A kapunak támaszkodva várok rád, s a cigarettafüstön keresztül bámulom a ködös utcát, türelmesen bámulva bele a késő délutáni lámpafénybe, ami szentjánosbogárként jelzi az utat. Gyalog fogsz jönni a sarokról, vagy a hirdetőtábla alól ami ócska mugli játékot kínál mugli pénzért, vagy a furcsa szerkezet mellől érkezel majd, pontosan nem tudnám megmondani, csak érzem, hogy valahonnan az utcának abból a szakaszából bújsz elő majd s lassan lépkedsz majd felém, mintha csak azért húznád az időt, hogy engem idegesíts.
Elég ideges vagyok nélküled is, ezért cigarettázom, ezért támasztom a hátamat a kerítésnek s topogok a lábammal, mert tudom, hogy kik vannak bent, hogy kik fogyasztják a vacsorájukat tudatlanul. Gyerekek a szüleikkel, s kihallatszik a nevetés, a féktelen kérdések sora, és bassza meg, nekem is vannak gyerekeim.
Sárvérűek. Ezzel nyugtatom magamat, na meg azzal, hogy az apjuk olyan információ birtokában van ami kell a Nagyúrnak. De akkor is baszd meg. Nem fog menni, én nem tudok ide besétálni, nem tudok pálcát szegezni a gyerekekre, az asszonyra, az apára. Nem leszek képes rá, még ha belepusztulok, akkor sem.
De nekem nincsen választásom, nem igaz? Panda miatt nincsen választásom. Miattad nincs választásom. Már választottam egyszer, mert akkor sem volt más választásom. Soha sincsen választásom, vagy ha mégis: választhatok a szar és a még szarabb körül.
Csak jönnél már, hogy eltereld a kavargó gondolataimat a családról, hogy élcelődhessek rajtad, vagy csak bámulhassam a savanyú képedet, egy szar poént mondhassak ami miatt majd felhúzod az orrod, vagy csak vethessek rád egy becsmérlő pillantást. Mert ennél még az is jobb lenne, a kínzó magánynál ahol csak a cigarettafüst próbálja gyenge teljesítménynél elterelni a gondolatimat a közelgő eseményekről.
Bent semmit sem sejtenek, s ha hátrafordulnék láthatnám ahogy nagyokat nevetnek, ahogy a gyerekek a zöldborsót fintorogva tolják arrébb, ahogy az anyuka rosszallóan pislog a válogatósok felé, míg az apuka csak kedvesen mosolyodik el.
Basszátok meg. Fel kell szívnom magamat.
Eldobom a csikket, bele a pocsolyába, s a talárom zsebébe bújva újabbat húzok elő, s már rá gyújtanék, hiszen semmi nem utal arra, hogy megérkeznél, nem kopog a drága cipőd talpa az úton, nem hallom a lágy pukkanást ami jöttödét üzenné. csak a számba helyezem, a pálcámon apró tűz jelenik meg, s csak bele kellene tolnom a, megszívnom és újra füstölögne, tekeregve kúszna el a késő délutánban. De furcsán érzem magamat, mintha valami a hasamat rántaná, s a szemöldököm összeszalad, csak nem megláttak, csak nem felismertek, csak nem feltűntem a bentlakóknak- pedig még az álarc sincsen rajtam- de csak egy pukkanás hallatszik a közelben, s az érzés, a rettentő fura érzés abbamarad.
Olyan volt, mintha én is hoppanáltam volna, csak sokkal lágyabb.

Felsóhajtok, türelmetlen,lemondó éllel, s úgy nyugtázom a jelenlétét. Bárcsak ne érkezett volna meg sohasem, bárcsak állhattam volna még itt hosszú ideig, hogy aztán órák múlva gyáván távozhassak. De Jr nem lenne az igazi, hogyha nem teljesítené kellően a parancsot, így hiába reménykedem, hiába eper lelkem egyik fekete darabjának a csücske az iránt, hogy ne érkezzen meg, tudnom kellett volna, hogy az én imáim sohasem találnak meghallgatásra. Talán túl sokat vétkeztem, s Merlin bűnösnek talál, olyannak aki a pokol tüzén fog hosszan sínylődni, s kinek halálsikolyai ébren tartják azt a helyet.
Eldobom a cigaretta csikket, de a lábammal nem nyúlok utána, hogy eltapossam. Csak nézem ahogy az út szélére gurul, s lassan kihuny. Szorosabbra húzom magamon a talárt, s igazgatom, mintha ez bármin is tudna változtatni, mintha ez miatt JR. azt mondaná, hogy tudod mit? lépj le bazdmeg.
De Jr nyilván nem mondaná ezt, inkább csak valamit odaszúrna, amire én kifejezetten nem vagyok kiváncsi, nem akarom látni ahogy fennkölten emeli magasra az állát, így inkább előrántom a pálcámat, s egyszerű suhintással az arcom előtt varázsolom rá a maszkot, mely eltakarja karakán vonásaimat.
Szó nélkül követem, s meg sem rezzenek a zár halk kattanására, sem arra, hogy az ajtó kinyílik. Nem nyikorog, némán tárja elénk a folyosó pislákoló fényét, s megcsap az otthon illata, az a meleg, fánk és szeretet szagú maszlag amit most a halál kesernyéje fűszerez.
Jr-re nézek, s egy hatalmas sóhajjal őt kikerülve teszek egy lépést.
A deszka a lábam alatt megnyikordul, s egy pillanatra megállok, aztán sietősebbre fogom, s nem tudva hogy társam követ-e egyáltalán a konyhába rontok.
- Késő esti meglepetés.. -
A vigyoromat mely mintha szétfeszítették volna a számat, nem láthatják.
- Anyuci vagy apuci örül jobban? -
De hiába rántja a fickó a pálcáját, hiába sikolt fel a nő, én lefegyverzem a férfit, s kötöző átkot szórok rá.
Jr tied a csaj.

Felfordul a gyomrom ahogy Crouchot nézem, azt ahogyan bánik a nővel, s akaratlanul, kéretlenül kúszik az agyam legmélyéről a tudatom felszínére a folyton elrejtett gondolat, ami titkon mindig foglalkoztatott de sohasem mertem vele igazán törődni, mindig inkább jó mélyre temettem el, félve a választól, félve önön gondolatimtól amik megtámadhattak volna, téveszméket vetíthettek volna a szemem elé: vajon hogy bánt volna Jr. a nejemmel, ha Pandora beadja neki a derekát?
Megtörténhetett volna, annyiszor, s talán meg is történt, csak előttem titkolják. De vajon akkor Jr. képes volt-e bárminemű gyengédségre, vagy hasonló vadsággal kezelt minden nőnemű egyedet - beleértve az anyját is - aki közeledni próbált hozzá.
Képes lennék elhányni magamat, mert Jr. most mindent megelevenít ami messziről taszít, ami ellen titkon küzdök, s most elém tárja, fenyeget vele: a nő csak egy báb a kezébe, akit férfi létére kénye.kedve szerint irányíthat. Undorít, s el is kell kapnom a pillantásomat, mert egykoron én is ez voltam, a feleségemmel kapcsolatos emlékek úgy kúsznak a felszínre elzárt rejtekükről, mint kiskacsák az anyjuk után a tón.
A nő sikít, s én képtelen vagyok kizárni őt a fejemből, képtelen vagyok máshova képzelni magamat, s hiába szárad ki a szám, hiába bámulom a férfi kétségbeesett arcát, hallom a nőt, látom magam előtt, látom a vért csorogni végig a padlón, s látom Jrt, s egy pillanatra mintha semmit sem éreznék , mintha minden gyűlölet és undor egyszerre veszett volna ki belőlem, csak bámulom a férfit, aki kábán ordít felém, hogy baszam meg, és takarodjak, meg hogy a feleségét hagyjuk.
S ekkor a nő újra felsikít, s a sikolya betölti az elmémet, szinte szétfeszíti, ahogy Crouch belédöfi az evőeszközt és én nem bírom tovább.
- Hagyd abba bazdmeg!! -
Ordítok, s a levegő megfagy, de még én sem vagyok képes eldönteni, hogy kinek szól: a nőnek vagy Crouchnak.
Aztán a dráma tovább fokozódik szinte tetőfokára hág, mintha egy kibaszott színházban lennék: megjelennek a gyerekek, s bennem a vér is megfagy, mert hát gyerekek , s Jr gondolkodás nélkül cselekszik, én pedig megint nem érzek semmit , pálcámat a férfi torkának nyomom, belekapaszkodva ebbe az érzéketlen állapotba, ami kifejezetten nem én vagyok
- Hol van? -
A hangom számomra ismeretlen, hangos, s a férfi nem mond semmit, csak köpköd valamiféle káromkodást, s én egy konyharuhát tömök a szájába, hogy ne hallhassuk az óbégatást.
Jrre nézek, mintha a szaros támogatására lenne szükségem - és tényleg arra van szükségem -, a kisebbik lányhoz lépek, Jr-t nézem, a férfi ordít betömött szájjal, a nő sikít, de Jr itt van, és Jr nyugodt, és kurvára nem érzek semmit, s minden pofonegyszerű, mert Jr-t nézve, a sikítást hallva tényleg az: ujjaimat gyereknyak köré fonni.

Undorodnom kellene, ha mástól nem, akkor legalább Crouch puszta jelenlététől, mert attól mindig tudtam undorodni, kifejezetten meg sem kellett erőltetnem magamat, hogy rágondolva hányingerem legyen. De most hiába bámulok rá, hiába erőltetem, nem érzek semmit: üres vagyok, szinte kongok, s hiába kutatok magamban, hiába kutatok legbelül, hiába gondolok a gyermekeimre, a nejemre vagy Siljére, semmit sem érzek, csak a valóságot sikerül befogadnom, csak a férfit, a nőt és a két gyereket, s egyiknek a nyaka köré fonódik a kezem. Tulajdonképpen egyszerűen érem körbe, s a nyak olyan könnyen simul bele a tenyerembe, mintha mindig is erre tartogatták volna: gyermeknyak szorításokra. Olyan a kezeim között, mint egy madárka, puha és könnyen roppanna.
Szeretnék érezni, érezni akarok: azt, hogy helytelen, hogy minden kibaszottul helytelen itt amit teszünk, hogy nincs jogunk betörni ide, elvenni életeket, megfosztani a gyermekeket a családtól, s a családot a gyermekektől, s én majdnem beléfeszülök a vágyakozásba, hogy belülről ne egy senki legyek, hanem a senkinél legalább egy picivel több: patkány vagy csak egy csúszó-mászó, aki fájdalmat érezni képes, ha mást nem is.
Meglepően egyszerű a férfi szemébe nézni aki az asztalon fekszik, miközben Crouch a fülébe duruzsol: a férfi szempárja reszket, s dacol, s olyan mélységekre repít ahová most képtelen vagyok vele szállni, pedig von magával. rángat, s tudom mutatni akar valamit: emlékeket, csodákat, életet, bármit ami megmásíthatna bennem valamit. Hiszen belém veti a hitét, az egyetlen emberbe aki ennek véget vethet, az egyetlenbe akinek inába szállhat a bátorsága. Egy pillanatra megingat, egy pillanatra az elmémbe szeretne tódulni minden, de módszeresen, mintha értenék hozzá, mintha bármikor is sikerült volna ez ezelőtt, a háttérbe szorítom ezeket a gondolatokat és uralkodom rajtuk . Nem tudom honnan jön ez az uralom, s nem tudom meddig megy, de egészen kellemes, egészen semmilyen, hiszen a színjáték melyet mi rendezünk már nem a véres valóságként van jelen előttem, már nem egy borzalmas tett, hanem csak egy darabja az egésznek. Egy a millióból.
A férfit nézem, a férfi pedig visszanéz rám, s nem hisz a fülének, nem hiszi el, hogy ez velük tényleg megtörténhet, nem hisz Crouchnak, pedig igazán félelmetes, Crouch igazán eszelős , s egy pillanatra én is megijedek tőle, de csak addig amíg újra eszembe nem jut, hogy az én oldalamon áll, s engem nem fog halálra kínozni, s ha meg is teszi, van már sejtésem, hogy milyen: kaptam már belőle, gyengéden, s nagyon gyermekin, de megéreztem a Crouch-féle harag megjelenését.
Vadul kalapál a szívem, s a vért vadul pumpálja végig a testemben, a kezem izzadni kezd a kislány nyaka körül, a nő csak sikít, hiába van a szája megtömve, csak sikít és egyre sikít, csak egy pillanatra fogta be a száját, s a férfi csendben van, Crouch csendben van, mindenki csendben van. Mindenki arra vár, hogy én lépjek. S nekem lépnem kell. Lépésre kényszerítenek. Mindannyian.
Szaporán emelkedik a mellkasom.
Hallom ahogy a levegőt kapkodom.
Megnyikordul a parketta ahogy lehajolok.
A kezem még mindig a nyak körül pihen.
Az ujjaim a bárdot tapintják.
Crouchra nézek.
Nem érzek semmit. A lány kezét az asztalra rántom, s közben Croucht nézem, a kislány sikít, nem is sikít: üvölt, az anya erre mászik, a férfi homlokán izzadtságcsepp csurog végig, a kezem felemelkedik, a férfi szólásra nyitja a száját, én Croucht nézem, a légzésem még szaporább, a kislány cibálja a kezét, de erősen fogom, zokog és vergődik, az anya egyre közelebb van, a kislány egyre jobban őrjöng, a férfi egyre gyorsabban akar valamit mondani....
A bárd lesújt. Hallani ahogy a húst metszi el, s vele a csontot, s a kislány sikít, olyan hangosan, hogy érzek valamit a véren kívül: undort.

Ebben a kibaszottul ocsmány és undorító helyzetben, a vértől csúszó kézben, a színjátékban csak egy dolog igazi: Crouch. Csak ő tűnik igazinak, csak az ő arca nem torzul el, s őt nézve minden egyszerűnek tűnik. Látom őt mozogni, látom őt mindent megtenni, hallom a hangját, hallom amit mond, de nem értem, s hiába akarom hallani, hiába akarom felfogni, csak a vért érzem ahogy a kezem csúszik tőle, az egyre lassabban verdeső eret, s látom az asztalterítőt hófehérből vörösre színeződni, s érzem a kislányt, hallom, hogy már nem zokog, hogy már nem vergődik, s látom az anyát küzdeni a csonkkal, látom Croucht az asztalba verni a férfi fejét, látom a másik lány rémülettől remegő ajkait, ahogy azt kiáltja apa, hisz ő következik, tudja, hogy ő következik, mindenki tudja ebben a szájbakúrt szobában, hogy ő következik, és mindenki tudja, hogy nekem kell megtenni, vagy hogy én fogom, mert látom Crouchon, hogy megint fejbe akarja verni azt azt átkozott korcsot, s én elengedem a kislány megcsonkított kezét, s mellé guggolok, a szeme lassan pislog, lassan lecsukódni készül, s één undorodom magamtól, undorodom ettől a kibaszott színjátéktól, s undorodom Crouchtól.
Véres kezem a kislány arcához siklik, és kisimítok egy hajtincset az arca elől, mert a szemébe lóg, s látom rajta, hogy zavarja, s ő már nem remeg az érintés alatt, már alig fáj valamije, már alig pumpál a szíve, s én közelebb hajolok, az ajkamat a hófehér homlokhoz nyomom, s suttogok valamit, de magam sem tudom, hogy mit, mert nem értem magamat, mert mintha nem is én irányítanám ezt a kibaszott testet: a pálcám finoman csúszik a kislány tarkójához, s csak mormolom neki azt a valamit, úgy sejtem szépeket mondhatok, de csaj Crouchra tudok gondolni és arra az átkozott sárvérű apára, aki nem elég férfi ahhoz, hogy megmentse a családját, és tulajdonképpen ez az ő hibája, kibaszottul az ő hibája, s kábító átkot küldök a kislányra, a szeme rögtön lecsukódik, s én már tudom, mindenki tudja, hogy soha többé nem fog fölkelni. A kis teste elernyed, s nekem a kezembe kell vennem, ellépkedek vele, ki a nappaliba, s ott lefektetem, mert ott senki nem látja ahogy a kíntól eltorzul az arcom, ahogy az ajkamba harapok, mert mit tettem, gyermeket öltem, s hogy nézek így majd bárki szemébe bele?
És abban a pillanatban azt hiszem elpattan valami bennem, valami mélyen legbelül, s olyan elemi erővel tör rám, olyan erőszakosan markol a lelkembe, hogy belefájdul a mellkasom, de már talpon vagyok, s vágtatok ki a konyhába, s a nagyobb lányt a hajánál fogva tépem fel ültéből, hogy egy másik székbe rángassam: most bármit megtennék, s már nem kell hozzá Croucht néznem, mert édes a sikítás ami a kislány torkából szakad föl, s a bárd fogása is kellemesen szálkás. S mielőtt bárki mondhatna bármit, mielőtt bárki bármit tehetne, mielőtt a józan eszem visszatalálhatna hozzám: minden csupa vér lesz.

A színdarabban nincsen szünet, nem olyan ami közben az ember kisétálhat egy pár percre, töklevet vásárolhat, vagy finom bort, elszívhat egy szál cigarettát, hogy egy pillanatra legalább, de megeméssze azt ami történt, s felkészülhessen arra ami történni fog. Ez nem egy kibaszott színdarab, itt nem kérhetek szünetet, nem vonulhatok ki egy cigarettára, hogy felkészítsem magamat, hogy a kezeim legalább egy másodperce de megremegjenek, hogy a fejemben zúgó semmi, és minden helyreálljon és valami elképesztően izgalmasan új dolgot hozzon létre ahelyett amit éppen birtokol.
Kibaszottul szarok vagyok, érzem a gyomromat kavarogni, hogy minden vissza akar köszönni, s mégsem tör felszínre, csak keserű szájízt hagy maga után, marja a torkomat, fojtogat és én egy pillanatra ránézek Crouchra, mielőtt bármit is tenne, s nem azért hogy ne a családot kelljen bámulnom, hanem mert ránézni még mindig egyszerűbb, mint a szétbarmolt házra.Ránézni még mindig egyszerűbb, mint gondolkozni. Ránézni ebben a pillanatban mindennél egyszerűbb.
Crouch ebben a pillanatban tökéletes talán ebben a pillanatban meg tudnám érteni Pandora imádatát az irányába, rezzenéstelenül szilárd, meginghatatlan, mintha valaki kibaszottul ezért szülte volna meg, hogy családokat kínozzon, hogy öljön, hogy a pálca miközben halálos átkot szór olyan magabiztosan álljon a kezében, és őt nézve ez az egész tényleg egyszerű, már-már semmiség.
Vége a darabnak, és senki sem tapsol. Senki sincsen itt aki tapsolhatna, vagy akár megdicsérhetne minket a tettekért. De basszátok meg mind, az egész szaros Világ!! Mi ebben a büszkeség?
Leülök a székre, nem tudom melyikre, az egyikre, azt sem tudom van-e rajta valami - vagy valaki-, vagy hogy hol helyezkedik el pontosan a szobában.
Ekkorra már nem tudok egészen sok mindenre koncentrálni, inkább úgy mondanám, hogy semmire, semmi olyanra ami ebben a valóságban nyersül elém van tárva, mert ha rágondolnék, ha látnám a sok vért, a végtagokat és a hullákat egészen biztosan szétesnék. Talán meg is bolondulnék.
- Bazdmeg. -
A fejemet a tenyerembe fektetem, a hajamba túrok, minden csupa vér lesz, érzem ahogy végigsiklik a fejbőrömön és kegyetlen erőszakkal megtapad ott.
Nem kellett volna megszólalnia, legalábbis nem most és nem így. Hallom a hangjában azt a furcsa élt, ami miatt ha ránézek, akkor az már nem lesz egyszerű, mert Crouch többé nem lesz olyan, mint volt. Csak egy összetört álomkép marad.
- Szarul vagyok. -
És nem tudnám pontosan megmondani, hogy hogyan szarul, mert a gyomrom kavarog, a fejem zúg, de ez semmi ahhoz képest ami az elmémben játszódik le: azt hiszem meg fogok őrülni.

Szusszanok egyet, s ez a szusszanás most egy igazán jól irányzott válasz szeretne lenni, legalább olyan kegyetlen, mint az ő nyers kérdése, de hiába hasít végig a levegő a tüdőmön, attól még ez nem lesz igazán válasz. Attól még ez nem biztosíték arra, hogy Crouch fölényessége végérvényesen is eltűnjön, vagy ha nem is végérvényesen, legalább csak ma estére, mikor minden a darabjaira hullik, s ő most is itt van, mindig itt van, erősen áll a szarkupac közepén, s ahelyett, hogy ragasztó funkciót próbálna betölteni, biztosít afelől, hogy még véletlenül se tudjam összeszedni magamat, mert mindent szétrúg, mindent jobban szétszed. De ez Crouch, már hozzá kellett volna szoknom, hiszen lassan de egészen biztosan egy kellemetlen pattanássá vált a ember seggén, amit aztán se kinyomni sem tud, se eltüntetni - mert hát el sem éred, hogy kinyomd -.
Valamikor és valahogyan még a vállamat is megrántom, de az idő érzékemet elvesztettem valahol a bárd felemelése és lesújtása között, és ha egy tökéletes pillanatot kellene választanom, hogy mikor adjak ki magamból mindent, az biztosan ez lenne. Keserű íz tódul a számba, és akkorát kell nyelnem, hogy az ádámcsutkám félő szétszakítja a bőrt a nyakamnál, de nem, soha nem adom meg azt az örömöt Crouchnak, hogy ilyet lásson tőlem. Elvégre nem vagyok a barátnője.
Küldök felé egy lesújtó pillantást, mert Crouch kezd egészen úgy viselkedni, mintha az lennék neki, akivel éppen szakítani készül.
Mintah épp az derülne ki, hogy a szaros kapcsolatunkban túl kevés az érzelem, mindketten túl kevés időt szentelünk a másiknak, mert minden másra kell fordítanunk az energiánkat. Csakhogy, habár poénnak nem lenne utolsó, az igazság az, hogy ténylegesen értem miről pofázik Crouch, mert én is kibaszottul érzem azt amiről beszél, azt a bizonyos kézzel megfoghatatlan kapcsolatot amitől borsódzik a hátam, ami miatt olyan érzésem van, mintha megosztottam volna a lelkem egy szaros darabját vele.
A pofontól egészen biztosan hátraborultam volna, ha éppen hintázom a széken, de így csak beleszédülök, és értetlenül bámulok föl rá, mert mi a fasz értelme volt? Hogy a kelleténél még véresebb legyek?
Letörlöm az államon végigcsorgó vörös lét az államról, kurvára nem oszt vagy szoroz a helyzeten.
- Kössz a demonstrációt, de enélkül is levágtam, hogy mi a szarról pofázol. -
Bámulok rá Crouch vérző szájára, amiből ugyan olyan ütemben serken a vér, mint az enyémből.
-De jelen pillanatban nem igazán tudok ezen kattogni.. -