Azkaban. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy kicsit sem borsódzik a hátam ettől a helytől. Nem is magától a helytől, sokkal inkább azoktól, akik vigyázzák. Nem hinném, hogy ezzel egyedül vagyok. Meglepne, ha valaki pont miattuk szeretne annyira itt lenni. Én is csak azért vagyok itt, mert muszáj, egyébként jobb szeretem elkerülni ezt a helyet. Ennek persze nem engedem, hogy nyomát lássák rajtam, de jobban fogom érezni magam, ha már messze járok innen. Addig azonban kénytelen vagyok elvégezni a feladatot, amivel megtaláltak, miután más aurorok kihúzták magukat a feladat alól. Nem meglepő, ugyanakkor számomra roppant kellemetlen. Terveim voltak mára. Nem ez volt az első kihallgatásom. Már jó néhányan túl vagyok, de soha nem szerettem igazán. A megkeresés és az elfogás része volt az ennek a munkának, amiben tényleg örömet is leltem. Miután behoztam őket, általában csak emberi roncsok fogadtak, mikor a kihallgatóba léptem. Néhányan képesek mindent megtenni, bármit a szájukra venni csak azért, hogy ne kerüljenek ide. Ez persze érthető, része az emberi természetnek, ugyanakkor újra és újra végighallgatni mindezt… fárasztó. A Redbridge-i rém. Az ideutam alatt átnéztem az aktákat, amiket kézhez kaptam, hogy tudjam pontosan mit is vállaltam át kényszerből. Szép számmal akadtak akták. Nem volt ismeretlen számomra az ügy, a minisztériumi ”művének” én magam is szemtanúja voltam. Sok mindenre számítottam, mikor munkába mentem, de arra nem, hogy három holttest fog majd fogadni. A gondolataimból az ajtó már-már fülsértő nyikorgása az, ami felriaszt. Kíváncsian pillantok fel, ahogy meglátom a kihallgatóba belépő férfit. Elég fiatal volt, hogy akár a gyerek szót is bátran használjam rá, de, aki elkövette mindazt, amit tudtam eddig, és amit hozzáolvastam, azt nem valami könnyű ezzel a jelzővel illetni. Éppen ezért nem is tettem meg. Okkal van itt. Okkal tette mindazt, amit tett. Nem tartoztam azok közé, akik mindezért egyből elítélték. A gyilkossághoz is kell bátorság, a folyamatos megismétléséhez pedig még több. Annak ellenére, hogy a társadalom elítéli mindazt, amit tett, a többségnél rátermettebb lehet. -Mr. Selwyn. – a hangom kimért volt, mikor köszöntöttem. -Foglaljon helyet! – pillantottam a velem szemben lévő székre, és megvártam, amíg kényelembe helyezte magát. – A nevem Rowan McAleese, én fogom ma kihallgatni. – akad néhány tisztázatlan és lezáratlan ügy, ami hozzákapcsolódik, úgy gondolták most, hogy elkapták, jobb, ha ezeknek a végére is pontot tesznek. – Szép kis bűnlajstromot tudhat magáénak. – mondtam, miközben az aktákba lapoztam, majd becsukva azokat félretoltam a mappákat. -A Redbridge-i rém. Így hívják magát. Hogy tetszik? – pillantottam rá kíváncsian, hátra dőlve a kényelmetlen székben. Meglepne, ha nem tetszene neki a mások által ráaggatott becenév. Főleg úgy, hogy az eredeti neve igencsak.. nehézkesen megjegyezhető.
I solemnly swear
I am up to no good
Neoptolemus A. Selwyn
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Timur Simakov
»
»Pént. 10 Márc. - 21:54
Neoptolemus Selwyn & Rowan McAleese
Vajon a szörnyek csinálnak háborút, vagy a háborúk készítenek szörnyeket?
1977. szeptember, Azkaban
Világéletemben olyan hatással voltam az emberekre, hogy többet és többet akarjanak belőlem, minél közelebbinek érezzék magukat hozzám, s minél inkább többet fedtem fel magamból, vagy a húsálarcból, amit viselek, annál nagyobb obszesszióval követik azt a kispolgári, közönséges, leláncolt elméjükkel fel nem fogható lényt, ami engem önmagammá tesz. Éppen csak a körülmények nem maradnak konstansak, végeredményben azonban mindenki csak egy kóstolót, egy szeletet szeretne belőlem, mert nem vagyok számukra több, mint egy név, egy fogalom, egy tárgy, amit csak úgy magukévá tehetnek, mint holmi ereklyevadászok, s mesélhetik majd félve, de büszkén unokáiknak, megremegő ajkakkal rebesgetve a rám aggatott jelzőt: a redbrige-i rém. Nem ez életem legszebb szülinapja, már ha sikeresen számolom a napokat egyáltalán azokkal a falba vájt jelzésekkel, amikkel emlékezni próbálsz. Nem én vagyok az egyetlen rab, aki ezzel próbálkozik, velük ellentétben én azonban nem veszítettem el a józan eszem, hiszen viszonylag hamar rájöttem arra, hogy animágus alakommal kellőképpen védeni tudom magam a dementorok kisugárzása elől, a kellemetlen, romantikus találkozóink időintervallumát pedig kellőképp lekorlátozhatom annyira, amennyire feltétlenül szükséges. A dementorok ugyan vakok, de viszonylag gyakran kapok látogatókat a Minisztérium kiéhezett aurorjaitól, a vérszemet kapott Barty Crouch sr. jóvoltából, aki szerintem annyira belém van esve megszállottságából ítélve, hogy elkapásom után még az azkabani portrémat is kirakhatta a nappalija falára. Éppen csak akkor öltöm fel emberhús alakomat, amikor már feltétlenül szükség van rá, hiszen emberekkel fogok találkozni – ez az egyetlen titkom az, ami megmentett eddig a teljes tébolyodottságtól, és hogy ne akarjam felvágni az ereimet ebben az intézményben, vagy minek is nevezik. A tüdőmet máris megtölti a már annyira jól ismert hidegség, mintha egy befagyott vizű tó mélyére rekednék, és ott, a víz alatt próbálnék meg nehezen levegő után kapkodni, mindezt hasztalanul, mikor azonban a kezeimet bilincsbe verő bűbájjal ellátva betoloncolnak a kihallgató terembe, egyedül arcom sápadtsága árulkodik kellemetlen intermezzómmal vak kísérőimmel. Rowan maga nem ismert, milyen voltam alig egy hónappal ezelőtt, bár minden bizonnyal a vaskos aktám, és a Próféta újságcikkei elegendő bepillantást nyújthattak abba, letartóztatásom előtt milyen lehettem. A fényképekhez képest már most, egy hónap elteltével is soványabb vagyok, egy-egy bordám már egészen bőrömnek feszül, megfehérült arcom pedig valamivel keskenyebb, mint addig, tartásom pedig éppoly görnyedt, mint azoknak, akik elég magasra nyúlnak ahhoz, hogy kényelmesen sehol se érezzék magukat, és ezért mindig hajolniuk kell. Ábrázatom azonban ugyanolyan szenvtelen, és ugyanazt a megbánástól, félelemtől és kétségbeeséstől mentes csillogást sugározzák íriszeim, amik valahogyan két lépésnyi távolságtartásra ösztönzik az embert. A testem talán képesek lehetnek eltiporni, de szellemem és elmém még mindig ugyanolyan ép. Ez pedig egy olyan fegyvertény, amivel eddig egyetlen, kihallgatásomra érkezett auror sem volt képes megbirkózni. Leszegett fejemet megemelem, hogy végigmérjem az asztalnál ülő aurort. Nem ismerős, a neve pedig legfeljebb annyira fontos, amennyire az udvariassági formulák ebben a nyers teremben. Még mindig falfehér vagyok a dementorok miatti kényszerű randevútól, de észrevettem, hogy az általában segít, ha sikerül tudatosítanom magamban, hogy már nem árthatnak nekem. Minden csak kellő elhatározás kérdése, ezáltal képes az ember saját korlátai felé kerekedni. - Üdvözletem, Mr. McAleese. – kezeim gátolnak kissé mozgásomban, a bűbáj a protokoll leírás szerint a kihallgatót kívánja megvédeni az esetleges támadásoktól. Na nem mintha a kiszipolyozott, emberi roncsok bármi fenyegetést jelentenének pálca nélkül egy felfegyverzett aurorral szemben, de akinek nincs már többé veszítenivalója, az meglepő dolgokra képes. Persze nyilvánvaló, hogy igazi célja nem más, mint a megaláztatás. Mozgásod korlátozásával bizonyítják önmaguknak, hogy elkaptak valakit, elkaptak valaki veszélyeset, ők megtették, ami szükséges a társadalom megvédése érdekében. Kétségeim sincsenek felőle, hogy a társadalom számára a magamfajták veszélyt jelentenek, az alkaromon tündöklő, Sötét Jegy még töredékét sem árulja el annak, amire képes vagyok, de az Azkaban java részét egyszeri bűnelkövetők, csempészek, tolvajok, gondatlanok, és a hasonló csőcselék teszik ki. - Köszönöm. – biccentek egyet, mintha éppen csak bókolt volna a bűnlajstromom mértékének említésével. A szék, amit felkínált, szinte luxusnak számít a magáncellámhoz képest, amit azután adtak ki számomra, hogy észrevették, nem jó ötlet engem másokkal közös térbe helyezni. Nincs semmi megbánásom, teljesen megérte azokért a reakciókért Friedrich méltán híres festményét, a Vándor a ködfelleg felett-et megvalósítani abból a testből. Sajnálatos, igazán sajnálatos, hogy pont a dementorok nem fogják értékelni soha. - Lehettek volna kicsit kreatívabbak. Az újságíróknak nyilván a hatásvadászat volt a céljuk, de igazán megerőltethették volna magukat kicsit jobban. – válaszolok teljes természetességgel kérdésére. Arcom még mindig sápadt kissé, de kezdem visszanyerni eredeti színemet, ahogyan az auror egyszerű, jeget törő kérdéseire válaszolok. Kevés a szórakozásom mostanság, leveleket pedig nyilván nem írhatok testvéreimnek, így marad ez. Mulattat a különböző, kihallgatásomra küldött aurorok reakciója. Eddig egy sem volt közülük, akik még egyszer vállaltak volna. - Hallgatom, McAleese, mivel fog próbálkozni? Óh, várjon, máris kitalálom! – hátradőlök a széken, szinte pedig nem is pislogok, miután felveszem a szemkontaktust az aurorral. Nem félek mások szemébe nézni. Különben a kedvenc játékom kezdődik, hiszen remek szórakozás megpróbálni kitalálni, mivel is próbálnak hatni rám. - Magának eszébe nem jutott úgy viselkedni velem, ahogyan Barty Crouch sr. szerint megérdemelném, minden bizonnyal alaposan elolvasta azokat a vaskos aktákat is. Nem próbál meg a családtagjaim kínzásával, kihallgatásával, és rossz sorsával zsarolni, törvényes vagy törvénytelen módon egyaránt, azt pedig már tudja, hogy nem sok dolog van, amivel hatni lehet valakire, aki előbb vagy utóbb úgyis a dementorcsók sorsára jut. Ezért inkább az egómra próbál hatni, és hízeleg. Nagyon ügyes! Nem mondom, hogy nem imponáló. – remélem, a kis monológom után köpni-nyelni nem tud. A szellemileg leszedált raboktól ilyenfajta viselkedést még nem igazán tapasztalhatott. Tudatni akarom vele, hogy hiába van ő jobb helyzetben, még mindig én irányítok. - Talán még csokival is megkínál? – folytatom ugyanazzal a szenvtelenséggel hangomban, mintha csak valami leckét mondtam volna fel az imént a hírhedten unalmasnak vélt mágiatörténetre.
Nem különösebben lep meg, hogy milyen leharcolt állapotban van. Ez Azkaban, nem épp arról híres a hely, hogy olyan jól tartaná az ittenieket. Amire persze nincs is szükség. A csőcseléket zárják ide, akadnak köztük ugyan kivételes személyek is, de ez már részletkérdés. Hogy együtt érzek-e velük? Nem. Nem ismerem egyiküket sem különösebben jól, ha mégis így volna, akkor sem hatna meg jelenlegi helyzetük. Nem szeretek szorosabb kapcsolatokat kialakítani, éppen ezért a kapcsolati hálómat igyekeztem mindig is úgy kialakítani, hogy az érdekeimet szolgálja. -Az eladási számok alapján jó munkát végeztek. Híres lett. Már annak, aki olvassa ezt a szennylapot. – válaszoltam jeges közönnyel. Az egyszerű ember persze elhiszi, amit olvas. Ugyanakkor ezek az újságok a Minisztériumhoz tartoznak, éppen ezért az van bennük, amit elakarnak hitetni az emberekkel. Nekem mélyebb belelátásom van a dolgokban, mintsem ezekből tájékozódjak, de tény, hogy igen sokan veszik továbbra is a lapokat. Ez is egy módja a látszat fenntartásának. Mintha nem is lenne olyan nagy a gond, amekkora valójában. – Kár, hogy tiszavirág életű ez az ismeretség. – tekintve, hogy elkapták, és hogy innen kijutni sem éppen a világ legegyszerűbb dolga. Egy ideig az emberek emlegetni fogják, ha nincs nagyobb hír, előfogják ezt újra venni, de egy idő után már senkit nem fog érdekelni. Sem ő, sem az, amit tett. Az ember már csak ilyen, arra figyel oda, ami aktuális. -Mr. McAleese. – szólok közbe, mielőtt még elkezdhetné fejtegetni a dolgot. A szemkontaktust tartom, nem esik különösebben nehezemre, hogy mások szemébe nézzek. Ezt egy időben a feletteseim a tiszteletlenség számlájára írták, mostanra azonban inkább vált az egyik ismertetőjelemmé. A karrierem példás volt ezidáig is, sokan próbáltak lehúzni, sikertelenül. Ez az átka annak, ha az ember sikeres. Figyelmesen hallgatom, ahogy beszél. Tisztában voltam az aktákból az eddig történtetekkel, nagyjából. Nyilván van, amit nem lehet leírni egy hivatalos jelentésben, de tekintve, hogy ez a munkám és én sem tartozom azon személyek közé, akik félnének átlépni a bizonyos határt, pontosan tudom, hogy miféle bánásmódot kapnak a hozzá hasonlók. Crouch-ról pedig nyílt titok volt, hogy nem a ”nyugodt kihallgatások” híve. Nem ítéltem el a módszereimet, időnként én magam is éltem velük. Úgy gondolom, hogy amennyiben egy módszer használ, ostobaság elítélni. -Hidegen hagyj a családja, Mr. Selwyn. – válaszoltam, nem foglalkozva a kérdésével. – Mr. Crouch majd a legjobb belátása szerint jár el velük kapcsolatban. – mindketten jól tudtuk, hogy ez mit is jelent pontosan, felesleges is volt túlragozni. – Rengeteg dolog van, amivel hatni lehet a halálraítéltre. – kissé előre dőltem, összekulcsolva a kezemet az asztalon. – A dementorok… pillantottam néhány pillanatra az ajtónál lebegő sötét, rongyos alakokra. … lehetne rosszabb is. – mindig lehet rosszabb. Persze, az itteniek ezt nehezen hiszik el, de ettől függetlenül még így van. A kínzás bár vezethet eredményre, hisz mindenki megtörik egyszer, nem elég alapos. Hiszen az ember egy ponton túl bármit bevallana, hogy véget érjen a szenvedése. -A munkatársaim kihallgatták a tanárait és néhány háztársát is. Az eredményei alapján szinte akárhol elhelyezkedhetett volna. – mondtam, ahogy magamhoz vettem néhány papírt az aktákból. – ”Rendkívüli tehetségnek” írták le magát, akinek a viselkedése követendő példa volt mások számára. – ehhez hasonló dolgokkal vannak tele a kihallgatások szövegei. – Ironikus, hogy pont egy muglimészárlás miatt kapták el. – pillantottam fel rá, letéve a papírokat. – Hova lett az alapossága? Az előrelátás, a … művésziesség? – nem én vezettem a nyomozást, így nyilvánvalóan nem tudok annyit az ügyről, de nem kell túl tapasztaltnak lenni, hogy ezen megakadjon az ember szeme. – Egy mészárlás az eddigiek után igencsak kilóg a sorból. – sorozatgyilkos révén nem éppen egy mészárlás az, ami számára a legtesthezállóbb. – Miért váltott? – pillantottam rá érdeklődőn, majd elé csúsztattam a képeket. A mészárlásról készülteket, és az előtte elkövetett gyilkosságokéit. Hadd nosztalgiázzon egy kicsit.
I solemnly swear
I am up to no good
Neoptolemus A. Selwyn
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Timur Simakov
»
»Szomb. 11 Márc. - 18:15
Neoptolemus Selwyn & Rowan McAleese
Vajon a szörnyek csinálnak háborút, vagy a háborúk készítenek szörnyeket?
1977. szeptember, Azkaban
Valamit minden bizonnyal kiválthattam belőle, hiszen csak a rövid monológomra volt szükség, hogy elvegye tőlem azt, amiről addig úgy gondoltam, ajándék. Az emberek, főként családom, régi tanáraim és barátaim szerény embernek ismernek, aki valahogy megúszta azt, ami jellemző mindazokra a hozzám hasonló, kiváló családból származó elsőszülöttekre igaz. Hiába kaptam meg mindent, amit óhajtottam, és még azt is, amit nem, nem szálltam el magamtól, nem akartam többet és többet birtokolni mindazokból az anyagi javakból, amik másokat boldoggá tesznek, és nem felejtettem el tisztelettel bánni embertársaimmal, függetlenül attól, a nem is olyan képzeletbeli ranglistán hol állnak hozzám képest. Viselkedésem legapróbb mozzanatai is elemei annak az álarcnak, amit kénytelen voltam viselni, hogy környezetem elvárásait kielégítsem. S ó, elképzelésük nincs, mekkora erőfeszítéssel jár nap nap után úgy felébredni, hogy úgy érzed, ismét nem a saját bőrödben keltél, és újra azt a szerepet kell játszanod, ami annyira távol áll tőled. Mégis, ha valami megdobogtatja szívem, az nem más, mint a természetes egom, ami sikereimre, és ezek hírére kíváncsian dugja ki fejét a homokból, hogy egy-egy kósza pillantással elfogjon valamit azokból a reakciókból, amit tetteim kiváltnak. Amikor pedig a szörnyeteg visszaölti emberi húsmaszkját, hosszasan csámcsog és táplálkozik ebből a mámorból, felidézve minden arcot, minden szót, minden elkapott mondatot, melyet mintha dicséretként venne. Mindenkinek van egy gyengéje, ebben az értelemben pedig én is csak közönséges, gyarló embernek tartom magam, hiszen az egom az, ami végső soron idejuttatott. Az egom diktálta, hogy valljam magaménak azt a mészárlást, amihez közöm aligha volt. Végsősoron az egom az, ami egyszer a halálomat fogja okozni. Nem félek ennek tényétől, Aurora megjósolta nekem, amikor még nagyon fiatalok voltunk, mostanság pedig elég sok időm volt az életemen gondolkozni, hogy átértékeljem az akkor mondott szavait. - Ne próbálja meg magát a pórnép felé állítani azáltal, hogy Nagy Britannia legolvasottabb lapját ilyen jelzőkkel illeti. – hangomból hiányzik az a fajta affektálás, ami mindeddig olyannyira jellemző volt rá, ám éppen ez az, ami jelenleg a tőlem megszokott színpadiasságot kölcsönzi nekem, mintha most is egy tömegnyi embernek tartanék előadást egy amfiteátrum közepén. - Maga sem lesz több és jobb a többi embernél, csak mert intelligenciáját fitogtatva a Próféta fölé emeli magát. Akinek annyi esze van, hogy képes rájönni arra, Nálam hatást érhet el azzal, ha először egomat simogatja, majd mindezt elveszi tőlem, hogy felbosszantson, nem engedheti meg magának, hogy olyan amatőr hibát kövessen el, mint egy közönséges napilap és újságíróinak alábecsülése, Mr. McAleese. – hidegen, érzéketlenül szelik át szavaim a köztünk lévő levegőt, mégis, szemeimből hiányzik az az üresség és lelketlenség, ami azokra jellemző, akiket eddig kihallgatott. Tényleg olyan érzésem van tőle, mintha először egy nyalókával próbálta volna magához édesgetni gyermeki énemet, hogy végül megfossza őt ettől. Mégis, bár szavaimmal tényként közlöm a helyzetet, nem vagyok hajlandó látható jelét adni annak, hogy feldühített. Megbirkózom a kísértéssel, hogy elmosolyodjak, amikor a dementorokkal fenyeget. Nem tudhat arról, hogy én már rég alábecsültem az Azkaban képességeit, hiszen még mindig nem tűnt fel senkinek, hogy nem olyan formában vagyok a cellámban, ahogyan odaraktak. Nem hiányzik nekem az viszont, hogy még többet szigorítsanak ellenőrzésemen, így ebben az esetben kénytelen vagyok helyet hajtani fenyegetése előtt, még ha olyan komolyan is veszem, mintha egy bohóc figyelmeztetne hangos dudájának megnyomásával. Addig tudom húzni a saját időm, amíg érdekes vagyok nekik, és hasznos információkat birtoklok, még sem fedek fel belőlük semmit, éppen csak meghintem előttük annak szelét, hogy tárgyalóképes is lehetek, ha akarok. A dementorcsók ellen talán már animágus formám sem védhet meg. Így a tőlem telhető legbűnbánóbb, legszomorúbb, leginkább dementoroktól rettegő ábrázatommal sandítok az ajtó felé a lebegő, köpenyes alakokra, s leszegett fejjel, fülemet-farkamat behúzva fordulok vissza tárgyalópartnerem felé. Hadd higgye csak, hogy átvette a gyeplőt. A kérdéseket nekem szegezi, alkotásaimról pedig kirak elém néhány képet az asztalra. Nosztalgikus élménnyel hajolok az asztal felé, az ölemben nyugtatva bűbájjal összebilincselt kezeimet. Próbálom azt a látszatot kelteni, csak a puszta kíváncsiság, unalom és emlékfelidézés motivál, szemeim azonban a redbridge-i gyilkosságok fényképét pásztázzák a leginkább. Újra és újra visszaugrik a tekintetem a többitől láthatóan, s hozzáértők számára egyértelműen más gyilkosságok képéhez. Annyi információm van a mészárlásról, amit elfogásomkor, valamint kihallgatásaim közben közöltek velem, fényképet azonban nem láttam róla. Ahhoz persze kétség sem fér, hogy a gyilkosunk, az igazi gyilkosunk alapos munkát végzett. A több tucatnyi, mugli holttest közül egyetlen sincs, amit egy darabban látnál, de olyan sem, amit akár teljes biztonsággal össze tudnál állítani a saját részeiből. Nincs kétségem afelől, hogy mások is kegyetlennek, brutálisnak gondolnák az én alkotásaimat, mégis, azokból nem hiányzik a finomság, a művésziesség, az alaposság… Tudja. Dobban meg a szívem hevesen, mialatt hallgatom. Tudja, de legalábbis sejti, hogy nincs közöm ehhez az undorító mészárláshoz. De nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy ez kiderüljön. Bizonyára ebben az első vagyok az Azkaban történelmében. Az egyetlen, aki bűnösségét akarja bizonyítani. - Nevezzük „apró” botlásnak. Elfuserált kísérlet, a legjobbakkal is előfordul. A legjobb festők és zeneszerzők is elkövetnek hibákat egy-egy mesterművük után. De ez miért olyan érdekes most? – vonom fel szemöldököm, mialatt szórakozottan a kezembe veszem a Redbridge-ben történt gyilkosságok egyik fényképét. Ez egy tömegmészárlás, nekik egy tömeggyilkost kellett volna keresniük, de engem kaptak helyette. Még az arcokról is hiányzik az a rengeteg, már-már barokkos arckifejezés, amivel hatást próbálok elérni csodálóimban. - Az pedig nem látom, hogy jön a tetteimhez, hogy a régi tanáraim és évfolyamtársaim miként ismertek. Az emberek hamis szemeken át szemlélik a világot, Mr. McAleese, és fals tükrön keresztül vizsgálják önmagukat. Ezért nem képesek felülkerekedni saját magukon, és azt hiszik, az egyszerű, unalmas, kispolgári lét majd boldoggá teszi őket. Tudja, atyám is így hitte. – visszadőlök a széken, mely szinte trónnak hat a cellám után, és szórakozottan vizsgálom a képet. - A művészet azonban megváltoztatja az embereket. Az emberek pedig a világot, Mr. McAleese. Maguk azt hiszik, bezártak, és fogoly vagyok egy koszos cellában, én azonban azt látom, szabad vagyok. De nem várom el, hogy megértse. – forgatom a képet a szemem előtt, hogy alaposabban megnézhessek valamit, ami valaha egy emberhez tartozott. Az undor vagy a döbbenet bárminemű kifejezése teljesen hiányzik arcomról. Ezek csak testek, semmi több.
Mutatóujjammal a halántékom dörzsölöm, miközben hallgatom őt és a ”szidást”, amit kapok tőle. Ahogy végez, nem szólalok meg egyből, hagyom, hogy pár pillanatnyi néma csend ereszkedjen a szobára. Némán, de kíváncsian figyelem őt, majd egy halvány, rövidéletű mosolyra görbül a szám. -Ne idegeskedjen. – habár nem idegeskedett. A szavak azonban árulkodók, hiába nem mutat semmit az arc. – Nem becsülöm alá sem az újságot, sem az íróit, Mr. Selwyn. – csóváltam meg a fejemet lassan, továbbra is higgadtan beszélve. – Egy olyan okos fiatalember előtt, mint maga, nyilvánvalóan nem titok, hogy mit képvisel egy neves újság a vészterhes időkben. – olvastam az aktáit, nem lehet tőle elvitatni, hogy van esze. – Ön olvassa. Mi pedig eldöntjük, hogy mit olvas. Függetlenül a cikk írójától. – lehet akármilyen tehetséges az újságíró, végül az fog a lapba kerülni, aminek zöld utat adnak. Manapság pedig kevés az igaz dolog benne. Az embernek biztonságban kell magát éreznie. Ha kiderülne a teljes igazság, az könnyen káoszba torkollana. – Mr. Selwyn, nem azért vagyok itt, hogy megtörjem. Felesleges ugyanazokat a köröket lejátszania velem, mint az előttem lévőkkel. Hacsak nem szeretné, hogy gyakran látogassam meg. – ezalatt nem értek semmiféle kínzást, sokkal inkább ehhez hasonló… beszélgetéseket. Na meg, vannak más módok is, hogy elérjük, amit akarjunk. Nem kell hozzá megkínozni. Még csak dementorok sem kellenek. Kíváncsian figyelem, ahogy a képeket nézi. Különösképpen a mészárlásét. Érdekes. Ez a munkája az, amire a legkevésbé kéne büszke legyen, hiszen nem csak méltatlan volt hozzá, de ide is került miatta. Mégis, úgy nézi, mintha csak… most látná először. Több sebből is vérzik az egész. Persze, ez csak sejtés még. Bizonyítani meg inkább csak magamnak akarnám, semmint a nyilvánosságnak. Mit érdekel engem, hogy olyan dolog miatt van itt, amit nem követett el? Mit érdekel egyáltalán, hogy itt van? -Megmagyaráz néhány dolgot. – vontam meg a vállam, mintha csak elkönyvelném jelentéktelen apróságnak. Valójában az is volt. Számomra. Nem ismertem őt, nem áll érdekemben kijuttatni és itt tartani sem. Majd megteszi Mr. Crouch, elvégre övé az érdem, hogy most itt van. Akár a jó bűntény miatt kapta el, akár nem. -Milyen kedves. – már-már gúnyosnak hathatna a mosolyom, ha nem mellőznék mindenfajta érzelmet. A megértése egyike azon dolgoknak, amik nem különösebben hoznak lázba. – Biztosan büszke volt önre, mikor megbélyegezte magát. – pillantottam magyarázatul a kezére, ahol a Sötét Jegy díszelgett. Nem vagyok elkötelezett híve a Sötét Nagyúrnak, vannak dolgok, amikben osztom a nézeteit, vannak dolgok, amikben nem. Azonban soha nem sütném magamra a jelét. A családom által kapcsolatban vagyok jó pár halálfalóval, szívességet tesznek, amit én viszonzok. De elkerülöm, hogy kapcsolatba hozhassanak velük. – Ismeri a mondást: „túl szép, hogy igaz legyen” – célzok itt rá, és mind arra, amit az aktákból olvastam. – Egy Roxforthoz hasonló intézetben azonban ezt megbecsülik. Ahelyett, hogy kérdéseket tennének fel, hamis válaszokkal nyugtatják meg magukat. Meglepődtek, mikor megtudták, hogy miket tett. Pedig végig a szemük előtt volt, csak nem akarták látni. – nem mondanám, hogy tipikus eset. A sorozatgyilkosok eltérők, nemcsak módszereikben, hanem indíttatásukban is. Azonban egy pszichopatára illik mindaz, ami az aktákban van. Sokféle pszichopata van. Ez alapvetően nem jelent rosszat. – A családja büszke a származására, nagy elvárásaik voltak magával szemben. – ugyan sok minden nincs a családi hátteréről, de a neve és az iskolai teljesítménye alapján ezt nem túlságosan nehéz kikövetkeztetni. – Mikor döntötte el, hogy halálfalónak áll? Az első műve előtt, vagy után? – lényegében azt kérdem, hogy a családja vagy ő választotta ezt az utat. Nem, mintha a kettő nem jelenthetné akár ugyanazt is. Esetemben is kis híján így történt. Azonban szerencsére a családomtól függetlenül sikerült kialakítanom a saját értékrendszerem. Sok dologban megegyezik az övéjükkel, azonban a részletekben van a lényeg.
I solemnly swear
I am up to no good
Neoptolemus A. Selwyn
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Timur Simakov
»
»Vas. 12 Márc. - 10:37
Neoptolemus Selwyn & Rowan McAleese
Vajon a szörnyek csinálnak háborút, vagy a háborúk készítenek szörnyeket?
1977. szeptember, Azkaban
Nem vagyok ideges. Csattannék fel, arcizmaim azonban ugyanolyan merevek, és ugyanazzal a rezignált kifejezéssel hallgatom végig a nyilvánvaló igazságokat, amiket mond. Mi mindannyian csak apró, pici fogaskerekek vagyunk egy hatalmas, abszurd masinában. Egy szerkezet, amit mások társadalomnak neveznek. ÉBREDJETEK! Gyújtsatok tüzet, ami az eső alatt is ég, égessetek fel mindent, amire valójában nincs is szükségetek, lássátok az igazat, keressétek a valódi bölcsességet, nézzetek szembe a magatok okozta korlátokkal és zsákutcákkal! Ébredjetek! S fedjétek fel a misztériumokat, amikkel elfátylazzák előletek igazi valótokat. Mert az élet sokkal többől áll, mint fogaskerekekként működni ebben a szürreális gépben, amit nektek társadalomnak hazudtak. - Mégis rajtam múlik, mit hiszek el belőle. Mert az egyén maga kreálja azt a valóságot, amit hajlandó elfogadni. – már-már mosolynak is betudható, ahogyan a vékony ajkak megrezzennek, bepillantást nyújtva abba az illúzióba, amit az emberek látnak bennem. A báj, amit a félmosoly arcomra csal, felületes ugyan, de arra éppen elég, hogy megtévessze azokat, akik nem képesek a húsmaszkom mögé látni. Mégis, itt, az Azkaban kényelmében már-már eufórikus érzéssel tölt el, hogy nem kell feltétlenül, minden pillanatban úgy tennem, mintha én magam is a gépezet része volnék. Mintha csak nyaralni érkeztem volna. - Tudja, mit? Szeretném, ha gyakrabban látogatna. Tudja, azok ott… – bökök a fejemmel az ajtó előtt lebegő, fekete rémek felé - …nem igazán beszédes társaság. Ahogyan a többi rab se túl szórakoztató, ahogyan magzatpózba összekuporodva keseregnek a hibákon, amiket elkövettek. Nem mintha más foglyok közelébe engednének a múlt heti incidensem után. – célzok itt arra az esetre, amiről minden bizonnyal hallott már. Kirívó eset, a rabok többsége ugyanis, még ha agresszívek is, komolyan nem ártanak egymásnak, a dementorok ugyanis még ezt a motivációt is elveszik tőlük. A magánzárka viszont még mindig kevés ahhoz, hogy – McAleese szavaival élve – megtörjenek. Megtaláltam a kiskapukat, Isten vagyok ezen az istentelen helyen, idővel pedig megtalálom a módját annak, hogy meglépjem azt, amit lehetetlennek hazudnak. Pedig minden fejben dől el. Ha elhiszed, hogy az, akkor azzá is válik. Felettem azonban nincs hatalmuk ezeknek a korlátoknak. - Már a mélyen tisztelt kollégáinak is említettem, hogy sokat segítene unalmamon, ha vászont és ecsetet adnának a kezembe, de nem igazán voltak vevőek az ötletre. Legközelebb pedig hozza a húgaimat is! Gyalázatos, hogy testvéreim nélkül ünnepelhetem a születésnapom. – visszahajolok a vasasztal felé, hogy letegyem a mészárlás képét a többi közé, majd bilincsbe fogott kezeimet megemelem kissé, hogy magam is jól láthassam a Jegyet, amit több társammal együtt annyira büszkén viselek. Hazudik, aki azt állítja, nem ezt szokta szabadidejében babusgatni, csókolgatni. Ez a legnagyobb kegy, amivel a Nagyúr kitüntethet, én pedig kiérdemeltem ezt. - Nem mondom, nem voltak elragadtatva. Dora, tudja, az egyik testvérem, fogadta talán a legrosszabbul, amikor beavattam. Mindig is hajlamos volt feleslegesen aggódni, de még akkor sem fogadta el, mi vagyok, amikor a szeme elé tártam ezt a megjegyezném, roppant primitív szimbólumot. – egykedvűen nézegetem a többi képet, amik viszont kivétel nélkül valóban az én munkáim. Szinte az összes. Szinte. Másnak a terror és a brutalitás kapuja, számomra viszont mintha csak egy családi album lenne, amiben megszületendő gyermekeim babakori képeit nézegetném, első lépéseiket, sikereiket és csalódásaikat. Nem vagyok minden művemmel teljesen elégedett, főleg a kezdetlegesekkel, de mint minden tudományt és művészetet, így ezt is gyakorlás útján tökéletesíti az ember. - Az elvárásoknak aligha van közük ahhoz, hogy én mit akarok. A kirendelt protectoruk, aki hamis káprázatokkal próbált elbűvölni dementorcsók helyett életfogytig tartó, azkabani tartózkodással, maga erősködött, hogy legjobb lesz, ha vallok a családomról, mert akkor nem veszítem el azt, amivel Crouch sr. szerint nem rendelkezem. A lelkemmel. Atyámnak azonban vajmi kevés köze van hozzá, hogy mit csináltam. Erős komfort lenne, ha elmondhatnám, ő tett azzá a szörnyeteggé, aki vagyok, de nem lenne igaz. Hiába kutat, Mr. McAleese, nem tudok magyarázattal szolgálni, és magamnak sem vagyok képes elszámolni. Habár… – egy újabb fényképet veszek a kezembe, amin az első próbálkozásom szerepel. Tökéletlen munka, a milói Vénusz jelenleg ismert, megcsonkított szobrát másoltam le, karjait hanyagul a teste mellett felejtve. A vágások sem olyan tiszták, a kezem még nem volt biztos a pálca mozdításakor, de az arc épp olyan tökéletes, ahogyan a test és a keblek. Később mindezt megismételtem, amikor megpróbáltam reprodukálni, milyen kéztartása is lehetett a szobornak. Arra a művemre már valóban büszke vagyok. …amikor először találkoztam a Nagyúrral, éreztem magam igazán annak, ami vagyok. Ő felismerte bennem azt, amit addig kevesen, én pedig végre szabad lehettem. A legjobb orgazmussal is felért az a pillanat, amikor azt éreztem, végre látok, és végre látnak engem. Amikor pedig elkezdtem úgy cselekedni, ahogyan ő óhajtotta, életemben először vehettem le azt az emberruhát, amit ez a világ rám erőltetett, és nem próbált meg megmenteni attól, aminek valóban gondolom magam. A Nagyúrnak nem kellettek magyarázatok, neki nem kell az álarc, szavai azonban mélyen a bőröd alá hatolnak, és addig dolgoznak benned, míg magad is felébredsz. Mondja csak, Mr. McAleese, találkozott-e már valaha Vele? – a kezemben a képpel emelem ismét fejem, s pislogás nélkül, fanatikus tekintettel nézek rá az aurorra hosszas monológom után. Mert az auror sem más, mint egyike a közönségemnek abban a színházteremben, amiben egyedül én adok elő.
Sokkal nagyobb belelátásom van a dolgokba, mint sokaknak. Nem ülök ugyan egy asztalnál azokkal, akik a szabályokat hozzák, de elértem, hogy szükségük legyen rám. Hogy kikérjék a véleményem, hogy hozzám forduljanak, ha a biztos sikert szeretnék. Nem mindenki van ezzel így, de a sikeres embernek meg vannak a saját ellenfelei, ez a velejárója. -Fogjuk rá. – hagytam annyiban a dolgot egy halovány mosoly kíséretében. Kissé túlértékeli az egyén szerepét, de ez már nem az én gondom. A döntés szabadsága egy illúzió, rengeteg embernek van beleszólása, rengeteg minden befolyásolja. Az ember azt hiszi szabad, de ez csak nagyvonalakban igaz. Gyakran, a saját gondolataink, bármennyire is érezzük a sajátjainknak, valaki máséi. -Hízelgő. – dőltem hátra a székben. – De van fontosabb dolgom is, mint eljárni ide látogatóba. – nem az én ügyem, és nem is akarom, hogy az legyen. Hidegen hagy, hogy az előttem ülő alak holnap, egy hét, esetleg egy hónap múlva kapja-e meg a dementorcsókot. Az egyetlen oka annak, hogy itt vagyok mások félelme. Mr. Crouch nem ért rá, hogy találkozzon az egyik kedvencével, és mivel előttem mindenki más továbbadta az ügyet, végül én maradtam, mint egyetlen opció. – Szeretné újra más foglyok társaságát élvezni? – akár még el is intézhetném, ha szeretném. Én magam nem látok semmi kivetni valót benne. Aki itt van, előbb-utóbb meg fog halni, így-vagy úgy. Teljesen mindegy, ki végez majd vele. -Hanyadikat is? – kérdeztem futólag, majd egy pillanatra a kezére siklott a tekintetem, ahogy megemelte azt a szavaimra. Nincs igazán kézen fogható bizonyíték azzal kapcsolatban, hogy mennyire fanatikus, de a tény, hogy képes volt billogozni magát, ezt mutatja. A családomban többen is így tettek, az én karomon is szívesen látnák a Sötét Nagyúrhoz való lojalitásom minden kétséget kizáró jelét, de mindhiába. Nem vagyok elkötelezett híve, sem esküdt ellensége. A gondolat pedig, hogy a jelét viseljem, taszít. De maga minden bizonnyal büszkén viseli. – bólintottam a kezére pillantva. Megértem, hogy miért olyan vonzó sokak számára mindaz, amit a Sötét Nagyúr hirdet. Megértem, hogy miért vonzó a gondolat, hogy viseljék a jelét. Ugyanakkor, roppant mód ostoba dolognak tartom, hogy mindezt meg is tegyék. Az a jel nem segíti, csak hátráltatja őket. Kifejezéstelen arccal hallgatom, ahogy beszél és a korábbi felvetésem így már bizonyosságot is kap. A Roxfortot is éppen ezért tartják a veszélyes ideológiák melegágyának. A sok fiatal könnyen manipulálható, ha valakibe szeretnénk egyfajta… nézetet elültetni, nincs is rá alkalmasabb hely, mint egy oktatási intézmény. -Személyesen még nem. – sok mindenkin keresztül azonban igen. – Tehát, szörnyetegnek látja magát, Mr. Selwyn? – utaltam vissza korábbi szavaira, hiszen ő maga mondta, így. A „szörnyeteggé, ami vagyok”. Én erős költői túlzásnak találom ezt a jelzőt. – A Sötét Nagyúr gyilkosságokat óhajtott? – pillantottam a képekre, majd vissza rá. – Mr. Crouch meglepően sok energiát fordít magára. – amit ennek tükrében nem értek. Kétlem, hogy a Sötét Nagyúr emlékezne egyáltalán a nevére. Ha azt akarta, hogy öljön, aligha számít bármit is az ügyének egy feláldozható gyalogon kívül. Mr. Crouch mégis úgy kezeli az ügyet, mintha… létfontosságú volna. – Ön sorozatgyilkos, Mr. Selwyn. Ez lenne az, amivel segítené az ügyét? Az ügyet, amiben annyira hisz, hogy megbélyegezte magát érte? – aligha. Amennyiben a sejtésem igaz, és a mészárlásért valaki más a felelős, tulajdonképpen azért van itt, mert imponál a hazugság keltette hírnév. Mennyire elkötelezett hívő az, aki önös vágyait az ügye elé helyezi? – Börtönbe vonulni egy ilyen… ”apró botlásért”… – böktem a fejemmel a mészárlás képére. Ő maga jellemezte ily néven, nem is olyan régen. … miként hathat az Ő szemében? Mit gondol, ön fanatista, Mr. Selwyn? – döntöttem kíváncsian oldalra a fejem. Az már kiderült, hogy az ügy iránt nem. A személy iránt azonban… könnyen meglehet.
I solemnly swear
I am up to no good
Neoptolemus A. Selwyn
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Timur Simakov
»
»Vas. 12 Márc. - 22:14
Neoptolemus Selwyn & Rowan McAleese
Vajon a szörnyek csinálnak háborút, vagy a háborúk készítenek szörnyeket?
1977. szeptember, Azkaban
Hogy túlértékelem-e az egyén szerepét? Meglehet, azok, akik nem képesek felülemelkedni a társadalmi normákon, így vélik, s épp ez az a tulajdonságuk, amiért sosem lesznek képes világokat megmozgatni. Minden csak addig lehetetlen, míg hiszel benne. Bizonyára ehhez hasonló gondolatokat osztanék meg vele, ha képes lennék a fejébe látni. Csupán egyetlen dilemma adódik ebben, hogy nem vagyok kíváncsi arra, mit gondol. Legalábbis ebben aligha érdekel, míg nem köthető közvetlenül hozzám. Nem számítottam arra, hogy valóban elfogadja a „meghívásom”, mindenesetre perverz módon én tényleg örömöm lelem ezekben a kihallgatásokban, a többi rabbal ellentétben pedig ennek nem az a fő oka, hogy legalább kis időre megszabadulnak a dementorok közelségétől. Nehezen tűröm a monotonitást, habár a türelmemmel és a magaviseletemmel sosem voltam komoly gondok. Nem csoda hát, hogy miután kikerültem a Roxfortból, hosszú időn át egy helyen sem tudtam megmaradni. Elkezdtem a minisztériumi titkár képzést, majd a Gringottshoz igazoltam, és így tovább. Atyám persze büszkén feszítette a mellét, hogy az ő fia mindenhez ugyanolyan jól ért, annak pedig teljesen tudatában volt, a karomon idejekorán ott díszelgett a Jegy, amivel ő is rendelkezik. Mégis, téves lenne azt állítani, hogy a szülői nyomás az, ami erre az útra terelt. - Szeretné a műveimet újabb fényképekben élvezni? – kérdezek vissza, miután visszateszem a képet az asztalra, és megpróbálok egy kényelmesebb pozíciót felvenni. Messze nem olyan komfortos ez a szék, mint az otthoni kanapék, bár nincs okom panaszkodni a nyirkos, hideg magáncellám után, ahova még egy rozoga széket sem állítottak ki nekem. - A huszonegyediket, uram. – válaszolok, a gúny mindennemű mellőzésével. Pofátlanul fiatalnak tartanak mindazokhoz a dolgokhoz, amit elkövettem, illetve ahogyan én szeretem jellemezni magam, elértem. - Szeptember huszonharmadika van, ha jól számolom a napokat. Mert számolom őket. A legtöbben, akiket idezárnak, pár nap alatt feladják. De az ehhez hasonló kihallgatások segítenek emlékezni, viszonyítási pontokként működnek. Minden pillanat, amikor megtöröm a rutint, új ingereket ad, és új pontokat, amiket összevethetek a többivel. A dementorok ezt a képességet veszik el az embertől. – azonban én tudom, hogyan védekezzek ellenük, még a pálcám nélkül is, amit már különben is kettétörtek. Hibáztam ismét, ezzel tökéletesen tisztában vagyok, mintha már mániákusan hagynék magam után nyomokat, ingerelve az utánam vadászókat, hogy kapjanak el. De mi értelme a zsenialitásnak, ha ezt mások nem ismerik fel? - Még mindig büszkébben, mint ezt… – csuklóimnál összeragadt kezeimet megemelem, hogy lejjebb húzzam a szinte rongyként rajtam lógó felsőmet. A nem egészen másfél hónap alatt is rengeteget fogytam, arcomon is látszik, hogy sokkal beesettebb, mint azelőtt, de a szellemi épségem nem tudják elvenni tőlem. Engedem láttatni a mellkasomat csúfító, anglo-saxon rúnákból és számokból álló sort, amivel a börtönbe kerülésemkor megbélyegeztek. - Elég kontár munka, pedig nem is mocorogtam, amikor megbélyegeztek vele. – elengedem felsőmet, hiszen eleget látott belőle. Érezhetően nem annak ténye zavar, hogy bezártak ide, hiszen mind láttunk már olyanokat, akik szabadultak az Azkabanból, mert valami piti dologért, például csempészetért kerültek be, vagy éppen tévedésből. Inkább az, hogy valóban rusnyának tartom. - A szörnyeteg a legközelebbi szó, amivel képes vagyok magam definiálni. Érdekes, a maga kollégái inkább mélyen egyetértettek, mintsem visszakérdeztek volna. – megvonom a vállam Crouch említésekor. Mindig is tudtam, hogy vele kell végezni minél hamarabb, túl nagy veszélyt jelent a halálfalókra, de a Nagyúrnak más tervei vannak vele, én pedig nem engedetlenkedhetek. Eleget láttam már belőle, hogy tudjam, mindent a kezében tart, még én is örömmel vagyok egyszerű marionettbábu kezeiben, mert egyszerűen kíváncsi vagyok arra, hogyan tovább. Tudni akarom a végét. - Gyilkosságok… Maguk minden bizonnyal alábecsülnek, amiért úgy gondolják, a Nagyúr egyszerűen azt kérte, öljem meg ezeket az embereket. A gyilkolás sosem a cél, hanem az eszköz, McAleese. – újra az asztal felé hajolok, hogy egy újabb képet keressek. Mind közül az egyik kedvencem, ahol virágokba borítottam egy bizonyos McGee holttestét. Illetve… még élt, amikor rátaláltak, de már nem tudtak rajta segíteni. - Minden alkotásom egy üzenet. Minden üzenet egy újabb fegyver, ami a Nagyúr ellenségeinek szívébe döf. Mondja csak, McAleese. Mégis hogy öltem meg Wallace McGeet? – a képet amennyire előre tudom nyújtani a karom, annyira tolom előre az asztalon, hogy véletlenül se tévessze össze bármi mással. A protector belső szerveiből virágoskertet csináltam, és minden testnyílásából csak úgy burjánzottak a növények, szirmaikkal pedig az élet győzelmét hirdetvén a halál felett, de a legabszurdabb talán, hogy annyi élet még mindig pumpált benne, amikor rátaláltak, hogy lélegezni tudjon, és férfiassága is működjön. Az utolsó munkám volt, közvetlenül, mielőtt elkaptak. Ironikus, hogy még sem ez vezetett a nyomomra. - Miben halt meg pontosan Wallace McGee? Ha a Nagyúrnak az lett volna fontos, hogy meghaljon, minden bizonnyal ennél kevésbé komplikáltan is megoldaná. Mégis, valamiért mégis értékesebb vagyok a Nagyúr szemében, hisz képes vagyok megtenni azt, amit az emberi elme lehetetlennek gondol. Nevezheti fanatizmusnak hűségemet felé, nem az én reszortom megállapítani, az vagyok-e. Az viszont kétségtelen, hogy az Ő jelenléte inspiráló, Mr. McAleese. – végzek monológommal, orrom alatt elhúzódó, ám cseppet sem bizalomgerjesztő mosolyommal. Már-már szándékosan dobálom utána a nyomokat, de élvezem, hogy még mindig vakon tartok. Mi ez, ha nem a legszebb születésnapi ajándék?
Nem állt szándékomban átvenni az ügyet. Mr. Crouch foglalkozik vele már igen régóta, ilyenkor pedig a nyomozó személye szinte eggyé lesz az üggyel. Mélyre hatóan ismeri, pontról pontra. Én azonban csak aktákból tudnék tájékozódni, a tudás megszerzésének ezt a módját pedig nem különösebben szívlelem. A jelentések könnyen meghamisíthatók, jól tudom, hisz én magam is élek időnként ezzel. -Hogy mit csinálnak itt egymással, engem személy szerint hidegen hagy. – meg se vontam a vállam, hangomból könnyen kihallhatta a közömböt az itteniek sorsa iránt. Egyébként is sok a panasz, hogy kevés a hely. Mivel is lehetne jobban felszabadítani, mintha egymásnak eresztenénk a rabokat? Persze, ez elítélendő volna. Ironikus, hogy az ilyen vészterhes időkben egyeseknek van ideje azon gondolkodni, mi volna erkölcsös. Hasznos, ami célra vezet, az erkölcs aligha számít, amíg eredményeket tudunk felmutatni. -Érdekes módja a megünneplésének. – húztam hűvös mosolyra a szám. Nem a kigúnyolása volt a célom. Nem. Bizonyos értelemben az én szememben ez igazán nagy érdeme. A többség huszonegy évesen még mindig gyermeki fejjel gondolkodik, lényegében életképtelenek, későn helyezkednek el, hátráltatják a gépezetet. Ez az egyik oka annak, hogy nem szívlelem az újoncokat, akik a parancsnokságom alá kerülnek. Habár, igen jól értek a betörésükhöz. Aki nekem felel, hamar felnő, ha nem tette volna még meg. -A legtöbben. – bólintottam a szavaira. – De akad néhány sorstársa, aki igen… jól bírja az itteni életet. Ez nem börtön, Mr. Selwyn. Ez siralomház. – ez nyílt titok. Habár börtönként nevezzük, aki idekerül, végül valamilyen formában el is kerül innét. Sajna azonban a bürokrácia megnehezíti az ítéletek kiszabását, ami igen egyszerű lenne, ha mindenki végezné a dolgát. – Nem számít, hogy mennyire ép az elméje, a végkifejlet elkerülhetetlen, az önhöz hasonló esetekben. Hacsak… meg nem szökik. – tettem még hozzá, és halovány mosoly kúszik az arcomra pár pillanatra. Elvégre, ez a terve nem? Aki idekerül, megakar szökni. Aztán, előbb vagy utóbb, de általában előbb, megtörnek. -Félreérti a lényegét. Nem szépnek kell lennie. – vontam meg a vállam. Ezt természetesen ő is pontosan tudja. – Ami pedig azt illeti… pillantottam a keze felé. – Idebent nem számít ritkaságnak. – igaz, egyre inkább sehol sem számít annak. Sokan állnak be halálfalónak, sokan anélkül, hogy tudnák mi is jár ezzel. A szélsőséges ideológiák mindig is futótűzként terjedtek az emberi történelem során, az elfojtott düh, harag, előbb-utóbb felszínre tör, csak valakinek meg kell kaparnia a felszínt. -Relatív, hogy ki, vagy mi a szörny. A galambnak a macska az. – sok mindent láttam már, hogy nyugodt szívvel kijelenthessem: szörnyeteg valóban léteznek. Azonban az előttem ülő huszonegyéves fiatalembert nem nevezném annak. Hogy rászolgált-e? Minden bizonnyal, azért van itt. Az én olvasatomban azonban ennek a szónak súlya van, nem csak úgy dobálózom vele. -Nézőpont kérdése. – feleletem egyszerűen, figyelve, ahogy a képek közt keresgél. A Sötét Nagyúr számára minden bizonnyal eszköz, az ő számára azonban cél. Az egyik oka, hogy nem vagyok követő, a felesleges brutalitás. Nem áll tőlem sem távol, ugyanakkor soha nem alkalmazom feleslegesen. Sem a munkámban, sem szolgálaton kívül. Hallom a szavait, ugyanakkor nem adom jelét annak, hogy mélyebben megérintettek volna. Közelebb húztam magamhoz a képet, amit előre tolt és néhány pillanatig némán néztem. Az aktáknak igaza van. Undorító. Őt azonban ez élteti, ez izgatja fel. Az orgazmust firtató szavaiból kiindulva látok rá esélyt, hogy nővel aligha próbálta ezt elérni. Vagy férfival. Nem ítélem el ezt a fajta másságot, de ostoba, aki nem titkolja. -Az iróniában. – tőlem szokatlanul őszinte mosolyra húztam a szám, ahogy visszatoltam a képet. Mr. McGee egy igen kétes alak volt. Jómagam elítéltem, az én szememben undorítónak találtattak a perverz hajlamai. Mindig is úgy tartottam, hogy egyetlen pálcát tudott csak használni, azt pedig a nadrágjában hordta. -Azonban, ha értékes számára, mit keres még itt? – dőltem hátra a székben. Hűségről beszél… a hűség az árulás első biztos jele. – Őszinte leszek, Mr. Selwyn. Ez nem az én ügyem. Mint mondtam, nem nyomozok, csak kihallgatom önt. Előbbi Mr. Crouch feladata, amit nem kétlek, hogy a tőle telhető legjobban el is fog végezni. – nem különösebben érdekel, hogy mihez kezd az üggyel. Mr. Crouch így is sok időt fecsérel erre, az én megítélésem szerint. – Ami itt elhangzik, Mr. Crouch asztalán egy jelentés formájában landol majd. Ön egy viharban táncoló papírsárkány, Mr. Selwyn. – egy eszköz, amit az ilyen veszélyes időkben kedvére használhat a Sötét Nagyúr. Nincs kétségem afelől, hogy amint feleslegessé, vagy teherré válna, minden további nélkül végezne is vele. Törékeny. Azzal pedig, hogy vállalta a rabságot, felesleges kockázatott is vett a vállára. – Nem azért vagyok itt, hogy elvágjam a zsinórt. Bevallom, igazán érdekes volt olvasni az aktáit. Ön különleges, bizony szempontokból. – az asztal felé hajoltam, és a képekre néztem, majd vissza rá. – Éppen ezért érthetetlen számomra, hogy miért vállalt felesleges kockázatot azzal, hogy rabruhát öltött. Az egójának kielégítése nem ok, hogy ilyen ostobaságot csináljon. – az soha nem indok. Vannak előnyös és hátrányos önös vágyai az embernek, esetében az utóbbi érvényes. – Talán sikerül megszöknie. A nagy számok törvénye alapján egyszer valakinek sikerülni fog. – hivatalosan ez persze egy hibátlan börtön. Nem hivatalosan azonban ilyen nem létezik, és minden börtönből meglehet szökni. Kis szerencsével, persze, az mindenhez kell. – Mit tenne először, ha kijutna? Tegyük fel, sikerül. – miért is ne sikerülhetne? Ugyanolyan esélyekkel indul, mint bárki más, talán még valamivel jobbak is a kilátásai.
I solemnly swear
I am up to no good
Neoptolemus A. Selwyn
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Timur Simakov
»
»Hétf. 13 Márc. - 23:49
Neoptolemus Selwyn & Rowan McAleese
Vajon a szörnyek csinálnak háborút, vagy a háborúk készítenek szörnyeket?
1977. szeptember, Azkaban
Nincs kétségem felőle, hogy nem vagyok, nem lehetek az egyedüli rab, aki viszonylag jól viseli az ittlétet. Láttam olyat, aki úgy tartja „tisztán” magát, hogy szándékkal a többi rabbal kötekszik, és kiélik rajtuk bármilyen vágyukat, hiszen ez is valamifajta örömet okoz nekik. Ebben a tekintetben pedig én sem vagyok jobb náluk, bár aligha jutok el valaha is arra a szintre, hogy ezt szavak útján is kifejezzem, ezzel valamilyen módon kijelentve, hogy nem vagyok egyedül kivételes. - Ugyan, Mr. McAleese. – kikerekedő szemeimmel a létező legártatlanabb, legártalmatlanabb arcomat öltöm fel, vállaim egy picit megemelem, csuklóimnál bilincsbe fogott kezem pedig kifordítom, hogy érdes, üres tenyereim megmutassam. Vérző ötlet az, hogy éppen én próbáljak meg ártatlannak látszani, bár mindezzel nem volt problémám mindaddig, míg le nem tartóztattak. Az emberek szeretnek hinni a látszatnak, szeretik elhinni, hogy számukra kedvezőek a körülmények, és az emberek is mindig a legjobbak feléjük. S mekkorát tévednek! - Én csak egy átlagos rab vagyok az Azkabanban. Mégis hogy lennék képes megszökni mind a megerősített magáncellámból, mind pedig az… intézményből? – keresem a megfelelő szavakat, majd testtartásom újra meglazul, vállaim leereszkednek, én pedig hátra dőlök a széken, és keresztbe tett lábaimon nyugtatom korlátozott mozgásra bírt kezeimet. Neki fogalma nincs arról, hogy már most úgy járok-kelek a börtönben, mintha csak otthon lennék. Képes vagyok bejutni olyan helyekre, ahová más nem, és még a pálcám nélkül is épp oly halálos vagyok, mint a pók, akinek az alakját magamra öltöm. Szinte csak játszom a szavaimmal, mintha a kihallgatásomra érkezett auror nem lenne több egy felingerelt macskánál, aki azt a fénypontot próbálja elkeseredetten, felbőszülten elkapni, amit én pálcámmal a falnak irányítok. Tisztában vagyok azzal, hogy veszélyes játékot űzök, hiszen így is többet árultam el, mint amennyi a többi halálfaló szerint megengedhető. De mégis hol az izgalom, ha nincs kockázat? - De persze, az Azkabanból megszökni lehetetlen ugyebár. Még soha senkinek sem sikerült. Ki vagyok én, hogy egyáltalán megfontoljam ennek megvalósítását? – hangomból nem hiányzik az a teátrális kifejezésmód, amivel szeretem elbűvölni közönségem. Még a mimikáim sem hiányoznak belőle. A végére aztán újra az az apátiával átszőtt arckifejezés ül ki rám, ami beszélgetésünk nagy részében is. - Maga nem fél. – állapítom meg egykedvűen. Nem érzek sértettséget emiatt, nem érzek haragot, nem érzek kihívást vagy épp kegyet, amiért az auror nem úgy viseltet irántam, ahogyan ennyi idő után a többi társa igen. Még ha szóban nem is mondták ki, láttam a meghökkenést, a döbbenetet, a pánikot a szemükben, mikor ráismertek szörnyeteg valómra, de ez Rowanból teljesen hiányzik. De nem érzek semmit emiatt. - Mégis mi olyan ironikus McGee halálában? – kérdezek vissza, egyszerű kíváncsiságból, azonban már nem pillantok vissza az asztalra tolt képre. Kifejezéstelen arccal, pislogás nélkül, újra monoton, ám ettől nem kevésbé életszerű hanggal folytatom diskurzusunkat. - Adja át Crouchnak az üdvözletem. És üzenem, hogy szívesen aláírom az azkabani portrémat, ha szeretné kitenni otthon a falára, a kandalló felé, ha már ennyire szerelmes belém. Írja csak bele nyugodtan a jelentésébe. – tartok egy lélegzetvételnyi szünetet. – Minden bizonnyal nem igazán értem a kihallgatása lényegét, amennyiben nem nyomoznak valamiért mégis utánam. Neveket úgy sem szednek ki belőlem, az alkotásaimat pedig mind bevallottam már. Többnyire… Kérem, ha kíváncsi valamire, ne fogja vissza magát, Uram. Időm, mint a tenger! Ne féljen, nem megyek sehova. – összekulcsolom kezeim a térdemen, lelki szemeim előtt pedig ott vibrál az általa az elmémbe festett kép a viharról és a papírsárkányról. Imponál ez a kép, mindenképp meg fogom valósítani egyszer, talán még ki se kell jutnom innen. - A Nagyúr nem felelős az én botlásomért. Magam voltam az, aki sorsát elintézte, és én voltam az, akinek még tiltakozni sem jutott eszébe letartóztatásakor. Távol áll tőlem, hogy másokat hibáztassak azért, mert a tűz, amit elindítottam, élve éget el engem. De ezzel együtt felperzselem magam után a hidakat, Mr. McAleese, mert én magam fényesebb és pusztítóbb vagyok, mint a tűz, ami körülvesz engem. – tartok némi hatásszünetet, mialatt kérdését fontolgatom. Már régen elhatároztam, hogy mindent megteszek azért, hogy kikerüljek innen, kerül, amibe kerül, még ha szeretteim épségét is kockáztatom érte, de mindaddig még sosem jutottam el, hogy azon gondolkozzak, utána hogyan tovább. Elég jó vagyok abban, hogy hosszú időre ne jussanak nyomomra, hacsak ezt nem hagyom nekik, a rejtőzés az egyik erősségem, hiszen ha akarom, akkor nem vagyok más, mint egy pók a falon. Semmi több. De nem áll szándékomban így leélni egész életem. - Először felfalnám az életet, és úgy szeretkeznék, mint akinek ez az utolsó. – bármiféle pironkodást mellőzök. Felnőtt emberek vagyunk, a szexualitás pedig egy teljesen természetes igény, még ha az én ízlésem a társadalom nem is tekinti természetesnek. - Majd hosszú időre eltűnnék, és élvezetet lelnék minden újságcikkben, ami kutatásomról szól. Kaján vigyorral figyelném odafentről, ahogyan maga, meg a kollégái próbálnak nyomomra jutni, miközben mindvégig az orruk előtt vagyok. Éppen ott, ahol sohasem gondolnák, hogy keresniük kéne. S mikor már azt hiszik, nem bukkanhatnak rám, mikor azt gondolják, talán elhagytam a szigeteket, és nincs értelme keresniük engem, akkor csapnék le, és alkotnék újabb művet. – lehunyom a szemeim, ahogyan elképzelem magát az érzést, amit akkor érzek majd, ha ez bekövetkezik. Nincs konkrét tervem ezt illetően, de ennek felül kell múlnia az eddig ismert, összes alkotásomat. - Az Elsőnek mindenképp grandiózusnak kell lennie. Bár minden bizonnyal a kilátást is megfesteném. Ecsettel, vászonra. – teszem hozzá, hogy egyértelmű legyen, ebben kivételesen nem egy gyilkosságot értek. - Van benne valami egészen elragadó. Megnyugtat, ami másokat háborgat. – fejtem ki alaposan válaszom kérdésére.
A kérdését hallva nem adok egyből választ, helyette néhány pillanat erejéig csak merengve felejtem rajta a tekintetem. A kihallgatásoknál a csendet sokan kártékonynak tartják, én azonban úgy gondolom ez olykor többet elmond az emberről, mintha beszélni próbálna. Lehet szavak nélkül is hazudni, de sokkal könnyebb úgy, ha beszél az ember. -Mondja meg maga. – vontam meg a vállam. Ő az, aki a rácsok másik oldalán van, ő az, aki minden bizonnyal éber pillantásokkal illet mindent, ami itt történik és köze van ahhoz, ahogy működnek itt a dolgok. Nyilvánvaló, hogy szeretne megszökni. Nem törődött bele abba, hogy itt hal meg, igyekszik józan maradni és nem engedni a leépülésnek, ami előbb-utóbb bekövetkezik, ha sokáig raboskodik itt az ember. – Mr. Selwyn, azt állítja, hogy emiatt nem akarja csak még jobban véghez vinni a … lehetetlent? – halvány, de érzelmektől mentes mosolyra húztam a szám. Senkinek nem sikerült… ez nem jelent semmit önmagában. Mindössze azt, hogy eddig nem volt olyan rab, akinek meg lett volna a képessége és a szerencséje, hogy megtudjon innen szökni. Szerencse ugyebár mindenhez kel. Tervezgetheti a szökését, ez Mr. Crouch problémája nem az enyém. Ha innen valaha ki is jut, ő lesz az, aki tovább kergeti, nem én. A megállapítása nem vált ki belőlem kitörő érzelmeket. Csupán csak egy enyhe bólintással nyugtázom a szavait. Sok aurorornál láttam azt a hibát, hogy akaratlanul, de mások elismerését akarják már-már betegesen kivívni. Olykor azokét is, akik az asztal másik oldalán ülnek. Ha az illető fél is, fel lehet használni, és az előnyünkre váltani. A félelmet elítélik, de meglepően hasznos tud lenni időnként. - Meghagyta neki, amit a legjobban szeretett. – adtam egyszerű választ. Mr. McGee-ről köztudott volt a Minisztérium berkein belül, hogy nem veti meg az evilági élvezeket, azonban az felborzolta a kedélyeket, hogy… kikkel élte meg ezen élvezeket. Nem volt túl erkölcsös ember, de a munkáját tekintve a jobbak közé tartozott. -Úgy gondolom a fejét szívesebben látná ott. – egyszerű ténymegállapítás ez a részemről. Mr. Crouch meglepően nagy gyűlöletet táplál iránta. Nem ítélem el azért, mert nem értem ennek az okát. Mindenkinek van egy ügye, ami más, mint a többi, valamilyen oknál fogva. Úgy tűnik számára ez az ügy jelenti ezt. – Formaság. Nincs közöm az ügyéhez. A következő kihallgatásakor, amennyiben lesz, olyan fog itt ülni, aki érintett is az ön ügyében. – én még csak közvetlen sem vagyok az. Nincsenek az ügyeim átfedésben az övével. Az ok, amiért itt vagyok, mások trehánysága, ami kiváltképpen bosszant. Lenne ugyanis más dolgom is. -Minden bizonnyal. De tudja, a tűz hiába végez nagy pusztítást, voltaképpen… igen egyszerű megfékezni. – újfent nem szeretnék ezzel semmire sem célozni. Az ember szereti a pusztítással a tűz képét társítani. De a tűz… mulandó. Annyi minden van, ami kioltja, még maga az idő is. Előbb-utóbb, bármely magasra is csapjon a lángja, minden tűz kialszik. Ahogy az ember is, bármit érjen el, ugyanúgy végzi, mint egy nincstelen. Figyelmesen hallgatom végig, nem akasztva őt meg, miközben beszél. Afelől nem volt kétségem, hogy egy azkabani fogság miatt nem hagyna csak úgy fel a ”művészetével”. Az olyanoknak, mint ő, szükségük van arra, hogy megmutassák a zsenijüket, nem tudják elviselni, ha ezt dobozba zárják. Akarják a figyelmet, ami rájuk irányul, a frászt, ami kiveri az átlagembert, ha olvasnak róluk. Hatni akarnak másokra. -Csak a kollégáim. – szólaltam aztán meg néhány pillanatnyi hallgatás után. Igazán nagy dolgoknak kell történnie ahhoz, hogy Mr. Crouch-tól ez ügy hozzám kerüljön. De még ahhoz is, hogy a segítségem kérje. Amit, aligha kapna meg, hacsak nem felsőbb utasítás révén harcolja ki magának. – Tehát, azt tanácsolja Mr. Crouch-nak, hogy keresse, ahol nem keresné? – aligha fogadná meg, még, ha van is benne valami. Márpedig, van benne. Nem fogja elhagyni az országot. Ezt a szavaiból is könnyű kivenni. Ráadásul, mi izgatná fel jobban, mint a tudat, hogy egy karnyújtásnyira van azoktól, akik üldözik őt? Nem bújna el más országban, vagy egy alig ismert faluban… nem. Szem előtt maradna. Ahogy a mondás is tartja, ha elakarsz tűnni, légy szem előtt. – Hogy hiába keresik magát, hiába van … karnyújtásnyira, nem találják majd meg. Mint… patkányt a falban, hangyát a földön… pókot a sarokban. – az átlag ember nem keresi azt, amit szabad szemmel nem észre. Ha mégis, átnéz rajta, ha az nem elég érdekes. A látszat elrejti a valódi jelentést az elől, aki nem elég figyelmes. – Egész közelről nézné végéig Mr. Crouch kudarcát, és akkor térne vissza, reményt ébresztve benne, ezzel bomlasztva legbelülről. – nincs kétségem afelől, hogy az első sorból szeretné végig nézni, ahogy az őt üldöző auror elbukik és beleőrül ebbe. – Mr. Crouch-nak két árnyéka lenne. – az egyik a sajátja, a másik pedig Mr. Selwyn. Azon folyamatban lévő ügyeknek, amelyekről ír az újság, nem szabad hitelt adni, pont azért, mert ami van benne, annak szól, akiről a nyomozást is. Ezt minden bizonnyal Mr. Selwyn is tudja. Nem akarna félretájékozódni, az igazat akarja. Azt pedig csak a nyomozótól tudhatja meg. – Igen irigylésre méltó képesség ez. Ott lenni, ahol akarunk, anélkül, hogy mások tudnának erről. – dőltem előre a székben. – Így már is könnyebb terveket szövögetni. – a szám alig láthatóan rándult mosolyra, ahogy a velem szemben ülőre néztem.
I solemnly swear
I am up to no good
Neoptolemus A. Selwyn
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Timur Simakov
»
»Szer. 15 Márc. - 21:51
Neoptolemus Selwyn & Rowan McAleese
Vajon a szörnyek csinálnak háborút, vagy a háborúk készítenek szörnyeket?
1977. szeptember, Azkaban
Egy szóval nem állítottam, hogy eszembe sem jutott eddig, hogy véghez vigyem, amit lehetetlennek tartanak. Szavai hatására halott szemeimben fel-felvillan valami fény, ami azonban csak még kevésbé hirdeti az életet, mintha egy röpke pillanatra a Szörnyeteg maga kacsintott volna rá, minden dühével, haragjával, és szenvedélyével megpróbálván beléfojtani a gondolatokat magukat is. Minden mondata, vagy épp azok hiánya izgatottá tesz, Fortuna mintha csak születésnapom alkalmával küldte volna hozzám, hogy ne unatkozzak. Kevés az olyan ember, aki ennyi érzelmet képes kiváltani belőlem, vagy legalábbis olyan reakciókat, amikkel még magamat is meglepem, a higgadtsága pedig, ahogyan az érzelmi skálák teljes hiányával, tettetett érdeklődéssel, olykor-olykor mosolyra ránduló ajkakkal ül helyén, az asztal túloldalán, csak még inkább felcsigáz. Valahol még imponál is ez a helyzet, tagadnom pedig felesleges – elégedett vagyok, amiért ebben a pillanatban az általa ismert világ közepe vagyok. Elégedett vagyok, amiért meg akar fejteni. Elégedett vagyok, mert azt látom, megért valamit abból, ami én vagyok, és talán olyan dolgokat is felfedezett, amik előlem is rejtve maradtak. Várom, már alig várom a pillanatát annak, hogy azzal az elmével tölthessek el egy újabb alkalmat, ami ennyi mindent szívott magába belőlem. - Amint a legkisebb esélyem adódik rá, amint a legapróbb alkalmam adódik hozzá, itt fogom hagyni ezt a helyet. – jelentem ki azzal a magabiztossággal, amiből érződik, hogy meg se fordul bennem annak az esélye, hogy kísérletem kudarccal végződne. Megtehetném akár most is… a kabátjára mászva belekapaszkodhatnék a szövetbe, talán semmit sem venne belőlem észre. Mégis, tisztában vagyok ennek veszélyeivel, nem kívánom pedig, hogy véletlenül összenyomjon. Így inkább türelemmel várok tovább. - Amint pedig megszabadulok Crouch imádott dementorjaitól, mindent ugyanott fogok folytatni, ahol abbahagytam. Talán kijavíthatnám a redbridge-i tévedésem is. Írja csak bele ezt is a jelentésébe. Nincsenek illúzióim felőle, hogy ne lennék veszélyes, és tudom, hogy engem sosem szabadna a társadalomba visszaengedni. – mondataimnak és mondandómnak teljesen tudatában vagyok. Tökéletesen felfogom helyzetem, de képtelen vagyok azért könyörögni, hogy kíméljék meg életem. Nem törődtem bele a sorsomba, de képtelen vagyok felizgatni magam lehetséges, eljövendő végzetem miatt. - Szóval jó lenne, ha a bürokratikusságukból engednének végre, és meggyorsítanák a tárgyalásaikat a dementorcsók ítéletét illetően. Nem vagyok maguknak hasznos, nem tudnak hatni rám semmivel, amivel hasznos információt húznának ki belőlem. Az óra ketyeg, Mr. McAleese, az idejük hamarabb lejárhat, mint gondolnák. Annak a harca ez, hogy vajon az én lehetőségem, vagy a maguk bürokráciája gyorsabb. – ami mint tudjuk, elég hosszadalmas folyamatot jelent. Tiszta, egyértelmű és nyilvánvaló előttem, hogy a dementorok ölelését nem fogom megúszni, hacsak nem szökök meg innen, egy sorozatgyilkosnak, akit tömeggyilkossággal is vádolnak, ráadásul ésszerű magyarázatot sem képes adni tetteire, aligha vannak esélyei. Mégis, a helyzet, ami másokat kétségbeesésbe tiporna, számomra egy olyan pluszt ad eddig kispolgárként leélt, unalmas életemben, amitől aligha bírok megszabadulni. A veszély nagyobb függőség az ópiumnál, amit annyian szeretnek magukban érezni, és addiktívabb a legjobb szexnél is. Hiszen abban is azt preferálom, a tiltott, amit nem szabad, ami veszélyes. - Ha mégis a dementorcsók lesz a gyorsabb, akkor kérem, küldje el a fejem sr. Crouchnak. – beszélek saját testem megcsonkításáról éppen úgy, mintha az időjárást ecsetelném. Végtére ez csak hús és csont, semmi olyan, amire ezek után szükségem lenne. Akkor meg nem mindegy? Persze nem gondolom, hogy valóban eleget is tenne kérdésemre. De a gondolata szórakoztató. - Vannak dolgok, amik épp a múlandóságuk miatt értékesek. Éppen azért izgalmas, és azért gyönyörű, mert nem marad mindig ilyen. Mint a… fiatalság. – kezeim megemelem térdemről, hogy amennyire képes vagyok rá, végigmutassak magamon, jelezvén, hogy tökéletesen tudatában vagyok materiális testem, lelkem tartóedényének előnyeivel. Ostoba, aki azt állítja, a külső nem lényeges. A külső mindent eldönt. Még így, leharcolt állapotban sem veszítettem olyan sokat megjelenésemből, amit egy sikeres, korai szökés után ne tudnék visszanyerni. - McGeevel nem álltam személyes kapcsolatban. Csak hús volt. Táptalaja az egyik kedvenc alkotásomnak. A szó legszorosabb értelmében. Bevallom, tudja, – merengek el kissé – valóban jobban örültem volna, ha mondjuk ezt az alkotásomat kapja fel a média. De egy sorozatgyilkos sosem dönthet a nevéről. – konstatálom, mialatt az információt is elraktározom a protectorról. Nem ismertem, milyen volt emberként, nem ismertem az életét. Nekem csak az számított, hogy alkothassak belőle. - Mindazonáltal igazán sajnálni fogom, ha nem próbál meg azonnal a nyomomba eredni. Már-már azt hittem, kötődöm magához, tudja. Ön az első, aki nem izzadt meg a beszélgetésünktől. – szavaim komolyan gondolom, már-már csalódott is leszek, ha legalább nem próbálkozik a felkutatásommal. Az előző kihallgatóim nem bírtak velem, pedig velük se viselkedtem különösen másként, mint Rowannal. Lenne egy-két gondolatom, hogy mi mindent tanácsolnék Crouchnak persze, de nem tartom őket lényegesnek ahhoz, hogy meg is említsem őket. - Pontosan. – biccentek egyet, mialatt a kezeim visszateszem térdemre. Szavai túl nyilvánvalóak, bolond lennék, ha egyáltalán felmerülne bennem, hogy véletlen az egész. Hogy honnan tudja? Nem érdekel. Nem változtat az semmin. - Mint pók a falon… – összekulcsolom ujjaim, mind mozgásomban, mind küllememben pedig valóban van valami különösen pókszerű. Persze onnantól kezdve, hogy az ember felfigyel ezekre a hasonlóságokra, már nehéz elvonatkoztatni tőlük. - De maga… Maga, Mr. McAleese. Maga milyen terveket szövöget ezekkel az információkkal? – az idegesség bármi jele nélkül, higgadtan ülök helyemen, mintha egyenrangú partnerként tárgyalnék az aurorral, holott tökéletesen tisztában vagyok alárendelt státuszommal. Annak ténye, hogy felfedezte képességem, mert ennek elég egyértelműen nyomát hagyta, nemhogy megrettentene, de inkább még izgatottabbá tesz. Szinte már várom, hogy megtudjam, hogyan dönt: vajon szól erről az illetékeseknek, hogy hamarabb cselekedjenek, vagy hallgatásával kiereszti a Fenevadat magát, aki hamarosan újra ölni fog?
A hozzászólást Neoptolemus A. Selwyn összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. 20 Márc. - 18:33-kor.
I solemnly swear
I am up to no good
Rowan McAleese
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
»
»Csüt. 16 Márc. - 16:58
to Neoptolemus
Az Azkaban-nak van egy érdekes képessége. Akármennyi időt is tölt itt a rab, sokkal többnek érzi. Hiába számolja a napokat, magában sokkal többnek érzi, fizikailag és mentálisan is romlik az ember állapota. Éppen ezért egy ilyen kihallgatás olyan, mint egy odadobott csont az éhes kutyának. Beszélnek másokhoz, valódi interakciót folytatnak, ilyenkor úgy érezhetik, hogy a világ körülöttük forog. Vannak, akik elveszik ezt az érzést a rabtól. Ez hiba. Nem elvenni kell, hanem ráerősíteni. Ha eléred, hogy ő akarja ezeket a beszélgetéseket, eléred, hogy bizonyos mértékig függjön tőlük. Ebben az esetben pedig a kihallgatás megvonása már is lehet egy eszköz az ember kezében. -Azt nem kétlem. – bólintottam a szavait hallva. De minden bizonnyal ő is tisztában van azzal, hogy egyetlen dobása van. Ha meghiúsul a kísérlete, Mr. Crouch már is könnyebben érheti el a dementorcsók kiszabását, mondván, hogy a szökés kísérlete figyelmeztetés és sokkal nagyobb veszély itt tartani, mint azzal foglalkozni mennyire etikus a dementorcsók kiszabása. Az én számomra rejtély, hogy miért foglalkoznak ezzel ennyit. Az igazságszolgáltatás lényege nem az, hogy boldogak legyenek az emberek. De az ilyen időkben oda kell figyelniük arra, hogy ne ássák alá a magukról kialakított képet. Hangoztatják, hogy jobbak, mint akik ellen küzdenek. Pedig nem kell jobbnak lenni. -A társadalom működése bonyolult, Mr. Selwyn. – szükség van az olyanokra, mint ő. Szükség van az olyanokra is, mint Mr. Crouch. Tökéletes társadalom nem létezik, egyfajta egyensúlyt kell fenntartani, amiben ő is közrejátszik, akárcsak én, vagy bárki más. – Kéltem, hogy Mr. Crouch ezt ne tudná. – utaltam arra, hogy felesleges lenne mindezt elmondani neki. Az ő ügye, nyilvánvalóan ismeri, ahogy Mr. Selwyn-t is. Legalábbis, bizonyos mértékig. -Dehogynem, Mr. Selwyn. – csóválom meg lassan a fejem. Kilehetne belőle szedni azokat az információkat, amelyekre szüksége van Mr. Crouch-nak. Aki azt mondja, hogy megtörhetetlen, hazudik. Időigényes munka lenne, de megvalósítható. Azonban mostanában kevés az időnk, éppen ezért az ilyesfajta eljárások túlzottan is gyorsak, hogy megfelelő alapossággal végezhessék őket. – Ez esetben ez igen egyoldalú harc. – gyűlöltem a bürokráciát, nem csak azért, mert szörnyen lassú volt, gyakran hozzá nem értő, hanem mert korrupt is. Én magam sem vagyok makulátlan, a korrupt jelző rám ugyanúgy igaz lehet, de én remekül végzem a munkám, akárkitől is kapom azt. Van különbség két korrupt ember között is. -Eljön érte magától is, ne aggódjon. – hűvös mosolyra görbült a szám sarka. Mindketten tudjuk, hogy amennyiben az ítélet megszületik, Mr. Crouch semmiféleképpen nem hagyná ki a végrehajtását. A szavait hallva nem reagálok semmit. Úgy gondolom ő is sejti, hogy miért a mugligyilkosság miatt nevezték el úgy, ahogy. A legfontosabb ok az, hogy elkapták. Habár, nem feltétlen ez a legjobb szó erre. Aligha ő követte el, így inkább a megfelelő szó az, hogy magára vállalta. Lényegében ő maga választotta meg a nevét, ha innen nézzük. -Mr. Crouch majd megteszi. Az ő ügye. – nem kontárkodom bele, ahogy szerencsére ő sem tesz így. Nem szeretem, ha beleszólnak abba, miként dolgozzak. Meg van a saját csapatom, a többségük az én irányításom alatt kezdte meg a munkát, tudják mit várok tőlük. Egy újonc bevonása problémás, időigényes mire beletanul, hogy mennek a dolgok nálam. A kérdésére nem felelek egyből. Hátra dőlök és hagyom, hogy csend telepedjen a szobára, miközben magamban latolgatom a kérdését. Mr. Crouch-nak ezen információ birtokában nagyobb esélye van a sikerre. Ugyanakkor… nem tartom elképzelhetetlennek, hogy egy ponton túl valamiféleképen be is vonhatnak az ügybe. Ebben az esetben pedig a tudásom, amit most megszereztem, feleslegessé válik, habár így is jelentős segítség volnék. Azonban sokkal inkább, ha felhasználhatom azt, amit most megtudtam. Talán még feljebb tornászhatna a ranglétrán. Arról nem is beszélve, hogy az idejövetelem híre eljuthat a korrupt auroron keresztül azon emberek fülébe, akik jobb szeretnék Mr. Selwyn-t a rácsokon kívül látni. A megszerzett információk elhallgatásával pedig ezt elősegíthetem, a megfelelő ellenérték fejében. -Az információ akkor fontos, ha az ember tudja, mikor használja fel. – válaszoltam végül, habár nem egyértelműen, valószínűleg tudja ez mit jelent. A legértékesebb dolog, amit ismerek, az információ. Kitudja, hogy mikor jön jól az ilyesfajta eltitkolt tudás. – Végeztünk. – pillantottam a dementorok irányába, majd vissza a velem szemben ülőre. – Örültem, Mr. Selwyn. – a szó bizonyos értelmében ez még igaz is volt. Hiszen így volt értelme annak, hogy idejöttem. – Sok szerencsét a továbbiakban! – bólintottam irányába, mielőtt elvitték volna. Valószínűleg sejti, miként értem. Akárhogy is, amint kivezették a dementorok, összeszedtem az asztalon heverő képeket, felállva a székről megigazítottam a nyakkendőmet, majd elindultam a kijárat felé. Jó érzés lesz végre magam mögött hagynom ezt a helyet. Mr. Crouch pedig a jövőben remélhetőleg módot talál arra, hogy ne mással végeztesse az ügyeit. Habár, ellenben vele én nyertem ebből az egészből, inkább távol maradnék az ügytől és foglalkoznék a sajátjaimmal.
//Köszönöm a játékot, elsőnek jobbat se lehetne kívánni //
I solemnly swear
I am up to no good
Neoptolemus A. Selwyn
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Timur Simakov
»
»Hétf. 20 Márc. - 19:08
Neoptolemus Selwyn & Rowan McAleese
Vajon a szörnyek csinálnak háborút, vagy a háborúk készítenek szörnyeket?
1977. szeptember, Azkaban
Szükségem van ezekre a beszélgetésekre. Függök tőlük, és ez a kihallgatásomra érkező aurorok legnagyobb fegyverténye velem szemben, mégis, mégis azt hiszik, még mindig értelme van megpróbálni hízelgéssel, kedves szavakkal, fenyegetéssel, vagy fizikai, mentális kínok okozásával megpróbálni valami leheletnyien hasznos információt kihúzni belőlem. Pedig nem kell legilimentornak lenni hozzá, hogy leolvashatóvá váljék rólam az a kaján élvezet, amit a rezignált arckifejezés mögé rejtek. Nem kell a gondolataimnak még a felszínét sem kapargatni, hogy egyértelmű legyen, élek-halok az utolsó pillanatokért is, amit kihallgató tisztjeimmel tölthetek – ebben pedig aligha van szerepe magának a kihallgatónak a személyének. A többi rabnak a dementorok a legkínzóbbak ezen a helyen. Számomra a monotonitás az. Rowannál kedvesebb ajándékkal pedig maga Barty Crouch sr. sem kedveskedhetett volna. Hiába tette egyértelművé látogatásának kényszerűségét, s azt, hogy többé nem fog az ügyemmel foglalkozni, az auror felkeltette az érdeklődésem, kiszakított a mindennapi rutinból, amibe ez a hely belekényszerít, s nem kevésbé imponál annak a ténye, hogy a kifejezéstelen arcot vágó mágus milyen könnyedén az ujjai köré csavart. Mert vak nem vagyok, átlátom tetteimet, és tisztában vagyok minden mondatom várható következményével. Mindig is hajlamos voltam impulzusból cselekedni, az egom kielégítése, hogy Mr. McAleese szavaival éljek, cél, ami felülírja a hűvös elmét, felülkerekedik a logikán és az óvatosságon, mert ez az egyetlen érzés, ami teljessé tesz. - Ez esetben Mr. Crouch sem kevésbé szörnyeteg nálam. – konstatálom, bár felesleges tagadnom, izgat annak a gondolata, hogy a sr. valóban eljönne a fejemért trófeának. Bizonyos vagyok benne, hogy nem lenne okom halálom esetén kísérteni, a dementorcsók ténye pedig minden bizonnyal ettől a lehetőségtől is megfosztana, nehogy a sok keserűséget ráeresszék erre a beképzelt világra, de sajnálnám, ha nem nézhetném végig az egészet. Tudni akarom a végét. - Egyébként pedig téved, Mr. McAleese. Az egom kielégítése mindennél feljebbvaló. – felállok a kényelmesnek aligha nevezhető székről, ami viszont még mindig a kánaánt jelenti a cellához képest. A pók alakját magamra öltve persze megtaláltam a komfortosabb helyeket, mégis, az egész helyben talán ez a legkellemetlenebb. - Tudja… – jegyzem meg utolsó gondolatként, mikor távozásra kényszerít. Nem valószínű, hogy valaha is találkozom vele még egyszer, legalábbis nem itt, az Azkaban vendéglátásában. - Mindig is kíváncsi voltam. Ha Maat maga ítélkezne felettem, milyen döntést hozna? – mintha csak a frissen sült sütemények illatával csalogatnám, mintha térden állva könyörögnék neki, foglalkozzon velem. Hiszen az ő lelkén is száradni fog, mikor legközelebbi alkotásom megteremtem.
Csodálatos játék volt! Minden reagod imádtam! *_* Még ilyet! :3 Prokofiev: Dance of the Knights
Kezdőlap
//
