkedek...