Értetlenül pislogtam a sárgás papíron kanyargó vékony, íves betűkre, amiket valaki sűrű fekete tintával felfestett a „Rúnafordítás haladóknak” címoldalának üresen maradt részére. Egyszerű diákfirka is lehetett volna, valami ártatlan kis rongálás, unatkozó lányok levelezése, amit a vizsgáikra készülve karistoltak bele a lapokba, mikor a könyvtáros boszorkány nem figyelt, ha nem lett volna mellékelve hozzá egy katalóguscédula is. A borító belsejére volt ragasztva valami rágóhoz hasonló, nyúlós, gyurmaszerű anyaggal, ami zsíros foltot hagyott maga után a fedélen, ahogy letéptem róla. Felismertem rajta Madam Pince kapkodó, kusza kézírását, cseppet sem hasonlított a címlapon szereplő mondathoz. Szemügyre vettem a cetlit, de semmi furcsát nem találtam rajta, pontosan úgy nézett ki, mint amit a katalógus többi darabja, valószínűleg a könyvtárostól lopta el az illető, aki egy ostoba csínyért feláldozta a Rúnaismeret könyv épségét is. Madam Pince valószínűleg megszegi a saját szabályát és őrjöngve fog ordibálni az amúgy mindig csendes könyvtár hosszú polcai között, minimum véráldozatot követelve az elkövetőtől. Kevés dolog bosszantotta a boszorkányt, de a könyvekkel úgy bánt, mintha a gyerekei lennének, engem negyedéves koromban kitiltott egy hónapra, amiért rossz szokásomhoz hűen szamárfület hajtottam az aktuális oldal sarkába, hogy később is tudjam, hol tartok. Belegondolni is rossz, milyen heves rikácsolásba kezd majd, ha meglátja, hogy valaki beleírt a könyvtár tulajdonába.
Nem hagyott nyugodni az a nyomorult katalóguscédula. Tudtam, hogy vissza kellene adnom, járjon utána a könyvtáros, hisz Ő biztos ráér erre, de én hiába lapoztam tovább a könyvben, valahogy mégis mindig visszakeveredtem a legelső előtti oldalra, oda a címlapra, ahol az a bizonyos üzenet, és az a bosszantóan kanyargó, nagyon is jól látható C betű díszelgett. - Basszus! – dühös sóhaj kíséretében lököm hátra a székemet, ami kis híján felborul a hirtelen lendülettől. Ellépek a barna, diófa asztaltól, felügyelet nélkül hagyva mindent, amit csak magammal hoztam a könyvtárba. A szanaszét firkált jegyzeteim össze-vissza reppennek az asztalon, ahogy ledobom őket a kezemből, az egyik lap még ráesik a nyitott könyvre, majd tovább szánkázik és elérve a peremet a földre hullik. Egy pillanatra megtorpanok, de végül nem hajolok le érte, úgy hagyok mindent, ahogy van, a füzetlapokat a földön, a táskámat a szék háttámlájára akasztva, a Rúnaismeret könyvet pedig nyitva, az üzenettel éktelenkedni az oldalon. Egyedül azt a viseltes kis katalóguscédulát gyűröm a tenyerembe, és indulok el vele a sorok között felkutatni a hozzá tartozó könyvet, hogy majd egy kupacban vihessem oda a pulthoz, mielőtt még engem vádolna meg Pince azzal, hogy összefirkáltam.
Az első betűkód a cédulán a zárt részleg felé irányít, az utána következő szám pedig bevisz egészen a hátsó sorokig. Az amúgy is mindig félhomályban úszó polcsorokat felváltja a bántó sötétség, és én hiába mormolok el egy halk Lumos-t, a pálcám végéből előtörő aprócska kis fény is majdhogynem kevésnek bizonyul. Jártam már itt többször is, így nem jelent gondot eligazodni, könnyedén rábukkanok a nekem kellő sorra, majd az a polcra, és végül döbbent tekintetem megakad a bizonyos könyv gerincén, amihez a cédula irányított. Óvatos mozdulattal emelem fel a kezem, mintha félnék, hogy megégeti a bőrömet a kötet, lassan húzom ki a többi közül, és összeszorult torokkal figyelem az éjfekete, kék mintás borítóra nyomott ezüstös betűket. A Legsötétebb Mágia Titkai. A pálcát tartó karom zsibbadni kezd, így inkább fellapozom a könyvet, hátha rájövök, miért is kellett bárkinek is ilyen fondorlatos módon eljutnia hozzá. A valószínűleg ősrégi lapok halkan ropogva peregnek egymás után, hátulról előre, mind a több száz oldal, szépen egymás után, végül az első oldallal bezárólag tompán puffanva érnek véget, elém tárva ugyanazt az íves kézírást, amivel az előbb találkoztam.
A lúzereknek ideje jó helyen kutakodni, ha nem akarják a föld alatt végezni. Apu is biztos ebből tanult, nem gondolod?
- C
- Mi a… - csúszik ki majdnem valami bántóan sértő a számon, de a meglepettségem végül belém folytja a szavakat így csak állok ott, a pálcám kreálta félhomályban teljesen tanácstalanul, és próbálom összerakni a darabokat. A viccek egy bizonyos szint után elvesztik a szórakoztató jellegüket, és kezdtem úgy érezni, hogy ez a tréfa, vagy bármi is ez, átlépte a humor határát, és ijesztően személyes jelleget vett. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy ezt nekem címezték, hiába nem szerepelt sehol a nevem, annyira aktuális volt, annyira telibe talált. Hiába zakatolt vadul minden gondolatom, fogalmam sem volt róla, ezt ki írhatta, vagy, hogy miért, és ami a legfontosabb, honnan tudhatta? Tudtommal sem Theia, sem én nem büszkélkedtünk el apánk legújabb hobbijával senkinek, legalábbis senki olyannak, aki játékot csinálna a darabjaira hulló családunkból. Dühösen összecsapom a könyvet, a pálcámat egy legyintéssel eloltom, mielőtt bárki észrevenné, hogy itt vagyok, és a hirtelen rám telepedő félhomály kíséretében indulok meg kifelé a zárolt részleg sorai közül.
Mit szólnál egy új játékoshoz, Malac Minnie? Látogasd meg a könyvtárat, várni fognak a dagadt pofádra. - C
Olvasom a kezemben tartott gyűrött papíron szereplő ékes, kusza betűket a gondolataimba mélyedve. Mindez két hete kezdődött, egy este, mikor egy ismeretlentől kaptam egy dobozt, benne egy üzenettel és kazettákkal, amik még mindig az ágyam alatt fogják a port. Az ismeretlen, aki magát csak 'C'-nek hívja mindig fenyegető üzeneteket hagy maga után, és mindenki titkait tudja. Az enyéimet is. Sose hagy nyomot, amiből megtudhatnám, hogy ki is rejtőzik a maszk mögött. Lehetetlen kinyomozni. Eddig senkinek se beszéltem róla, a lányoknak se, mert biztosan őrültnek tekintenének, és biztosan elintéznék annyival, hogy csak valaki szórakozott kedvében van, nincs semmi, amiatt aggódni kellene. De én.. Én érzem, hogy ez más. Egy biztos. Köze van Carmen Deverouxhoz, a már elhunyt(nak hitt) legjobb barátnőmhöz, hisz maga a 'C' Carmen nevét fedi. Abban is holtbiztos vagyok, hogy Carmen halott - bár ebben kezdem már elveszteni a hitemet. Akkor mégis ki játszadozik velem? Carmen sok embert bántott, de senki se tudja a titkaimat, egyedül Carmen és a lányok. A lányok sose tennék ezt velem, csak Carmen. Carmen viszont már nincs a Roxfort területén, így nehezen képzelhető el az, hogy ő a tettes. Kezdek összezavarodni. Ezekkel a gondolatokkal döntök úgy, hogy eleget teszek 'C' "kérésének". Felállok az ágyamról, majd a könyvtár felé veszem az irányt. Mikor megérkezem, leülök a hozzám legközelebb eső székre, majd várok. Nézelődök, s arra leszek figyelmes, hogy egy fiú talán már túl dühösen áll fel, majd indul a zárolt részleg felé. Követni kezdtem, de megbotlok egy könyvben. A kezembe veszem, s rögtön szemet szúr egy mondat, amit a már túl ismerős kézírással írtak. Én a helyedben máshol keresgélnék. - C Ezek szerint a fiú az újabb "játékos". Felállok, hogy minél hamarabb megtaláljam a fiút, de nem is kell sokat keresgélnem, mert szembe jön velem.. Angus Belby. - Valamit elhagytál. - nyomom a kezébe a könyvet. - Beszélnünk kell. - jelentem ki, majd a kezénél fogva vezetem a legcsendesebb padhoz.
Az mondjuk egészen biztos, hogy a Legsötétebb Mágia Titkait nem igazán szabadott volna kihozni a zárt részleg áldásos félhomályából, de szerencsére nincs időm azon aggódni, hogy a könyvtáros boszorkány majd éktelen haragjával visszaordibál a sötétbe a könyvvel együtt, mert, ahogy az asztalom közelébe érek, már landol is rajta egy másik kötet. Az a bizonyos rúnaismeretes, ami az imént az utasításokat adta, amit most már határozottan jobbnak láttam volna nem követni, és inkább csak megírni a beadandót és semmit sem tudva erről az őrületről, visszamenni a hálókörletbe. Milyen szép gondolat. - Nem hagytam el, nem az enyém. – felelem automatikusan, nem is igazán tudva, hogy a könyvre vagy a beleírt üzenetre gondolok igazából. Pont annyi időm van még, hogy a könyveket az asztalra dobjam a többi cuccom közé, és még ránézzek egy röpke pillantással, hogy a rúnaismeret elfedi-e a másikat, ami alatta bujkál, majd teljes engedelmességgel, hagyva, hogy a szőke hajkorona maga után cibáljon, követem néhány sorral arrébb. Miután elengedi a karom, automatikusan megdörzsölöm, mintha csak a bőröm égette volna a szorítása, pedig szinte semmi erő nem volt a hosszú ujjak bilincsében, viszont annál több határozottság. Lehuppanok a padra, hanyagul megtámasztom a hátam, és végigfuttatom a szemeimet a mágiatörténettel foglalkozó könyvek sokaságán, amik fölénk magasodnak a végeláthatatlan hosszú polcsorokról. Óvatos mosoly fut végig a szám szélén, a gondolatra, hogy vajon tudta-e, melyik részlegre kalauzol, vagy csak ez tűnt a legnyugodtabbnak, minden esetre az biztos, hogy a Roxfort legunalmasabb tárgyával foglalkozó szakirodalom könyveit igazán ritkán keresik. A mosoly, ami az imént még, alig észrevehetően ugyan, de azért ott bujkált az arcomon, nyomtalanul tűnik el, helyét átveszi a dühös, meglepett és mélységesen tanácstalan kifejezés, ami egyébként egy az egyben leírja azt, ami most a fejemben történik. - Mi ez az egész? – szegezem neki a kérdést a legkevésbé finomkodva. – És mégis mi közöm van nekem ehhez? Neki akarom szegezni, hogy ki az a C, és mégis miért célja, hogy a családom magánéletével foglalkozzon, de végül nem teszem, helyette csak csendesen figyelem a szőke hajkoronáját. Az első felére nyilván ő sem tudja a választ, a második része pedig túl bizalmas ahhoz, hogy bárkivel is megosszam. Az üzenet, amit nyilvánvalóan látott, csak annyit említ, hogy rossz helyen keresgélek, a másik könyvbe firkált mondatok számára is ismeretlenek, és ha van rá bármi esély, hogy ez így is maradjon, hát én igazán élnék vele.
Kezdőlap
| 333 szóban | 
