- Nem köszönöm. Nem érdekel - mondom határozottan, államat kicsit megemelve, az ismeretlennek pont a szeme közé nézve, és azt hiszem, ez igazán elég is lehetne. Ha az ember kellően határozottan, és kellően távolságtartóan nemet mond, akkor arra a reakció, ha nem is meggyőződésből, de valami természetes reflexből az, hogy elfogadjuk a "nem"-et, és továbbállunk. Nem mintha ne tudnám, hogy erre voltaképpen sosincs igazi garancia, de attól tartok, némileg megszoktam, hogy ha valakinek nemet mondok, annak nem igazán van utána elég vastag bőr a képén ahhoz, hogy továbbra is presszionáljon. Mi több. Amikor egyértelműen ki szeretném kerülni az ismeretlen férfit, aki - talán Merlin se tudja pontosan milyen, de  - egyértelműen gyanús tojásokat akarna eladni nekem, nem igazán számítok arra, hogy ő nem fog egyszerűen az utamra engedni. Épp ezért egészen meghökkent arcot vághatok, amikor a férfi egy jól irányzott lépéssel elvágja az utamat, még tesz is egy lépést felém, én pedig automatikusan megtorpanok, majd teszek fél lépést hátra. Mégis mit nem sikerült megértenie...?

Kellemetlenül ráncolom az orrom, a kabátom zsebében ökölbe szorítja ujjaimat a lanyha feszültség, ami végigszalad a hátamon. Talán egyszerűen pálcát kéne ragadnom, és sóbálvány átokkal sújtanom, majd kecsesen átugornom a hóban fekvő alakján, és a lehető legsietősebben folytatni az utamat a kastélyig. Mégsem vetemedek ilyesmire - a nővéremmel ellentétben mindig is irtóztam a problémák efféle drasztikus megoldásától, és általában hiszem, hogy van más leleményes módja is annak, hogy szorult helyzetemből kikerüljek, és ne is kelljen megátkoznom senkit. Azonban több, mint kellemetlen érzés fog el attól, ahogy ez az ember méreget, és ahogy újabb lépést tesz felém, ismét gyors hátrálásra késztetve - Ugyan, kedvesem, ilyen ajánlatot nem kap akárhol...! Nézze csak. Igazi ritkaság. Csak hat galleon...!

Megrázom a fejem, értetlenül meredek rá, ezúttal balra lépek, hogy onnan kerüljem ki a kellemetlen alakot, de mint valami rosszul megkomponált tánc, követi az irányváltoztatásomat, és megint csak szembe találom magam vele. Ez már mégis csak nevetséges...! - Megtenné, hogy utamra enged?!

A felmentő sereg nem várt formában érkezik. Noha nem is vártam felmentősereget, és az igazság fontos része, hogy leheletnyit megalázónak érzem, amiért egyáltalán szükségem van felmentőseregre. Nem ostobának születtem azonban, pontosan tudom, hogy egyedül valószínűleg nem lenne ennyi vér a pucámban, hogy így beszéljek egy idegennel, mint ahogy azt a felbukkanó Aalera teszi. Aprót sóhajtok. Nem a megkönnyebbülés sóhaja ez, csak egyfajta belenyugvás mindabba, ami az életem - aranykalitkában nőttem fel. Aranykalitkában élek. Mit lehetne ezen szépíteni? A sarkamra tudok állni, ha nagyon kell, de többnyire nincs szükségem ilyesmire, és ez a helyzet most váratlanul ért - Nem tudom pontosan. Valamiféle tojásokat. Azt azonban tudom, hogy semmi szükségem efféle holmikra... - felelem a lány kérdésére, mint valami lelkiismeretes, bár kissé kelletlen diák. Buta egy helyzet ez, zavarba hoz, kicsit sérti a büszkeségemet, és nem tudok mindezzel mit kezdeni.

Igazán szeretnék hozzáfűzni valamit Aalera "kilépő" szövegéhez, de nem jut eszembe semmi frappáns. Jellemző...! Noha a sarkon fordulás eddig is opciónak tűnt, nem nagyon akartam ráfanyalodni. Hátat fordítani egy valószínűleg veszélyes és bizarr idegennek? Nem lett volna valami bölcs döntés. Azonban így, hogy az egykori mardekáros lány mondhatni fedez hátulról, már nem érzem magam annyira kiszolgáltatottnak a látásom nélkül, hát engedelmesen megfordulok, noha egyáltalán nem akarok visszamenni a faluba. A helyzetből azonban annál szívesebben szabadulnék, hát ez most nem tűnik akkora problémának. Majd visszamegyek a kastélyba egy kicsit később, amikor már senki sem hátráltat ebben...

Ahogy Aalera karon fog, kicsit kezdem úgy érezni magam, mintha megint öt éves lennék, és anyának kéne megakadályoznia abban, hogy fára másszak. Mert ugye, rendes kislányok nem másznak fára, és különben is: veszélyes, még megsérülsz...!
-Semmi bajom - rázom meg a fejem a lányra hunyorogva. Noha emlékszem rá, nagyon is, nem épp feltűnésmentes jelenség, de alapvetően nem dédelgetek róla sok emléket, sem jót, sem rosszat. Ritkán fordult elő, hogy valamiért egymáshoz kellett volna szólnunk - Csak egy kicsit bután érzem magam. Köszönöm a segítséget - az első impulzus ugyan inkább azt diktálja, hogy harapjak a nyelvembe, semhogy ezt kimondjam, de nem jobb dolog szembenézni az igazsággal, mint gyáván megfutamodni előle? Akkor sem érezném magam kevésbé hülyén.
- Ki volt ez? Úgy tűnt, ismered.