To: Barty

Késő éjjelre jár már az idő, és én éppen lábbujj hegyen lopakodok át a kastályon, mert nem tudom hogy mikor sikerül felérnem, és reménykedek benne hogy nincs sehol prefektus akibe belefuthatnék. Nem lenne jó megint valami büntető munka, vagy pont vesztés, és fogalmam sincs hogy mit kellene kezdenem magammal hogy ne vegyenek észre előbb utóbb, a kövér dáma így is le fog szidni hogy miért kószálok egyedül ilyenkor, takarodó után.
Átsuhanok a földszinten és megúszom a leleplezést, és amilyen halkan csak tudod, átkommandózom az első emeleten, a lépcsőig. Csak nem járnak most erre és eljutok egészen a másodikra, ahonnan már lassan a torony felé indulhatok, amikor halk csosszanó lépekre leszek figyelmes. Behúzom fülem farkam és elhasalok az árnyékban, még jó hogy feketébe vagyok amúgy öltözve, és csendben figyelem ahogy a hollóhátas prefi elhalad előttem, utána indulok csak tovább. Ez azért eléggé meredek helyzet volt, és mikor a keresztfolyosónál körbe kémlelek, nem éppen azt látom amit szeretnék. Kuport ahogy éppen felém néz, és észrevesz. A fészkes fenébe, miért kellett ennyire figyelned, biztos meghallotta ahogy a földre vetem magam, vagy csörömpöltem valamivel? Nem hinném. Mindenesetre ahogy felém közeledik, kényszeredetten elmosolyodom.
- Nahát, Barty, micsoda kellemes meglepetés. Nem is tudtam hogy ma te vagy az ügyeletes. Nos, mi lenne ha mindketten mennénk tovább és úgy tennénk mintha nem is találkoztunk volna? - kérdezem, de nem reménykedem benne hogy ez be fog jönni, mert eléggé mardekáros ahhoz, hogy ne hagyjon ki egy ilyen lehetőséget.

♫ We are the others! ♫

Valamikor régen kurva fontosnak érezte magát attól, hogy járőrözhetett és felügyelhette a többi kisszerű idiótának az idióta, kisszerű kis életét. Valamikor régen, mondjuk ötödév elején úgy kábé két napig. Most hetedév van, és a tizenöt éves önmaga annyira távolinak tűnik, mintha nem is létezett volna, vagy mintha nem is ő lett volna, csak valami jelentéktelen koboldfelkelés jelentéktelen részvevője a távoli kora középkorból, akiről csak úgy olvasott valahol egy maximum fél bekezdésnyi érdektelen szöveget.
Most még azt se érti, mit keres egyáltalán még az iskolapadban, miért nem pattant meg abban a kurva pillanatban, hogy betöltötte a tizenhetet, nemhogy azt, hogy miért viseli a szépen kifényesített plecsnit, és miért kutat az éjszakai folyosókon agyatlan, infantilis megrögzött szabályszegők után. Aberrált dolognak tűnik itt lenni. Az egyetlen értelme, hogy itt van, az, hogy folytathatja a Voldemort által ráruházott feladatot, és megpróbálhat újabb jelölteket találni a számára, de ez is értelmetlen: ez egy kibaszott iskola, tele kibaszott iskolás kölykökkel, akik jó, ha képesek önállóan begombolni a talárjukat…
Annyira el van foglalva a saját gondolataival, amelyek még csak azonos közigazgatási egységben sincsenek a Roxforttal, hogy lehet, hogy észre se venné Princetont, ha az meg nem szólítaná. Na jó, észrevenné. De lehet, hogy úgy tenne, mintha nem vette volna észre. Fásultan szusszan, aztán folytatja az útját a másik felé, és mire megáll előtte, már nagyjából összeszedte azt az arcát, akit érdekel még a házirend meg a többi óvodás faszság.
- Mi lenne? Akkor valószínűleg kapnál tőlem egy bögre meleg kakaót meg egy baráti ölelést is, aztán hamarosan fel is riadnál a gyermeki álmaidból a babakék kiskutyás pizsamádban a Griffendél-toronybeli pihe-puha ágyikódban, ahol épp most lenned kéne, Princeton – közli hűvösen, és a tőle telhető leggúnyosabban és leglekezelőbben végignéz rajta. Na jó, ez nem is esik annyira nehezére, ha jobban meggondoljuk.
– Na, halljam, mi volt olyan kurva fontos, hogy elszívd előlem a levegőt? Krónikus hasmenés kínozza a háztársaidat, és minden vécé foglalt volt a hálókörletekben? Megpróbálsz hazudni valamit, vagy ugorjunk egyből a büntetésre?