Felemelem kezeimet amikor azt mondja, hogy beleegyezik abba, hogy szeretőket tartsak. Elfintorodom. Ezt szerintem elég egyértelmű válasz lenne, de mégis meg kell indokolnom. - De nem tartok szeretőket, érts meg! Arról meg nem tehetek, hogy nem nekem hiszel, hanem ismeretlen, jelentéktelen kislányoknak. - Még mindig teljesen nyugodtan beszélek hozzá. Egyébként sem vagyok az a kiakadós ember, mármint az a kiabálós kiakadós, és vele meg aztán pláne nem tudnék úgy beszélni. Tekintetem nem veszem le róla, ezzel is próbálom megértetni vele, hogy komolyan beszélek. Persze a következő szavai megint csak rosszul érintenek, máris ilyen tervei vannak neki, pedig még el sem kezdődött az közös életünk, még be sem fejeztük az iskolát. kicsit el kell ezen mosolyodnom. Kénytelen vagyok. - Nem fogsz. Mert addigra belém szeretsz Cveta Dolohov és nem is akarsz már elmenni majd tőlem. - Kimondom amit őszintén gondolok. Az pedig ennyi. Felőlem akár dolgozhat is, akár lehet külön fizetése, csak a gyermekeink kapjanak jó nevelést és megfelelő gondoskodást. De ha mégis úgy alakulnának a dolgok, ahogy ő mondja, akkor sem engedném el őket, soha nem engedném el magam mellől.
Újabb szemforgatás a reakcióm, azt mond amit akar, nem tudom leellenőrizni és ő sem tudja bizonyítani, hogy nem feküdt le azzal a sok lánnyal. Nem is érdekel a múltja igazából, mióta nem voltunk barátok azt tett, amit csak akart, de onnantól kezdve, hogy eljegyzett... Közöm lett az ilyen dolgokhoz. - Erre visszatérünk pár év múlva, amikor kanos csődörként fogod hágni a szeretőidet. - mindössze ennyivel rakok pontot a dolog végére. Nem fogok kiabálni, nem fogok üvölteni, megy ez nekünk kulturáltan is, bár azt nem mondhatom, hogy nem vagyok rideg és távolságtartó. Érdekelt a reakciója, bár nem csak azért mondtam ki ezeket, én halálosan komolyan gondoltam és ezt láthatta is rajta, de most, amiket mond. Apró kacaj hagyja el az ajkaimat és hát ez a kacaj csak hosszabb lesz - Naiv gyermekábrándok után futsz, mintha azt hinnéd, hogy mi valaha is kölcsönösen szerelmesek leszünk egymásba. - jelenleg nem érdekel, ha a lelkébe tiprok, ha összetöröm a szívét, mert én csak őszinte akarok lenni és kimondani azt, amit gondolok. Ha ő ezt rossz néven veszi, csak sajnálni tudom. - Mi nekünk nem jár szerelem és kétlem, hogy valaha is megtudnék bízni egy olyan férfiben... mint te. - mondom neki, bár megfogalmazódik bennem egy kérdés, egy igencsak fontos kérdés. - Remélem csak tévedek, de kezdem úgy érezni, hogy... belém szerettél. És ha így van, akkor még kevesebbet szándékozom veled találkozni. - remélem nem szerelmes belém, csak neki lesz rossz.
- Nem hiszel nekem Cveta, de meglátod, hogy nem így lesz. - Mondom határozottan és őszintén. Sosem hazudtam még neki, mindig megmondom az igazat, és azt is amit gondolok. Sajnálom, hogy még nem jutottunk el arra a szintre - vagy inkább már nem ismeri ezt - amikor is ilyen dolgokban megbízik bennem- Régebben más volt minden. Fiatalok voltunk és akkoriban ez a tulajdonságom még nem mondhatnám, hogy túlságosan jellemző volt rám. A kacaj nem lep meg, én csak kénytelen vagyok tovább mosolyogni azzal a félmosollyal, amit az imént is felvettem már. Nem mondom, hogy jól esnek szavai, de nem fogom ez miatt feladni. - Semmi alapod nincs arra, hogy ezt mondd, hogy soha nem tudsz majd megbízni bennem. Mert nem tettem ellened semmit, semmi rosszat. Csupán csak teljesen más szemszögből látjuk a világot. Én nem érzem úgy, hogy nem járna nekünk is ki a szeretet. - Vonom fel a szemöldökömet. Úgy tűnik, ebben az átkozott kapcsolatban én vagyok a pozitív ember. Persze titkolom az érzéseimet, azt a tüzet, ami legbelül folytogat, és pontosan ezért is kell elnevetnem magam amikor kiejti a száján a szerelem szót. - Igen, tévedsz, Hogyan tudnék beleszeretni valakibe, aki ilyen rideg velem? - A kérdés úgy érzem, teljesen jogos. Hosszú pillanatokig csak csendben bámulom, komoly tekintettel, majd visszanyújtom felé a borítékot. - Szerintem vissza kellene térnünk a jelenbe, felébredni az álomból és mindent a helyére tenni. Nem is értem, hogyan lehetsz ilyen naiv, és hogyan hihetsz azoknak a nőknek, vagy egyáltalán azt sem értem, miért teszed ezt. Szerintem te is tudod mi a kötelességed, hogy mit szabtak ki ránk a szüleink és én nem akarok csalódást okozni, de remélem te sem... mert ha igen, akkor is együtt fogunk bukni.
Nem is tudom, hogy éppen most magát próbálja győzködni vagy rám próbál hatással lenni, de mindegy is. - Ha te mondod... - nem hiszek neki, nem fogom elhinni, sosem, semmilyen kényszer házasságból nem lett szerelem, hisz ott van az élő példa a szemem előtt, a bátyámnak is szeretője van. Persze kedvelem a csajt és olyan nővér-húg kapcsolatunk van és igenis a szerelem pártján állok, mert ők tényleg szeretik egymást. Pandora meg... Nem is tudom, csak bajt hoz a fejünkre, szerintem apánk jobban tenné, ha eltüntetné a képből. Minden egyes szava rossz érzést kelt bennem, mintha ő már érezne valamit, mintha ő akarná és tényleg vágyná ezt a házasságot. Néha nem tudom eldönteni, hogy ezek a kötelességek vagy az érzelmek, amik beszélnek belőle. Legszívesebben csak itt hagynám és elmennék valahova, valahova ahol nem kell a menyasszonyának lennem, ahol önmagam lehetek. - Kétlem, hogy pont te lennél az, akitől szeretetet akarok kapni, amiben meg még biztosabb vagyok, hogy sosem fog megváltozni az, ami köztünk van. Kényszer, ez még sosem szült szerelmet és lásd a példaképed is szeretőt tart. - utalok Antoninra. Biztosan tudom, hogy ő is tudja, hogy mi a helyzet a bátyámmal, szerintem még mindig barátok, bár remélem nem dicsekedett el azzal, hogy lefeküdt a húgával... Bár Antonint ismerve csak örülne a dolognak. - Remek, akkor végre te is belátod, hogy ha eljön az idő a legcélszerűbb lesz a különválás. - lehet, hogy pont nem ez a célja volt, de csak még biztosabbá tette bennem, hogy amint lehet én válni fogok. Nem akarok a felesége lenni, soha nem is akartam az lenni. Mikor odaadja a borítékot elveszem, majd közelebb lépek és a zsebébe nyomom. - Kötelességem hozzád menni és a feleségednek lenni, de egyetlen egy szó sem esett a gyűrűhordásról a randikról és a találkozásokról. Itt az iskolában mindenki tudja, hogy ez nem valós és csak a felnőttek előtt kell megjátszanunk magunkat. - mondom neki, miközben lépek egyet hátra.
Egyszerűen csak összevonom ma szemöldökömet miközben hallgatom a mondandóját. Szeretem benne ezt, ezt... hogy mindenre van neki valami mondanivalója, valami válasza. Persze általában nem értek egyet. Makacs, de én is, és pont ezért érdekes ez a kapcsolat, és talán pont ezért nem leszünk soha közelebb egymáshoz ennél... vagy annál az egy esténél ami akkor történt. Amit még a mai napig nem értek. - Szerintem a testvéred kapcsolata teljesen más. Neki már megvolt a "szeretője" amikor bejelentették, hogy el kell vennie Pandorát. - Szünetet tartok, kicsit felszójatok. - Ne kelljen már megmagyaráznom. - Érti. Ez más helyzet. A szerelmet nehéz feladni amikor kényszerítik az embert valami másra. De nekem nincs ilyenem, mi nem vagyunk ebben a helyzetben. Most az egyszer nem hasonlíthat Antoninhoz. Rövid ideig nem felelek neki. Először kicsit megkönnyebbülök, hogy elveszi a gyűrűt, de aztán mégis visszakerül hozzám, a zsebembe. Jó, hát ha ennyire nem akarja, én biztosan nem fogom tovább erőltetni. - Igen, persze, csak előttük. De ha már életünk végéig össze leszünk zárva, akkor nem jobb azt úgy tölteni, hogy ismered az embert akivel élsz? És a szüleidnek mit fogsz mondani a gyűrűről, hová lett? - Ha már csak a szülők és a felnőttek előtt kell megmutatnunk kik is vagyunk, akkor én biztosan nem fogom tartogatni neki a gyűrűt, vegye el és tegye félre, mit bánom én hogy hordja e vagy sem. - Innentől kezdve én nem fogok semmit sem erőltetni, ha nem akarod, hát nem akarod, mindenben csak a bántást látod meg...
Na jó, talán tényleg nem volt éppen a legjobb téma kitérni Antonin életére, mert először is semmi közünk hozzá, másodszor pedig tényleg teljesen más helyzetben volt. Most tehetném, hogy úgy csinálok, mint aki meg sem hallotta, amit mond, most játszhatnám a büszke nőt, aki nem látja be, hogy tévedett, de... Nem tudom, valahogy meg kell találnom az arany középutat. - Ha nem is az ő történetük a megfelelő, még nem volt olyan, akik igaz szerelme találtak volna a kényszer házasságból. - felelem neki és tényleg valóban így volt. Bár Mrs. Black szerint képesek leszünk egymásba szeretni és elárulta, hogy éjjel ránk lesett, ölelkezve aludtunk... Az a baj, hogy cseppet sem akarja megérteni a helyzetet, egyszerűen csak fújja a maga igazát, mintha csak az lenne igaz, amit ő mond ki. Nem hiszem el, hogy ennyire csak a kötelesség vezéreli őt, egyre gyanúsabb, de már tudom, hogy mivel fogok rájönni a dologra. És csak mondja, mondja és mondja, mintha nem is tudná befogni én közelebb lépek és egy csókkal fojtom bele a szavakat, legalábbis ez a célom, de mikor megérzem az illatát és ajkainak izét, hosszabb lesz ez a csók, mint szerettem volna, de végül csak eltolom. - Most, hogy befogtad és végre tudsz majd rám figyelni... - kezdek bele és próbálok a szemibe nézni, csak a szemeibe és nem az ajkaira, bár elég csábító most is... Az a baj, hogy a testem újra azt akarja, mint azon az estén, de ha rajtam múlik nem fogja megkapni. - Mindketten mást akarunk... TE azt szeretnéd, hogy szerelmesek legyünk, hogy egy igazi házasság legyen, én pedig... nem tudom mit akarok, de nem azt, amit te. - sóhajtok egyet. Legalábbis szerintem nem azt akarom, amit ő.
- Honnan tudod? Honnan tudod, hogy én nem ismerek olyanokat, akik kényszerházasságból beleszerettek egymásba? - Mert lehetséges. Miért ne lenne az? Az elején lehet, hogy nem akarják az emberek, de ahogyan együtt élnek és engednek a másiknak, szerintem igenis van lehetőség benne. Nem folytatom tovább, nem kell hitegetnem már semmit és nincs is hozzá tovább kedvem, mert ezzel csak úgy érzem, hogy lealacsonyodom. Kihúzom magamat, és próbálom továbbra is elmondani azt, amit én hiszek, amit én látok jónak, persze ez mellett meghallgatnom az ő szavait is, engedek is ha úgy látom jónak. De mégis, az a csók, ami hirtelen elcsattan, amit megint csak ő kezdeményez mint anno azon az éjszakán, szinte megbolondít. Nem tudom, nem is értem ... most már végképp nem értem mit akar! Az űr bennem akkora lett megint ebből a szemszögből, hogy azt már nem lehet megmagyarázni. Viszonozom a csókot, már hogyne viszonoznám, és érzem benne azt a vágyat, még ha csak egy kicsit is, amit akkor éjjel. A hirtelen vég, és a hallgatásom szerintem mindent elárul. Figyelmesen végighallgatom. Aztán pedig próbálom rövidre fogni. - Nem akarnád legalább megpróbálni? Ha már nem is tudod, mit akarsz... Nem azt, hogy szerelmes legyél belém, hanem csak hogy kicsit elviselhetőbb legyen ez a dolog, megpróbálni megbarátkozni vele...
Kérdésére felvonom a szemöldökömet és csak értetlenül nézek rá. - Nem akarlak megbántani, de én kicsit több nőt ismerek, ismerek hasonló helyzetben lévőket és nem, egyáltalán nem lettek szerelmesek egymásba. - Én tudom, hogy kényszerből sosem lehet igaz szerelem, én legalábbis nem leszek képes többet érezni vagy éppen nem fogok akarni. Nem adom meg apámnak az örömöt, nem adom meg neki sem az örömöt, nekem nincs szükségem másra a boldogságom érdekében, egyedül is tudok boldog lenni, sőt. Egyedül vagyok a legboldogabb. Nem kellett volna megcsókolnom, nem kellett volna ezt tennem, mert mikor visszacsókol elfog egy érzés. Hiányzott az ajkainak az érintése, hiányzott minden, még talán ő maga is, de ez akkora hülyeség. Ez csak szexuális vágy, egy olyan vágy, melyet az agyam generál, ha nem neki adtam volna a szüzességemet, akkor biztosan másra vágyna a testem most. Amikor felteszi azt a kérdést, csak sóhajtok és némán pillantok rá, majd mikor már terhesnek érzem a szemkontaktust oldalra fordítom a fejemet és elkezdek valamit bámulni. Egy újabb sóhaj hagyja el az ajkaimat, majd végül... - Én nem szeretném ezt a házasságot, utálom, hogy apám uralkodik felettem és nem hiszem, hogy valaha is képes lennék elfogadni a helyzetet. Ha már másért nem is, de a büszkeségem miatt nem tudom hagyni... - mondom neki őszintén, majd a szemeibe nézek. - Ha más lenne a helyzet engednék a vágynak, az érzéseknek, de így... nem. - és ebből azt vesz ki, amit csak akar.
- Rendben, én elhiszem neked. - Mindegy mit gondolok, ő úgyis rácáfol. Így hát rá hagyom az egészet, de ettől még megvannak a magam gondolatai, és persze a tekintetemből ő is tudhatja, hogy nem adtam fel, csak már nem látom értelmét ezen tovább vitázni. Sokkal inkább elbágyaszt az a csók, ami kettőnk között csattant el az imént. A gyertyaláng aminek a tüze bennem égett a kettőnk közötti kapcsolat éltetőjeként, most hirtelen futótűzként kezdett el terjedni bennem. Ismét... ugyan az az érzés keltett magába, mint akkor éjjel. Senkivel nem éreztem még ilyesmit soha. De nem mondhatok rá semmit, nem tehetem ezt nyilvánossá még Cveta előtt sem, hiszen tudjuk jól, úgysem értené meg szavaim, úgyse fogadná be őket. Így hát kicsit más felé kalandozom, próbálom őt rávenni arra, hogy igenis megtehetnénk, lehetne közöttünk kicsit több, még ha nem is szerelem... kíváncsi tekintettel fordulok felé és én akkor sem veszem el a pillantásomat amikor ő elfordítja a fejét. - Á, értem, szóval a büszkeség. - Vonom meg a vállamat. - Értem, hogy utálod, de nem tudtad mindig is, hogy ez vár rád? Már rég el kellett volna fogadnod, nem most kellene ezen gondolkodnod. - Egy ilyen világban élünk. ez szinte minden aranyvérű családban fennáll. Mit gondolt akkor, amikor Antonint kényszerházasságra ítélték? - De ha neked így jó, akkor ne engedj. Akkor élj mellettem ilyen rideg szívvel, tettesd azt, hogy nincs benned egy csöpp érzelem sem, amikor én tudom, és érzem a csókodból, hogy márpedig van. De nem baj, mert elnézek majd mellette, mintha valójában semmi sem lenne .... - Szavaim őszinték és mélyre hatóak, szemébe mondom, miközben oly komoly vagyok, mint talán még kettőnk között soha.
Nem rétem, hogy miért kell ilyennek lennie, mikor őszinte vagyok vele, még az sem jó neki, neki semmi sem jó... Nekem ez nem megy, nekem nem egyik napról a másikra jön a változás, hiába szeretné, én ilyen vagyok és minid is ilyen voltam, mióta világ a világ. Regulus azt szeretné, ha minden hamar olyan lenne, mint amilyennek ő azt elképzelte, de ez nem így megy. Engem nem fog tudni irányítani, nekem nem fog parancsolni, rajtam nem fog uralkodni. Én tényleg elfogok válni tőle, ha lehet és nem fog menni tovább a dolog, nem fogok boldogtalanul élni egész életemben. Persze neki ez tök jó, mert tudom, hogy akarja a dolgot, hogy neki vannak érzései is és... nekem is vannak, de a kurva életbe már... Ez nem így megy, nem úgy van, hogy azonnal minden tökéletes lesz. - Azért az teljesen más, ha egy idegenhez kényszerítenek, nem egy olyan emberhez, aki egykor túl sokat is jelentett neked. - szögezem le, mert azért tényleg más és ezt neki is be kell látnia. Más egy idegennel való kényszer, meg más egy olyan sráccal, akivel szívesen jártál volna, csak a sok kurva kötelesség miatt inkább ellökted magadtól. És igen, kibaszottul büszke vagyok, de erről nem tehetek, Dolohov vonás, mindegyik rokonom ilyen... - Mit vársz? Legyek a mintabarátnőd? Hogy azonnal szeressek beléd vagy nyilvánítsam ki, hogy mennyire kívánlak? - lépek közelebb és kicsit megemelem a hangom, kezdek ideges lenni, mert kurvára nem akar engem megérteni.
Hosszan figyelem őt, de kis időre kénytelen vagyok én is elfordítani a fejemet. A messzeségbe nézek, elgondolkodom a tényeken és a lehetőségeken. Nem vagyunk egyformák. Tudom hogy mit akarok és azt is, hogy mi lenne a legjobb kettőnknek, de persze nem megy ez olyan könnyen, nem lehet ez csak úgy elérni. Eddig is próbálkoztam, de mindenhol csak az elutasítással találtam szembe magamat. És ahogy elnézem, ezután sem lesz majd másként. - Igaz. De szerintem pont ez miatt kellene, hogy könnyebb legyen. - Nemde? Ismered azt az embert, könnyebben el tudod engedni, hogy nem is egy idegen, ki tudja honnan jött és mit akar majd. De hát másként látjuk ezt a dolgot, ő is és én is, ez ellen nincs mit tenni. Szemébe nézek. - Nem ezt mondtam. - Jelentem ki határozottan kérdéseire, érzem a feszüktséget, de én még mindig nyugodtan próbálom felfogni az egészet. - És nem is akarom ezt. Soha nem is akartam. Csak egyszerűen a tényeket közöltem. - Valóban. Mert ez lesz a jövőnk, ha ő így folytassa. Nem akarom, hogy most rögtön a karjaimba boruljon és azt mondja, szeret. Nem akarom, hogy kín legyen neki a csókunk, hogy megmérgezze még ez is a lelkét. Csak azt szeretném, hogy egyszer majd minden önfeledt legyen, és békés. Hogy ne kelljen minden egyes nap harcolni. Talán majd egyszer megértjük egymást. Talán...
Nehéz helyzetben vagyunk mindketten, bár már kezdem úgy érezni, hogy én sokkal nehezebb helyzetben vagyok, mint ő. Ő neki olyan könnyen és jól megy ez a házasság elfogadás, egyedül olyan, mintha csak nekem nem menne ez a dolog. És ez annyira felidegesít... Bánt a dolog, hogy nem tudok olyan jó lenni, mint amilyennek lennem kéne és ez a sok harc is kezd az idegeimre menni, de egyszerűen ez van, mi ilyenek vagyunk... - Talán Regulus, de lehet, hogy ez miatt csak nehezebb. -nem hiszem, hogy sokkal jobb az, ha ismerjük valamennyire azt, akihez hozzá akarnak adni, mert a rossz szokásokat ismeri a másik, tudja, hogy mire számíthat. Talán olykor könnyebb, ha valaki tiszta lappal kezd és nem is ismeri a másikat. De ez a mi esetünkben teljesen más. Mikor megkapom a választ csak megkönnyebbülve sóhajtok fel és közelebb lépek, majd átölelem őt a mellkasánál, majd arcomat a mellkasába fúrom. - Nem is vagyok olyan tökéletes, mint amilyennek hisztek. - mondom bele a mellkasába és nem tudom... Talán nem kéne megölelnem, talán nem kéne közelednem hozzá, de most jól esik, jól esik a közelsége és remélem, hogy visszaölel, úgy ölel, ahogyan este... Azt hittem zavarni fog, ha valaki szorosan magához húz, de az ő esetében, nem.. nem zavar annyira.
Megvonom a vállamat. Mit mondhatnék még erre? Lehet, hogy az egyik félnek pont ez a jobb, ha ismeri a másikat. Aztán fordítva meg lehet hogy nem így van. Ez is, mint minden más két emberen múlik. - Akkor talán az a legjobb, ha megtalálják az emberek az arany középutat.- Ha már nincs más választás, ha ez a sors fintora, akkor kénytelenek vagyunk valamit tenni és az a fránya középút legtöbbször megfelel az embereknek. de nekünk biztosan ez sem lesz jó, mint ahogy eddig se semmi. Ahogy viszont átölel, egyszerűen megint annyira zavarba ejt, annyira megbolondítja az elmémet, hogy már komolyan megfordul a fejemben az is, hogy lehet jobb lenne, ha legilimenciával kinézném belőle, mit akar. Mondjuk, ha ő is kételyek között van, akkor biztosan nem tudnék ettől sem jobb döntéseket hozni. De érzem, érzem ezt a vágyat, azt a közeledést amit talán ő mindig megadna, csak éppen a bükszkeség... miért nem lehet félreállítani a büszkeséget? Nem habozok sokáig, csak pár másodpercig tűnhet úgy, hogy én nem is akarom ezt, de még mielőtt bármi ilyesmi eszébe jutna a lánynak, átölelem. Szavai meglepnek, kicsit fel kell sóhajtanom. Egyik kezemmel végigsimítok a haján, másik kezem hátán nyugszik, hagyva, hogy öleljen és én pedig forrongjak legbelül, forrongjak mert fűtenek az érzelmek, a vágyak és a kérdések, de nem tehetem fel őket, mert akkor megint elrontok mindent. - De nekem így vagy tökéletes. - Ezt már nem tudtam magamban tartani, kénytelen voltam kibökni.
Nagyon mások vagyunk mindketten, más a személyiségünk és másmilyen neveltetést kaptunk a szüleinktől. Bár nem mondom, hogy az enyém durvább volt és eredményesebb, anyám mindig azt mondta, hogy szerelmesnek lenni felesleges, elvakít és butaság. Mindig azt tanácsolta, hogy csavarjam az ujjam köré a leendőmet és uralkodjak én felette, mert ha nem ezt teszem, akkor sosem leszünk jóban. Tudja, hogy mennyire makacs vagyok és mennyire utálom, ha mások döntenek helyettem az életemet firtató kérdésekben. Láttam az arcát azon a vacsorán, amikor bejelentették, hogy kivel kell egybekelnem, félt... félt, hogy butaságot csinálok. - Igen. - mindössze ennyit mondok a középútra, tényleg ki kéne találnunk valamit, ami mindkettőnknek jó. Nem is tudom, hogy miért öleltem meg, hogy miért voltam ennyire ostoba, de hát már teljesen mindegy. Bár kezdtem azt hinni, hogy nem ölel vissza, hogy elmehetek a francba, mikor megéreztem az érintését, ahogyan végigsimított a hajamon. Bár megrekedhetnénk ebben a pillanatban, bár képes lennék mindig ilyen maradni, de nem tudok... Egyszerűen nem megy, most azonban, mint aznap estén engedek, hagyom, hogy magával vigyen a pillanat. Mikor azt mondja, hogy én így vagyok neki tökéletes puszit nyomok a mellkasára, majd kicsit elhajolok, de az ölelést nem hagyom abba. - Csókolj meg, Regulus Black. - mindössze ennyit súgok halkan és várom, hogy mit fog tenni...
El sem hiszem hogy helyesel arra amit mondtam. Kicsit megnyugszom most és csak bólintok, nem akarom tovább feszegetni a témát, épp elég volt mára ennyi hülyeség, ennyi vitatkozás. Csak felhúzzuk magunkat mindig, minden egyes alkalommal és utána megint úgy tekintünk a másikra, mintha ellenségek lennénk, mintha nem is tudnánk a jót meglátni benne. Pedig én valamilyen szinten látom Cvetában ezt. A vágyat, a hiányt, azt, hogy akarja hogy közeledjek felé. Talán ezért nem mondja, mert nekem kellene megtennem a lépést, éppen akkor, amikor a legjobban ellenzi azt? De félek, ellök majd magától és nem lesznek ilyen pillanataink mint ez. Ölelem, és csak libabőrös leszek minden mozdulatától és érintésétől. Amikor felnéz rám, amikor azt mondja csókoljam meg, én mélyen a szemébe nézek, mindkét kezem derekára cússztatom végigsimítva a hátát. Majd mint egy engedelmes kiskutya, megcsókolom őt. Szenvedéllyel, szavak nélkül, és én is csak azt kívánom, hogy ez a pillanat most ne szálljon el, és maradjunk így, mindvégig.
Minden olyan csendes volt és békés, ott a karjaiban elfelejtettem minden szarságot és jó volt őt ölelni, jó volt az illatát érezni. Nem tudom megmondani, hogy pontosan milyen illata van, hogy mit használhat, de egyszerűen elvette az eszemet és annyira... Jó volt a karjaiban tényleg. Olyan volt, mintha megint átélném azt az estét, amikor szorosan magához húzott, egyrészt tökéletesnek éreztem, másrészt pedig helytelennek és nem tudom elmondani, hogy miért, bárt tudnám. Azt mikor kérésemet teljesítve megcsókol hát én azonnal habozás nélkül csókolok vissza, kezem a hátáról a tarkójára csúszik és az ott lévő kis hajával játszok. Imádom a haját is, imádom az ajkait és az ajkainak mámorító izét. Nem is tudom, hogy meddig csókolózhattunk, de mikor már a haverjai huhogni kezdtek, akkor kapcsoltam, hogy gyanúsan sokáig. Nem kellett volna, mégis megszakítottam a csókot, de nem húzódtam el. - Este ráérsz? Elmehetnénk az egyik kilátóba beszélgetni. - javaslom, miközben puszit nyomok az ajkaira, egy apró és röpke puszit, miközben a szemébe nézek.
Nem tudom mire véljem ezt a hirtelen váltást. Talán jónak kellene gondolnom, de mégis kicsit félek, hogy majd milyen következményei lesznek. Félek, hogy majd azt fogja megint mondani, hogy erről nem beszélünk többet és meg sem fog történni többet. De tudom, hogy ezt akkor este sem gondolta komolyan. Hogy akkor is csak azért mondta, mert a büszkesége megkívánta ezt, de én elnézek felette, engem nem érdekel... csak ez, ami most van. Hogy újra megtörténik és most nem is mondd olyasmit, amit akkor. Találkozni akar később, megértem, zavarják a srácok, nem kevesen vannak egyébként sem most idekint a bajnokság végett. Ennyi ember előtt, ennyire őszintén még nem is gondoltam volna álmaimban sem, hogy majd csókolózunk. Jól esik, nem engedném, de mégis kicsit el kell húzódnom tőle. - Rendben. - Ajkai után kapok, mintha ő lenne nekem a levegő, az éltető levegő. - Black, gyere már, csak rád várunk! - Szakít félbe egy hang, majd kicsit megbánó tekintettel lépek el Cvetától. Pedig ez most kellett, ez most folytattam volna, nem is érdekelne a köpkő se semmi más, csak ő... - Akkor este, szurkolj nekem! - Kacsintok, majd vigyorogva lépek oda a srácokhoz, és vetem bele magamat teljes erővel a köpkőbe, mintha csak Cvetáért csinálnám, mintha érte akarnék nyerni. És ez bejön. A csapatom visz mindent, nekem pedig máson nem is tud most járni az agyam, csak a lányon.
Kezdőlap
