Mit kívánhat az, ki először ízlelheti meg a szabadosság nektárját, és ki el nem ereszti annak forrását, kiszipolyozván belőle minden életet, magáévá téve minden cseppjét, mert tudja, nincs visszaút, s minden, ami volt, már nem okoz számára örömet? Mi más tenné még boldogabbá azt, aki szabad, mintsem az, ha másokkal is megosztaná azt? Döntöttem hát. Döntöttem akkor, amikor a múzeumban megcsináltam saját önvallomásom, és döntöttem akkor is, amikor elküldtem azt az egy-egy színházjegyet régmúlt idők régi társainak a Hamlet ma esti előadására. Régmúltnak titulálom, bár nem az idő és a kor az, mely a Halált küldte utánunk, hogy ördögi táncával figyelmeztessen minket az elkerülhetetlenre, az elöregedésre. Hiszen alig egy éve ilyenkor még bőven úgy tűnt számukra is, hogy életem legnagyobb problémája az elrendelt jegyességem lesz azzal a Yaxley lánnyal, miközben beavatottként mind Spurgeon, mind Elias tudják elfuseráltnak és betegnek ható ízlésem, hiszen csak egy embert ismerek el társnak és szeretőnek, de őt a társadalmi berögződések és szabályok miatt meg nem kaphatnám magamnak. Egy éve ilyenkor lelkesen terveztük az Új Világrendet, képzeletben pedig mindannyian elhelyeztük már magunkat rajta – s ki így, ki pedig úgy, de már megvalósítására törekedett. Még Archer is, olykor-olykor felcsillant szememben a remény, mikor azt láttam, egy-egy misszió során próbálja hasznossá tenni magát, bár máig haragszom érte, amiért pórias, gyilkos átokkal végzett azzal a sárvérűvel, akit én egy mugliktól hemzsegő szórakozóhely plafonjáról kívántam fellógatni és kivéreztetni. Aznapra minden örömömet elvette. Mind a ketten levél útján kapták meg a meghívókat. Szöveg semmi, csak egy-egy színházjegyet csempésztem bele a borítékba, amiket névtelenül, Aurora segítségével küldettem el számukra. Sokat időzök a kastélyon kívül, amíg viszont a küldetésem teljesítem, és nem fedeznek fel, addig aligha veszélyeztetem a Nagyúr elképzeléseit. Mindeközben pedig a sajátjaimat is megvalósítom, ahogyan azt a megfelelő médiumokból már bizonyára megtudták. A szökésem csak hetekkel megtörténte után közölték a Prófétában, nem sokkal később azonban újra címlapra kerülhettem legújabb alkotásommal. Mindig is vonzott az egyiptomi mágia, gyakorlása olyan szakértelmet kíván, amit kevesen képesek elsajátítani, de persze a lényege az üzeneten volt. A világ elé tártam önvallomásom, a toll maga épp olyan könnyű, mint a szív. A kérdés csupán, Spuriék ezt megértik-e. Bízom abban, hogy boldogul vele, elvégre ő ott volt, amikor először kezdtem el szárnyaimat bontogatni, ecset és vászon helyett pedig húst, bőrt és csontokat kezdtem el használni. Tudja, hogy minden alkotás egyben egy üzenet is. Bár Archer már nem igazán fogékony az absztrakt dolgokra. Fél órával a műsor elindulása után érkezem. Általában nem szokásom ugyan megvárakoztatni az embereket, jelen helyzetben viszont jobbnak láttam, ha időt hagyok nekik, hogy rájöjjenek, kitől is kapták a jegyeket. A színház legmagasabb díszpáholyába váltottam jegyeket, miután pedig elintézem, amit el kell, az ajtó mögül teljes, emberi valómban jelenek meg. A talár, amit viselek, még mindig lóg rajtam, képtelen voltam visszaszerezni régi testsúlyomat a szökésem óta, bár sokkal jobb bőrben vagyok, mint közvetlen lelépésemkor. Az arcom már kevésbé beesett, még ha ugyanolyan élettelen is, mint azelőtt. A régi öltözékem, amit sikerült visszaszereznem, nem takarja kellőképpen a nyakam alá felvarrt pecsétet, az ó-futhark jelekkel kiegészített számsor levakarhatatlanul bélyegez meg, bár ebből most csak a thurisaz szimbóluma látszik. A cipőm is kopott ugyan, nincs igazán alkalmam és lehetőségem afféle luxusokra, mint egy talárszabászatba való ellátogatás, a hajam viszont, bár sokat nőtt, már épp olyan rendezett, mint azelőtt. - Igazán sajnálom a késést, el kellett intéznem valamit. – csukom be magam után az ajtót egy pálcaintéssel, s nézek végig fogadóbizottságomon. Sokat változtam az Azkabanban eltöltött idő alatt, de biztos vagyok benne, hogy náluk sem állt meg az élet pusztán azért, mert engem idő közben dementorcsókra ítéltek. Hirtelen nem is tudnám felidézni, hogy láttam-e az arcukat a tárgyalásomon, a média miatti nagy figyelem miatt aligha tudtam felismerni egy-egy tényleg ismerős arcot. - Még véletlenül sem gondolhattátok, hogy hagyom, hogy randevút szervezzenek nekem egy dementorral. – már-már valami mosolyszerű is ott rejtőzik ajkaim szegletében, a tartásom pedig épp olyan egyenes, mint régen. Az Azkaban nem tört meg, azonban határozottan megváltoztatott. Kérdés, a barátaim mennyire változtak meg.
Epica: Serenade Of Self-Destruction (Requiem For The Indifferent)
Hajnali fél délben arra ébredtem, hogy egy idegen bagoly rettenetesen veri csőrével az ablakot, én abban a percben leginkább a maradat vertem volna, de mivel nem vagyok agresszív barom állat inkább szemem dörgölve, morogva kinyitom az ablakot. Többnyire a bagoly úgyis levelet hoz, nem gyakran szoktak így beköszönni vagy eljönni velem inni, pedig voltam már olyan szinten, hogy nagyon jól elbeszélgettem volna bármelyik kis tollassal. Neo nagyon kiröhögött, mikor egyszer erről beszéltem, most pedig már ez a pillanat is marha réginak tűnik, kedves barátom meg éppen az Azkabanban rohadgat. Na igen, elmondtam neki jópárszor, hogy nem lesz jó vége ennek a bőséges vérkenyeszölésnek, egyszerűbb elmormogni az átkot és bamm…vége van mindennek, aminek vége kell, hogy legyen, de nem. Ő művészi babérokra tört, most meg bámulhatja a dementorok lábszárát. Amúgy is, van azoknak egyáltalán olyanjuk? És ha van is miért nem lóg ki a kis csuklyás köpönyegük alól? Érdekes. Nem mondom, hogy megnézném a saját szememmel, de szívesen megkérdezném Neot, bár kevés az esély, hogy kiengedik velem traccsolni a folyosóra. Valószínűleg nem lehet látogatni, kicsit olyan, mint Mungóban a fertőző osztály, csak persze itt nem fertőznek, hanem bűnöznek. A hülye gondolatokat félretéve a borítékban egyetlen egy darab színházjegy van. Se több, se kevesebb, még egy aláírás sem, hogy mégis kire számítsak. Ellenségre? Barátra? A jó tibeti öreganyámra? Ötletem nincs, de úgy sikerül döntenem, hogy tiszteletem teszem. Simán lehet, hogy valamelyik kedves ismerősöm küldte, hátha kulturálódom valamit. Erről letehet, mivel élvezem én az előadást, csupán arra kevés az esély, hogy a végén el tudjam mondani miről is szólt. Mindenesetre fogtam magam, felvettem a legelegánsabb talárom, belőttem hajam és mentem. Lett volna értelme kihagyni? Nem valószínű. Időben érkezem a színházba és keresem meg a helyem, ami elég páholy. Még szerencse, hogy megfelelően pénzesnek nézek ki hozzá, egyébként nagyon hülyén érezném magam. Mondjuk utóbbi teljesül, mikor meglátom Spurit. Na ez határozottan kezd érdekes lenni. -Hello-köszönök rá egy nagy mosollyal- te sem tudod mit keresünk itt vagy csak nekem elég fura a helyzet? Lassan az előadás is elkezdődik és mi még mindig nem vagyunk beljebb azzal kapcsolatban, hogy mi is folyik itt, de legalább már a függöny működései elvét sikerült megértenem. Tuti áll mellette folyamatosan két emberke, aki húzogatja, ha épp arra van szükség. Aztán hamarosan történik valami, ami mindkettőnk figyelmét elvonja a darabról, ugyanis besétál Neo. Besétál. Nem fut,nem menekül, olyan nyugodt, amilyen lenni szokott. -Na állj-kezdem a millió kérdésem feltételét, amint felugrok ültömből- te hogy…vagy miért…vagy te nem? Áhh…érted, ugye?-bámulok rá ferde szemmel, a szó szoros értelmében.
TAG:A jó, a rossz (meg én, az Archer) || MUSIC: Unknown Brain - MATAFAKA (feat. Marvin Divine)
Kezdőlap
