Cassius & Faw

Mindent elsöprő hullámként rémlett fel bennem az iszonyatos fájdalom, mint utolsó emlékem az elsötétülés előttről. Emlékszem, mindenemet beborította az aranyként számontartott vérem, s a testem úgy égett, mintha a purgatórium tüzében sétálgattam volna. Léptem nyomán bíborszínű virágok születtek a hófödte tájon, távolról pedig aggódó angyalhangok édesgették tudatomat, mely abban a pillanatban adta fel a harcot, amikor kísérőmmel beléptünk a hófehér mennyország kapuján.

- Miss. Bradley, csakhogy felébredt! Kérem adja meg a szülei elérhetőségét, ha csak nem nagykorú, haladéktalanul értesítenünk kell őket a balesetéről. – jelent meg egy fejkötős gyógyító az ágyam mellett, ahogy ki merészeltem nyitni bágyadt pilláimat. Amikor azonban eljutott a tudatomig, hogy mit is kér tőlem, egy csapásra kitisztult az elmém és vészharangok csendültek fel benne.
- Nem baleset volt! Az a rusnya kígyó szánt szándékkal támadott rám! Látja? Ilyen mocskos lényekkel vagyok kénytelen egy iskolába járni... – ültem fel nagy lendülettel, de meg is bántam, mert úgy kezdett el sajogni a testem, mintha az egész egy merő seb lenne.
- Miss. Bradley, a szülei... – csak nem hagyta abba, hogy az ég áldja meg!
- Nagykorú vagyok! – szögeztem le határozottan, összevont szemöldökkel.
- Nekem nem úgy tűnik, hogy ... – akadékoskodott a főkötős némber. Egyáltalán nem volt szimpi a nő, az orrából kilógó szőrcsomó a Tiltott Rengetegre emlékeztetett, a tekintetét pedig olyan vastag lencséjű szemüveg mögé rejtette, hogy asztronómiaórán is simán lehetett volna csillagokat lesni vele, távcső nélkül is.
- Na de kérem, későn érő típus vagyok! Alig két hete múltam 17. Az anyukám pedig beteges asszony, nem szeretném, ha feleslegesen ijesztgetnék. Jól vagyok! – dehogy voltam, de inkább halok meg az úton, vagy senyvedek Mrs. Pomfrey ispotályában a Roxfort falain belül.
- Nos, rendben. De rengeteg vért vesztett, ezért mára még benntartjuk megfigyelés alatt. Ha nagyon fájnak a sebei, ezzel a krémmel kenegesse őket. – mutatott az ágyam melletti éjeliszekrényen éktelenkedő rémesen bűzlő zöld trutyira.
- Köszönöm. – bólintottam és rögtön el is kaptam a gezemüzéről a tekintetem. - Nem lehetne esetleg, hogy már most elmenjek? Rengeteg dolgom van még az iskolában. – például, hogy kinyírjam Vivienne Parkinsont, de tüstént.
- Szó sincs róla! Pihenjen. Ez parancs! – na ez az, amit én nem bírok... nekem csak ne parancsolgasson senki. Teljesen jól vagyok, hát miért nem látja?
A gyógyító szúrós tekintetének hatására kénytelen voltam visszafeküdni és mint jólnevelt, engedelmes kislány, lehunytam a szemeimet. Türelmesen megvártam amíg a fehér vászonba öltözött hegyi troll sípoló lélegzete lassan eltávolodik tőlem, majd megszűnik létezni jelezvén, hogy gazdája elhagyta a szobát.
Na Bradley, útra fel, szabad a pálya! .... Na de várjunk egy percet, mégis hogy a rossebbe tervezel te eljutni a Roxfortba?

Cassius & Faw

Csendes magányomban - természetesen behunyt szemmel, hogy le ne bukjak – elkezdtem feltérképezni harci sebeimnek hollétét és mennyiségét. Jó munkát végzett ez a Mardekáros csitri, annyi szent! Remélem olyan bűntetőmunkát kapott emiatt, amiért halálra átkozza saját magát. Bár, ha jobban belegondolok, lehet túl sokat várok el egy agyatlan szőke nőtől.
Szemeim kipattantak egy gúnyos férfi hangra, ami vészesen közelről csengett. Nem hallottam jöttét, túlságosan lefoglalt a leltározás és a bosszúról való álmodozásom.
- Gratulálok! Csak nem új szemet kaptál ebben a csodás intézményben? – fintorodtam el. Egy vesztest nem illik emlékeztetni arra, hogy elpáholták, és egyébként is... mi a Merlin hózentrógeréjért van ez itt? Nem tűnik sem ápolónak, sem gyógyítónak, önkéntes beteg szórakoztatónak pedig végképp nem. Roxfortos volt az százas, láttam már többször is, sőt néha duplán is (a túl sok vajsör lehetett az oka), de beazonosítani nem tudtam.
- Oh, ha ilyen jól informált vagy, feltűnhetett volna neked az a szőrös hegyi troll, aki királynősdit játszik itt. – mutattam a nőszemély után ingerülten. - Nem szeretem a bezártságot. Tán őfelsége küldött börtönőrnek? – néztem rá összeszűkült szemmel. Gyanús volt nekem ez a srác. Az is lehet, hogy Parkinson kéme. Kíváncsi a szöszi kígyó, hogy tényleg szendvedek-e eléggé? Hát azt garantálom, hogy ő jobban fog!
A srác egy szempillantás alatt otthon érezte magát, mire feleszméltem, már kényelmesen elhelyezkedett az ágyam melletti széken, lábát pedig a térdem mellett pihentette. Nem kocsma ez hékás! Ráadásul még sérteget is folyton. Micsoda úriember, mindjárt elhasalok tőle...
- Semmi közöd hozzá! – kiáltottam fel és ahogy hirtelen felültem, a párnámmal az arcát céloztam meg. Legszívesebben kinyírtam volna, most igazán nem kellettek ezek a „kedves” szavak. Miért nem tud csak úgy felszívódni és hagyni engem letargiába esni, majd szépen nyugodtan kitervelni a szökésemet?
- Egyébként is, ki a jó ég vagy te? – kezdtem nagyon ideges lenni. Hát hiányzott ez nekem? A lehető legtávolabb akartam lenni ettől a helytől, ezért úgy döntöttem, hogy ideje indulni. Lassan, csöndes kínok közepette másztam ki az ágyból, a fiú lábával ellentétes oldalon. Tőlem aztán ülhet itt napestig, én elhúztam innen.
Éles fájdalom hasított a bal oldalamba, így kénytelen voltam megkapaszkodni az ágy korlátjába, hogy össze ne essek. Ha nem csal az emlékezetem, itt talált telibe az átok, így itt lehetett a legnagyobb sebem. Mélyeket lélegeztem, amíg vártam, hogy múljon a fájdalom, s közben hol a fiúra néztem, hol a zöld trutymóra. Ha elmegyek, talán előtte be kéne kennem a sebeimet azzal az izével, bármennyire is undorodom a bűzétől. Bár lehet, hogy úgy fogok bűzleni, hogy tíz kilóméterről is kiszagolnak ezek a fehér pongyolás vérebek ott kint. Lehet, hogy az ablakon távozás angolosabb lenne? No mindegy, egy próbát megért az a förtelmesség.
- Add ide azt a tégelyt... kérlek. – nehezen mondtam ki az utolsó szót, eddig még nem érdemelte ki, hogy emberszámba vegyem. Mégis... a szökés érdekében bármit képes lettem volna megtenni.

Cassius & Faw

Oh, Merlin, mondd! Mit ártottam én neked, hogy ezzel a gyerekkel versz engem a legkritikusabb óráimban? Esküszöm, szó nélkül nekiálltam volna, hogy erőszakkal vakarjam le gúnyos mosolyát az arcáról, ha nem lettem volna ebben az állapotban. Ilyen harci sebekkel azonban egy csatát sem bírtam volna megnyerni. Még szerencse, hogy szökni készülök és nem háborúzni.
- Amilyen nagy mamlasz vagy, nehezedre is eshet az ugrálás! – montam fintorogva, s közben halk nyögések közpette lábra verekedtem magam. A fiú továbbra sem szűnt meg sértegetni, de nem hagyhattam, hogy ez hátráltasson vagy ne adj’ Merlin eltérítsen a tervemtől.
- Tőlem akár egy egész kertet is teleültethetsz neki, de vigyázz, egy kígyónak beléndek, ördögfű, foltos bürök és fekete hunyor dukál. – soroltam fel az összes halálosan mérgező növényt, ami éppen eszembe jutott. Reméltem az a zöld trutymó, amit készségesen a kezembe nyomott (nagy csoda), egyik felsorolt növényből sem tartalmazott túl sokat. Neeem... ez a bűzével gyilkolt!
Nekidőltem a vaságy korlátjának, hogy megtámasszam magam, amíg bekenem a sebemet. Felhúztam a rám adott pólót - az enyém valószínűleg tiszta szakadás és vér lehetett, mert a szobában sehol sem láttam – s egy gyors elszörnyülködés után, vicsorogva bár, de magamra kentem ezt a taknyot.
- Te aztán sosem fogod be, ugye? – vontam össze a szemöldökömet. Mit érdekli, hogy ki vagyok és melyik házba tartozom, ki vert el? – Nem, nem vagyok hugrás! És ez igazán nem az én szerencsétlenségemet mutatja, hanem azt, hogy a Mardekárosok még egy átkot sem képesek helyesen kilőni! Bezzeg micsoda nagy arcuk van... képmutató népség. – sziszegtem a szavakat összeszorított fogaim között. Még csípett is ez a bomladozó tetem bűzére emlékeztető istencsapás, s ez csak méginkább fokozta a haragomat.
- Ha megbocsátasz, én most távozom! – jelentettem ki idegesen és ebbe-abba belefogózva elbicegtem a résnyire nyitott ajtóig. Vigyázva kilestem a folyosóra és majdnem felsikoltottam, amikor megláttam, hogy a hegyi trollok fehérköpenyes díszpéldánya éppen felém trappol határozott léptekkel.
- Merlin bibircsókos s”ggére! – kiáltottam fel és mint akinek semmije sem fáj a hirtelen adrenalin lökettől, úgy iszkoltam vissza a fiúhoz.
- Ülj le! – taszítottam rajta egy nagyot, amitől akaratlanul is az ágyra esett. Hihetetlen gyorsasággal magamra tekertem egy lepedőt és belezuttyantam az ölébe még éppen időben. Az ajtóban ugyanis megjelent a gyógyító és mindenttudó tekintettel nézett ránk. Ahogy meglátta a fiút és jelenlegi helyzetünket, mintha megenyhült volna. Legalábbis mellőzte a letolásomat, hogy kimozdultam az ágyból.
- Nem zavarom önöket sokáig. Csak visszahoztam Miss. Bradley pálcáját, sálját és kabátját. Utóbbiakat megtisztítottuk a vértől. – mormolta érzéketlenül és ledobta mellénk az ágyra. Hülye vagy, Bradley! Elmentél volna a pálcád nélkül? – Fiatalúr! Legközelebb jobban vigyázzon a barátnőjére... és, ha lehet hagyja pihenni!
- Köszönjük! – bólintottam gyorsan, készen állva arra, hogy megcsípjem a fiú hasát a lepedő alatt, ha meg mer szólalni és lebuktat. Kussolj fiú, vagy megbánod! – Netán van még valami? – néztem kérdőn az asszonyra, hogy végre vegye észre magát és távozzon. A fiú legalább nézett ki valahogy, de ilyen magzatelhajtó látványt, mint amilyet a nő nyújtot, még egy ilyen rögtönzött románcba sem tűr meg szívesen az ember...