Ott találta, ahol számított rá: a teste nem szolgált már meglepetésekkel, legalábbis egyelőre. Az ujján gyűrűt forgatott maga körül a tekintete, mikor leült vele szemben - nem mellé, valami kézimunkán dolgozott, vékony körmei között a tű egynek tűnt közöttük - és végigmérte a jelenlétét. Haja szigorú kontyban, pedig nem várta el tőle, hogy azonnal a ház asszonya is legyen, viseljen talpig nehéz, szigorú reverendát, ami örökre bezárja a testét, megőrzi az ilyen pillanatokra. Tulajdonképpen mondani nem mondott semmit - mikor reggelente öltöztek, tekintete súgott esetleg javaslatot, a kesztyűviselés sem az ő találmánya volt, hanem a lányé, az ő kívánalmai szerint járt mellette, nem mögötte... Nem reménykedett semmiben, de nem is volt miért: nem erőszakkal vette el, és nem erőszakkal tartotta maga mellett.
- Merre járt ma? - szájába vesz egy apró színes süteményt, elroppan a foga alatt a mandulalisztből szőtt kis semmiség, a leendő felesége ráemeli a tekintetét, és ő már tudja, hogy érdemleges választ nem fog kapni a kérdésére. Valahol azért bántó, ha már megosztják az életüket, talán élhetnének egymás mellett civilizáltan, de lesz ideje, hogy megszokja a testét, a kérdéseit. Főleg a kérdéseit. - A manó jelentette, hogy későn érkezett.
Megáll a mozgás, lehűl a keze motorja: nem érhetnek egymáshoz, saját maguk miatt. Egyikük sem venné le önként a kézfejüket borító páncélt, és mégis odanyújtják minden éjszaka. Nem tudna előtte őszintébb lenni, magához sem az, nincs rá szükség, talán nem is emlékszik, annak idején miért tette - a lány ízig-vérig kommunista, köztük is tökéletes látomás, kilúgozta az elnyomottak testtartása minden megnyilvánuló reakcióját. Hálás érte, nem viseli el a könnyeket és a kitöréseket, a hangját sem szereti felemelni, mert mire ez az egész.. emberség.
- Bármilyen ügyben is járt el, remélem, nem felejtette el, minek jött el az ideje. Jöjjön utánam, amikor elkészült: várni fogom. Ma már nem védekezünk.

Már nem feszül meg a hátam, mikor a lépteit hallom, egészen otthonossá vált a kommunizmus sétája, nem siet sehová, megfontolt jobb kopp, bal kopp, ajtó nyílik, felnézek, találkozik a tekintetünk.
Tulajdonképpen nem ijeszt meg úgy a jelenléte, talán elsőre sem igazán, pedig tudom, hogy undorodnom kellene ettől a szolgaságtól. Felállok a helyemről, félreteszem a munkám, és azt hiszem, egyetlen dolgot sajnálok csak magamtól, az pedig a színpad. Nyilván le kell mondanom róla, mert kötelességeim vannak: rögtön itt az első, a szex.
- Csak felfedeztem a várost. - nem akarok beszélgetni, nem akarom megosztani vele az atyával való találkozás részleteit: őt nem érdekli, engem pedig nem érdekelne, hogy úgy tegyek, mintha nem bántana ez a tény. Olyan ridegen nyugodt, olyan természetellenesen könnyen birtokol, rá kell haragudnom érte, mert magamra több dolog miatt nem tudnék. Vannak valahol emberek, akik most azt suttognák, hogy nincs többé szabad akaratom, de mindannyiunknak könnyebb, ha elengedem ezt. Mindannyian tudjuk, hogy engedelmeskedni jó érzés.

A párnára teszem a fejem, behunyom a szemem, és felhúzom a térdeimet - csak akkor pillantok fel, mikor már bennem van. Azaz így tervezem, ez olyan megszokott, csak hagyom, hogy átívelje ezt a kötelességet, hozzá nem teszek semmit az ügyhöz, az ő pénisze, gondoskodjék az élvezetéről, eszközt vett magának a személyemben, nem is illene, ha itt mindenféle lepedőakrobatikára ragadtatnám magam: de most maga bontja ki a galléromat, kesztyűs ujjai lebontják a mellényem, aztán a kontyom is, a tekintetem keresi, ülve figyel, műértően, várakozva, mintha azt mondaná, most komolyan gondolom. Most téged akarlak, nem a kezed, a hüvelyed vagy mondjuk a kötelezően elkerekedő ajkaidat, amikor orgazmust színlelsz. Tudod, hogy mikor színlelek - ezt sugárzod, mikor a csípőmön csúszik a szoknya, és én szinte észre sem vettem, hogy már levetkőztettél, türelmesen, izgatottan.
- ... biztos, hogy így akarja? - szakad fel a kérdés, mikor kibontja a cipőm fűzőit, és egy egész szívdobbanásig elönt a felismerés, a realitás hideg levegője, amitől megkeményedik az ember vágya, főleg a rémülete. Te komolyan gondolod ezt. Te egy feleséget vettél magadhoz, nem egy méhet. Még a végén káromkodni fogok, miközben a szád a nyakam csiklandozza, azt viszont a kócos vörösség, míg eldőlsz a lepedőn, és az öledbe húzol, magadra. Mintha én is akarnám. De hát nem is tettem semmit, ami arra utalna, hogy nem akarom. - ...ezt akarod, Vladimir?

Hogy tart tőle, okos húzás, és ha nem tartana: őrült lenne, őrültekkel tele a padlás. Lapoz hát egyet a Karkarovok nagy könyvében - vajon számukra ő is eszét vesztette, hogy szakít a hagyományaikkal, éppen ő, vén fejjel, látszólag mit sem törődve a következményekkel? Csalódott a gyermekeiben, már ha az ember csalódhat valamiben, amire igazán hatása sem volt, mert nem akarta - a felesége gyermekei voltak, Karkarovok, azok, akik annak idején boldogan levágták volna a kézfejét, akiket könnyű lett volna a vonat elé lökni, akiket könnyű volt most az anyjuk mellé eltemetni, akiket könnyű egy hasonlóba ujjait csúsztatva elfelejteni. Mert nem azért szerezte meg magának és írta át a történelmet, hogy sajnálkozzon.
- Így, ezt akarom. Ön nem akarja? - belemar a combjába a másikkal, mozognak az inak, de a tapintását nem adhatja neki. Hideg a keze, hidegek az ujjbegyei, de a szája nem az, és beleharap a torkába, hátrakényszeríti, hátra, a párnákra. Nem kell szóban válaszolnia, ezt sosem igényelte tőle, ahogy a végtelen engedelmességét sem, akárhogy állítják a körülmények, vagy akár az ikertestvére, nem szól ez leigázásról, legfeljebb egyenlő felek párharcáról. Mind meg van győződve róla, hogy ismeri, hogy vele szemben csak áldozatok léteznek, mert a nagy kommunizmus arca csak embertelen lehet, csak gyilkos és főleg csak eszmei. Nem mintha lennének érzései a szó klasszikus értelmében.. de a lánynak sincsenek, különben nem nézett volna rá úgy a felesége temetésén, olyan rezzenéstelenül, olyan láthatatlan megértéssel. Akiben ennyi empátia van, valójában egyáltalán nincs semmi, megoszlik mindenki között és légneművé válik, ha súlya kell, hogy legyen.
Benne lenni kényelmes, puha érzés, de mert híján van az efféle fennköltségnek, felesleges lenne elinflálni azzal, hogy körbeírja magában az élményt. Izzadt homloka az övének nyomódik, csukott szemmel sikolt alatta, tehetetlenül dobálja magát, cseppet sem tűnik úgy, hogy megerőszakolná, hogy bántaná, hogy bemocskolná, mint nagy irodalmi szövegek őrzik a hasonló pillanatokat. Mikor elélvez benne, már fölötte van, vörös haja az arcát csiklandozza, a tekintete az övébe fúródik, és van valami.. mégis fennkölt az egész műveletben, amit utólag nem ismer majd el, ami utólag úgy tűnik, mintha ott sem lett volna.
De ott volt, mindketten tudják.

Felül lenni még mindig jobb, megadja az embernek azt az illúziót, hogy valami befolyása van a történtekre - mert a kérdése nem több egy érdeklődésnél, nincs igazi jelentősége, az ő helyzetéből, legyen az épp akárhogy hozzám képest, nincs jelentősége. Egészen nyugodtan lehet előzékeny, képzelheti magát különbnek más zsarnokoktól..
Ugyanakkor lakjak jól a tudattal, hogy lehetne rosszabb is, mintha a hidegben állva azzal nyugtatnának, hogy máshol meg is fagyhatnék. Nem kényszerített rá arra, hogy elfogadjam az ajánlatát, de sosem gondoltam volna, hogy a szerelmes férj szerepét is becsomagolja mellé, ajándékként leteszi elém, ahogy nyelvét a számba, ujjait a hajamba, és ha a biológia úgy akarja - mert Isten nem akarhatja - a gyermekét a méhembe. Ugyanakkor..
Van mibe harapni, van mibe kapaszkodni, van hol ütni, van hol fájjon. Ha nem képzeltem előre, hogy a puszta kötelességeken kívül is egymáshoz kívánunk érni, azt egészen biztosan nem, hogy többről szól majd végül, mint a hagyományok megőrzése. Nem fogná le a kézfejem, ha a nyakára tenném, nem állítana meg, ha nyomot hagynék a testén, ahogy nem állt ellen most, hogy felültem az ölébe. A Nagy Ember vetélytársra vágyik talán, szép csendesen megvívott háborúra, de azért határozottan vetélytársra. Nem tudhatom, mit lát bennem, milyen képességekkel ruház fel, de nincs okom az unalomra formált önző jogom miatt eltekinteni felette, úgy feküdni itt, mint egy darab fa, egy kiszolgált eszköz. Ez csak illúziója a személyiségnek és a terének, de ha felajánlotta.. akár élhetek is vele.
Merő vér a takaró, nem tudom, melyikünké, magához szorít, elégedett. Én is elégedett vagyok. Végül is.. mi különbözteti meg jobban az asszonyt a lánytól?
A vér.