Bimba professzort nem volt egyszerű feldühíteni, de ha sikerült, egy meglehetősen ijesztő személyiségét ismerhették meg a diákok az egyébként kedves, lágy hangú, mindig mosolygós tanárnőnek. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is tanúja leszek, és ezek után mélyen remélem, hogy soha többet nem kell hallanom azt az bántóan éles hangot, ami abban a pillanatban megtöltötte az üvegház fülledt levegőjét, visszapattant a koszos ablaküvegekről és bántóan visszhangzott még másodpercekkel a heves vita alábbhagyása után is. A magas páratartalom és a levegő hiánya miatt egyébként is mindig tompán zúgott a fejem az óra végére, de a mandragóra-szégyenítő kiabálás után, aminek az imént mindkét jelenlévő évfolyam fültanúja volt, kezdtem azt érezni, hogy pillanatokon belül bekattanok.
- Belby! – dörögte a nevem jelenleg cseppet sem barátságos hangszínén Bimba professzor, amire én, és Theia is egyszerre kaptuk fel a fejünket. – Jöjjön, segítsen annak a csoportnak, ott. Na, menjen már!
Mivel én voltam a közelebb, az én alkaromra fonódtak rá a piszkos, virágföldes ujjak, és egy határozott rántással kiszakított a sorból, ahol álltam, majd azzal a lendülettel el is indított az addig együtt dolgozó, kis csapatnyi Hollóhátas diák felé.
- Maguk négyen, velem jönnek! – hasít újra a pillanatnyi csendbe a tanárnő mérgelődése – Tudják, milyen veszélyes játék ez? Ilyennel nem szabad szórakozni, valakinek komoly baja is eshet! És ha nem jól készítik el a főzetet? Ha nem jó növényt csennek el hozzá? Lehet, hogy az a szegény lány fel sem ébred többet, hát elment az eszük?!
A négy illetékes diák látszólag cseppet sem zavartatta magát a szidó szavak áradata alatt, szépen sorban, egymás után lépnek ki az üvegház ajtaján, látom, hogy az egyik leporolja a Mardekár-zöld sál végéről a virágföldet, majd a többiekkel egyetemben, egymást lökdösve vonulnak fel a kastély felé, hogy jelentkezzenek az azonnali büntetőmunkára, ami Bimba professzor szerint a héten mindennapos programjuk lesz. A legtöbben értetlenül pislognak egymásra, a Mardekáros diákok egymás között sugdolóznak, többen vigyorogva beszélték ki az imént történtek előzményeit, a Hollóhátasok nagy része viszont csak a kiabáláskor csatlakozott be a jelenetbe. Alig fél óra alatt kapásból négy különféle verziója született az eseménynek, kezdve a diákcsínytől, egészen a szándékos emberölési kísérletig. Én az igazságot valahol félúton sejtettem, de ez nem egy népszerű hozzáállás volt az asztalunknál, így inkább csendben szedegettem össze az ürömleveleket, amíg a többi Hollóhátas összeesküvés-elméletekkel dobálózott a fejem felett.
- Azokat rakja csak ide bele. – nyomott egy doboznyi növényt az orrom alá a tanárnő – Aztán vigye fel Madam Pomfrey-nek az egészet, és mondja meg neki, hogy az óra végeztével csatlakozom én is hozzá. A többiek addig szedegessék tovább a leveleket, majdnem mindre szükség lesz.
Beleszórtam a tenyerem tartalmát a papírdobozva, majd átvéve azt, hagytam, hogy Bimba professzor türelmetlenül kiterelgessen az üvegházból.

Egy másodperc erejéig még jólesett a hideg levegő, ami végigszántott az arcomon, belekócolt a hajamba, majd tovább süvített, de a kellemes érzést gyorsan felváltotta az a tompán sajgó fejfájás, ami mostanában, mint régi jóbarát csatlakozott az estéimhez, és maradt is velem, amíg el nem aludtam végül. Morcos grimasszal az arcomon vágok neki a véget nem érő lépcsősornak, ami a gyengélkedőig vezet, pedig csak az első emeletig kell másznom, közben mutatóujjammal arrébb piszkálva egy csomó ürmöt, vizslatom, hogy mi is ilyen borzalmasan fontos mégis, hogy ekkora hisztériát keltsen a hiánya. Aprócska, halványrózsaszín, már majdhogynem fehérbe forduló virág bukkan fel, vékony, hosszúkás levelekkel körülvéve, amiről egyből felismerem a macskagyökeret, ám a mellette felpakolt gyökereket hirtelen nem tudom hová tenni. Az alattuk, valószínűleg véletlenül a csomagba került, nagyobb virág árulkodik arról, hogy valószínűleg aszfodélosz lehet.

Pillanatok töredéke alatt az eszembe ötlik a felsorolt növények felhasználási területe, de szinte azonnal ki is zökkent a gondolatmenetből az ajtó. Tompa csattanás, a kezemben lévő doboz hárítja az ütközést, így engem nem talál el. Viszont a kezemben lévő doboz már nincs a kezemben, fejjel lefelé hever a földön, a tartalma, amit harminc gyötrelmes percig válogattunk, szétszóródva hever a padlón. Az egyik fehér virágon egy pár cipő lépked, hozzá párosuló, kissé megszeppent tekintettel találom szembe magam, és még mielőtt felfoghatnám, mi is történik éppen, rámordulok.
- Vigyázz! – lehajolok és elkezdem összekaparni a menthető gyógynövényeket a megsemmisültek közül. – Menj már arrébb, a macskagyökéren taposol.

Talán, ha kicsit korábbi időpontba futunk egymásba. Vagy később, esetleg egy másik nap. Nem is tudom, egyáltalán van-e olyan lehetőség, egy olyan dátum a naptárban, amikor bárki elkaphat egy jobb pillanatomban. Nem tudom, van-e még jó pillanatom.
- Na ne, tényleg? – morranok rá az előttem álló lábszárra, pedig éppenséggel semmi rosszat nem mondott. – Csakhogy nincs belőle több. Egy csapat szörnyen vicces, hetedéves Mardekáros ellopta amit talált, és elnézve a káoszt, ami Gyógynövénytan órán volt, valószínűleg minden olyan készítményt is, amiben benne van. Az összes nyugtatót, altatót, mindet. Úgyhogy a kisebb hatásfok jelenleg nem fogja megnyugtatni Madam Pomfrey-t, de azért majd mindenképp mondd el neki, milyen ügyes vagy.
Ráemelem a tekintetem, felnézek, egyenesen a hatalmas, rémült szemekbe, és csak akkor értem meg igazán, mit tettem, amikor már késő.

Ostorcsapásra emlékeztet a mozdulat, a hang, ahogy élesen csattan egyet, és én vagyok, akit eltalálnak. A friss vágásból azonnal elkezd kígyózni egy vércsepp, a többi szorgosan követi, végig a csuklómtól egészen a kézfejemen át, az ujjaim hegyéről a fehér virágokra csepeg, beivódik a vaskos szőnyeg szövegszálai közé. A meglepettség egy lélegzetvétel erejéig még képes elnyomni minden érzést, de a fájdalom gyorsan fölé kerekedik, beférkőzik a bőr alá a maga összes csípő, égető, kellemetlen érzésével.
- Basszus! – fintorogva kapok a jobbom felé, de csak azt érem el, hogy a többi ujjam is maszatos lesz. A pálcámért nyúlok inkább, önkéntelen reakció ez, forrófejű, ostoba, és ijesztően hirtelen. Nincs időm mérlegelni a helyzetet, a pálca már tudja, mit szeretnék, és még azelőtt kirobban belőle a varázsige, hogy újragondolnám, ki akarom-e mondani. A nyomorult növény a sarokban szinte alig észrevehetően fészkelődik még egy kicsit, majd lángra kap, ahogy eltalálja az átkom. Nem vagyok biztos benne, hogy ez elegendő lefegyverzésnek bizonyul, abban viszont igen, hogy ez egészen biztos, hogy egy rossz, nagyon rossz ötlet volt.

Döbbenten figyelem a történteket, egy pillanatig még én sem hiszem el, hogy voltam annyira meggondolatlan, hogy lángba borítsak egy növényt, ami az imént rám támadott. Nem orvosoltam a problémát, hanem fokoztam azt, és ez egy annyira hülye lépés volt, hogyha bármelyik háztársam tanúja lett volna, teljes joggal kérdőjelezhetné meg a Teszlek Süveg választását.
- Oké, hát… ezt nem egészen így akartam, azt hiszem.
Nem tudom, mi olyat mondhatnék, ami nem ront tovább a helyzetünkön, így inkább bedobom a pálcámat a növényes dobozba, aminek a vértől nedves papír oldalai már kezdik igazán feladni a küzdelmet. Belelapátolok még vagy kétmaréknyi macskagyökeret a földről, aminek így már tényleg semmi hasznát nem lehet venni, majd egy lépést közelebb lépve hozzá, a vállai felett belököm a gyengélkedő ajtaját.
- Nem tudom, hogy növény barátunk csak csendesen elporlad végre, vagy tervezi megbosszulni a tűzgyújtó varázslatomat, de jobban örülnék, ha az ajtó másik oldalán várnánk meg a végkifejlettet.
Más esetben, más valakit már keresztüllökdöstem volna a küszöbön, de Ő más értelemben volt más, és én nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. A nyirkos, ragacsos tenyerem csúszkál a gyengélkedő tömör fa ajtajának lapján, fejemmel egy óvatos, mégis jelentőségteljes biccentés kíséretében próbálom meg beterelni. Legszívesebben a csuklója köré fonnám a maszatos ujjaim, és úgy cibálnám magam után, de túl sok bajt okoztam már így is, a legtöbb, amit megengedhettem magamnak, az egy kis türelmetlen toporgás.    

Az ajtó csapódása visszhangzott a majdnem teljesen üres gyengélkedő ormótlan falai között, egy darabig még zúgott, majd elhalt, így az egyetlen, amit hallottam a saját szívverésem és a szapora lélegzetvételem kellemetlen elegye lett. Nekivetettem a hátam a tömör tölgy ajtónak, a fejem halkan koppanva találkozott a fa masszív anyagával, ahogy nekitámasztottam egy pillanatra, hogy kifújjam magam. Mély lélegzetet vettem, megtöltöttem a tüdőm a gyengélkedő gyógynövényektől áztatott, kellemetlenül steril illatával, és egy röpke másodpercig még azt is megengedtem magamnak, hogy lehunyjam a szemeim. Próbáltam elnyomni azt a bosszantó susmorgást a fülemben, amit a vérem zakatolása okozott, ahogy vadul kavargott köröskörül a koponyámban, de végül egy gyors sóhaj kíséretében feladtam a próbálkozást.

Egy egészen kicsit talán zavarba jöttem attól, mennyire ostoba voltam, mert hát annyi, de annyi más lehetőségem lett volna, mint a tűzgyújtás. A sóbálvány átkot talán negyedikben tanultuk, de lehet, még előbb, a mozdulatlanság bűbája is konkrétan egy szó, ami igazán kicsúszhatott volna a számon, de még egy egyszerű lefegyverzés is jobb lett volna annál, hogy lángba borítom azt a nyomorult növényt, amiért mellesleg ezer százalék, hogy büntető munkát kapok, ha még valaki észreveszi, mielőtt csendesen elhamvad. Vagy ha elkúszik az ajtóig, és ránk gyújtja az egész betegszobát bosszúból.
A gondolatra hirtelen végigfutott a hátamon a hideg, automatikusan tettem is egy lépést előre, hogy legalább egy kicsit eltávolodjak a bejárattól, ami jelenleg az egyetlen védelem volt köztünk és a megvadult örökzöld között.

Összerezzenek, ahogy hozzám ér, nem számítok a mozdulatra. A karom megfeszül, de még időben észbe kapok, és végül nem rántom el a kezemet, mikor felemeli, nehogy még jobban ráijesszek. Pont elég fájdalmat okoztam már így is mind a kettőnknek, nem akarom az értelmetlen hadonászásommal még tovább feszíteni a húrt. Érdeklődve figyelem az óvatos mozdulatait, ahogy félbehajtja a kendőt, amint az imént húzott elő, hagyom, hogy a csuklóm köré tekerje. Az arcizmaim alig észrevehetően rándulnak egyet, ahogy az anyag a sebhez ér, de a felszisszenést magamban tartom, csendesen tűröm, hogy befejezze a szorítókötést a kezemen. Ő nem szól egy szót sem közben, én meg nem firtatom a tettei miértjét, csak meglepve figyelem, mennyire természetesnek tűnik neki segíteni, pedig a megismerkedésünk óta eltelt nagyjából negyed órában azért nem hoztam a legjobb formámat.
- Köszönöm. – töröm meg végül a ránk telepedő csendet.
Halvány, bűnbánó mosollyal az arcomon húzom el a kezem, és mérem végig a gyakorlatilag életmentő elsősegélyem. Utoljára talán hat éves koromban volt rajtam ilyen kötés. Sosem voltam nagy kalandor, sem bajkeverő, így egy kezemen meg tudom számolni, hány sérülést szereztem az elmúlt tizenhét év alatt, és nem fognak elfogyni az ujjaim. A legtöbb sebem csak karcolás volt, horzsolások, esetleg kisebb vágások, amiket anyám ugyan mugli módszereivel le is fertőtlenített és be is kötözött, de apám egy pálcalegyintéssel felülírta ezt a döntést, és egy gyors bűbájjal már meg is szüntette a problémát, így anya egy idő után feladta az elsősegély-kísérleteket.
- Ez elég ügyes lett. – bólintok elismerően, majd visszaeresztem a jobbom az oldalam mellé. – Te jól vagy?
Végigmérem tetőtől talpig, komolyabb sérüléseket kutatva, és megkönnyebbülve nyugtázom, hogy karcolással megúszta, ugyanis én közel sem vagyok ennyire felkészült kötszer fronton. Az egyetlen, amit fel tudnék ajánlani sebkötözésre az egy mágiatörténet házidolgozat piszkozata, amit már vagy három napja a talárom zsebébe gyűrve hordok, és ez sajnos sem elsősegélynyújtásra, sem pedig beadásra nem alkalmas minőségű.
- Nem akarsz leülni? – óvatosan szétnézek a teremben, majd az egyik üres ágy felé biccentek, ami a lehető legmesszebb van mindenféle fotoszintetizáló élőlénytől. Csak a biztonság kedvéért. – Vagy szóljak esetleg Madam Pomfreynak?
Felajánlhatnám, hogy helyrehozom a karcolását, de mivel az előbb demonstráltam a remek képességeimet a nonverbális varázslás okozta tökéletes káosz területén, nem hiszem, hogy nyugodt szívvel rám bízna egy egyébként egyszerű varázslatot, és ezért senki nem hibáztatja. A legtöbb, amit jelenleg tehetek, és amivel a legkevesebbet ártok, ha a pálcámat száműzöm vissza a zsebembe, és elő se veszem többet az este folyamán.

Tökéletesen.
Irtózatosan modortalan lett volna azt mondani, hogy nem igazán úgy néz ki, mint aki tökéletesen van, még ha valóban így is volt. Az összekaszabolt lába maszatos volt a már ráalvadt vértől, az arca pedig olyan sápadt, mint aki mentem rosszul lesz, és az sem sokat segített, hogy hatalmas szemeiből sem tűnt el az ijedtség, hiába futottunk el a probléma elől.
Inkább nem szólalok meg, csak csendesen figyelem, ahogy az ablakhoz sétál, és bánatosan néz ki az alattunk elterülő, hatalmas birtokra, majd jobb híján helyet foglal az egyik ágyon, a kérésére én is így teszek. Vele szembe dobom le magam, tekintetem nem veszem le róla egy pillanatra se, mintha ezzel a védelmem alatt tartanám, hiába bizonyítottam már, hogy az nem ér éppenséggel sokat mostanában.
- Nagyszerű. – sóhajtok fel lemondóan – Akkor megvárjuk.
Az, hogy ketten, nem volt vita tárgya. Eszem ágában sem volt magára hagyni, habár lehet, többet árt, mint használ a jelenlétem. Nekem egyébként is oda kellett adnom a növényeket Madam Pomfreynak, vagy legalábbis azt, ami maradt belőlük, és van ez a kellemetlen szokásom, hogyha megbíznak egy feladattal, teljesítem.
- Na igen, a növények… - lenézek a mellettem heverő, viseltes kis dobozra, amiben a sietős távozásunknak köszönhetően kusza össze-visszaságban hevertek a gyógynövények, várva, hogy majd a hozzáértő kezek kiválogassák a még használható részeiket. Nagyon reméltem, hogy a javasasszony nem fogja megkérdezi, mi történt velük, mert jelen esetben nem tudtam volna egyetlen jó magyarázattal sem előállni, az igazság meg túlságosan kínos lett volna ahhoz, hogy elmondjam. – Nem mondták, hogy mire kellenek, de ezek az élő halál esszenciájának összetevői, fogadni mernék, hogy a Mardekáros fiúk, akik előttem masíroztak fel a büntetésükre, ezt próbálták meg előállítani, és Bimba professzor kiabálását hallva meg is itatták valakivel.
Valószínűleg egy muglival, de ezt már nem teszem hozzá hangosan, a helyzeten nem sokat változtat amúgy sem. Meglepő módon üresen kong a gyengélkedő belseje, ez két dologra enged következtetni, a Mardekár hetedéves fiúcsapata nem remekel bájitaltanból, és az áldozatuk jól van, vagy nem remekel, és még kellően ostoba is ahhoz, hogy nem megfelelő arányba keverje az összetevőket, így az áldozatuk a Szent Mungóban lábadozik. A harmadik opciót nem voltam hajlandó figyelembe venni, így is eléggé belemélyedtem a gondolataimba ahhoz, hogy a lány kérdésének hirtelensége kellett ahhoz, hogy visszabillenjek.
- Én… - kezdek bele zavartan, mint akit most ébresztettek. – Élőben még soha. Olvastam róla viszont, bár nem sokat. Nem igazán találni róla semmit.
Undok dolog ez a kíváncsiság. Ha valami érdekel minket, utána járunk, keresünk, kutatunk, olvasunk. Mikor először hallottam a diákokat az átkosról sugdolózni, én is feltúrtam a könyvtárat mindenféle információért, kérdezősködtem, követtem minden jelentéktelennek tűnő nyomot is, hogy többet tudhassak róla, de soha nem társítottam arcot a betegséghez. Sosem mentem oda hozzá. Sosem kérdeztem meg a nevét. Ő egészen eddig csak egy eset volt, egy betegség, egy megoldatlan rejtély, egy fojtott susmorgás a tanórákon, kíváncsi pillantás a folyosókon és én is, ahogy sokan mások, figyelmen kívül hagytam, hogy mindezek mögött egy ember van, akit valószínűleg senki nem vesz észre.
- Ne haragudj… – nyögöm ki, nem igazán tudva, hogy most az előbbi gondolataim miatt kérek bocsánatot, vagy azért, amit kérdezni fogok, de leginkább mind a kettő - … de nem tudom a neved.

- Kétlem, hogy az erős nyugtató előállítása lett volna a céljuk. - óvatos mosolyommal kísérve ingatom meg a fejem bájos optimizmusa hallatán. – Minden esetre látok némi összefüggést az esetben, valószínűleg minden hozzávalót elloptak, bizonyára a nyugtatóid is tartalmaznak nyomokban macskagyökeret vagy aszfodéloszt.
Ez ugyan csak egy tipp, a fejemben létező logikai összefüggések sokasága, hisz sem a Mardekár legújabb merényletéről sem a nyugtató és altató orvosságok pontos összeállításának szükséges hozzávalóiról sem tudok sokat. Az előbbiről főként azért, mert nem éreztem létjogosultságát a kérdéseimnek egy ilyen feszült helyzetben, utóbbi pedig egyszerűen kívül esett az érdeklődési körömön, így minden tudásom eme témában pusztán az órai tananyagnak vagy olvasás közben felbukkanó mellékes információnak köszönhető. A családom már büszkélkedhetett egy taggal, aki kiemelkedő tehetségnek bizonyult a főzetek terén, nekem pedig eszem ágában sem volt a nyomdokaiba lépni a bájitaltan bonyolult világába.

- Nos, igen, az feltűnt, hogy nem igazán tudni semmit erről a betegségről. – a padlót figyelem, ahogy a szavak elhagyják a számat, a cipőm orrát, a kő mintázatát, az apró kopásokat az ágyak és székek lábain. Valamiért nehéz felemelni a fejem, belenézni azokba a hatalmas szemekbe, és nem úgy válaszolni neki, mint akinek a hangja csordultig van sajnálattal. Legkevésbé sem akartam szánakozó lenni, egészen biztos voltam benne, hogy már unja, arról nem is beszélve, hogy haszna sincs igazán, csak kellemetlenül érzi magát az ember. – Illetve aki mégis, nem szívesen beszél róla. Nem igazán tudni pozitív végkimenetelről, erről valahogy mindenki szeret inkább nem tudomást venni róla, mintha csak azért, mert nem bolygatják, még nem történne meg.
Ráemelem a tekintetem, figyelem, ahogy a haját csavargatja, miközben beszél, és én nem tudok arra gondolni, mennyire fiatalnak tűnik. Tippem szerint egy évvel járhat alattam, talán kettővel, mégis, apró termetéhez párosuló őzike szemeivel egy kislány illúzióját kelti, amire a hosszú mondattá formált szavai újra és újra rácáfolnak.
- Mondd, a tünetek mindig ennyire… nos… bajosak? – bököm ki végül, igyekezve a lehető legkevésbé bántó módon feltenni a kérdésem, amiből millió meg egy kavarog a fejemben a téma kapcsán. – Vagy a gyógyszereid hiánya okozza?

Annyira szerettem volna többet tudni, de a fejemben ott motoszkált a gondolat, hogy előbb róla tudjak meg többet, a betegségének firtatása igazán ráér akkor is, ha némi ismerkedés után még mindig úgy gondolja, szívesen mesél róla. Már, ha erről lehet egyáltalán szívesen mesélni.
Minden esetre nem akartam kórtörténetként kezelni, főleg, mert az ismeretségünk eleje részemről meglepően gorombán kezdődött.
- Angus… Belby. – a vezetéknevem vonakodva teszem utána, azon töprengve, vajon a fülébe jutott-e bármiféle pletyka a családomat illetően. Annyira üdítő lenne újra úgy kimondani a Belby nevet, hogy arról az embereknek Damocles és a farkasölő főzete, vagy Theia és a kviddics jusson eszébe. – Örülök, hogy megismertelek, habár valamivel kellemesebb első találkozást is el tudtam volna képzelni. Tényleg ne haragudj a növény miatt.
Viszonozom a mosolyát, az én ajkaim is újból felfelé görbülnek az övé láttán. Kifejezetten jól áll neki, sokkal kevésbé tűnik elveszettnek, így egy kicsit én is megnyugszom.