A tükör a tanúm, mindent megtettem annak érdekében, hogy ahogy illik, ahogy kell, az ifjú Lestrange -micsoda ostoba hangzású név - valódi énemmel találkozzon, véletlenül se érezze úgy, hogy meglepetés éri a hitvesi ágyban. Ó nem, én tényleg önmagam voltam, például biztosan tudom, hogy rúzsos volt a fogam, az előző ébren töltött éjszaka után karikás a szemem, és a körmeimre sem fordítottam annyi gondot, mint illenék.
Nagynéném szalonja úgy tűnik, végső mentsvárunkká nőtte ki magát, ide húzódunk rendre, ha politikai ügyeink kerülnek a terítékre az ezüst és arany közé: ennél látványosabban már csak úgy tűnhetnék ki belőle, ha jelen sem lennék, ahogy fel is ajánlottam a szüleimnek, elvégre ez az ő remekbe szabott elképzelésük első leányuk kiházasításáról, nem az enyém, nekem ugyanis általában fontosabb dolgom akad az ilyesminél. A Nagyurat a legkevésbé sem érdekli ez a családok közti kötélhúzás, az aranyvérbál számára csatatér, nem azért őrködik rajta szelleme, hogy minden egy kacér mosolyon dőljön el, ahogy anyám elképzeli.
Hátradőlök, és érdeklődve sorozni kezdem a kanál cukrokat a csészémbe: növekszik a fehér hegy, de a türelmem nem lesz több, legfeljebb a rám szegeződő tekintetek helytelenítése, és a körülöttem bolyongó csend, amiért szólni egyik sem mer. A halálfalók létének van egy kimondatlan előnye, mégpedig hogy nekünk is megadatok az a kegy, ami csak a Nagyúrnak előttünk: a lényegtelenségek tökéletes ignoranciája, a feltartott fej ezek között a hétköznapi pokoljárások között - a hanyagul viselt talár mélyén olyan pálca rejtőzik, amely hűséggel öl, célért parázslik, hogy is használhatnád gyertyagyújtásra, ajtónyitásra...? Az ifjú Lestrange egyetlen előnye is ez a többi kérőmmel ellentétben, enélkül ő is épp úgy először és utoljára fordulna meg a nemes kérő címszó alatt ebben a helyiségben, a kiégetett unokatestvérem hiányzó portréja alatt, az én kevélyen mosolygó, de halálos átkokkal szerető ajkaim alatt.
Elérem a csésze peremét, ezen felül túlcsordulna az inkább már cukor, mint tea, elnyomok egy elégedetlen ásítást, Regulust keresem valami támogatásért, ha másért nem, hát bajtársiasságért, őt, a legkedvesebb rokont, de bizonyára lefoglalja a társaság, így rám marad, hogy ne üldözzem el az ifjú Lestranget.
Vagy legalábbis ne azonnal tegyem.
- Na és mit gondolsz, Rodolphus, drága szüleink már leendő gyermekeink házasságait is megtervezték? - negédesen pislogok párat,
leteszem elé a precízen túlcukrozott egyveleget, minden kétséget eloszlatva afelől, hogy megkönnyítem ezt magunknak. Elképzelhető, hogy az arcom nem árulkodik róla, hogy tegnap éjszaka nem ez a pillanat foglalkoztatott a leginkább néhány auror megkínzása közepette, de engem a legkevésbé sem érdekel, mit gondol rólam. Ha ebben osztozunk, még kezdhetünk is egymással valamit. - Arra gondoltam, lehetne a páratlan fényességes első fiunk neve Neoptolemus, az kellően rongyrázó, kellően elrettentő, és úgy összességében kellően rossz ízlésről árulkodik.

Kifejezetten utálom a Black házat.
Nem elég, hogy ezen a kis helyen kell ennyiünknek elférni, ám még a szüleim megkövetelték tőlem, hogy a következő néhány napban, csatlakozzak halálfaló társaimhoz - köztük persze jegyesemhez - és mutassak példát, tegyem hasznossá magam, lehetőleg úgy, hogy a Nagyúr is érezze ennek súlyát. Természetesen apám. Hiszen most a legkevésbé sem érzem úgy, hogy Bellatrix Black társaságára lenne kiemelten szükségem. Éppen eleget leszek még vele a házasság után is, de amit meg kell tenni, azt meg kell tenni. Próbáltam felvenni a macsó álcát - őszintén kicsit kijöttem a formámból mostanság -, majd egy nagy tányér süteménnyel sétáltam végig a sötét, lehangoló folyosókon. Legalább a cukorszintemet fenntartom, és az itt lévő zajtól éjjel egyébként sem lehet túl sokat pihenni, ezért kell valami, ami feldob. Senki unalmas dumája nem érdekelt, így még mindig jobbnak láttam leülni Bellával szemben, és csöndben elmélázni - mert gondoltam neki sincs kedve túl sok beszédhez - , valamint a kissé száraz süteményt majszolgatni, de meglepetésemre mégis megszólított és elém tette azt a teát, így a bögrébe pillantva hallgattam végig értelmetlen kérdését. A mi gyerekünk... bele se merek gondolni. De biztosan nem fog majd hiányt szenvedni semmiben. Mindkettőnk vonásai tökéletesek.
- Meglehet. - Válaszolom egyhangúan és tömören, majd félretolom a púposra cukrozott teát és az asztalra könyökölök, Bellát nézve. - Talán, ha már idejében tudják, kivel fognak összeházasodni, könnyebb lesz. Vagy nem.. - A negativitás csak úgy áramlik a mondandómból. Nem nagyon volt okom az utóbbi időben bármihez is pozitívan hozzáállni. Féloldalas, kissé gúnyos mosoly jelenik meg az arcomon.
- Már ha képes leszel fiút szülni. - Dőlök ismét hátra, a mosoly nem változik. - Szerintem először el kellene jutnunk arra a pontra, és majd csak utána eltervezni mindezt. Ki tudja, talán holnap meghalunk. De tervezgess csak, ez a ti dolgotok. - Valahogy nem megy. Nem tudom olyan könnyen kapcsolatba lépni vele, a gúny és a megvetés nem hagy alább, pedig meg kellene próbálnunk, ha nem akarjuk viszályokkal teletölteni az elkövetkező éveinket. Lehajtom a fejemet, az asztalon lévő terítő alját kezdem el piszkálni.
- Nemsokára itt az idő. Azt nem szeretném, ha a leendő gyerekeink veszekedések és gúny között nőnének fel. Talán meg kellene változnunk. Egymás iránt.

Nem mintha azt vártam volna az ifjú Lestrange társaságától, hogy ő velem ellentétben majd megerőlteti magát, de szinte látom, milyen sótlan lenne a közös életünk: mint ez a pohár tea itt, annyira élvezetes és főleg annyira egészséges. Az anyám külön büntetése lehet, hogy őt nem engedte olyan könnyen elüldözni, és ezután a beszélgetés után vagy nagyon komoly érvekkel zsarol meg - és nem, a Bella, nem jöhetsz ki a szobádból!, nem számít annak - vagy, ahogy a távozásom megfogalmazódott lassan bennem a halálfalók közül, úgy elképzelhető, hogy az ifjú Lestrange is megcsodálhatja a hátamat még egyszer utoljára. Nem hiszem, hogy különösebben bánná, még olyan szívességet is teszek neki, amit nem érdemelt meg.
- Remek, még eggyel lehangolóbb leszel, és pont olyan élmény lesz, mintha egy inferushoz adnának.- tovább játszom a cukorral, de az előző csészébe nem fér több, úgyhogy most az eddig mellettem helyet foglaló egyik nagynéni pohara lesz az áldozat. Ő csak ezt kell, hogy feláldozza, igazán jutányos ajánlat. - Már arra gondolsz, hogy feláll-e anélkül is nemes és nagymúltú férfiasságod, hogy engem kell megalázz egy beszélgetéshez?
Már határozottan értem, anyám mit láthatott ebben a fiúban: a lehetőséget arra, hogy végre engem is megneveljen valaki. Végül is, ha az ember éveken keresztül hallgatja ezt a szipolyozást, egyszer úgyis beadja a derekát, nem tehet mást, okoskodhatott az a nagy hadvezér, az a tévedhetetlen, ha nem megy elsőre, majd kifárasztja, semmi sem tart örökké, a lányok önfejűsége meg aztán végképp nem. Belenyomom az újabb csésze cukorba a kanalat,
és felvont szemöldökkel nézek újra a másikra: kell ennél jobb érv arra, hogy a szolgahű halálfalók után ebből a helyzetből is távozzam?
- Talán le kellene vetned magad egy igen magas épületről és a földön sokezer apró öntelt darabkára törni, talán nagyon szórakoztató lenne és sok embert boldoggá tehetnél vele, de mégsem tetted meg. Ez nem így működik, Lestrange, főleg nem azután, hogy az ügyetlen szociális sötétben tapogatózásoddal megpróbálsz valakit vérig sérteni.- megemelem a csészét, és egy laza mozdulattal az arcára öntöm a tartalmát, aztán visszahelyezem, mintha csak elfogyasztottam volna. Nem is áll olyan távol az igazságtól, és ismét csak a kegyességről árulkodik, mert inkább ez, mint ez hónapokon és éveken át: nem is hiszem, hogy megmaradnék a cukros löttynél.

- Nem hinném, hogy túl sok okom van a vidámságra és a boldogságra. Vagy tudsz valamit, amit én nem, és tudnom kellene? - Felvont szemöldökkel és még mindig lankadatlan figyelemmel tekintek leendő feleségemre. Azt hiszem, viszonylag jól indult a beszélgetésünk, és én lehetek a probléma gyökér oka, amiért most ott tartunk, ahol. Talán nem kellett volna ennyire cinikusnak lennem és akkor végre lehetett volna egy normális beszélgetésünk. Mármint magunkhoz méltóan normális. Hümmögök visszaszólására, majd felhorkantok kedvesen.
- Nem hinném, hogy az én férfiasságommal lenne itt a probléma. De ha akarod, ki is próbálhatod. - Nem hagyhatom, hogy Bellatrix Black megalázzon. Egyszerűen csak nem bírom ki, ha beszólnak nekem akkor ne szóljak vissza valahogyan. Az irónia szinte minden mondatomat átitatja, és egy pillanatig sem rezzenek meg, egy pillanatig sem gondolom azt, hogy nekem félnem kellene ettől a nőtől, aki majd a házastársam lesz és ilyen nyugodtan, problémamentesen visszaszájal.
- Talán majd egyszer megteszed, lelöksz egy magas épületről és jól fogsz szórakozni. De ha túlélem, akkor te már nem biztos. - Válaszolom egyszerűen pillanatokkal azelőtt, hogy a csésze tea az arcomba landol. Abban a századmásodpercben az előttem lévő cukros lötty Bellára ömlik, én pedig az asztalon lévő szalvétával törlöm meg dühös arcomat, de a cukortól oly ragadós lesz minden, hogy egyszerűen undorodni kezdem. Felállok.
- Persze, Black! Mert biztosan könnyebb lenne, ha csak némán ülnénk egymással szemben, nem? Legalább így meglátom a Te valódi énedet is. - Tudnom kell mi igaz abból amit régebben Bellatrixról hallottam. Tudnom kell, mi lehet majd belőle a házasságunk alatt. De valahogy meg kell egyeznünk, hogy ne öljük meg egymást az első együtt töltött esténk előtt, az esküvő után.

Még hogy nem sok oka van.. unalmas egy alak az olyan, aki nem tud gondoskodni a maga szórakozásáról és ezzel még a másikat is fárasztja. Önkéntelenül is eszembe jut néhány gyerekkori veszekedésem Siriusszal, ő sosem szenvedett ihlethiányban, a probléma forrása mindig az volt, hogy én mást akartam játszani, és duzzogva közöltem, hogy akkor otthagyom: ő meg nevetett.
Most én nevetek az ifjú Lestrange dühén, amit könnyebb volt kiváltani, mint jóképpel végigülni ezt a teadélutánt, és lássuk be, én értek ahhoz, hogy foglaljam el magam az unalmas pillanatokban.
- Hát, velem ellentétben te megkapnád a kezem, amihez talán tartozik egy száj, ami már ugye kevésbé kellemes, de a kéz az mégis egy női kéz, és mikor máskor jutnál közel hozzá ilyen habitussal?- imádom, mikor egy-egy alkalmatlan férfi a házasság sötét börtönén kesereg, miközben ők nyilvánvalóan megtarthatják jogaikat, családnevüket, identitásukat és senki sem kényszeríti arra szegény ártatlan hősi lelküket, hogy egy másik ember kedvére eldeformálják a testüket és teljesen kiszolgáltatottá váljanak. Szegény szegény férfiak, és köztük a legszegényebb Rodolphus Lestrange.-Ha emlegetni kell a becsességét bizonyítás helyett, tartsd csak a kis nadrágodban.
Az mondjuk egy érdekes kísérlet lenne, lehetséges, hogy még akár emberszerűnek is tűnne - most mondhatnám, hogy jaj én megtévelyedett lány, az önhittség bűnébe estem, de a legkevésbé sem hiszem, hogy ezt tényleg bánni kellene. Ha az ifjú Lestrange férfi akar lenni, hát legyen, nem akadályozom meg benne, de gyanítom, inkább csak a szája nagy... más helyett.
- Drágám, ennél okosabban csinálnám. Lassan mérgeznélek meg, ott állnék az ágyad végében, hallgatnám a zokogó rokonaidat, és fogadnám a részvéteket és persze pokoli jól mutatnék a gyászruhámban, aztán elkölteném minden pénzed. - még az sem zökkent ki, hogy gyerekes módon leönt.
Igen, gyerekes dolog valakit utánozni, ha ránk nem jellemző a színpadiasság, csak így dacból és csakazértisből. Annyira kár, hogy ezt a húgaim nem láthatják, és amíg letörlöm az arcomat - csak az arcomat - muszáj mosolyognom már előre azon, ahogy elmesélem nekik. Meg bárki másnak, ha úgy adódik kedvem hozzá. - Azt kérned sem kell, ennyi mindenkinek jár. És most hazaszaladsz alsót váltani? Miattam igazán nem kell, érdeklődés hiányában lefújták a programot.

Túl sokat engedtem neki és túl gyorsan elöntött a düh és a gyűlölet. Nem vagyok egyébként sem egy erős idegzetű fiatalember, és ha provokálnak, akkor meg aztán pláne. Legtöbbször tudom tartani magamat, pontosan ezért is mosolygok és szólok vissza oly sokszor, de amikor már nem megy, akkor ott már probléma van. Pedig ezek oly kis jelentéktelen gondok, nem kellene ennyire izgatnom magamat rajtuk.
- Biztos lehetsz benne, hogy mindennek eljön majd az ideje. - Próbálok ezzel lehiggadni, egy mély levegőt veszek, de nem bírom ki, hogy ne vigyorodjak el Bella kijelentésére, miszerint lassan mérgezne meg. Egyszerűen csak megrázom a fejemet és elgondolkodom, hogy te jó isten, én mégiscsak ezt a bolond nőt akarom elvenni feleségül, akinek már most ilyen gondolatai vannak, akkor mi lesz majd később...? Talán nem is csak tréfából és felvetésből emlegeti már ezeket a dolgokat, hanem tervezgeti a közös jövőt. Mélyen a szemébe nézek mondandója végeztével.
- Mindenre van valami frappáns kis megoldásod igaz? Lehet, hogy ezután kóstoltatót kellene felvennem a kúriába! - Felnevettem gúnyosan, hiszen egyáltalán nem gondoltam komolyan amit mondtam.
A teafoltok mindent beterítenek, a cukor szanaszét szóródott az asztalon kettőnk között. Még szerencse, hogy ekkora távolság van közöttünk, ki tudja, Bella lehet, már kikaparta volna a szemem a cinikus megjegyzéseim miatt. Tudom, gyerekesen reagáltam le mindent, de reflexből tettem és nem is bánom, úgy hiszem, ő is megérdemelte.
Mosolya csak hab a tortára. A szalvétát eldobom, odalépek mellé, és derekánál fogva a hozzá közelebbi falhoz nyomom hozzá. Erősen szorítom, nem engedem, hogy kibújjon. Egész közel simulok hozzá, arcom szinte az övét súrolja.
- Ezt szeretnéd?! - Suttogom tea illatú arcába, miközben tekintetében, némi választ keresek.

Igen, én kétségkívül élvezném ezt az egészet a végtelenségig is: végül is elég ügyes vagyok már a műfajban, ezeket a táncokat eljártam már az anyámmal, apámmal, bármelyik akadékoskodó családtagommal, konok aranyvérűekkel és ostoba sárvérűekkel, az ifjú Lestrange meg se nem kihívás, se nem dicsőséges áldozat, még sajnálni sincs rajta mit: kettőt szólsz a nemes férfiasságával kapcsolatban, és rögtön erőszakot tesz rajtad, mert azért mégis, mindennek megvan a helyes módja.
- Már ha igent mondok, drágám, nem úgy van az.. ez az úriemberek dolga, kérdezd csak meg anyukádat, ha már ilyen csúnyán elbánt veled a genetika. - mintha láttam is volna a társaságban, de ki követi? Anyám foglalkozik ilyesmivel helyettem is, mióta szent meggyőződése, hogy alkalmatlan vagyok mások szórakoztatására - nem jár messze az igazságtól, csak annyi hibázdik, hogy magamat fényesen tudom az ő kárukra.
- A szó, amit keresel, a kóstoló. Ha már engem szándékodban áll, legalább ezt a szép nyelvet ne erőszakold meg a sajátoddal. - már a kuncogást is megengedem magamnak, még a végén tényleg felrobban itt nekem, vagy sértetten kiviharzik: eggyel több vagy kevesebb már nem számít, majd lesz másik. Ezekből a piperkőcökből tizenkettő egy tucat, anyám számtalan másikat találhat még, ha egy kicsit körbenéz, és akkor a jövőhéten sem fogunk unatkozni.
- Hogy nyilvánosan bizonygasd az impotens farkad nagyszerűségét mindkettőnk rokonsága előtt vasárnap délután ötkor? Sosem vágytam másra. - az világos, hogy fizikailag fölényben van, hát legyen, élvezze ki, ha már nem egy szellemóriás. Itthon vagyok, nyilván nagyon kellemetlen következményekkel járna, ha valóban erőszakos lenne, de lássuk, mennyire őrült az ifjú Lestrange? - Ha néhány kis megjegyzés övön alul ennyire mélyen érintett, talán kezeltetned kellene.. növeszteni nem tudnak rajta, de lehet, a súlyos kisebbségi komplexussal még lehet kezdeni valamit.

- Nem hinném, hogy van más választásod, egyébként. Mit szólna a családod, ha kudarcot vallanál és csalódást okoznál? Biztos vagyok benne, hogy elindítanál vele egy jó kis lavinát a famíliáink között. - Felvont szemöldökkel tekintek rá. Nem is tudom megérteni, ő hogy lehet ennyire nyugodt egyáltalán egy ilyen helyzetben. Hogyan tud ennyire egyszerűen átlépni azon a gondolaton, hogy hozzám kell jönnie feleségül? Mit gondolhat? Talán hogy ellenkezhet és nem kell elfogadnia az ajánlatot? Bosszant, engem nagyon bosszant. Szeretném én megválasztani azt, hogy kivel akarok úriember módjára viselkedni. Ki az aki megérdemli és ki az a feleség, akit szeretnék is egész életemben az oldalamon látni. Akiről el tudom képzelni, hogy megfelelően gondoskodik majd a gyerekeimről... és még sorolhatnám, de nincs értelme, mert nem érzem úgy, hogy Bella ebből bármelyiknek is megfelelne.
- Nem áll szándékomban megerőszakolni. - Válaszolom kissé nyugodtabb hangnemben mégis zsörtölődve. De mégsem tudom megállni. Nem vagyok az a fajta, mostanság meg pláne nem. Nem mondhatnám az sem, hogy "fiatalabb" koromban egy nyugodt, szende kis bárányka voltam - ismerjük a hírnevemet a Roxfortban -, de a jelenleg rám nehezedő nyomás igazán kihozza belőlem az állatot. Valószínűleg pontosan ezért is döntök oly hirtelen és viselkedem vele kicsit erőszakosabban, mint azt kellene. De azért mégis, valamilyen apró vágyat kelt bennem ez a helyzet.
- Vagy egyszerűen csak abba kellene hagynod a baszogatást és a gúnyolódást, aztán mindenki mehetne a saját útjára. Senkinek sem kellene a családod előtt magyarázkodni, de hidd el, nem csak te vagy az egyetlen szószátyár ebben a házban... - Motyogom neki, és még kis ideig hagyom, hogy érezze, komolyan gondoltam ezeket a dolgokat, aztán ellépek. Csak egy lépésnyit hátrébb, majd elmosolyodom és széttárom karjaimat. - Biztosan sok szép, és unalommentes napot fogunk eltölteni együtt a hátralévő éveinkben!

Még a végén megkedvelem itt az ifjú Lestrange társaságát: gyerekes, könnyebb felhúzni anyámnál, hímsovinizmus a második keresztneve, de én nem unatkoznék mellette. Megengedem, őt rövidesen be kellene szállítanunk a Mungó elmeosztályára, de annyi baj legyen, a jó házasság titka annak rövidségében rejlik, és én igyekeznék hálából, amiért tisztességesen megőrült, csak a szép emlékekre koncentrálni. Tartja a bölcsesség, hogy őrültekkel őrültség nem egy ágyba feküdni, de nyilván nehéz lenne eldönteni, kettőnk közül ebben a pillanatban kire inkább igaz ez a megjegyzés...?
- Drágám, ezeken már túlestünk, mit szólna hozzá a te fényességes kompániád..? Mi Blackek vagyunk, jó gyomrunk van már a botrányokhoz, de ti elcsapnátok vele a sajátotokat, és egyébként is, micsoda szééégyen, hogy Rodolphus fülét-farkát behúzva kullogott haza anyuhoz, mert az a gonosz lány kiadta az útját...? - a délután elején nem álltunk távol ettől a lehetőségtől, de ez most még túl sok humoros momentummal kecsegtet, nem szabadulnék meg így tőle ezek után. Vagy nagyobb sértődéssel távozik a csukott ajtón, mint bárki nemes őseink közül, vagy nem távozik sehogy. Ezen megállapítások minden árnyalatában. - Milyen kár, de gondoltam, hogy kicsi az esélye. Tudod, mi kicsi még? Az értéked, drágám, és csak egyre csökken.
Most olyan olcsó lenne beismerni, hogy ez az iménti vagdalkozása vonzó volt?Egy olyan körben nőttem fel, ahol szinte állandóan mindenki bókot vág ki, hajlong, avagy az ellenkezője, és füle botját sem szándékozik mozdítani nemes és nagymúltú ősei nevét lobogtatva, mint valami minden alól mentesítő pajzsot.. fárasztó, főleg nagyon unalmas, de ahogy hallottam az ijfú Lestrange körei más körök, és íme az illusztráció. Nem mondom, hogy nem tetszik: de ha érdekli, olvassa le az arcomról, ha meg ügyetlen hozzá, úgysem érdemli meg, hogy tudjon róla.
- Az is egy lehetőség, de pont olyan izgalmas lenne, mint ez a meghátrálás az iménti hősködésed után: láttuk már. - tényleg azt képzeli, érdemes adni a jelenlévők szavára? Hogy anyám becsületről szőtt monológjai jelentenek nekem vagy a húgaimnak bármit is? Szomorúan - hát hogyne - be kell ismernem, hogy lehet, hogy ő is a hajlongós típus lehet, némi rosszul titkolt agresszióval. És meglepődik bárki, ha egy lány nem akar férjhez menni? - Hát persze, drágám, te az édesanyukáddal, én meg remélhetőleg valami nálad izgalmasabb társaságban.
Előhúzom a szoknyám zsebéből a kedvenc késem - más lánynak gyémánt a legjobb barátja az én koromban, nekem valami, ami annál a haszontalan kőnél azért több mindenre jó - és miután a falhoz löktem, a feje mellett beleállítom a nemes és nagymúltú falba. Jól fekszik benne, valamelyik ősömnek nyilván lehetett valami maradék humora.
- Engem ismernek már, de ha te nem akarod lehúzni a csodás kis vérvonalad maradék reputációját ezután az akció után - mert ne is kételkedj, mindenki meg lesz győződve róla, hogy egy szegény lánnyal voltál erőszakos, még ha rólam is van szó, aki tőled rettegvén inkább nemet mondott - akkor a helyedben kitalálnék valamit.. mielőtt az a szegény lány tervezgetni kezd, mert ugye az a dolga.