Battle of the Bedding Ceremony

Bekenem az arcom ott, ahol három piros, kissé még véres csík választja szét a fehér bőrfelületet. A fájdalom egy pillanatra elborít, ahogy a bájital beszívódik, azután a körömnyomok helyre rándulnak, és az arcom megint sima. Elmosolyodok- nem számítottam egyszerű győzelemre, de így is meglep, hogy valódi harcot kell vívjak a feleségemmel. Ritkán látok olyan elmét, olyan akaratot, ami nem hajlandó meghajolni az enyém előtt. Üdítő kivétel, nem véletlen, hogy ez volt az egyik fő szempont akkor, amikor feleséget választottam magamnak.
Kilépek a lenti fürdőszobából, és egy köszönetet mondó biccentéssel elfogadom Zargor tálcájáról a pezsgőt. Azok a házimanók, akik a hallban állnak, félig láthatatlanul, meghajtják a fejüket, én pedig biccentek nekik, mindannyiukat nevükön szólítom. Valószínű több házimanót tudok megnevezni, mint az összes többi halálfaló együttvéve, de ez nem tesz gyengévé, csak lehetővé teszi számomra, hogy olyan helyeken keressek válaszokat, találjak kincseket, amit mások megvetnek. Az emberi faj is primitívebb létformákból fejlődött ki, ahol aztán tovább ágazott muglikra és varázslókra, miért ne lehetne akkor a házimanóknak is egy fejlettebb faja? Egy olyan faja, akik eldönthetik ezt a háborút- egyelőre persze nem küldtem őket sehová, nem akarom, hogy idő előtt felfedezzék őket. Még a belső kör nagyobb része előtt is titkolom az ambícióimat, elég, ha a Nagyúr tud róluk.
Megigazítom a talárom, miközben felsietek a lépcsőkön, megállok a hálószobám előtt, ahol a feleségem vár rám. Gyűlöl, gyűlöl mindent, amit képviselek, és egyáltalán nem gyermeki lázadásból vagy érdektelenségből. Az öcsém is csak így néz le, a feleségem viszont egyértelműen meggyűlölte az ügyünket, talán néhány ostoba társunk, talán valamiféle morális sérülés miatt. Gyűlöli a gondolatot is, hogy összeadták velem, és nem is várom, hogy megszeressen. Talán megteszi egyszer a jövőben, de egyelőre csak az érdekel, hogy normális szintre fejlesszem vele a kapcsolatomat. Benyitok a közös hálószobánkba.
- Elnézést kérek, amiért megvárattalak!- egyedül egészen biztos, hogy nem tudtam volna kikötözni őt, még varászlattal sem, még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán fölé tudtam volna kerekedni párbajban, és azon sem lepődnék meg, ha az elmúlt negyed órában sikeresen kiszabadult volna, úgyhogy az egyik kezem azért a talárom belsejében megbújó pálcámon van. Ha kapna rá lehetőséget, hogy megtámadjon, talán meg sem állna, amíg meg nem ölne. Leülök a karosszékbe, becsukom egy intéssel az ajtót, és a nőre nézik.
Mrs. Lestrange valóban gyönyörű, bár engem soha nem a test vonzott, még így, hogy éppen csak takarnak valamit a ruhák, sem ez számomra az elsődleges. A szemébe nézek, amiből úgy is tudok valamennyit olvasni, hogy nem vagyok legilimentor, úgy is látom benne a harcost, aki szabad akar lenni a társadalom néhány olyan béklyójától, ami már idejét múlt, indokolatlan és a társadalomra ártalmas. Sokáig gondolkoztam, hogy mi mindent ajánlhatok neki, mint férje, cserébe azért, hogy támogasson engem is ezzel a tűzzel.
- Nem foglak idő előtt rákényszeríteni, hogy elháljuk a házasságot, ettől nem kell félned. Amennyiben szeretnél itt eltölteni egy kis időt, megismerni a házat, megteheted. Ahogy megtehetsz bármit, amit eddig nem engedtek neked. Most már az én védelmem alá tartozol, és én azt mondom, hogy azt tehetsz, amit akarsz.- tudom, hogy nem lehet ilyen könnyű, mert ha ez a néhány szó elegendő lenne, az azt jelentené, hogy a nő ostoba. Nem ostoba nőt vettem el. Nem is türelmest. Kívánom, vágyom, hogy dühös legyen, hogy tomboljon, hogy kipiruljon, az arcába csússzanak a tincsei, hogy lássam azt a szenvedélyt. Sokan mondják, hogy belőlem hiányoznak a szenvedély bizonyos formái.
Amennyiben a nő még meg van kötözve, egy intéssel elvágom a kötelékeket, amiknek a felrakásához több ember kellett. Bizonyára azt gondolták, hogy miután elmentek, nem engedem el, egyszerűen csak törvényesítem a házasságot, azután adok neki némi időt gondolkodni, de számomra a jog és a papírok nem jelentettek soha annyit, mint az érték, amit képviselnek.

Kétlem, hogy a világ kezdete óta számon tartanak olyan égszakadás-földindulást, amit én produkáltam: mert mikor azt hitték, rányitják az ajtót a boldog, piruló arára, olyan átkokat vágtam a szemük közé, hogy néhány nagybátyám azóta is nyögi a már nem is Mungó vendégszeretetét, és bizony a házat is rájuk gyújtom, ha nem fognak le, és nagynénik, nagymamák, a Black-ármádia minden nőtagja kellett ahhoz is, hogy leöntsenek, mint valami vadállatot, még akkor is tomboltam, megharaptam mindet, amelyik hozzámért, szitkozódtam, ígértem mindent, ami hirtelen eszembe jutott, és mivel gondoskodtak taníttatásomról, volt az pár nyelven, pár óráig, halálukig sem felejtik el, üvöltöttem, amikor rám húzták azt a fehér koporsóleplet, aztán üvöltöttem, mikor levontattak a lépcsőn, és végül üvöltöttem, mikor bevágtak a kandallóba, mindnek ült az arcán valami mélységes fájdalom, mindet elviszi a pestis, ha van igazság a földön.
Most nem üvöltök, már nincs hangom - pedig próbáltam, még akkor is, amikor valamelyik egy kábító átkot küldött rám, akkor feltaláltam magam, és úgy vonaglottam, hogy manók kellettek, csúfos kudarcot mondott az ember, lekötöztek, itt hagytak, azt hiszik talán, nem találom meg őket, nem bántom őket, mert a vérem, pedig a vére nem fordulhat így az ember ellen, és mindennek tetejébe itt ez a kórság, ez a sápadt melasz, szemmel gyilkolom csak, mikor rákezd a kenetteljes monológjára, mit képzel ez, mi vagyok én, nem kell szavaznom rá, minek játsszuk ezt a színházat, rohadjon ki a lépe, hideg rázza tavaszig.
- ...és ki vagy te, a częstochowai Fekete Madonna talán?! Nélküled is azt csinálok, amit akarok, kevés vagy te ahhoz, hogy egyáltalán a farkad megemeld, nemhogy még kegyeket gyakorolj, te here.. - és még milyen ostoba is, ki olyan málé, hogy elengedje a másikat, ha az készül kikaparni a szemét?! Külön idegesít jóhiszeműsége, ez a nagyzolás, fel is vetném magam az ágyról, ha nem ment volna ki a kezemből a vér, el is vágódom, kiterülök a takarón, csak szemmel tudom verni, hangom is annyi van, mint férfiassága, semmi az, szép pár vagyunk. - Fussál, míg szépen van dolgod, ne adja Merlin, hogy itt legyél, amikor összeszedem magam, mert a lelket is kivágom belőled.. még hogy elhálni a házasságot, játszadozzál a manóiddal, mint eddig!

Elnézőn a feleségemre mosolygok, ahogy újra folytatja a mérge kiadását. Nem is vagyok benne egészen biztos, hogy értem, amit pontosan mond, de persze nem is igazán számít; a lényeg, hogy jelenleg haragos, a Pokolba kíván, és tekintve az esküvő alatt történteket, nem kizárt, hogy jelenleg az akarat is megvan benne, hogy oda kerüljön. Tele van akarattal, lázadással, ahogy sok fiatal varázsló és boszorkány is lenni szokott, még a legjobb családokból is.
Hagyom, hogy beszéljen, közben töltök a két talpas pohárba egy-egy pohár francia bort. Nem kívánom egyelőre odaadni neki, túl drága volt hozzá, hogy a földön végezze, de mindenképpen szükség lesz rá a beszélgetésünk egy szakaszában. Közben akaratlanul és elmosolyodok még szélesebben, ahogy a lány változatos sértéseit hallgatom, bár a mosolynak rögtön átadja a helyét némi zavartság. Miket beszélhetnek rólam a Kristályvár falain kívül, jelenlétemen kívül? Talán rögtönözte a dolgot a manókról, talán hallani vélt valamit. Rabastanra gyanakszom, valahogy illik hozzá, hogy elejtsen egy-egy megjegyzést, és úgy tudom, közelebbről ismeri Bellatrixot.
- Tetszik vagy nem, egyikünknek sincs már választása, nem igaz? Házasok vagyunk, kénytelenek leszünk hozzászokni.- ránézek a lányra, és hirtelen úgy érzem, hogy számomra ez nem okozna nehézséget. A szexualitás mindig is az életem perifériáján kapott csak helyet, de van valami Bellatrix Lestrangeben, ami megmozdít bennem valamit. Régen nem éreztem vágyódást senki iránt, de amennyiben akarná, mindenféle gond nélkül letépném a lány ruháit, hogy törvényesítsem vele a házasságot. Keresztbe teszem a lábam. - Nem azért vettelek el, hogy bántsalak vagy bezárjalak. És te sem tudsz ártani nekem. Ha megteszed, azért könnyen fizethetsz az életeddel.- nem vagyok fenyegető, nem is igazán készültem fel rá, hogy megvédjem magam, ha rám támadna. Nem is én fogom bántani; a Nagyúr egyértelművé tette, hogy csak azért nem öli meg a lányt, mert az én felügyeletem alá került. Biztos vagyok benne, hogy amennyiben hiányozna a fél szemem a következő találkozásunk alkalmával, esetleg meghalnék, a lányra olyan sors várna, hogy könyörögne, hadd kapja a Flint lány büntetését inkább. Nem kívánom ezt neki.
Csendben várom a válaszát, hagyom, hogy kidühöngje magát, esetleg hozzám vágjon valamit, fenyegetőzzön, bár igyekszem azért figyelni rá, hogy életben maradjak a végére. Elég kínos lenne a harmadik Lestrangenek lenni, aki a nászéjszakáján halt meg, és nem kívánok azzá válni. Csak normális beszélő viszonyt akarok kialakítani egyelőre, semmi többet. Azután jöhet a többi.

- A rák egye ki a beledet, kecske vagy férfi vagy, hogy ilyet kérdezel?! - nincs mit hozzávágjak, fekszem csak itt tunyán, pedig elég lenne egyetlen nehéz, tompa tárgy, annyi sem maradna belőle, amiből azonosítják a mélyen tisztelt aurorok. Mind tudjuk, hogy vágták ki a drága Lestrange úrfit a Minisztériumból, mint a közmondásos macskát a kerítésen át, mikor alkalmatlannak bizonyult a közös munkára, pedig azok ott a lenti osztályon még hasznos dolgot nem csináltak, nekik se kellett ez a fizimiska, egyáltalán ki viseli el ezeket a prédikációkat ép ésszel?! Egyetlen Lestrange sem normális, de ezt még a fejére is ejthette a bába, és csak akkor tűnt fel bárkinek, mikor végre elmozdult az anyja szoknyájáról, nyilván mert már otthon sem vállaltak vele közösséget. Mit lehet ezzel kezdeni, rosszabb a vérárulóknál, manókat gyűjt, hogy király lehessen az aprónép körében legalább.. de alábecsül igencsak, ha azt képzeli, nem fojtom majd meg akár a hajammal, mikor el talál végre aludni, csak fogná már be.
- Hogyne tudnék, te sáskajárás, megtalálom a módját, ha beledöglök is, jegyezd csak fel a kéménybe, megbánod még, hogy itt fölényeskedsz.. aztán mire fel, mi a nagy hátországod, amiről lefelé vagy kegyes?! Én attól nem félek, aki még a tulajdon véráruló rokonságát sem tudta ráncba szedni, majd még hajlongok előtted, nem vagy te senki és semmi! - nem erőltetem ezt a támadás dolgot egyelőre, úgyis csak azt érném el, hogy megint kikötöz, mint valami tenyészmént, kinézek belőle bármit, bárhogy ajánlkozik is most. Nem volt senki az életében, aki adott volna neki két nagy büdös pofont, hogy te fiam, kapjál magadhoz, mi vagy te nagy emberek köpenye nélkül, és erre a székre állva prédikálni meg aztán még külön ostobaság, ha én ki nem verem alóla, megteszi majd valamelyik istencsapás az országos barátai közül. Ha Meda vagy Cissa meglátogat - utóbbi jól teszi, ha csak egyedül, mert tényleg meg találom fojtani az imádottját, már nem köti a kezem anyánk tekintete, nem köti azt semmi - nem egy megtört, befenyített lányt talál majd a helyemen, előbb eszem meg ezt a férfiak szégyenét ha nem is reggelire, de legkésőbb vacsorára.
- Aztán majd még nekem is kell beavatnom téged a házasélet gyönyöreibe? Azt lesheted, meg se érints, ha nem akarod, hogy holnap azt beszéljék a manó szeretőid, hogy egy legyengített nőt sem tudtál ágyba vinni.. bizony, híred van, Lestrange, nyilván nem ok nélkül őrizgeted itt magad, mint a befőttet, tudja mindenki miféle vagy.. Nagy dicsőség, azzal próbálkozni, aki a láthatásod is utálja, nagy kaland lesz.

Szinte nevetek, amikor a feleségem újra szidni kezd, enyhe mosollyal az arcomon követem a dühöngését. Tudom, ha normális szociális kapcsolatot akarok kialakítani vele, muszáj lesz majd máshogy próbálkoznom, de egyelőre lenyűgöz a nő szellemessége, és persze vadsága. Olyan érzés ez, mint kézben tartani a szelet, túlzottan új, érdekes még.
A mosolyom azonban lehervad lassan, ahogy szóba kerülnek a férgek, akik beszennyezték az örökségemet, az egész múltra visszafutó családfánkat. Nem érdekelt volna különösebben, ha az unokabátyám viszonyba kezd egy másik férfival, különösen, hogy egy másik aranyvérű, de undorít a gondolat, hogy jelenleg is a nevünket használva élnek sárvérűeket pesztrálva a Roxfortban, nyílt undorban. Minden nappal, amit életben tölthetnek, kudarcot vallunk. Még ha nem is az én ágamhoz tartoznak, ökölbe szorul a kezem.
Felállok a székről, nem is hallom meg szinte a további sértéseit. Nem zavar egyik sem, közel sem annyira, mint az, hogy rátapintott arra a pontra, ami napról napra egyre többet rabol el a Nagyúr bizalmából. Régen nem éreztem ennyi haragot. Gyors léptekkel teszem meg a köztünk lévő távolságot, megragadom a nyakát, és akár összekarmol, megüt, megátkoz, megharap, akár nem tesz semmit, lenyomom az ágyra. Az ujjaim egy pillanatra összeszorulnak, de végül elengedem annyira, hogy ne hagyjak nyomot a bőrén, illetve ne tegyem nehézzé számára a légzést. Remegek az indulattól, félek, hogy talán megfojtanám, ha nem figyelnék erre.
- Nos... kedvesem... már Lestrange vagy. A családom dicsősége a tiéd. A szégyene a tiéd. Segíthetsz nekem jobbá tenni, lehúzhatod magaddal, de osztozol a sorsában. Az enyémben is osztozol.- dühös levegőt veszek, ahogy a szemébe nézek. Nem érdekel, ha valóban végleg dezertált a halálfalók soraiból, ha nem csak ostoba, fiatal szeszélyről van szó, mert nem kellenek azok, akik nem adják a szívüket a Nagyúrnak. Azt viszont nem fogom eltűrni, hogy a családom, az örökségem bírálja. Nem akarom fizikailag megütni, még ha érzem is a késztetést, de nehezemre esik elviselni a tényt, hogy ennyire ostoba módon nem látja, hogy már nincs visszaút. Mégis, érzem, hogy a nő felizgat. Talán tizenéves korom óta nem éreztem magamban ennyire, hogy akarok valakit, vagy hogy ennyire érdekel az életnek ez a része.
Várom a válaszát, közben végig a szemébe nézek, de amennyiben nem kényszerít rá, nem engedem el. Talán ostobaság vitatkozni a széllel, vagy azt várni, hogy egy malomnak vagy hajónak megfelelő irányt vegyen. Sokan manipulálják a szelet, de nem vagyok molnár vagy hajós. Nekem legyőznöm kell. Elengedem a nőt, az asztalhoz sétálok, és kiöntöm az ő borát is. Nem nézek hátra, nem hiszem, hogy most hátba fog támadni, bár rátennék nagyobb összeget, hogy a pohár darabokban a földön, a bor pedig az arcomon fog landolni, miután odaadtam neki. Nem számít most, átnyújtom a poharat.
- Engem nem választhattál meg. Minden mást megválaszthatsz. Jobb, ha minél előbb belátod.

Persze családjának emlegetésére egyből elengedi a farkát ez a here, azt nem érheti sértés, vághatok bármit a fejéhez, a nagy Lestrange lobogó szárnyaiba nem kaphat szél, a szó el nem érheti a háza elejét: teljes szívemből, minden gyűlölködő porcikámból kívánom, hogy égjen el az egész, eméssze fel a történelem, nyelje el valami feneketlen kút akár velem együtt is.. Majd biztos megijeszt ez a fenyegetőzés, nem vagyok valami ártalmatlan fehércseléd, tudhatja ezt jobban még a szüleinknél is, láthatott eleget ott, ahová nem szántak, de ahol megálltam a helyem jobban is, mint valaki, aki máshoz sem ért, csakhogy itt üres monológokkal szórakoztassa az embert. Mi ez a Lestrange, mi bármelyik Lestrange, se becsületük, se szellemi fennsík, amire kiállva most fölényeskedni lehetne, nagyobb vérárulás minden lélegzetük, mint amit ép ésszel képzelni lehetne.
A szemét is kikaparom, ha el nem kapja a szemét, megetetem még vele mind az összes ujjpercét!
- Azt hiszed, engem az ilyen szólamokkal meg lehet hatni, verjen meg az ég?! LESTRANGE A TE KICSIPKÉZETT, SZŐRŐSTALPÚ KECSKEBASZÓ KURVA ÉDESANYÁD, mi közöm nekem a te szégyenedhez, te rühes proli, hát mi a Lestrange egy Blackhoz képest?! Kinek fáj a becsülete, az tesz ellene, te pedig itt játszod a főurat kenetteljesen, pedig még a családod se kíváncsi rád, olyan nyomorult vagy! - majd mindjárt elhiszi magának, hogy puszta szájalással rám hozhatja a frászt, pedig mit hallgattam anyám nyelvét, nagynénénk kontráját, nem győzheti le azt senki, olyan szitkok hangzottak el fejünk felett, hogy még az is megirigyli, akinek kocsis a becsületes kenyérkeresete. Egy Lestrange, akinek már az ágybavitelhez is hadseregre van szüksége, annyit is ér, mint halottnak a csók: hogy nevethetnek most abban a szalonban, lám csak, Bella azt kapta, amit megérdemelt, de azt kapta a Lestrange-here is, hát most élvezzék csak egymás társaságát, borsó meg a héja. Úgy megtérdelem, keresztapja se lehet már senkinek...! - Rá fogsz te erre baszni csúnyán, Lestrange, szónokolhatsz ítéletnapig, de hangzatos neved, ősi családfád sárvérűek gúnya lesz csak, úgy mentek ti mind a pokolba, bánom is én, ha velem együtt.. Vérárulók vagytok ti mind, anyámmal az élen, de meglásd, utolér majd a sorsod, és mielőtt az Azkabanban rohadsz meg, látod még, hogy viseli a neved sárvérűek dinasztiája, az lesz a mérték a többinek!
Elmarom a bort, megmérgezni úgysem merte, nincs benne annyi kreativitás, hogy cselekedjék is, ha lehet szónoklatokat is tartani, nincs ebben semmi, üres dió, megzörgetni sem érdemes. Fáradtan dőlök az ágy keretének, nyilván nem lehet mindent egyszerre, üvölthetek akárhogy, ezt se most viszi el az ördög, mikor a legjobb volna. Hogy tönkre fogom tenni az életét, nem kétséges, ha fel nem is akarja fogni, megérti majd, napok kérdése csak: még a Rendbe is belépek, határozom el, leszek én Dumbledore leghűségesebb zászlóhordozója, még sárvérűeket is felkarolok, de nincs olyan hatalom, ami arra kényszeríthet, hogy fejet hajtsak ezelőtt a selejt előtt.
- ...na, nem szaladsz a Nagyuradhoz? No mi az, kiesett a kegyekből a nagy lángelme, senki nem bassza meg helyette a feleségét?

18+

Elütöm a kezét, mielőtt megsértené a szememet, csak kicsit dühösen, inkább irritáltan felmordulok, amikor megérzem, hogy a körmök beleszántottak a bőrömbe. Nem kap el teljesen a térde, de ahogy hozzámér, még úgy is felizgat az érintése, hogy közben fájdalmat okoz vele. Enyhén belekarmolok a nyakába, néhány piros, véraláfutásos csíkot szántva a bőrbe, mielőtt elengedem. Hadd maradjon rajta is valamilyen nyoma a nászéjszakánknak.
Borral a kezemben, a szemébe nézve hallgatom, ahogy a nő a családunkat gyalázza. Nem érint meg már annyira, nem látom többnek mulandó hisztériánál, gyűlölködéssel, amit a helyzete vált ki belőle. Fintorgok, dühös levegőket veszek, haragot érzek felé és a nevünk bemocskolói felé, de valahol mélyen belül már tudom: Rodney és az ostoba pereputtya halott lesz néhány hónapon, legfeljebb éven belül, mi pedig még évszázadokon át visszük majd tovább a nevünket, a vérünket és a hagyományainkat. Ha nem tesz valami ostobaságot, akkor az ő gyerekei lesznek a következő generáció Lestrangeei. Átadom neki a bort, amikor végez a mondandójával.
- Nem vagy Black. Lestrange vagy, a családod nekem adott téged. Minél előbb fogadod el, hogy az árulóink téged is elárulnak, a szégyenünk a tiéd is, az örömöd pedig a mi segítségünkkel jön el a leggyorsabban, annál boldogabb lesz az életed. Minél előbb fogadod el, hogy nem az ellenséged vagyok, annál könnyebb lesz minden.- lehúzom a bor maradékát, és a nőre nézek.
Az összes indulatom átalakul lassan, ahogy figyelem a testét, az ajkát, a szemét, a bőrét, az esküvői ruhákat a testén. Olyan szenvedélyt érzek magamban, amit talán még soha nem éreztem magamban, és amit annyira irigyeltem Rabastantól sokáig. Csak mosolygok az újabb sértésen. Egy pillanatra megértem az öcsémet, miközben leteszem az üres kupát az asztalra, kibújok a cipőmből, azután néhány határozott, de nem kapkodó mozdulattal kigombolom előbb a taláromat, aztán az ingemet és a nadrágomat, és pár másodperc után trikóban és alsónadrágban állok előtte.
- Nem futok sehová. Nem kell ehhez semmilyen segítség. Megbaszlak mindenféle segítség nélkül is.- leveszem a trikómat is, majd még soha nem érzett magabiztossággal ledobom az alsónadrágom, és teljesen meztelenül, mereven indulok az ágyon heverő feleségem felé. Egy pillanatra eszembe jutnak korábbi együttléteim, amik merőben különböznek a most következőtől. Most nem akarok annyira vigyázni a partneremre, mint akkor, és nem is érzem úgy, hogy szükség lenne finomkodásra. Felkészülök rá, hogy harcolni fogok a nővel, akin végül felül fogok kerekedni.
Megérintem magam, és ha nem tesz semmit, közel érve rávetem magam, hogy az ágyra nyomva lenyomjam magam alá. Beleszívok a bőrébe, beleharapok a nyakába, miközben igyekszem leszorítani a kezeit, majd megpróbálom felcsúsztatni a kezem a combján, hogy felhúzzam a szoknyáját. Nem tudom, hogy visel-e bármit alatta, de ha igen, úgy érzem, hogy mindenféle további finomkodás nélkül le akarom tépni, hogy behatoljak a feleségembe.

mostantól: +18
Egy férfi számtalan módon teheti magát nevetségessé: meghúzódhat, mint valami délibáb az asszony mögött, annyi becsülettel, ami ugyan az asztalfővé avathatja vacsorákon, de hangját már nem engedi hallatni, vagy ott vannak az olyan nyalka fiatal örökösök, akik úgy képzelik, apáik tisztelete rájuk is ragyog csak azért a teljesítményért, amit egy pénisz birtoklása jelenthet. Rodolphus Lestrange egy semmi, az ilyet nagyanyáink elrejtették a padlásra, nehogy meglássa valaki, milyen hitvány alak származott el tőlük, egyesíti magában apám tunyaságát és kortársaim önteltségét, zörög itt, mint ördög a lámpásban, de hogy tegyen is tán valamit, ahhoz ugyan honnan értene, ahhoz ugyan miért kellene fognia, ha terrorizálhat is a szónoklataival, pedig láthatta, bizony kiharapom az ajtófélfát is, engem meg nem hat semmivel.
- Vigyen el a pestis téged, meg nem győzzük egymást, Lestrange, könnyű meg a kötél legyen neked, amire fel talállak majd húzni egyszer! - de elfáradtam, és pálca nélkül, mindenek nélkül, ennyi árulás után tényleg nem maradt más lehetőség, minthogy istenesen megrugdaljam, ha a szép szóból nem ért. Talán ez most jön le az anyja melléről, hogy úgy képzeli, mind megemelkedünk és táncolunk jókat a kívánalmai szerint, de nem eszik olyan forrón, ezt itt kihajították, ne is lássák, annyi szava lehet odahaza az asztalnál, mint egy koldusnak, a halálfalók között is utolsó az, amelyik eddig vár a nászággyal, hogy valami nem stimmel, tudja azt ország-világ, pincétől a padlásig a Rend meg az ellenkezője is.- Remélem, arra gondolsz majd közben, aki azt tanította neked, hogy ez a konszolidált trikó vonzó: te pont olyan alaknak tűnsz, Lestrange, akit anyuka öltöztet, anyuka mondta talán, hogy egy szál gatyában szónokolni csábító lesz majd a feleséged számára? Még az is csalódás, amit most itt baszásra emlegetsz, már akkor sem csalódhatnék nagyobbat, ha megtudnám, hogy nő vagy.
Megiszom a borát, legalább ennyi szórakozásom legyen a ma estére, ha már tőle izgalmakat sem lehet remélni, hát ha valaki azzal a csekélységgel kopogtat Róma kapuin, ma is röhögnének a derék ősök a kísérleten. Hogy virulhatnak most a vén boszorkányok a Black ház szalonjában, hogy nevethetnek, hogy jó üzletet csináltak.. remélem, belefulladnak a maguk italába, ha nekem nem sikerül a sajátoméba, ennyi könnyebbség sem jár, úgy megyünk neki az ütközetnek, hogy az tényleg az lesz, csupa háború és lázadás, mert talán Rodolphus azt képzeli itt a gatyájában rejtegette nekem a Szent Grált, de az ember mindig csalódik a történelemben, csalódik a legendákban, csalódik a férfiakban, akik nevetségessé teszik magukat.
- No talán megleltük a férfiasságot magunkban? Csak a lelkedbe kell gázolni, máris erekciód van? Szánalmas csalódás vagy te, Lestrange, még a homoszexuális öcséddel is szívesebben hágatnám meg magam. - megpróbálom a még alatta szoruló térdemmel eltalálni, és mert a kezeimet lenyomta, hát megfejelni, arra igazán nem számíthat. Szétharapni arcát, vergődni alatta, amíg meg nem unja ezt a nevetséges játékot, mert nem tűröm, hogy ilyen iszonyatok tárgyává tegyen, mint valami mocskos házimanót, mindjárt kivetkőzött a modorából, mindjárt nem akar a barátom meg a társam lenni, épp csak megdugni, mint valami tenyészmént.
Megkapom a fogammal a vállát, és el nem eresztem, addig szorongatom, amíg vére nem serken, amíg üvölteni nem kezd: tegyük félre a nevetséges dolgokat, ha valóban házasságra vágyik.

» Battle ; cry

Battle of the Bedding Ceremony

Battle of the Bedding Ceremony

Similar topics

Similar topics