Habár mindössze két – meglehetősen kúrta - évet töltöttem az épület falai között, nem okozott gondot, hogy tájékozódjak. A szüleim úgy gondolták sokkal inkább szolgálja a fejlődésem az, ha otthon tanulok. Nem magamtól természetesen, a lehető legjobb tanárokat bérelték fel a tanításomra, akiket csak találtak. A Roxfortban eltöltött két évem után nem jöttem vissza, mióta munkába álltam, azonban többször is megfordultam itt. A Minisztérium bár tele van ostobába és hozzá nem értő emberekkel, még ők is látják, hogy mit jelenthet a Roxfort ezekben az időkben. A fiatalok képlékenyek, ilyenkor a legkönnyebb hatást gyakorolni rájuk. A tanáraik, diáktársaik… meglepne, ha nem akadna köztük szép számmal olyan, aki szimpatizál a Sötét Nagyúr ügyével.
Célirányosan haladok a terem felé, ahol már várnak rám. Mostanában egyre gyakrabban rendelnek el belső ellenőrzéseket. Az ilyen vészterhes időkben pedig nem szereti a Minisztérium, ha ezeket házon belül szeretnék elintézni. Ezért is vagyok itt. Kivizsgálni néhány tanárt. A diákok kihallgatására nem kaptam és nem is kaphatnék egykönnyen felhatalmazást. Túl sok munkával jár az, ha kiakarok hallgatni egy kiskorút. Arról nem is beszélve, hogy amíg nem szánták el magukat tettlegességre, nincs is ellenük semmi. Néhány rendbontó és halálfaló szimpatizáns diák pedig hidegen hagy. Ami azt illeti, nem szívesen vállaltam el ezt a feladatot sem.
-Elnézést, ha megvárakoztattam. – kértem egyből elnézést, ahogy a terembe léptem. Értesítettem az iskolát az érkezésemről, kértem, hogy Ms. Nott legyen itt, mire megjövök. Nem tudom mennyit volt kénytelen várni rám. – Ms. Moretti. – biccentettem felé, majd amennyiben nem ült, hellyel kínáltam őt.
-Rowan McAleese aurorparancsnok vagyok, engem küldtek, hogy felülvizsgáljam a Mr. Ranche vezette nyomozás eredményeit. – futólag ismertem csak a férfit. Előttem ő végzett itt nyomozást. Nem kívántam ezt folytatni. Egy kihallgatásnak akkor van igazán értelme, ha már van valami a kezemben. – Ne aggódjon, ez nem hagyományos értelemben vett nyomozás. Mindössze utánajárok és megerősítem azt, amire Mr. Ranche jutott. – kényelmesen dőltem hátra a székemben, ahogy ezt elmondtam, közben jobban szemügyre véve a velem szemben ülő nőt.
-Úgy tudom auror volt. Hogy került a Roxfortba? – az aktákba ez is le volt írva, de csak átfutottam azokat. Nem szeretek aktákból megismerni embereket. A leírt szavakat könnyű félreérteni, hazudhatnak. Egy ember is, de könnyebb azt észre venni.

Az ehhez hasonlatos diskurzusok csak nevükben voltak igazán kihallgatás jellegűek. Ez egy iskola, nyilvánvaló, hogy kevesebb eszköz áll rendelkezésemre, hogy megtudjam, amit szeretnék. Ahhoz be kéne vitetnem, amit megtehetnék ugyan alaposabb indok nélkül is, de az ilyet nem nézik jó szemmel, úgy tartják fontos, hogy az emberek azt lássák, a Minisztérium nem olyan kétségbeesett, hogy minden emberben potenciális halálfalót lát. Akár így is vélekedhetnének, tekintve, hogy milyen iramban nő a Nagyúr szolgálatába állók létszáma.
Amint helyet foglalok, a magammal hozott aktákat az asztalra teszem, de nem nyitom őket ki. Sejtem, hogy mi járhat a hölgy fejében. Ami a legtöbbek fejében megfordul, ha egy auror-ral kell kettesben lenniük, egy üres szobában. Meglehetősen kihallgatásjellegű így a helyzet. Habár nem feltételezem, hogy mentális úton igyekezne minél többet megtudni a látogatásom céljáról, megteszem a szükséges lépéseket, hogy a gondolataim még véletlenül se áruljanak el. Mostanra ez szinte rutin dolog, a kihallgatások és a munkám során is nagy gondot fordítok az elmém védelmére.
-Nem, nincs erre vonatkozóan semmiféle törvény. – adtam választ a kérdésére, habár tisztában vagyok azzal, hogy szükségtelen lépés volt. Nem újdonság, hogy a másik fél valamilyen módon igyekszik stabilabbá tenni a helyzetét. Én magam ezt nem gátolom, nehezebb együttműködésre bírni a másikat, ha folyton fenyegetve érzi magát. – Csupán meglep. A jelenlegi helyzet miatt azt gondolná az ember, hogy egy aurornak több haszna van, ha nem kell diákokra felügyelnie. – a döntése, hogy itt tanít, nehezen hagy nyugodni. Aki ezt a hivatást választja, nem azért teszi, hogy végül tanári állást töltsön be. – Természetesen mindenki maga dönt arról, miként járul hozzá a történésekhez. – ugyanakkor nehezen hiszem, hogy egyáltalán nem érdekli az, ami a világban történik. Egy auror, aki repüléstant oktat… mintha csak száműzetésben vonulna.
-Hogy érzi magát a tanári pályán? Bizonyára nem könnyű a diákokkal, a fiatalok igen… meggondolatlanok tudnak lenni. – a gondolkodó emberek körében minden bizonnyal nyílt titok, hogy egy iskola az ilyen időkben a szélsőséges ideológiák melegágya. Meglepne, ha nem lennének szép számmal, akik osztják a Sötét Nagyúr nézeteit, de minden bizonnyal akad olyan is, aki nem csak szimpatizál vele, hanem csatlakozott is hozzá. – Aurorként bizonyára felismeri a jeleket. – feltehetőleg érti, hogy mire gondolok. Biztosan ő is tanítja ezen diákokat. Tekintve, hogy mire képezték ki, meglepne, ha nem figyelne akaratlanul is fel mind erre.

A kérdésére nem válaszolok egyből. Érzékelem, hogy kissé kizökken, és néhány pillanatig csak az arcát figyelem. Az ilyen beszélgetéseknél előny, ha az ember ki tud különböző reakciókat váltani a másikból, ez alapján könnyebb beazonosítani a későbbi mimikákat, könnyebb kiigazodni valakinek az arcán, ha az embernek van kapaszkodója. Ezért képeztek úgy, hogy ne mutassam ki az érzéseimet. Ez olyan dolog, amit az ember évek tapasztalatai útján tanul meg. Mostanra nem kell erőlködnöm azon, hogy érzelemmentesnek tűnjek, nem kell akarva fenntartanom a látszatot, mert már hozzászoktam, akaratlanul is így teszek.
-Tapasztalataim szerint túlértékelik a tanár személyének hatását a diákokra. – úgy gondolom, hogy a diák jellemét csak kevés ponton befolyásolja a tanárának személye. Sokkal fontosabb a családi háttér, a barátok, ismerősök. Ezek külön-külön is sokkal nagyobb befolyással bírnak, mint egy tanár. A tanár oktatás eszköze, egy közvetítő. Legyen bármilyen barátságos és közvetlen, a munkája miatt nem tud lényegesen befolyásoló tényező lenni. Az én meglátásom szerint. – A Roxfort most is támadás alatt van, Ms. Moretti. – biztos vagyok benne, hogy szép számmal akadnak olyan diákok, akik, amint kikerülnek innen, önszántukból csatlakoznak majd a Sötét Nagyúrhoz. Amíg pedig az ilyen diákok száma egyre csak nő, az intézmény támadás alatt van. Olyan támadás alatt, amit ellen nem lehet védekezni. – Aurorként kevés itt a haszna. – nem tud harcolni, ha nincs csatatér. Személy szerint engem nem érdekel annyira az iskola sorsa. A Roxfort csak egy iskola, soha nem láttam benne többet.
-Olyan formában nem tudnék, ahogy önök teszik. – az újoncok betanításában az élenjárok, akik hozzám kerülnek, ha kitartók, évek múlva a legjobbak közé emelkedhetnek. Nem véletlen, hogy olyanokat alkalmazom, akiket többségében én magam képeztem ki. Tudják milyen vagyok, tudják mit várok, nem kérdeznek feleslegesen, mert tudják, hogy nem válaszolok mindenre.
-Az aktája. – pillantottam az asztalon lévő papírkötegre. – Érdekes olvasmány, habár nem túl szívderítő. A történtek után… érthető, hogy miért fordult ismét a kviddics felé. Nem szeretném firtatni a történteket…  toltam felé az aktáját, hogy megnézhesse, ha szeretné. Persze, ebben csak az van, ami nem titkosított, vagy bizalmasan kezelt információ.  … de kénytelen vagyok. Remélem megérti. – ha nem, az ő dolga, engem nem különösebben izgat, a munkámat ettől függetlenül is elvégzem. Ha megtagadja a válaszadást, bekérem valódi kihallgatásra. Remélhetőleg azonban erre nem lesz semmi szükség. – Milyen nevet adott volna neki? – dőltem hátra a székemben. A Szent Mungó igen sok mindenre kitért a jelentésekben és orvosi iratokban, amiket bekérettünk az aktájához. Minden bizonnyal nem érti, miért van erre most szükség. Nem is kell értenie. Még nem.  

Az emberek véleménye rólam általában nem igazán hízelgő, tisztában vagyok azzal, hogy sokan nem kedvelnek. Ugyanakkor soha nem tartottam életcélomnak, hogy ezen fordítsak. A kapcsolataim üzleti és munkajellegűek, a baráti kapcsolataim felszínesek, de mindössze arra vannak, hogy fenntartsák a látszatot. Nem bízom az emberekben. A bizalmam igen nehéz elnyerni, megtartani még inkább.
-Nem ismerem az igazgatót. – kerültem ki a kérdést. Az, hogy én bízom-e Dumbledore-ban, aligha számít bármit is. Nem ismerem, de a híre nyilvánvalóan eljutott hozzám. – Az intézkedéseit pedig csak később lehet megfelelően elbírálni. – de nyilvánvalóan eredményeket addig is fel kell mutatnia. Nem hinném, hogy kilehet gyomlálni a szélsőséges nézetű diákokat. Az ideológia terjedését talán lelassíthatják, de ennél többet aligha tehetnek. Olyan ez, mint egy lappangó vírus. Nem lehet ellene megfelelően védekezni.
-Bizonyára Dumbledore-ra céloz. Milyen a kapcsolata az igazgatóval? – az aktákban nem tűntettek fel semmiféle szorosabb kötődést az intézmény igazgatójához, de pontosan tisztában vagyok azzal, hogy mennyit érnek ezek az akták. Nem a saját csapatom keze munkája, nem adok neki teljes hitelt. Az itt dolgozók átvilágítása pedig véleményem szerint egyébként is… belső ügynek kéne lennie. Épp elég munkám van így is, nem rajongok azért, hogy most még a tanárok körmére is rá kell nézzek.
Felé tolom az aktákat, és bár nem mutatja kirívó jelét annak, hogy mennyire érinti őt meg a dolog, sejtem, hogy nem pontos tükre a tekintete annak, amit valójában érez. Ez magától értetődő. Nem tartom magam különösen kegyetlen embernek, megteszem, amit meg kell, hogy minél jobb helyzetbe kerüljek. A múltja felemlegetése nem személyeskedés, csupán sokkal egyszerűbb dolgom van, ha nem végtelen nyugalommal ül egyhelyben.
A kapott válasz nem kiábrándító, de még csak nem is meglepő. Voltaképpen a legtöbb ember valószínűleg pont ugyanezt a választ adta volna, talán más szavakkal élve.
-Egyet sem. – válaszoltam tömören. Nem szorulok rá arra, hogy megzsaroljam a munkatársaimat bizonyos információkért. A pozíciómból kifolyólag vagy hozzáférek ezekhez, vagy úgynevezett szívességek formájában kapom őket meg. Az információ fontos eszköz, én pedig jól kezelem, így előnyös helyzetben vagyok ezen a téren is.
-Üljön le. – mutatok a velem szemben lévő székre. A kérdésére adott választ pedig visszatartom, amíg a kérésemnek megfelelően nem tesz. – Az csak öntől függ. Amennyiben együttműködik, ez továbbra is egy bizalmas beszélgetés marad. Amennyiben nem… egy kihallgató szobában folytatjuk a Minisztériumban. – lassan beszéltem, hogy tisztán érthető legyek. Nem csendül a hangomban semmiféle fenyegető él, mindössze igyekszem vele megértetni, hogy miért jobb számára is az, ha nem lép át a személyemmel szemben bizonyos határokat. Bizonyára ő sem szeretné, ha egy kihallgatóban kéne folytatnunk. – Az itt létem okát pedig minden bizonnyal már sejti. – nem nehéz kitalálni. Az ilyen bizonytalan időkben megrendül a bizalom, ez egy oktatási intézmény, melegágya a szélsőséges ideológiáknak. A tanárok szemmel tartják a diákokat, mi pedig a tanárokat. – A karját, kérem! – nem épp a legelegánsabb módja annak, hogy kiderítsem, ott díszeleg e a karján, a Sötét Jegy, de… kétségkívül a legegyszerűbb. – Még nincs félnivalója. Megvédheti magát, meghallgatom. – amennyiben megpillantom a karján a Sötét Nagyúr jelképét. Sokakat ítéltek el mindössze a Jegy viseléséért is. Én megadom az esélyt, hogy mielőtt bármit is teszek, megvédhesse magát.

Sejtettem, hogy miféle érzések kavarognak az előttem lévőben. A többség hasonlóan viszonyul hozzám, mint ő. Fenntartják a látszatát annak, hogy nem esik nehezükre ez a beszélgetés, de valójában megviseli őket, minél jobban igyekeznek ezt leplezni, annál inkább mutatják a jeleit. Emberi viselkedés ez, nem lehet mit tenni ellene. Igyekeznek kikerülni a válaszokat, a kényes, számukra nem tetsző kérdésekre, de elfelejtik, hogy … a védekezés ily formája is egyfajta válasz.
-Magam is így hallottam.   bólintottam kimérten. Dumbledore-nak meg volt a maga hírneve, a Minisztériumban is sokat beszéltek róla, felsőbb körökben. Én magam odafigyeltem, de mivel nem volt semmiféle kapcsolatom a Roxfort igazgatójával, nem tartottam szükségesnek, hogy mélyebbre ássak utána.
-Se több, se kevesebb. – halovány mosolyra görbült a szám, ahogy megismételtem a szavait. – Az igazgató tehát elfoglalt ember. A diákság dolgairól maguk által szerez tudomást, hogyhogy mégis ilyen … ritkán találkoznak önök, a tanárok, az igazgatóval? – ha valóban így van, Dumbledore egy zárkózott ember, azonban éppen ellenkezőleg, a róla olvasottak egy barátságos, közvetlenebb ember képét festették meg. Ha ily keveset érintkezik a tanárokkal, főleg ezekben az időkben, felmerül a kérdés, hogy … mi az, ami ennyire lefoglalja? Kétlem, hogy az érdektelenség szülné mindezt, tekintve, hogy milyen régóta játszik szerepet az iskola életében.
A magánéleti tragédiájára úgy reagál, ahogy vártam. Ahogy mindenki reagálna. Felháborodott, sértődött, amiért felhánytorgatom mindazt, amit legszívesebben elfelejtene. Azonban mindez szükséges, hogy kibillenthessem a komfortzónájából, hogy az érzelmek minél szélesebb skáláját lássam az arcán, a mozdulatain. Az akták hasznos dolgok, de csak tényeket írnak le, ellentétben az ember … nos, akaratlanul is többet mesél magáról, mint elsőre gondolná.
Minden további nélkül állom a tekintetét, és megvárom, amíg helyet foglal. Egy apró bólintással jelzem, hogy jó döntést hozott. Ő sem szeretné, ha a Minisztériumban folytatnák ezt a beszélgetést, és minden bizonnyal az igazgató úrra sem vetne jó fényt az, ha kiderülne, hogy az egyik tanárját aurorok hallgatták ki. Az együttműködés nehezére van Ms. Morettinek, ez tisztán látszik rajta, ugyanakkor az én dolgom nem az, hogy mindez érdekeljen és rokonszenvet ébresszen bennem.
-Efelől nincs kétségem, Ms. Moretti. – feleltem barátságosabb hangszínt ütve meg, ami az én számból felettébb furcsának hathatott. A kezére pillantok, ahogy elhangzik a kérésem. Csakhogy még véletlenül se jusson eszébe, hogy esetleg a jobb karját nyújtja felém. Nyerne magának vele néhány másodpercet, miközben csak rosszabb helyzetbe hozza vele magát előttem. Jelen pillanatban pedig igen sok minden függ attól, hogy én milyennek látom. Ha Ms. Moretti valóban olyan okos nő, ahogy az akták éreztették, pontosan tudja, hogy milyen helyzetben van most.
Egy elnézést kérő pillantást ejtek meg felé, ahogy előre hajolok, hogy feltűrhessen a blúzának az ujját. Habár egyáltalán nem érzem úgy, hogy szükséges, nem tartom magam tolakodó embernek, amennyiben … nem érzem szükségességét azzá válnom. Lassan tűröm fel a blúzujját, és bár megtehetném, hogy elengedem a kezét, mikor a Jegy egy részét már látom, helyette teljesen feltűröm ujját, hogy az egész Jegy kirajzolódjon a karján. Nem érzem magam meglepettnek, elégszer csináltam már ezt, hogy ne lepjen meg, ha  … igazam van. Ahogy felpillantok rá, nem láthatja rajtam az ítélkezés, vagy az undor legapróbb jelét sem. Csak felsóhajtok, ahogy elengedem a kezét és hátrébb húzódom.
-Kellemetlen lehet, hogy folyton takargatnia kell a karját. – mondtam, a karjára pillantva. Ha leakarja húzni a blúz ujját, nem állítom meg benne. – Hallgatom. – tettem aztán hozzá, és összefont karokkal dőltem hátra a székemben, kíváncsian pillantva rá, hogy mit fog mondani. Amit most mond, az meghatározza a beszélgetésünk további fonalát.

A nő szavait hallva mosolyra rándult a szám jobb sarka, majd csak bólintottam. – Okvetlen. – feleltem kimérten, majd a zakómból előhúzott jegyzetet az asztalra helyeztem, de úgy, hogy ne láthassa az asztal másik oldaláról, hogy mit kezdett el rá írni a megbűvölt penna. Általában nem élek ilyen eszközökkel, most sem az a fontos, hogy mit ír, hanem az, hogy … ír. Az igazgató úr személye ingoványos terem a velem szemben ülő számára, ez mostanra tisztázódott. Az, hogy miközben beszél velem és serceg a papír a penna hegye alatt, hátha még kellemetlenebb helyzetbe tudja hozni. Van, aki nem szereti, ha látja, hogy lenyomata marad a szavainak.
-A többség büszkén mutogatja. – feleltem hűvösen. Igaz, a többség nem egy roxforti tanár, hanem alávaló csőcselék, akik a nyereség reményében csatlakoztak egy olyan ügyhöz, amit nem is értenek. Vagy épp tisztavérű családok sarjai, akik oly büszkék a származásukra, hogy ölnének is érte. Micsoda elvakultság, de magyarázhatják bárhogy, a félelem hajtja őket. Félnek attól, akit szolgálnak. A félelem pedig olyan lépésre sarkallja az embert, amit később megbánhat.
Némán hallgatom, időközben bólintva egyet, jelét adva annak, hogy figyelek rá. Mindvégig az arcát figyelem, a vonásait, hogyan változnak a mondanivalójának megfelelően, vagy épp ellenkezőleg. Hogy megérint-e a története? Egy kicsit. Elég halált láttam már, tapasztaltam sok undorító és megvetendő dolgot. Olykor én tettem ilyet, ha a szükség megkövetelte. Egy gyermek, aki meghalt, mielőtt élhetett volna … sajnálatos, de általános igazság, hogy minél többet él az ember, annál kevésbé akar meghalni, míg nem … egy ponton kívánja majd.
Rosszallóan húzom el a szám, mikor kezeibe temeti az arcát, így nem engedve, hogy lássam a vonásait. Ugyanakkor azzal pontosan tisztában vagyok, hogy egy gyermek elvesztése fájhat, nem kell megjátszani. Engem a gyermeke azonban nem érdekel, csak az, ami a kezén van, illetve az, ahogy azt szerezte.
-Ez a munkám, Ms. Allegri. A múltja igen lényeges a jelenjét tekintve, alapos munkát kell végeznem, ezt várják tőlem. Ahogy magától is itt, nem igaz? – ritka az, mikor személyes indíttatásoktól vezérelve ülök le kihallgatni valakit. Nem okoz örömet, hogy a múltját bolygatom, csupán csak ez a dolgom. – A sebeit nyalogatni ráér később is. – az ember lelke nem azért szenved sebeket, hogy azokat elfelejtse. Ezek nem gyógyulnak be, újra és újra feltépik őket, mert ezért vannak. Egy rés a védelmen, az ember páncélján, amit mások könyörtelenül kihasználnak.
-Tehát fiatalkorában történt … soroljon fel néhány nevet abból a rossz társaságból, kérem! – nem mintha érdekelt volna egyik is, de … nos, mondjuk úgy, hogy nem élvezte a bizalmamat. Hazudhat, bár a meg sem született gyermekét egy ilyen hazugságba beleszőni meglepően embertelen lenne hozzá, az eddig tapasztaltak alapján. A nevek azért kellenek, hogy legyen kiket a bírák elé vetni, ha igaz a története, és hogy lássam mennyit kell gondolkodnia egy esetleges hazugságon. Nem olyan könnyű hazugságra hazugságot építeni, elvesznek a részletekben, majd pedig borul minden. – Részt vett bármiféle … az ön által említett undorító és embertelen cselekedetben? – pillantottam rá, nem zavartatva magam amiatt, hogy dohányzik. Általában az idegeskedés miatt szoknak rá az emberek, az, hogy rágyújtott … még beszédes is lehet. – Amennyiben igen, ne hallgassa el! A félrevezetésért előállíthatom, az igazságért nem. – ez így persze nem igaz, ha részt vett ilyen tettekben, ugyanúgy ráhúzhatom, de … érdekel a válasza, hogy melyik rosszat választja a kettő közül.
-Dumbledore pedig csak úgy … befogadta? Egy halálfalót? – direkt így kérdeztem rá. A szavaiból, hazugság vagy sem, az jött le, hogy nem tartotta magát soha annak igazán, főként nem, mikor a Roxfort-ba jött. – Sőt, mi több, diákok tanítását bízta magára. Diákokét, akik könnyen befolyásolhatók és kitudja mi játszódik le bennük, hacsak megpillantják az alkarját, amit rejteget előlük. – nem hangzott túl logikusan. Dumbledore nem ostoba ember, mi oka volna befogadni valakit, aki bizonyítottan halálfalónak állt? Túl nagy kockázat, hogy csupa jóságból ezt vállalja. – Úgy megbízik a tanárjaiban, akiket szinte alig lát, mert olyan elfoglalt, hogy nemcsak befogad, de még munkát is ad önnek. Önnek, aki bizonyítottan beállt azon emberek közé, akik ellen az igazgató úr többször is felszólalt. – nem tartom túl hihetőnek a történetét, ezt pedig ugyan nem mondom ki egyértelműen, de minden egyes szavammal utalok rá. – Arról nem is beszélve, hogy ön auror volt, amiről az igazgató is tudott, így tehát igencsak … nagy pálfordulást hajtott végre azzal, hogy … halálfalónak állt, Ms. Allegra. Ez nem a megbízhatóságáról árulkodik – azzá lett, ami ellen harcolnia kellett volna. Igencsak … ironikus. Nem hinném, hogy Dumbledore ezek után csak úgy bizalmát vetette volna belé. – Ráadásul, a Szent Mungó anyagai között sincsen nyoma a Jegynek, és nem értesítették a Minisztériumot arról, hogy egy halálfaló került az intézménybe. Ami kötelességük volna. Hacsak ... nem akadályozták őket benne. – ami ugyan nem könnyű, de nem lehetetlen. Az egy kórház, meglehet hamisítani az iratokat és az emlékeket, elvégre nem képzett aurorok dolgoznak ott, ellenben Ms. Allegra egy aurori tapasztalatokkal rendelkező halálfaló. – Mindez arra mutat, hogy az elmúlt … nagyjából négy év alatt került önre a Jegy. Két éve pedig itt dolgozik, jól mondom? – csak annyi időt hagytam neki, hogy egy bólintással megerősítsen, nem engedtem, hogy esetleg magyarázkodásba kezdjen. Kétlem, hogy Dumbledore tudta nélkül beállhatott volna halálfalónak. A Roxfort-ba érkezése előtt kellett, hogy megbélyegeztesse magát. – Tehát ön vagy halálfaló, akit a diákságból való toborzással bíztak meg, amiről az igazgató úr nem tud, ellenkező esetben már találkoztunk volna egy azkabani cellában. Vagy   -… kezdek bele a második eshetőség felvázolásába. - … az igazgató úr pontosan tud a Jegyről, mégis megtűri itt magát és hagyja, hogy tanítsa a diákokat. Adódik a kérdés azonban, hogy …. mégis oka van rá? – a kérdés persze Mrs. Allegrának szól, nem költői kérdésnek szántam, hogy a levegőben lógjon.

Felpillantok a szavait hallva, arrébb tolva a jegyzettömböt, a nő vonásait nézve. Sokféle halálfalóval volt már dolgom. Akadt köztük gazdag és nincstelen, fanatikusok és szerencsevadászok, akik úgy gondolják jobban profitál az, ha a megbélyegzettek csapatát erősítik. Volt, akitől kérni sem kellett, és már az orrom alá dugta a kezét, míg másokból ki kellett csikarni az információkat. – Ez aggasztó. – felelem valamivel halkabban, mint ahogy eddig beszéltem. A többség ugyanis nem elég okos, hogy elrejtse azt, amit visel. Azok, akik elrejtik a kezüket, befolyásosak, elég okosak, hogy távol tartsák maguktól a magamfajtát. A Minisztériumban dolgoznak, vagy épp … egy iskolában. Mint ez itt.
A módszereimet illetően eddig is sokan kétségeiket fejezték ki, és ez valószínűleg nem is fog változni. Túl durvák, kegyetlenek, embertelenek … elképesztő mennyiféleképpen tudják hívni ugyanazt a dolgot. A módszereim azonban működnek. Én nem osztom azon nézetet, miszerint bizalmat kell ébreszteni a másik emberben. A bizalom egy ritka és időigényes dolog, egy kihallgatóteremben időpocsékolás a kiépítésén fáradozni, hiszen … ez kihallgatóterem már önmagában nem túl bizalomgerjesztő. A megfélemlítés azonban működik, csupán jól kell adagolni, a megfelelő mértékben használva működik, és éppen ezért tartok én magam is itt. Az ember érzelmeire kell hatni, feltépni a sebeket újra és újra, amíg nem kapjuk meg, amit akarunk.
-Vegye úgy, hogy ezzel szerez néhány jó pontot. A későbbiekben még jól jöhet Önnek. – lomha mosolyra húztam a szám. Én vagyok az, aki jelen pillanatban elválasztja őt egy azkabani cella padlójától. Ott kevésbé kényelmesen tudná álomra hajtani a fejét, mint itt. – Ön félvér, mégis viseli a Jegyet, igaz? – teszem fel a kérdést az aranyvérű családokra tett megjegyzése után, de választ nem várok rá. Az aktáiból pontosan tudom a származását, ahogy az aranyvérű családok többségének hovatartozásáról is tudok. Többek közt az én családom is támogatja a mugli ellenes törekvéseket, így magát a Sötét Nagyurat is. Több rokonom is megbélyegeztette magát, hűséget esküdvén ezzel.
-Köszönöm, hogy ilyen készséges. – habár a szavak kedvességet sugározhatnának, a hangom ugyanolyan rideg volt, mint mindig. A készséges szó ugyan erős túlzás rá, de … a cél szentesíti az eszközt, és talán nem tud róla, ezen néhány névvel saját magán segít. – Utána fogunk nézni ezen neveknek. Látja, könnyebb, ha együttműködik. – könnyebb és számára is sokkal előnyösebb, ha úgy ítélem meg, hogy hasznát tudom venni. A Minisztériumban most minden halálfaló olyan, mint egy darab hús, mindegy mekkora vétség, az azkabanba zárják, tárgyalás nélkül ítélik őket halálra. Vagy egy annál sokkal rosszabb sorsra.
-Mondja el, mi történt! – minden bizonnyal úgy érzi majd, hogy ezen kérés ellene szó, a látszat azonban hazug, valójában a részletek felfedésével önmagán segít. Eszközt ad a kezembe, tudást, azon szörnyű dolgokról, amiket tett, de ez az ára annak, hogy … túléljen. A halálfalók, akárcsak az eszme és a vezetőjük, erőszakos, éppen ezért nem túl meglepő, hogy a hűségük bizonyításaként vért kell ontaniuk.
-Valóban, még nem. De egyre nagyobb szükségét érzem, hogy raboljam az idejét. – többek közt Ms. Allegra miatt. Ahogy ő is mondta, az igazgató úr elfoglalt ember, azonban kénytelen lesz engem fogadni. Nem segítene rajta és az intézményen sem az, ha az egyik tanárjukat az Azkabanba záratják. Mit szólnának a diákok szülei, hogy … a mélyen tisztelt Albus Dumbledore halálfalókat alkalmaz? Hamar bezárna az iskola.
-Semmi sem biztos, Ms. Allegra. – ő vigyázz a titkára, talán Dumbledore is, de … mi lesz velem? Rám a ”túláradó jóindulat” aligha igaz. Én nekem miért kéne vigyázzak a titkára? – Senki sem tévedhetetlen. Úgy gondolja, hogy az igazgató úr megbízik magában? – tekintetem az övébe véstem. A válasza és a valóság persze különbözhet, jó eséllyel különbözik is. Szép dolog a megbocsátás és a második esély, de veszélyes is, ilyen időkben pedig az ilyesfajta kockázatot … ostoba emberek vállalják csak vakon.
-Kissé hiteltelenné válnak ezen szavak, mikor bűnözők és gyilkosok mondják. Aki vétkezik, szeretné a második esélyt, nincs kivétel. – én magam nem hiszek a második esélyben, maradéktalanul semmiképpen sem. Az ember változik, de ettől függetlenül megbízhatatlan marad. Ms. Allegra azért hisz ennyire a második esélyben, mert … szüksége van rá. Ezzel nincs egyedül, sokan vannak még így. – Ez egy sötét világ, Ms. Allegra. Többek között azért, mert … túl sokan kapják meg a második esélyt. – a világ ilyen, mert az ember is ilyen. Nem hiszek abban, hogy az ember megváltozhat, mert tehet bármit, mondhat és gondolat akármit, attól még ember marad.
-És sokan szeretik is ezt kihasználni. – fejezem be mosolyogva a mondatot, amit elkezdett, habár ő valószínűleg nem így zárta volna a szavait. Nehezen hiszem, hogy egy alkalmazott hibázott, a Sötét Jegyet nem olyan nehéz kiszúrni, főleg nem a Szent Mungóban. Azonban … elintézni sem olyan nehéz azt, hogy ne maradjon nyoma a dolognak, még az emberek emlékezetében sem. Ms. Allegra auror volt, pontosan tudja, hogyan kell csinálni.
A kifakadását némán hallgatom végig, nem akasztom meg, hagyom, hogy eljusson az elejétől a végéig, hogy kimondjon mindent, amit hirtelen kiakar. Szóra nyitnám a szám, hogy üljön vissza a helyére, azonban feleslegessé válik, mikor végül magától is helyet foglal ismét.
-Dehogy volt őszinte, Ms. Allegra. – lassan csóváltam meg a fejemet, szinte suttogva a szavakat. – Tudom, hogy mikor hazudnak nekem. – kissé előre dőltem, miközben beszéltem. Elég régóta vagyok már auror, igen sok kihallgatáson vettem részt, hogy … érezzem, ha valaki eltitkolja az igazat. – Gyerekek, ahogy mondja. Éppen ezért könnyű őket befolyásolni. – logikus lépés, hogy halálfalókat juttassanak a Roxfort-ba. Itt nevelik a következő generációt, a jövőt. Ezt megmérgezni pedig előre mozdítaná a Sötét Nagyúr ügyét. – Azt hiszi, érdekel, hogy mi van a kezén? – rideg mosolyra húztam a szám. Nem tartozom azon emberek közé, az aurorok belül sem, aki fanatikusan gyűlölne mindenkit, aki viseli a Jegyet. Az én helyzetem és szerepem sokkal … komplikáltabb ennél. – Hadd vázoljam fel a jelen helyzetét, Ms. Allegra! Egy egykori auror úgy dönt, hogy a halálfalók közé áll, elárulva mindent, amire egyszer már felesküdött és képviselni kívánt. – felálltam, miközben beszéltem, összekulcsoltam a kezeimet a hátam mögött, és lassú léptekkel róttam félköröket körülötte. – Módosítja az ápolói emlékeit, törli a nemkívánatos részeket, tudván, hogy a Minisztérium mit tenne magával, ha értesítené őket a Szent Mungó. Majd pedig … Albus Dumbledore befogadja önt ide, a Roxfort-ba, ezzel vetve fel további kérdéseket és kételyeket. Eltudja képzelni, hogy mi történne, ha mindez napvilágra kerülne, igaz? – Ms. Allegra a Minisztérium elé kerülne, ahol egyből elítélik őt, tárgyalást sem tartva neki. Egy azkabani cellában várna a dementorcsókra. Dumbledore jóhíréné csorba esik, leváltják, hiszen miként maradhatna egy olyan ember az intézmény élén, aki egy halálfalót rejtegetett és alkalmazott? Minden bizonnyal Dumbledore ellen is eljárás indulna. A diákok száma megcsappan, a Roxfort pedig árnyéka lesz csak önmagának. – Mindegy, hogy mit mond Ön, vagy Dumbledore. A Minisztériumnak épp elég, hogy viseli a Jegyet, a múltjáról nem is beszélve. Példát statuálnának magával. – valószínűleg ő is tudja, hogy a Minisztérium minden lehetőséget megragad, hogy biztosítsa az embereket afelől, hogy képes ellátni még a feladatát. Egy beszivárgó halálfaló, egykori auror … igencsak szép fogás lenne. Nem beszélve Dumbledore-ról, akit halálfaló szimpatizánsnak bélyegeznének, egy kémnek.
-Én azonban nem a Minisztérium vagyok. – mondtam, kis szünetet hagyva neki, hogy előző szavaim megemészthesse. Képzelem milyen furcsán hathat számára ez a kijelentés. – Egyetlen ésszerű magyarázatot tudok elképzelni, amiért Dumbledore vállalja az ön alkalmazásával járó kockázatot. - a túláradó jóindulatnak is vannak határai. Amit egy Dumbledore-hoz hasonlóan okos ember pontosan ismer. Nem viszi vásárra a bőrét másért, puszta jóságból. – Profitál magából. Maga a szeme és a füle ott, ahová csak … azzal lehet belépést nyerni. – pillantottam a kezére, ahol a Sötét Jegyet viselte. – Nem kell bevallania, tagadhatja, ha ettől úgy érzi nem árulja el. – hisz nem tette, csupán csak … túl sok minden szólt ellene. Ez inkább balszerencse.
- Ön tehetséges, Ms. Allegra. Nem szívesen járulnék hozzá a kivégzéséhez. – címeztem neki a szavaim, a falnak dőlve beszéltem hozzá. – Lehetőséget ajánlok önnek, hogy elkerülje a kivégzést, és …, hogy tisztára moshassa a nevét. Azt akarom, hogy legyen a beépített emberem. Az enyém, nem a Minisztériumé. Tudni akarom, mit beszélnek, mi jár a fejükben, hogy mit terveznek. – ellöktem magam a faltól, majd megkerülve őt megálltam vele szemben. – Vagy bevihetem és előállíthatom önt, a Minisztériumra bízva a sorsát. Döntsön! – tártam szét a kezem, majd ismét összekulcsoltam magam mögött, míg türelmesen vártam a döntését. Innen nincs hova mennie, ez a két kiút létezik most csak a számára. Ahogy Dumbledore sem adta ingyen a segítségét úgy … én sem adom ingyen az enyémet. Azonban csak akkor folytatjuk ezt a beszélgetést, ha hallom a beleegyezését. Addig felesleges bármiről is tárgyalni.

-Akkor ön egyik élő példa, hogy nemcsak aza aranyvérűek segítik a Sötét Nagyurat. - feleltem tényszerűn. Ez persze önmagában semmit nem jelent, ahogy a mondás is tartja: a kivétel csak a szabályt erősíti. Én magam ugyan nem viselem a Jegyet, de időnként segítem az ügyük előrehaladását. A családom befolyásos, közülük többen is fölesküdtek már a Nagyúrnak, én nem tettem meg, úgy döntöttem egy másik megoldást találok, ami inkább szolgálja az én, semmint mások érdekét. Nem választottam oldalt, a kettő között állok, a vékony határvonalon. Sokakkal ellentétben, legyen bármilyen csábító is mindaz, amit hirdetnek, nem hiszek teljes bizonyosággal a Nagyúr győzelmében. Egy olyan rendszert vetít előre minden tette és parancsa, ami nem működőképes. A mostani rendszer sem tökéletes, de működik.
-Tehát élve elégette őket … kegyetlen. – nem éreztettem semmiféle empátiát, vagy megértést, ahogy kiejtettem a szavakat. – De ezt a Nagyúr fanatikusai értékelik, nemde? – volt már jó néhány halálfalóval dolgom. Elkaptam őket, vagy véget vetettem az életüknek, mielőtt beszélhettek volna. Futni hagytam őket, elintéztem, hogy kiszabadulhassanak … a Minisztérium bízik a lojalitásomban, míg a családomon keresztül a Nagyúr kéréseinek is olykor eleget kell tennem. Ez csak úgy működik, ha eredményeket produkálok, ha el is engedek valakit, kell egy másik, akit felmutathatok helyette.
-Minden bizonnyal. – bólintottam a szavaira, nem foglalkozva a maró gúnnyal, ami áthatotta őket. A kétségbeesett ember jellemzői ezek. Mikor nem marad más a kezében, gúnnyal igyekszik temetni a másikat. Én azonban túlzottan is régóta csinálom ezt, hogy magamra vegyem egy kétségbeesett ember át nem gondolt szavait.
Egy biccentéssel nyugtázom a szavait. Nem ismerem személyesen Dumbledore-t, de amit hallottam róla, abból nem következik az, hogy … csak úgy megbízna egy halálfalóban, aki azt bizonygatja, hogy megbánta a tetteit. Egy halálfalóban, aki aurornak készült, és végül mégis a másik oldalon kötött ki. Egyetlen épeszű ember sem bízna meg benne, hacsak … fel nem használja.
-A démonokat nem legyőzni kell, Ms. Allegra. Együtt élni velük. – felelem rideg nyugalommal. A félelem viszi rá az embereket a rossz döntésekre. A félelem és a meggyőződés. Minden ember fél, titkolhatja bármilyen jól, a tény attól még tény marad. Azonban az ember ahelyett, hogy fut előle, választhatja azt is, hogy megtűri és elfogadja azt, hogy … retteg. Minél közelebb van hozzánk az, amit félünk, annál előbb szokunk hozzá.
Meglepetten döntöm oldalra a fejemet, ahogy felnevet. A reakciója egyáltalán nem tetszik, de nem akasztom meg, kíváncsi vagyok, hogy hova fut ki a mondandója. Amatőr hiba megakasztani egy embert, miközben magyarázkodik. Időt adni neki, hogy gondolkodjon. Egyszerűbb, ha hagyja az ember, hogy a saját szavaira és gondolataira építkezzen a másik.
Némán figyelem, ahogy feláll és a tulajdon szavaival egyre inkább felhergeli magát. Azonban a fenyegetését hallva egy halovány mosoly suhan át az arcomon, de nem szólalok meg, míg végül újra helyet nem foglal. Néhány pillanatig még elidőzik rajta a tekintetem, mielőtt ellépnék a helyemről, és mellé sétálnék. Kissé talán kényelmetlennek érezheti a közelségem, habár tisztes távolság van köztünk, ahogy nekidőlök az asztalnak.
-Ms. Allegra … -  halkan, szinte suttogtam a nevét, ahogy oldalra pillantottam, hogy felvegyük a szemkontaktust. - … ne játssza kérem az ostobát! Ha mégis szeretne vakon ragaszkodni ehhez, ne fenyegetőzzön, hitelét vesztik így a szavai. Nincs abban a helyzetben. – továbbra is halkan beszéltem, nem emeltem fel a hangom, nem léptem fel támadólag. – Mindketten jól tudjuk, hogy a Nagyúr megtéveszthető. – ő is megtévesztette, és én is megtévesztem. A befolyásos minisztériumi alkalmazottak között vagyok, akikről úgy gondolják, hogy az ügyüket segítik. Értékes vagyok számukra, akárcsak a Minisztréiumnak. – Ön már megtette. Nem kérek öntől mást, csak ugyanezt. – feleltem egyszerűen, ahogy megvontam a vállamat. Senki sem tévedhetetlen, a Sötét Nagyúr sem. Ha az lenne, réges-régen egy sírban feküdnék, ahelyett, hogy egyre feljebb jutok a ranglétrán. – Ugyanazt, amit Dumbledore is. – teszem hozzá, vékony mosolyra húzva a szám. Tagadhat és megjátszhatja magát, de a jelek árulkodnak, a tagadás pedig egy ponton túl nem segít.
-Végletekben gondolkodik. – csóválom meg a fejemet, ahogy ellököm magam az asztaltól és visszasétálok a székemhez. – Úgy gondolom több, mint nagylelkű voltam önnel szemben, Ms. Allegra. Feloldozást kínáltam magának, cserébe a szolgálataiért. – miközben beszéltem, összegyűjtöttem az asztalon lévő papírokat és elrendeztem őket. – Nincs szükségem olyan emberre, akinek nem tudom hasznát venni. Aki nem bízik saját magában, és üres fenyegetésekkel mutatkozna erősnek. – csak egyszer pillantok fel rá, miközben az iratokat visszapakolom a táskába, amikből előkerültek.
-Huszonnégy órát kap tőlem, hogy megbeszélje ezt Dumbledore-ral. – ráemelem a tekintetem. – Ön auror volt, gondolom tisztában van azzal, hogy Dumbledore-nak nincs jogosultsága, hogy fontos információkat hallgasson el a Minisztérium elől a Sötét Nagyúr ügyében. Ahogy további kellemetlen kérdésekhez vezethet az is, hogy miért alkalmaz egy halálfalót, aki az imént vallott több mugli élve elégetéséről. Bizonyára tudja, hogy ezek milyen eljárást és következményeket vonnak maguk után. Vitassa meg vele, hogy ér-e számára annyit az informátora, hogy bevonjon engem. – nem azt kértem tőle, hogy titkolózzon Dumbledore előtt és a Sötét Nagyúr előtt arról, hogy információkat oszt meg velem. Arra kértem, hogy a Sötét Nagyúr előtt titkolózzon, és hogy Dumbledore vonjon be, illetve magyarázza meg, hogy miért tart vissza információkat a Minisztérium elől. Mint mondtam, nem a Minisztérium nevében ajánlottam fel neki a lehetőséget.
-Amennyiben nem kapok választ az elkövetkezendő huszonnégy órában, vagy önként fárad be, hogy kihallgathassam, vagy én jövök el Önért. – a többit pedig kitalálhatja már magától is. Beidézik tárgyalásra, ahol már azelőtt elítélik, hogy belépne a terembe. Dumbledore kellemetlen és kényes kérdések kereszttűzében találja majd magát, aminek könnyen lehet a vége az, hogy elmozdítják őt a Roxfort éléről. – Bízom benne, hogy az igazgató úrral képesek lesznek helyesen mérlegelni a helyzetet és jó döntést hozni. – biccentettem, ahogy felemeltem a táskámat és elindultam az ajtó felé. – Örültem a találkozásnak, Ms. Allegra! További kellemes napot! – pillantottam hátra búcsúzóul, mielőtt kiléptem volna a szobából és elindultam volna a kijárat felé.