Alkonyodik. Úgy igazán még nem, de a magasban szállva már látom a tenger felől, ahogy vörösleni kezdenek a kósza habfelhők. Semmi kedvem ugyan időben érkezni a vacsorára - és esetleg előtte még fürödni, fésülködni, és átöltözni, csak hogy senki ne kapjon infarktust -, de nem szeretem Angust egyedül hagyni a vacsoraasztalnál. Nem mintha szüksége lenne rám igazán, vagy meg kéne védenem bármitől, egyszerűen csak a kettő jobb az egynél. Mindig. Bármikor. Legalábbis általában így gondolom. Gondolni, és szembenézni a valósággal azonban két másik dolog...
Éles kanyart veszek a seprűmmel, és hazafele indulok. Idefentről minden sokkal szebb. És különben is... a repülés az egyetlen olyan időtöltés, ahol igazán ki tudok kapcsolni, és kicsit le tudom rázni magamról a szülői ház nyár ellenére is nyomasztó hangulatát.

Persze ebből is mindig csak a vita van. Apát szerintem igazán nem érdekli, talán már tizenegy éves koromban feladta, hogy tisztességesen kiházasítson, mint azt egyes jómódú családoknál szokás. Anya viszont mindig csak panaszkodik. Mi van, ha meglátnak, mi van, ha bajom esik, mi van ha, mi van ha, mi van, ha...? Pedig semmi oka az aggodalomra. Sosem megyek sokkal messzebb, mint a helység határai, és a viszonylag elhagyatott, sziklás tengerpart, ráadásul mindig kiábrándító bűbájt alkalmazok magamon, és a seprűmön. Nem ejtettek a fejemre. Mindezek ellenére anya két-három naponta szóvá teszi a gyakori repkedésemet, de tudjátok mit? Veszekedni még mindig a legőszintébb dolog, amit teszünk. Mert ha nem azon veszekszünk, mit csinálok, vagy mit nem csinálok, akkor csend van. Mélységes, feszült, ki nem mondott dolgokkal teli csend, ami a bőröm alá kúszik, és viszket, mint egy elfertőződött seb...

Nem kéne így gondolnom a családomra, ugye? Mint egy elfertőződött sebre. És mégis, pont annyi kedvem van egy helyiségben étkezni velük, mint bólintérek lakta fára mászni.
Ennek ellenére puhán landolok a házunk mögötti kertben, a seprűmet a hónom alá csapva kihúzom a dzsekimből a pálcámat, és leveszem magamról az álcát, ahogy a hátsó bejárathoz tartok, szokás szerint a semmiből felbukkanva a kis kerti ösvényen. Előbb tudom ösztönösen, hogy Angus idekinn van, semhogy ténylegesen rá tudnék fókuszálni, de amikor meglátom az egyik kerti padon lézengeni, inkább arra veszem az irányt - Hali - pillantok rá csak futólag, mielőtt a fűbe dobnám a seprűt, és mellé zuttyannék én is. Tekintetem elkalandozik az ajtó felé, próbálok fülelni arra, jön-e ki a házból valami árulkodó hang, milyen épp a hangulat, de sokra nem jutok - Vacsora? - kérdezem kissé kurtán, ami arra akar kódjel lenni, hogy vajon anya nyüstöli-e már a ház minden lakóját, hogy "tíz perc múlva mindenki legyen az asztalnál. Normálisan felöltözve!"

Nem is tudom vártam-e valaha kevésbé a nyári szünetet, mint most. Ostobaság lett volna azt hinni, hogy az iskolában történtek nem lesznek hatással a diákokra, de még engem is meglepett, milyen kellemetlenül nyugodt és eseménytelen volt a vonatút egészen a pályaudvarig. Akadtak ugyan, akiket kevésbé viselt meg a támadás, a nagyszájúak most is jártak fel-alá a kabinok között, és az állítólagos hőstetteiket harsogták, a bátor griffendél és a ravasz mardekár szokásukhoz hűen egymással versengve mesélt, miként is álltak helyt a csatában. Annyi minden történt a tanév során, mégis ez volt az, amitől senki sem tudott elszakadni, pedig mi, a többiek, akik főként szótlanul ültek a helyükön, behúzott ajtók mellett, jobban szerettük volna, ha nem kell az utolsó pillanatig ezt hallgatni. De az utolsó pillanatig ezt hallgattuk, és amint a Roxfort Express begördült az állomásra, és mindenki a leszálláshoz készülődve mozgolódott, már bármit megadtam volna, hogy egész nyárra beköltözhessek a fülkébe, ahol eddig utaztam, és hallgathassam a diákok kiszínezett történeteit, hogy miként szórtak rontást - amit még kiejteni sem tudnak, nem, hogy végrehajtani - egy, kettő vagy akár egy egész csapatnyi halálfalóra.

 A kínos csend és az azt olykor megtörő, alaposan átgondolt félmondatok, amiket mindenki annyira óvatoskodva ejtett ki, úgy tűnt egész nyáron velünk maradnak. Fájdalmasan lassan peregtek a napok, hetek, én viszont már gyorsan beláttam, hogy ennél a túlzott elővigyázatosságnál még a feszült csend is milliószor őszintébb, így inkább annál maradtam. Úgy kerülgettük egymás társaságát a folyosókon, osontunk egyik helységből a másikba a másik elől, mintha valami színpadi komédia főszereplői lennénk, akik a komikum kedvéért próbálnak meg nem egymásba botlani. Annyi különbséggel, hogy a mi helyzetünkben éppen nem volt semmi szórakoztató. Az igazság ott lebegett körülöttünk, kimondatlanul, és a tény, hogy senki nem tartotta érdemesnek beszélni róla, ráadásul még a próbálkozásaink legkisebb csíráit is pillanatok alatt hatalmas veszekedésbe vezényeltük, ellehetetlenítette számomra még azt is, hogy egyáltalán kedvem legyen a négy fal között tartózkodni. Akárhányszor elhaladtam Damocles szobájának zárt ajtaja előtt, eljátszottam a gondolattal, hogy utána megyek, megkeresem, és vele töltöm a nyár további részét, távol ettől a mérgező levegőtől, ami megtöltötte az egyébkén otthonos házunk minden egyes helységét. Az egyetlen indok, ami mégis maradásra késztetett, néhány ajtóval arrébb lakott, és a Theia nevet viselte.
Nem mintha testvérem több időt töltött volna otthon, mint én, mégis meglepően jó érzés volt tudni, hogy ott ül mellettem minden étkezés során az asztalnál, és ha esetleg arra kerül a sor, hogy apám nyakába borítom az egészet, talán még segít is. Az otthoni háborús helyzet rányomta a bélyegét a mi kapcsolatunkra is, aminek szilárdságát azt hittem, soha semmi nem képes megrengetni. Felépítettük a saját várfalainkat, ami mögé nem juthat be senki és semmi ami épp történik, de úgy tűnik elfelejtettünk kulcsot adni a másiknak. Ugyan sosem volt ránk jellemző, hogy állandóan egymás nyakán lógjunk, most mégis annyira feltűnő volt, hogy valami megváltozott, valami eltört, és már nem keressük a másik társaságát.

Én a napjaim nagy részét az udvaron töltöttem, általában valamiféle könyvet választottam társaságnak, mert az legalább nem untat vagy bosszant, mint mostanában mindenki. Pár hét alatt végigrágtam magam számtalan, különféle köteten, olykor újra elővettem a tankönyveim egyikét, hogy belenézzek kicsit újra a számmisztika vagy az asztrológia apró betűs részeibe is. Egyszer még a Roxfort története is a kezembe akadt, de néhány oldal után úgy döntöttem, hogy ennyire azért nem vagyok elkeseredett. A vaskos, poros kötetet inkább száműztem vissza a könyvespolcra, helyette pedig egy rúnákkal foglalkozó társát választottam, ami már napok óta lekötötte a figyelmemet, és biztos voltam benne, hogy még napokig le is fogja, így nem kellett attól tartanom, hogy még a szünidő előtt a végére járok a családi könyvgyűjteménynek. Az elején eléggé elmerültem benne ahhoz, hogy kiváltsa anyámból azt a fajta panaszos megjegyzésáradatot, amit egyszerűen nem tud már moderálni. Mindig is előszeretettel adott hangot a nemtetszésének, ami az én esetemben jelenleg valahogy úgy hangzott, hogy: "ne olvass már az asztalnál is, tedd le azt a fránya könyvet, megvár az reggeli után is, nem olvassa ki belőle senki a betűket, a rúnákat meg még inkább nem, ne feleselj velem, tedd el vagy elégetem" de ha nem én voltam a soros akkor Theia hobbiját vettük minden áron terítékre. "Ne repkedj már annyit, meg is láthatnak, le is eshetsz arról a francos seprűről, lehet, hogy bajod esik, meg is fázol olyan magasan, fejezd be az ebédet, addig nem mehetsz sehova, miért nem találtál valami lányosabb időtöltést". Nem is tudom, ebben a családban lehet-e még bármit is jól csinálni, de az biztos, hogy mostanában ez nem jellemző. Szerencsére ezeket az intéseket mi inkább, mint anyai jó tanács kezeltük, meghallgattuk, bólogattunk, majd el is felejtettük nyomban. Én továbbra is képes voltam sötétedésig rúnákat fejteni, Theia pedig a héten nem most először bukkan fel a hátsó kusza hajkoronával, seprűvel a kezében.
 - Szia. - köszönök vissza, fellesve a sorok közül, majd mikor ledobja magát a fűbe, otromba szamárfület hajtok az aktuális oldal jobb felső sarkába, becsukom a könyvet és ledobom magam mellé. - Anya még csak egyszer jött ki megnézni, hogy hazaértél-e már, úgy öt perce talán, szóval még ugyanennyi időd van kifújni magad, fürdeni és átöltözni. Merre voltál ilyen sokáig?

Fintorgok. Nem Angusnak szól, de mégis neki kell látnia. Ez az általános reakcióm mindenre, ami itthon történik, attól függetlenül, van-e ennek szemtanúja, vagy sincs. Fintorgok látványosan, vagy kevésbé látványosan, ténylegesen, vagy épp csak gondolatban. De valahogy ez tűnik igazán kifejezőnek arra, amit akkor érzek, mikor visszafordulok. Mikor úgy döntök, hogy nem leszek a saját családom árulója, nem pakolok fel egy ládát, kötözöm a seprűmre, és megyek isten hírével, amerre tudok. Hanem visszajövök. Mikor úgy döntök, meg tudok állni a saját sarkamon, velük szemben, egyenes háttal, emelt fővel, és a szemükbe tudom mondani a véleményem, de végül meghátrálok. Amikor úgy döntök, megszerzem a válaszokat, melyeket egyszerre akarok, és egyszerre rettegek, de végül a saját ajkamba harapok, és leszegett fővel lapátolom be a vacsorámat. Fintor, fintor, fintor – ennél sokkal rosszabb érzéseket hívatott leplezni minden fancsali arckifejezésem. Mert úgy érzem, elárultak. Már nem szeretnek. Már nincs itt helyem. Már csak vagyunk, mi mind, egymás mellett, mert ez így való. De mit csinálok én itthon egész nyáron? Mi haszna ennek az egésznek? Csak menekülök, mégsem megyek ténylegesen sehova. Csak elfordítom a fejem, leszegem a tekintetem, de ugyanúgy látok. És hallgatok. Mi mind csak hallgatunk…

- Remek – motyogom egy sóhajjal kifújva a szót. Nem mintha másra számítottam volna. Bármi történjék is, ez a ház voltaképpen nem zökken ki soha sem egészen a saját, megszokott rutinjából. Apa némán intézi a dolgait, anélkül, hogy bárkit is beavatna. Anya némán vezeti a házat, és benne mindenkit, mintha minden a régi lenne. Csak Damocles tűntet igazán a távollétével, Angus és én pedig sorra vesszük fel az új, buta szokásokat, melyek élesen igyekeznek ellentmondani mindennek, ami régen volt, amikor még minden normális volt, de az igazság az, hogy mi magunk nem változtunk igazán. Nem teszünk semmi olyasmit, ami igazán szokatlan volna, vagy ránk nem illő. Ő bújja a könyveit, én pedig elrepülök, valahányszor baj van, mindössze az lehet feltűnő, hogy ezt az eddigieknél sokkal gyakrabban tesszük, és nem hangos a ház délutánonként a mi beszélgetéseinktől, és nevetéseinktől. Kinek van még itt kedve nevetni…? Azt sem tudom, egy jó szót hallottam-e a nyári szünet eddig eltelt napjaiban.
Merre is voltam ilyen sokáig?
Sokáig lett volna? Vagy messze? Nekem nem tűnt elégnek, sem a távolság, sem az idő, mert ugyanarra jöttem vissza, ami elől elmentem. Persze nem hihetek igazán abban, hogy egyik este majd valami varázsütésre megváltozik.  A mágia – sajnos – nem így működik - A part felé repültem – válaszolom azért meg a kérdést, ujjaimmal a fűszálak között babrálva, mintha sosem tudnék igazán nyugton, vagy mozdulatlanul maradni, attól félve, hogy akkor én is megkövesedek ebben az átkozott helyzetben, ahogy a szüleink, ahogy a világ. Nem akarok félelemtől fölbe gyökerezett lábbal csak állni, és figyelni, amíg mások hoznak döntéseket, és mások miatt szalad el mellettünk a világ. Hogy a vesztébe, vagy valami másba… épp nekem kéne tudni ezt eldönteni?

Szeretném Angus tekintetét keresni, szeretnék megkapaszkodni benne, és egy egészen kicsit, egy nagyon kicsikét talán szeretnék sírni is, pedig szinte sosem sírok. Nálunk nem divat az ilyesmi, ahogy az érzelgősség, vagy a jelek szerint az egyenes beszéd sem, de eddig ez soha nem tűnt fel igazán, mert Angus és én mindig a saját szabályaink szerint játszottuk, a saját világunkhoz idomítottuk a családunk valóságát, és úgy minden jó volt. Kicsit megrepedt ez a tükörkép. Eltorzult a képben minden. Már saját szabályokat, és saját világokat húztunk fel, külön-külön, mert így nem törhet be semmi más. De ez így nem jó. Nem lehetünk még mi is külön, pont úgy, mint mindenki. Egyszerűen csak nem helyes.
- Nem tudom, mi mást tehetnék, Angus – mi mást, mint repülni, mi mást, mint futni, és most sem nézek a szemébe, valahol a fűszálakat számolom a lábainál, mert mintha ilyesmit nem szabadna kimondani egyikünknek sem. Nem beszélhetünk a gyengeségről, mert akkor túlságosan valóssá válik, akkor a végén még beismerném, hogy én ehhez kicsi vagyok, hogy nincs megoldásom, holott azt hittem, tizenhét évesen tényleg képes lehet az ember arra, hogy ügyesen élje az életét, és ügyesen küzdje le az akadályokat. De a nagykorúság semmit sem jelent, most érzem csak igazán, most, hogy a következő tanév már az utolsó lesz, és nem tudom, hova vezet az út a Roxfortból, ha el kell hagynunk. Én. Én nem tudom, mihez is kezdjek, vagy most mit is csinálok igazán, én, aki sosem kért tanácsot semmiben, és már hat évesen ki tudta választani, hogy melyik cipőt hajlandó hordani, melyiket nem, és azóta is megingathatatlan volt minden egyes döntésében.
Most pedig még arra sem érzem képesnek magam, hogy a megfelelő szavakkal próbáljak meg áttörni ahhoz, akit a legjobban ismerek a világon.

Akaratlanul is mosoly csúszik az arcomra, az a féloldalas, szórakozott fajta, ami csak úgy feltűnésmentesen bujkál az ember szája sarkában. Theia arckifejezése váltja ki belőlem ezt az indokolatlan, röpke vigyort, az, ahogy elhúzza a száját, ahogy az apró ráncok megjelennek az orrnyergén és a homloka körül, akárhányszor felölti a fintorát. Hosszú hónapok óta figyelem, ahogy az egyébként finom, nőies arcvonásait elégedetlen grimaszba csavarja, hol láthatóan, hol lesütött tekintettel, olykor mindenkinek hátat fordítva. Hosszú ideje már a leghitelesebb érzelem mindkettőnk arcán, és egyben a leggyakoribb, mondhatni állandó vacsoravendégünkké vált, mint valami kedves, közeli ismerős. Szeretném tudni, mi járhat a fejében, ugyanakkor azt hiszem, pontosan tudom, hisz az én koponyámban is egész nyáron ugyanilyen gondolatok keringtek körös-körül.

Egy pillanatra sem veszem le róla a tekintetem, habár úgy tűnik, Ő gondosan kerüli a pillantásomat, még véletlenül sem hajlandó elszakítani a fagyos kék szemeit a lábát körülfonó fűszálaktól. Nézem, ahogy belemeríti az ujjait a pázsitba, játszik a vékony, smaragdzöld szálakkal, anélkül, hogy marokszámra tépkedné ki őket a földből, ahogy én tennék a helyébe. Míg Ő inkább elveszett volt, reményvesztett és tanácstalan, addig az én érzéseim már rég túllépték a csüggedtség határait, és átvette a helyét a düh és a sértettség. Bosszantott anyám, ahogy erőszakosan úgy tett, mintha semmi sem változott volna, minden nap a kezébe ragadta a portörlőt, a seprűt, vagy bármit, amivel takarítani lehet, hogy újból és újból áttörölje a lakás minden egyes kis zugát, ahová por tapadna, ha lenne ideje megragadni az állandóan tisztára suvickolt felületeken. Ha nem törölt, a konyhában forgolódott halkan dúdolva, edényeket mosogatott, tányérokat törölgetett szárazra, hogy aztán lábujjhegyen egyensúlyozva felpakolja őket a felső polcra. Apám olykor rosszalló tekintettel követte minden mozdulatát, mintha csak dühítené az összes varázstalan lépése, amivel olyan gondosan sepregeti be a szőnyeg alá az összetört világunk darabkáit. Valahogy arról sem vettünk tudomást, hogy néhány mugli holminknak is lába kélt, többek között az összes golyóstollnak, de úgy tűnt, ez is csak engem zavart, mert anyám boldogan címezte meg az összes levelet pennával, mintha világéletében így tett volna.
Egy darabig még megpróbáltam hangot adni az ellenvetéseimnek, szóvá tenni, ami nem tetszik, nógattam anyámat, hogy nyissa ki a szemeit, hogy vegye észre végre, valami elromlott, de minduntalan süket fülekre találtam nála. Apám esetében más volt, Ő azzal a gyilkos csendjével büntetett, ami beférkőzött az ember belsőjébe, bekígyózott a gondolatai közé, a bőre alá, és belülről égetett lyukat. Minden egyes kimondatlan szavam, minden szitok, minden átok, amit neki tartogattam marta a torkom, mégis visszanyeltem, és hallgattam inkább én is, mert mi mást tehetnék?

"Nem tudom, mi mást tehetnék, Angus."
- Semmit. – felelem egyszerűen, a hangom még nekem is bántóan hidegen cseng, ahogy kiejtem ezt az egyszerű, jelentéktelen kis névmást. Meg akarom nyugtatni, akarom, hogy tudja, nincs egyedül ebben az egészben, de végül mégsem ejtek ki egyetlen bíztató szót sem a számon, csak ezt a hasztalan, egyszavas jótanácsot. Hazugság vesz körül minket minden oldalról, bele születtünk, benne élünk, és én bármennyire is szeretném azt mondani, hogy minden renden lesz, képtelen vagyok többet ködösíteni. Az illúzió is csak egy hazugság, mindössze szebben hangzik, de az én gyomrom már semmilyen formában nem visel el többet, így is állandó köretnek számít minden étkezéskor.  
- Nekünk igazából nem kellene tennünk semmit. Neki kell. – morranok ingerülten, a szemem sarkából a ház felé sandítva, mintha csak attól félnék, hogy meghallanak. Pedig nem féltem, inkább reméltem. Az az aprócska kis félmosoly, ami az imént még a számsarkában bujkált, már nyomtalanul eltűnt, helyét átvette az a morcos homlokráncolás, ami lassan már a védjegyemmé vált.  – De a gyávák zárt dolgozószoba ajtók mögött rejtőznek, Thea.
Lustán nyújtózva emelkedek fel a padról, a cipőm orrával arrébb lököm a mellette heverő seprűt, és a helyére huppanok. Az arcát fürkészem, keresem a szemkontaktust, hogy végre kimondhassam hangosan is, amit eddig nem mertünk, hiába volt a nyelvünk hegyén és feszült a szájpadlásunknak, minden egyes beszélgetéskor.
- Nem tudom, képes vagyok-e tovább menekülni itthonról. Vagy tettetni, hogy minden a legnagyobb rendben van. – utat engedek egy sóhajnak, hagyom, hogy a tüdőmbe szorult összes levegő távozzon a szavaimmal együtt. – Egyszerűen képtelen vagyok többször egy asztalhoz ülni az emberrel, aki pálcát fog a saját gyerekeire.
Akaratlanul is eszembe jut a támadás, újra és újra felvillan minden egyes képkocka, fájdalmasan pontosan emlékszem minden részletre, amik végtelen lassúsággal pörögnek egymás után a szemeim előtt. Látom, ahogy a sötét jegy ott kígyózik az alkarján, ahogy óvatosan morzsolja a pálcája végét, készen arra, hogy a szemeim közé meressze, ha erre kerül a sor. Egész eddig vadul ragaszkodtam a tényhez, hogy bár az iskolánkat megtámadta, minket soha nem tudna, de egyre kevésbé voltam biztos benne, hogy, mert akkor nem tette meg, ezután sem fogja. Ha ki van mondva, ha nem, mi már régen nem egy oldalon álltunk.  

- Semmit – ismétlem meg, mintha legalábbis nem érteném, mit jelent ez az egyszerű, egyértelmű, szinte ridegen kiejtett, ám annál sokkal, de sokkal többet jelentő szó. Felnézek Angusra. Most először, igazán, mióta leültem vele szemben. Talán átsuhan az arcomon is valami értetlenség, noha szívesebben leplezném. Ha őszinte vagyok, eddig is éreztem, hogy nem egészen ugyanott állunk, mint a másik. Persze, mindennek az alapja ugyanaz… a hazugságok, a titkok, az elhallgatás. Elegünk van mindkettőnknek. Legszívesebben elmennénk innen. Sőt, legszívesebben, néha úgy érzem, felforgatnánk ezt az egész házat, a legtetejétől a legaljáig, és aztán mennénk el innen. És mégis. Angus mintha dühösebb lenne, mint én. Én csalódott vagyok, főleg. Egyelőre. Ő mintha ezen már túllépett volna, és főleg dühös lenne. De ami még rosszabb… az talán az, hogy elfogadta. Az igazságot. Vagy azt, ami jelen pillanatban igazságnak tűnik, és amiben én még mindig kételkedem. Mi van, ha nem tudunk mindent? Mi van, ha van itt más is? Mi van, ha mi vagyunk azok, akik mindent rosszul gondolnak? Ez persze még nem megbocsájtás semmiért – azért, hogy képtelenek minket felnőttként kezelni, és képtelenek velünk őszintén beszélni (vagy egyáltalán csak beszélni), azért semmiképp sem.

De nincs itt túl sok mi van, ha, ahhoz, hogy egyszerűen azt mondhassuk, mi nem tehetünk semmit…? - Semmit? – ismétlem meg újra, ezúttal kérdéssé formálva az értetlenkedést, és van ebben a kérdésben valami megint csak rosszul leplezett rosszallás - És akkor? Mi is ugyanazt csináljuk, mint ők? A semmit? Ha nem zárt dolgozószobákban rejtőzünk, akkor kísértetként bolyongunk egy házban, és nem vagyunk semmivel jobbak? – hiszen ezt tesszük, nem igaz? Feladtuk, a magunk módján. Már nem teszünk fel kérdéseket, meg sem próbálunk tiszta vizet önteni a pohárba, nem szembesítünk igazából senkit azzal, ami most történik. Vagy ha legalább mi nem tudunk rendet tenni… akkor legalább szólhattunk volna valakinek, nem? Feltehetnék mások a kérdéseket, megpróbálhatnák mások, felnőttek megtudni azt, amit nekünk nem sikerül, de semmit sem tettünk eddig, nem teszünk most sem, és az az érzésem… hogy nem is fogunk. Mindketten csak várunk, hogy elmehessünk innen, vissza az iskolába, és akkor ignorálhassunk újra mindent, ami itt folyik. Gyávaság. Egyértelműen az. És mégis… ki árulná be a saját családját…?

- Hé – mormogom csak csendesen, komoly megszólás nélkül, hogy Angus nemes egyszerűséggel odébb rúgja a seprűmet (a SEPRŰMET), de tény, hogy ez jelenleg elég apróságnak tűnik minden más bajunkhoz képest, noha normál körülmények között ennél biztosan erősebb beszólással jutalmaznám az ikrem barbárságát.
- Szóval mégsem gondolod komolyan, hogy nem kellene tennünk semmit – vonom le Angus szavaiból az egyenes következtetést, noha halk szisszenéssel konstatálom azt, amit mond. Ha hangosan mondjuk ki mindezt, az egész sokkal rosszabbnak tűnik, mint amikor némán őrlődünk rajta. Valóságosnak tűnik. Mi több… igaznak. Pedig abban, amit Angus mond, azért vannak vitatható részek. Legalábbis számomra… a tény, hogy mi ketten nem voltunk ugyanakkor ugyanott, és nem ugyanazt a dolgot láttuk, kétségtelenül csak egy újabb akadály, amibe újra és újra beleütközünk, amikor erről próbálunk beszélni. Én épp csak láttam… olyannyira épp csak, hogy akkor és ott kisebb sokkot okozott, amit látok, azóta pedig állandó kételyek gyötörnek. A sok mi van, ha… Ami Angusszal történt, az más. Kézzelfoghatóbb, ugyanakkor úgy hiszem, legalább annyira félreérthető. Hiszen apa nem magyarázott meg neki semmit. Nem igazán. Ő pedig nem kérdezett. Vagy legalábbis nem azt, amit egy embernek eszébe jut megkérdezni, ha van lehetősége hosszasan elgondolkodni - Nem fogott ránk pálcát… - javítom ki csendes csökönyösséggel, ahogy a szemébe nézek. A tényt, hogy apánk halálfaló, még mindig jobban tudnám kezelni, mint azt, ha ténylegesen megtámadott volna minket, anélkül, hogy bármi magyarázatot is adott volna minderre… vagy bármire - Nem érzed úgy, hogy túl sok mindent nem tudunk ahhoz, hogy igazán ítélkezhessünk? – őszintén nem tudom eldönteni, hogy csak túl naiv vagyok-e, vagy valóban túl sok minden hiányzik ahhoz, hogy az egész képet lássuk. De hiába mondom ezt, szinte előre tudni vélem Angus válaszát…

Volt valami szörnyen aranyos abban az egy szótagos, röpke kis felháborodásában. Nem is igazán rúgok bele a seprűjébe, mondjuk úgy, csak arrébb segítem a cipőm orrával, mégis, az arcát látva azt hinné az ember, hogy minimum a nyelén ugráltam. Láttam már varázslókat és boszorkányokat ragaszkodni baglyokhoz, macskákhoz, különféle, furábbnál furább tárgyakhoz is akár, de soha, soha nem találkoztam még senkivel, akinek annyira fontos lett volna a seprűje, vagy épp maga a repülés, mint a testvéremnek. Fogalmam sincs, hogy ez a kezdetben ártatlannak tűnő hobbi mikor nőtte ki magát szenvedéllyé, vagy, ahogy anyám hívja, mániává, de amióta csak saját seprűje van, szinte lehetetlen leimádkozni róla. Az első válogatásától számolva én ott voltam a lelátókon az összes kviddics mérkőzésén, egyet sem hagytam ki, különösen, mióta a kapcsolatunk ennyire ingatag talajra tévedt, de a fa emelvényen túl valahogy nem kerültem közelebb ehhez a sporthoz. Engem sosem érdekelt ennyire a repülés, és még soha nem bántam ennyire, hogy nem találtam egy hobbit, amiben így el tudnék merülni, távol a családi ház és lakóinak társaságától.
- Nem az mondom, hogy nem kellene semmit tennünk, hanem, hogy nem tudunk, lényeges különbség. Mert hát mégis milyen opciónk maradt? Küldünk egy baglyot a minisztériumba, hogy az apánk halálfaló? Ugyan, Theia, annak szerinted mégis mi lenne a vége? Nem állna jól neked egy főbenjáró átok, nem megy a szemed színéhez. – húzom el morcosan a számat a saját, kissé talán túlságosan is radikális nézeteim kreálta lehetőségre, pedig valójában én sem hiszem, hogy ennyire elfajulhatna a helyzet, egyszerűen csak nem akarom beismerni magamnak.

Pont olyan akaratosan ragaszkodom az igazamhoz, mint Theia az övéhez, még ha meg is van az esély arra, hogy mindkettőnk téved. Sosem tartoztam azok táborába, akik a véleményükbe makacsul kapaszkodnak, és tűzön-vízen keresztül is kitartanak mellette, hisz viszonylag ritkán ismerünk elég részletet ahhoz, hogy a nézeteink megállják a helyüket, most valahogy mégsem tudtam elengedni a saját valóságom igazát. Mert hát, én álltam ott, azon a folyosón pár hónapja, én néztem vele farkasszemet, és az én iskolámat támadták meg éppen, ez valahogy nekem akkor úgy elég indoknak tűnt, hogy a családfőt a továbbiakban a „rosszak” kategóriába soroljam. Pedig Theia kérdése jogos volt, vajon tudtunk eleget ahhoz, hogy minden ennyire fekete és fehér legyen, mint ahogy én látom?
Kis híján kicsúszik a számon szúrós megjegyzésként, hogy „még”, válasznak a dacos kijelentésre, miszerint nem fogott ránk pálcát, de végül visszanyelem a kötekedésemet, semmi értelme nem lenne kibökni. Apánk valóban nem fogott ránk pálcát, én emeltem rá a sajátomat, és röpítettem egy legkevésbé sem barátságos lefegyverző bűbájt a mellkasába, de Ő nem tett semmit. Akkor, ott biztos voltam benne, hogy ártani tudna nekem, de akkor és azóta is annyi lehetősége volt, mégis inkább csendesen intézte a dolgait zárt ajtók mögött, és ha tehette, tartotta azt a bizonyos tisztes távolságot, ha csak ketten voltunk is.

Próbáltam már számtalanszor meggyőzni magam, hogy ez az egész nem ilyen egyszerű, hogy többnek kell lennie, mint amit látunk, de egész addig, amíg Theia ki nem mondta, valahogy túl valótlannak tűnt. Úgy tűnik az Ő hangja kellett ahhoz, hogy elültesse a kétely apró magjait a gondolataim között, bár még így is túl kevés ahhoz, hogy elhiggyem, van mögöttes tartalom, van épkézláb választ arra a sok miértre.
- Rendben, hallgatom az érveid. – lemondó sóhaj kíséretében dőlök hátra a fűben – Szerinted mit nem tudunk? Mi olyat mondhatna, ami jobbá tenné a döntését? Mert az, hogy sajnálja, nem hiszem, hogy sokat számítana. Nem, mintha valaha is mondana ilyet.
Az akartnál sokkal szúrósabbra sikerül a kijelentésem, valahogy a szavaimnak bántóan élesek, pedig egyébként semmi rossz nincs Theia naiv ragaszkodásában a régi családmodellünk iránt. Egy részem szeretné, hogyha ez mindig így maradna, másik felem, - ami kevésbé törődő – ugyanakkor az orra alá dörgölné apánk karján éktelenkedő sötét jegyet.
- Őszintén, szerinted mi fog történni, ha kiderül, hogy nekem van igazam, és te tévedsz? Mi lesz, ha minden tényleg annyira rossz, mint ahogy azt most beállítom? Mi lesz velünk, mi lesz anyával?
Nem nézek rá, hosszú ujjaimat összefűzve a tarkóm alá támasztom a tenyereimet, tekintetem pedig mereven a jobbjára felhőtlen égboltba fúrom. Feszülten figyelem, ahogy az alkonyat vörös hullámai alulról nyaldossák az kék eget, és igyekszem nem a legrosszabbra gondolni.

Idegesen dörgölöm meg a homlokom közepét. Mintha Micimackó próbálna gondolkodni – elég erősen ráncolni a szemöldökeimet, és azt mormogni magamban, hogy gondol, gondol, gondol. De ez nem segít. Ha nem repülök (de sokszor még akkor is, amikor repülök), folyton apán jár az eszem, és folyton a családunk helyzetén rágódok. Kis ezer forgatókönyvet végiggondoltam már, de egyik sem tűnt soha igazán hasznosnak. Nem jutott eszembe egészen eddig semmi olyasmi, amibe értelmes lenne belevágni, mégsem hagyom magam, egyszerűen képtelen vagyok kimondani azt, amit Angus könnyű szerrel elejt. Hogy nem tudunk tenni semmit. Nem fogadom el. Egyszerűen csak nem. Nem hiszem el, hogy nincsen semmi, tényleg semmi, amit mondhatnék, tehetnék, vagy akár csak suttoghatnék, ami ha igazi eredményeket nem is érne el, de talán elindítaná elkerülhetetlen sorsa felé azt az első bizonyos dominót. Csak azért, mert még nem találtam meg, hova rejtették ezt az aprócska játék darabot, még nem jelenti azt, hogy ne is létezne.
- Nem tudom! – csak fojtottan csattanok fel, és ez sem Angusnak szól, remélem, ezt tudja. A tehetetlenség az, ami nem áll jó nekem, nem egy főbenjáró átok - Egyébként sem vagyok már benne biztos, hogy a Minisztériumot érdekel még ilyesmi… kéne nekünk valaki, aki megbízható. Aki kiderítené, biztosra. Mindent – csak egy gond van: én nem ismerek ilyen személyeket. És az igazság az… hogy ahogy nem gondolkodtam el egy pillanatra sem igazán azon, hogy talán nekem is a kezemre kéne nyomattatnom azt a buta jegyet, úgy komolyan azt sem érzem, hogy az ellentáborhoz kéne elszegődnöm. Jelen helyzetben mire lenne az jó? Csak olaj lenne a tűzre.

- Én… - végül elharapom a mondatot, mielőtt igazán elkezdeném. Valójában nem akarok magyarázkodni arról, hogy nincsenek igazi érveim, csak gondolatok a fejemben, viharfelhőkként kavarogva, kis kapaszkodókat képezve, pusztán azért, mert hinni akarok bennük. Nem pedig azért, mert igazak lennének, vagy meggyőzőek, vagy… elegek. Pedig elég lenne az is, ha legalább elegek lennének - Voltaképpen miért kellene bocsánatot kérnie? – kérdezem annyira semlegesen, amennyire csak tehetem, mert nem védeni akarom, csak felfesteni egy lehetséges helyzetet, ami nem olyan rossz, mint a lehető legrosszabb verzió - Nekünk nem ártott igazán. Hogy nem beszél róla, az rossz, de talán ennek is ugyanaz az oka, mint minden másnak… honnan tudhatnánk, hogy… tényleg ezt akarja? – nem tudom, hogyan lehetne ebbe óvatosan belemenni, vagy egyáltalán okos-e erről beszélni itt kinn az udvarunkon. Mondjuk a házon belül sem lenne jobb, de hát hova máshova mehetnénk beszélni? Az egész világunk nem tűnik igazán biztonságosnak - Talán ez tűnt a legokosabb választásnak. Családja van, munkahelye, és egy aranyvérű család utolsó sarja. Érted, hogy mire akarok kilyukadni? – nem akarok olyan szentimentálisnak tűnő dolgokat kimondani, hogy „csak minket véd”, vagy „csak próbálja a szerinte kisebbik rosszat választani egy egyébként is rossz helyzetben”, igyekszem az elképzelhető tények talaján maradni. De ez nehéz olyankor, amikor az ember lánya voltaképpen tök sötétben tapogatózik - Vagy… nem is a saját akaratából cselekszik.

Felhúzom a térdeimet, köréjük kulcsolom a karjaimat. Figyelem, ahogy Angus tekintete a felhőkbe akad, és próbálom nem hagyni, hogy a kérdései hordozta súly teljesen maga alá temessen. Én előbb nem is ezeket a kérdéseket tenném fel… hanem azt, hogy mi van, ha feladjuk. Ha összetörünk a teher alatt, ha nem bízunk többé soha senkiben, ha bujkálunk a saját otthonunkban, és menekültekké válunk a saját világunkban. A hideg kiráz.
- Akkor magunkra maradtunk – mondom ki kertelés nélkül, ami minderről elsőre eszembe jut. Bármilyen rosszul hangzik is.

Hosszú percekig egy szó sem hagyja el a számat, nem töröm meg a közénk feszülő csendet, pedig annyi minden történik, annyi minden hangzik el. Egyre csak újabb és újabb kérdések lebegnek megválaszolatlanul a levegőben, és a világ összes szava közül nekem mégsem sikerül találni egyet sem, amit érdemes lenne kimondani. A testvéremre emelem mogyorószín tekintetem, nézem csendben, ahogy ott gubbaszt mellettem, felhúzott térdeibe kapaszkodva, szinte már elveszetten, és Merlinre, én is pont ugyanígy érzem magam. Kedvem lenne felemelkedni a földről, leporolni a nadrágomra ragadt kósza fűszálakat, és minden szó nélkül elsétálni, el mellőle, el a háztól, el minél messzebbre. Találni a helyet, ahol megállhatok egy pillanatra, hogy úrrá lehessek a gondolataim okozta káoszon, ami tűrhetetlenül örvénylett a koponyám falai között, a füleimre szorítani a kezemet, hogy ne halljak mást, és talán esélyem legyen rendet rakni közöttük. Ennek híján viszont kénytelen voltam megadni magam, engedni Theia nézeteinek, és elfogadni az ő igazát is a sajátom mellé.
- Akkor ketten maradtunk. – javítom ki reflexből, ahogy csak elhagyja a mondat a száját. Leheletnyi különbség ugyan, de egy nagyon fontos leheletnyi. Nem fűzök hozzá mást, nem érzem szükségét, hogy szentimentális hangon fejtegessem, hogy mi bizony mindig itt leszünk a másiknak, bármi is történjen, hisz tudja. Tudnia kell. Csak hagyom, hogy a szavak lecsengjenek, utána folytatom.  
- Rendben – fújom ki a tüdőmbe szorult összes levegőt, ezzel is az utolsókig menekülve a válaszadás elől. – Szerinted tudunk beszélni vele? Mondana bármit is, ha erről kérdeznénk?
Nem sokat reméltem ettől az ötlettől, de gondolkodás nélkül Theia mellé álltam volna, ha úgy dönt, tesz egy próbát, és apánk szeme közé szegezi az ominózus miérteket. Persze, ettől még feleslegesen lefutott körnek tartottam volna, hisz ha nem saját akaratából cselekszik, ha imperius átok alatt áll, úgysem jövünk rá, ha úgy érzi, fenyegetve vagyunk, nem lesz annyira ostoba, hogy hangosan beismerjen bármit is, és nem éreztem volna magam jobban akkor sem, ha csak elismeri, úgy gondolta, ez a kisebbik rossz.
- Mert én nem tudok senkit, aki megbízható lenne, aki kiderítené nekünk, hogy mi folyik itt. Amúgy is, jó lenne tőle hallani, hogy mi történik. – Ennyivel tartozik nekünk, akarom mondani, de végül visszanyelem a szavakat, nem akarok még több feszültséget szítani közénk. Helyette inkább felkönyöklök a fűben, a felhők helyett a kertünk smaragdzöld pázsitját vizslatva azon gondolkozom, mennyivel egyszerűbb volt minden tavaly, mikor még mindhármunk érdektelen fecsegése töltötte meg az udvarunkat a hátrahagyott tanévről, az elkövetkezőkről, a sikereinkről, kudarcainkról. Hiányzott Damocles jelenléte is, akartam, hogy állást foglaljon a kérdésben, helyre tegyen minket, és megoldással szolgáljon a problémáinkra, válasszal a kérdésekre, de nem sok esélyt láttam arra, hogy a nyár folyamán felbukkanjon. Vagy úgy egyáltalán. Theia néha írt még neki, de ritkán érkezett bármiféle válasz, én már egy ideje nem vesződtem ilyenekkel, neheztelni mégsem tud rá egyikünk sem, hogy is tudna, hogyha másra sem vágyunk mi sem, mint a ládáinkat összecsomagolva elhagyni végre a szülői házat.
- Vagy hagyhatjuk ennyiben az egészet, kerülgethetjük egymást kínosan a nyár hátralévő részében, várva, hogy végre szeptember legyen és felülhessünk az Expresszre. Részemről nem tudok több lehetséges opciót, de cáfolj rám.
Gyáva lépés lett volna az ő kezébe adni a döntést, hagyni, hogy egyedül találja ki, melyik irányba mozdítsunk a helyzetet, bár piszkosul csábító. Annyira akartam hinni neki, mint még soha, mégis minden egyes agysejtem tiltakozott a gondolatra, hogy ennek az egésznek bármiféle pozitív végkimenetele is lehet.

Bólintok. Persze. Ketten. Kicsit jobb, mint egyedül lenni, ez kétségtelen, de most először életemben nem tud igazán vigasztalni még az sem, hogy Angus –ahogy eddig is – mindig mellettem lesz. Elképzelem, hogy mi lenne, ha soha többet nem jönnénk haza. Hova mennénk? Mit csinálnánk? Valahányszor egymásra néznénk, látnánk a másik tekintetében, hogy mit hagytunk hátra. Hogy elfutottunk, gyáván, harc nélkül, csak mert nem tartjuk elfogadhatónak, hogy az ember a saját családja ellen harcoljon. Ketten lennénk, egymás családja, de árnyékként vonszolnánk magunk mögött mindent, amit önként hagynánk el. Hiszen nem szánalomra méltó árvák lennénk, nem olyanok, akiket az élet kegyetlenül megfosztott a boldog otthontól, csak valakik, akik hátat fordítottak annak, ahonnan jöttek. Angus vajon tudna így élni? Én tudnék így élni…? Nem akarok belegondolni. Mégis egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy ha nem madártávlatból figyelem csendben a világot, akkor képtelen terveket szövök arra, hogyan és hova mehetnénk el innen, vagy hogyan és hova mehetnénk, ha majd véget ér a következő tanév…

- Valószínűleg nem – mondom a helyzet irányába érzett minden lemondásommal - Ha eddig nem tette, úgy érzem, továbbra sem fogja nekünk elárulni az okait. Mi pedig örökre találgatjuk majd, hogy volt-e értelme mentségeket keresni neki, vagy sem – olyan abszurd ez a helyzet. Mindig is szerettem apámat, feltétlenül, ahogy a gyermekek a szüleiket szeretik, de most, hogy ilyen távolinak érzem őt magamtól, olyan, mintha már nem is az apám lenne, hanem egy vadidegen ember. A kifogásokat apám számára gyártom, az ő kedvéért tépelődök, és érvelek, de valójában arra nincs okom, hogy ezt az idegent, aki az ágyában alszik, és helyette ül az asztalfőn mentegessem… csak nem tudom elválasztani egymástól apát, és az idegent. Igazából egészen összezavar ez a helyzet, pedig engem nem könnyű összezavarni.
- De megpróbálhatjuk. Még egyszer. Utoljára – nehezemre esik kimondani, és tudom, hogy értelmetlennek tűnhet a konokságom. De nem tudom elengedni a dolgot, csak mert el akarom. Ha el akarom engedni, meg kell próbálnom még egyszer, hogy aztán az emlékezetembe, a szívembe, sőt a lelkembe véshessem a pillanatot, amikortól már indokoltnak érzem, ha hátat fordítok apának ugyanúgy, ahogy ő hátat fordított nekem - Vacsora után. Essünk túl rajta – nem mondtam ki, hogy lehetőleg anya nélkül, de Angus szerintem érezte. Nincs szükségünk rá, hogy megpróbálja elterelni a beszélgetést, apát egyszerűen el kell csípni a vacsora után, de még a lefekvés ideje előtt, talán amikor kimerészkedik a nappaliba egy elalvás előtti pohárkára, vagy szivarra… nem vártam csodát. Már rég nem. Csak szükségem volt a pontra az i-n.

- Ha pedig nem történik semmi, akkor… akkor én már nem tudok rá apánkként tekinteni – mondom ki halkan, reményvesztetten, a torkomat egyszerre szorongatja elfojtott ordítás, és a kilátástalanság dühös könnyei, de nem bírom megadni magam a saját érzéseimnek. Ennyire még nem vagyok gyenge - Akkor túlélünk szeptemberig, és elmegyünk innen, amint lehet. Az iskolában pedig… nyitva tartjuk a szemünket, és a fülünket. Hátha hallunk valamit. Vagy hátha rájövünk, hogy van valaki, akibe belehelyezhetjük a bizalmunkat – nem volt egy nagy terv, és nem volt produktív sem, nem változtatott semmin, hiszen kimondatlanul eddig is ezt tettük, mégis naivan bíztam némileg a szavak hatalmában. És abban, hogy így legalább egymásról tudjuk, hol állunk, és mit csinálunk voltaképpen.

Úgy hagyják el a szavak az ajkait, mintha nem lennénk benne bizonyosak mindketten, az a valószínűleg valójában biztos. Ő talán nem volt, én már ráuntam saját magam hitegetésére, bármennyire is szerettem volna magyarázat reményében apám elé állni, az ösztöneim vadul tiltakoztak minden pozitív végkimenetelbe vetett hitem ellen.
- Legyen. – bólintok megadóan, habár a legkevésbé sincs ínyemre az a bizonyos beszélgetés. Nem mondom ki ugyan, mégis az arcomra van írva, mégis minden mozdulatom azt sugallja, szívem szerint nem adnám meg ismét azt az örömöt apámnak, hogy elutasítson minket. Hogy válasz nélkül hagyjon, ami – számomra – minden téren rosszabb, mint bármelyik általunk elképzelt igazság. Habár Theia szájából hallva a szavakat, bánatosan lemondó hangsúlyával fűszerezve azt hinné bárki, beletörődni a helyzetünkbe talán az egyetlen opció. Soha meg nem tudni, érdemes volt-e egyáltalán egyetlen értékes kis percet is rászánni a kifogások keresésére, a helyzetébe képzelni magunkat, a fejével gondolkozni, a szemével látni. Bántóan idegesítő lehetőségnek tartottam ezt az örök kételkedést, és sajnos nagyon is esélyesnek.

Nem is az, amit, sokkal inkább az, ahogy mondja, az a kétségbeesett reménytelenség az, ami belém hasít, újra felébresztve bennem minden gondosan elfojtott ellenszenvemet apánk iránt.
Már biztos voltam benne, Ő igenis ártalmas. Hazudhatunk mást, bújhatunk gyenge kifogások mögé, élhetünk a feltételezések fojtó valótlanságában, változni nem fog a tény, apám képes bántani a saját gyerekeit. Nem mentség többé a tettlegesség hiánya, ha az időközben a legélesebb fegyverévé nőtte ki magát. A szótlansága, a titkai mind-mind eszköze volt annak, ahogy a gyerekeit bántotta, és engem többé nem érdekelt, hogy van-e mögötte szándék. Engem csak az érdekelt, hogy a testvérem élete széthullik, és én semmit nem tehetek azért, hogy megóvjam ettől. Theiának sosem volt szüksége a védelmemre, soha nem keveredett igazán bajba, felelős döntéseket hozott, nélkülözhető volt a fiú testvérek védelmező szerepe, így most, mikor mindennél jobban mellette akartam lenni, nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Érezhetően távolodtunk egymástól, én pedig nem találtam a visszafelé vezető utat.
- Nem hiszem, hogy az nekem mostanság menne… - keserű mosolyba görbítem az ajkaim a gondolatra, hogy azt a kevéske, igen törékeny kis bizalmamat, ami még maradt, rajta kívül bárki másnak is felajánljam. – A varázsvilág helyzetének alakulását tekintve egyébként sem gondolnám, hogy bárkire is számíthatunk. Legalábbis senki nem jut eszembe akivel egyáltalán próbát tennék.
Egyébként is, minél többet forgattam az agyamban a gondolatot, egyre inkább képtelen ötletnek tartottam a segítségkérést, nem is igazán a büszkeségem állta útját, sokkal inkább az árulás gondolata. Hisz árulás, ha bárkinek felfedjük a titkot, aminek valóságalapjáról még mi sem igazán szereztünk bizonyosságot, nem igaz? Hiába vesztette el apám minden irányába táplált rokonszenvemet, ezt mégis egy olyan lépésnek tartottam, ami az egész családunkat alapjaiban véve megingatja, beleértve azokat is, akiknek soha nem okoznék fájdalmat szándékosan. Valahol útközben elkezdtük azt a játékot játszani, ahol már nem is a jó megoldást keressük, hanem a legkevésbé rosszat, és úgy éreztem, még így is vesztésre állunk.
- Na, gyere. – felemelkedek a fűből, néhány gyors mozdulattal leporolom a nadrágom, majd automatikusan felé nyújtom a jobbomat, hogy felhúzhassam őt is. – Szedd rendbe magad, vacsorázzunk meg, aztán essünk túl ezen az egészen.