Gyanúsan tompa, süket a csend, miközben átvágok a főhadiszállásnak kikiáltott épület előszobáján. Talán már senkit nem találok itt, talán mind elmentek, mindenki a maga dolgára, mert dologból van mostanság elég, és csupán Mafalda Hopkirk engedi meg magának, hogy késve érkezzen egy septiben egyeztetett megbeszélésre. Nem akarom látni egyiküket se, puffogok, akár egy vipera, de valójában persze nem erről van szó. Én is tudom, a falak is tudják, még a lépteimet se csaphatom be teljesen. Megtorpanok az ajtó előtt, tétovázva nézem a kilincset. Valószínűleg nincs itt. Valószínűleg régen hazament, vagy vissza a minisztériumba, a megbízható jelentések, akták, feladatok közé, amik igazán sosem kötik le a veszélyes kalandra vágyó elmét, de betömik az unalom száját. Mély levegőt veszek, mint aki csatába indul, pedig a legnagyobb erőfeszítés mindig abban áll, hogy illően megkeményítsem a vonásaimat. Csak ne tudjon olvasni bennük – ezzel álltatom magam, de szemközt röhögnek a megosztott évek.

Kilincs lenyom. Küszöb átlép. Így lehetne ötösöm a lottón, villan át az agyamon, miközben felmérem a bent tartózkodókat – Alastor egyedül, senki más, még Dumbledore sem, aki maga nem szokott itt időzni a tanácskozások után, miért éppen rám várt volna?
– Jó estét, Alastor – köszönök ugyan, de rá se nézek, elég elkapott pillantást váltunk munka címén. Az asztalhoz lépek, sietni szeretnék, sietni feltűnés nélkül, sietni, mint akire máshol várnak, álltatni magam, hogy az életem nem csupán két színtéren zajlik. Kézbe veszem a papírokat, átlapozom őket, szemeim előtt összesűrűsödnek a betűk. Valahogy kevésnek tűnik, és nem tudom eldönteni, a hiány honnan tört rám: Dumbledore utasításaiból, vagy Alastor jelenlétéből, ami olyan hideg, olyan idegen. Megkaptad, amit akartál. Megkaptad a magányt, az időt. Megkaptad mindazt, amiről tudni sem akartál – díszdobozban, szalaggal átkötve. – Ez minden?
Felnézek rá, egyenesen rá, ez nekem kevés, fájdalmasan kevés, kevés tőle, kevesebb, mint amit magamtól várok. Dumbledore utasításai félreérthetetlenek, tömörek, és semmi közük ahhoz a méltatlankodáshoz, ami a tekintetemben ül. Bár elég erős lennék folytatni a hallgatást! Bár továbbléphetnék szavak nélkül, elnyelve, elfeledve mindazt, amit a tudtomra adott, de nem, egyszerűen nem megy. Még mindig érzem az undor ízét a számban, hiába próbálom irgalomra hangolni magam. Hiába próbálok megértő lenni. A szakadás helyrehozhatatlan. Mindezt tudva, mi a francot csinálok még itt?
– Miért vártál meg?

Igazán fogalmam sincs, akarok-e kérdezni egyáltalán. A kezem ügyében tartott papírokat gyűrögetve mégis leereszkedem az asztal mellé, arcomat tüntetően elfordítva, keresem a gondolatokat, de mintha túlságosan kicsi hálóval próbálnék halászni, mind elszöknek előlem. Elúsznak, csupán utórezgéseiket érzem, ezt jó lett volna kimondani, arról jó lett volna beszélni, de már mindegy, már eltűntek, én pedig ülök itt, csendbe burkolódzva. Olyan csendbe, amiről jól tudom, csak ideig-óráig az enyém. Vicces. Ha annak idején tudom mindazt, ami mostanra világos előttem – elvakítóan az, gyakorlatilag még mindig csak szoktatom hozzá a szemem -, leültem volna mellé a Roxfortban? Már alig emlékszem, talán bűbájtan órán sodródtunk egymáshoz, ő szótlan volt, zárkózott, én pedig csak beszéltem, próbáltam rést nyitni a csigaházon. Hát, most megkaptad a rést, Mafalda. Sőt, egy komplett tetőablakot kaptál, élvezd ki!

Kinyitom a számat, ránézek, de nem jön ki semmi. Becsukom inkább, további morfondírozás következik, míg rájövök, van-e egyáltalán bármi ebben a beszélgetésben, amitől nem rettegek. Van értelme itt ülnöm vele, újra átrágni mindent, újra elővenni a fejemben már amúgy is megkövesedett képeket? Valószínűleg, ha más értelme nincs is, hát talán átlépem. Vagy ő lép át engem.
– Őszintén szólva éppen ez aggaszt. Hogy válaszolni fogsz a kérdéseimre – mosolyodom el végül néhány perc után, és ez a mosoly most vakon ásít az arcomon azokhoz a vidám nevetésekhez képest, mikor a konyhapadlón ülve gusztáltam a keze alatt készülő vacsorát, és őszintén boldog voltam. Boldog az ő titokzatosságával, a keserű humorával, a gasztronómiai zsenijével, az együtt látott színdarabokkal. Vele. Vagyis, úgy tűnik, inkább a mázzal, ami mögött Alastor Moody zsigeri motivációi megbújtak.
- Tud erről bárki más? Mármint, rajtad és rajtam kívül?

Mikor néhány nappal később visszatekintek majd erre a beszélgetésre, keserűen megjegyzem, milyen tanácstalanul ültem ott, Alastor előtt, mintha bűnöző lennék, akit ítélőbíróság elé vonszoltak. Mintha nem is én faggatnám őt, hanem egyenesen ő kérné számon rajtam az undort, az érdeklődés fatális hiányát, a belül ordító kétségbeesést, amiből mégis igyekszem a legkevesebbet mutatni. Nem hagyhatom, hogy elernyedjenek az arcvonásaim, hogy mögéjük lásson ismét, mint néhány héttel ezelőtt. Nem ringathatom el magam abban a bohókás, naiv hitben, hogy folytatni tudjuk azt a valamit, mert ismerjük el, nevén se igazán neveztem ezt soha... szóval, nem, számunkra nincs több fejezet. Butaság lenne ezzel áltatnom magamat, de amikor az asztalra csap, mintha nem csak a szám sarka rándulna meg, hanem valami a zsigereim legmélyén. Valami, amit egykor fontosnak hittem, dédelgettem, most pedig legszívesebben kiszaggatnám.

Nem érdeklődéssel, csupán valami heves viszolygással nézek fel rá, mikor már érzem, nem nyújthatom tovább a csendet. - Ne kíméljelek?! - visszhangzom a szavait, valahol fáj, mert mindig csak óvni akartam, de ezen a ponton már képtelen vagyok az ő boldogságát keresni, amikor láthatóan szemernyit se érdekli többé, hogy ő miként kímélhetne engem. - Ha valakinek, hát neked igazán fogalmad sincs a kíméletről! Hányszor világosíthattál volna fel az elmúlt években?! Hányszor fordulhattál volna oda hozzám, amikor békésen vacsorázgattunk nálad, és mondhattad volna: egyébként az anyám egy borzalmas perszóna volt, molesztált, én megerőszakoltam, kérsz még egy kis bort?
Fogalmam sincs, mikor egyenesedtem fel, mikor fokozódott a hangom fájdalmas, heves visszavágássá, de képtelen vagyok ülni a pillantásának kereszttüzében.
- Az fáj, hogy hagytál egyre mélyebbre menni, egyre jobban szeretni téged és bízni benned - kíméletlenül! Ha csak egy pillanatig is érdekelt volna ez az egész, nem teszed ezt! - Velem, tenném hozzá, de a hangom elcsuklik. - És ezzel a kibaszott közönyösséggel nézel még most is, mintha az elmúlt évtized nem jelentett volna számodra semmit!

Felrúgja a széket, én pedig megint összerándulok, mintha egyenesen hozzám vágta volna, de nem, és a kettőnk közé feszülő csendben, ebben a parázsló indulatban egy részem azt kívánja, bár ez lenne a végszó. Bár sarkon fordulna és kimenne, távozna végleg, még ha ez a véglegesség csak a legközelebbi megbízásig tart, amibe úgyis együtt megyünk majd bele, mint mindig. Felültünk a hullámvasútra, de az öveket többé nem tudjuk kicsatolni, így kénytelenek vagyunk leróni újra és újra azokat a köröket, hegynek fel, völgybe le, és ordítani tudnék, mert ennyi maradt. Ez minden, ami belőlünk maradt, és igazán még felbecsülni se tudom.
- Nem hiszem ezt - felelem végül halkabban, de látod, Alastor, megint meghátrálok, mert legalább annyira félek a haragodtól, ami nem kész lesújtani rám, mint amennyire féltem attól egykor, hogy messzire űzlek a kérdéseimmel. - De végül te beszéltél. Ha anyád halála ilyen emlékeket buktatott a felszínre, ha nem bírtál tovább hallgatni, akkor te magad is úgy érezheted, hogy az ilyesmiről beszélni kell.
Megpróbálok szelídebb hangot megütni, de belül már tudom, mindhiába. Nem fogom kimosni őt ebből a leprából, mert ő nem hagyja, és mert én képtelen vagyok rá. Elértem az igyekezeteim határához, és most egyedül állok ott, tíz év után is egyedül. Meg szeretném ütni, és boldog vagyok, hogy egy asztal elválaszt minket egymástól.  
- Nem gondolod, hogy talán... meg kéne keresned apádat?