Mindketten tudjuk, hogy ennek semmi értelme. Mármint Binns, meg én, meg valószínűleg mindenki rajtam kívül, aki megkapta a tanév utolsó beadandójának követelménylistáját. A mágiatörténet egyébként is inkább valami olyasmi, amit az ember passzióból űz, én pedig nem vagyok kifejezetten lelkes, csak jó a memóriám, a fejem akár a szivacs, és - na igen, nagyjából ennyi az őseink történetének szentelt órák védelme, az én szemszögemből. Jobb ott ülni, mint visszatérni bájitaltanra az öreg Slukihoz, akinek amúgy nem tartott sokáig, míg rájött, hogy igazából csak névleg vagyok Rosier, sokban nem hasonlítok Evan bátyámra - ráadásul nincs köztünk izmos korkülönbség, pár hónapot sikerült csupán rám vernie. Szóval, nem volt okom a gőzök-gázok fölött rimánkodva megerőltetni magam. Márpedig egy jó kis mágiatöri sose rossz, gondoltam akkor nagyon elmésen.

Bezzeg most, miközben végignyúlok az asztallapon, a könyvtár 662. és 663. szekrénysora közti folyosón, kicsit arra vágyom, hogy gyilkoljon meg valaki. Cailin Flint szerencsés választás volt, már ami a pármunkát illeti, de én barom, egészen ma reggelig reméltem, hogy ő majd megoldja a feladatot egyedül, nekem pedig nem lesz más dolgom, mint odakanyarítani a nevem a másfél méteres pergamen tetejére.
Egyébként olyan, mint egy igásló. Mármint az a kecses, előkelő fajta. Miközben én a köztünk halmozódó könyvkupacra nézve csak nyögdécselni tudok, ő még mindig makacsul követi a végeérhetetlen sorokat, az első finn és manysi boszorkányokról.
- Lehet, hogy inkább az írországi koboldírtásos témát kellett volna választanunk - jegyzem meg tompán. Nem vagyok túl támogató, szégyellem is magam, de Cailin Flint, A Cailin Flint mellett mire rendezkedjen be az ember? Ő mágiaügyi miniszter lesz, én pedig, ha minden jól megy, hajléktalan. Ennyit a perspektívákról.