Marissa Selene Lachapelle

Secrets don’t keep us close, it tears us apart

Mara


17


Aranyvérű


semleges


-


Mardekár


Shay Mitchell


keresett

Nagy nevű, Voldemort szimpatizáns család sarja vagyok. Legalábbis hivatalosan így van. Bár igazából csak a vaknak nem tűnik fel, hogy hazugság az egész. Hogy is születhetne fehér bőrű, európai embereknek ázsiai beütéssel rendelkező gyermeke? Örökbefogadott vagyok, hát persze. Bár őszintén szólva sokáig nem értettem, a szüleimnek miért pont egy kislányra volt szükségük, mikor egy fiú kézenfekvőbb választás lett volna. Legalábbis sokáig így gondoltam. Mert kétlem, hogy annyira vágyott volna bármelyikük egy lánygyermekre. Inkább szigorú, kegyetlen, igencsak rideg emberek, mint akik szerető családi fészket teremtenek. Ma már értem, az egész arra megy, hogy majd egy előnyös házasság révén szeretnék biztosítani az anyagi helyzetüket. Mert korán sincs akkora vagyonunk, amit a nevünk és az életstílusunk mutat. Aligha láttak bennem mást. A velem szemben tanúsított rideg viselkedésükhöz, mint nemrég kinyomoztam az is hozzájárulhat, hogy én úgymond az egyetlen, nehezen megfogant, de halva született lányuk „személyazonosságát” kaptam meg. Ez viszont azzal is jár, hogy a valódi szüleimről, a származásomról szinte lehetetlen kiderítenem bármit is, ők pedig természetesen nem hajlandóak válaszolni a kérdéseimre. Nem mintha nem lenne mindegy. Hamarosan úgyis ki fognak tagadni. Nemcsak azért, mert egyáltalán nem tudok azonosulni a Sötét Nagyúr nézeteivel, abban még talán meggyőzhető is lennék. De ha megtudják az igazat rólam, ami igazából mindig is ott volt előttük, csak sosem figyeltek rám eléggé, hogy észrevegyék, amivel végleg aláásom minden tervüket, azt soha nem fogják elfogadni. Azt, aki igazán vagyok…

A furcsa lány, aki sosem passzolt igazán sehová. Ez vagyok, voltam én. Tény, hogy nem vagyok épp barátságos és nehezen is nyílok meg, sőt, olykor eléggé arrogánsan, sőt már-már agresszíven viselkedem. Pedig nem bántanék én senkit, ha engem is békén hagynának. De az ázsiai származásom, a kiskoromban eléggé fiús, majd később a kissé punkosabb öltözködésem általában éppen elég volt a kortársaimnak ahhoz, hogy kipécézzenek maguknak. Az utcán talált gyerek, aki még fogyatékos is. Biztos azért tették ki. Ilyesmiket beszéltek rólam a hátam mögött és a szemembe is. Csoda-e, ha egy idő után ha csak tehettem, elbújtam előlük? Hiszen ha nekik mentem (amire volt példa), engem büntettek meg és ők megint csak röhögtek rajtam. A Roxfortban sem lett jobb. Szeretek sötét mugliruhákat hordani, ezt is kikarikírozták. Akárcsak azt, hogy Mardekáros és a családi nevem létére örökbefogadott vagyok. Egyáltalán mit keresek én ebben a házban, kérdezték sokszor. Az pedig végképp rontott a helyzeten, mikor negyedéves koromban a karácsonyi bálon sikerült becsípnem egy kicsit és megcsókoltam az egyik évfolyamtársamat, aki történetesen lány volt.  Innentől már a fogyatékos leszbi kínai voltam. Megjegyezem tuti nem is vagyok kínai, inkább délkelet-ázsiai felmenőkre utalnak a vonásaim, de ez senkit sem érdekelt soha. Esélyem se lett volna kimászni ebből az egészből, ha nincs Carmen. Nélküle sosem lettek volna barátaim. Soha senki nem nézett volna mélyebbre. Bármilyen célok is vezették őt, ez egy tény. Most pedig már, hogy nincs, nem fogok visszasüllyedni. Egyébként is, már van, aki mellettem áll. Aki elfogad úgy, ahogy vagyok. Többet nem fogom hagyni, hogy bántsanak csak azért, mert önmagam merek lenni. Nem fogok meghunyászkodni, bujkálni. Akinek nem tetszik, elmehet, ahova akar. A szüleimet is beleértve.

 Ülök a szobámban, a dobozra meredve. Carmen neve áll rajta. Ha nem róla lenne szó, nem érteném, hogy lehet ez. Hiszen ő az évzáró lakoma idején meghalt. Úgy hiszik, eltűnt, sok pletyka is kering róla, de én és a barátaim tudjuk az igazságot. Meghalt. Talán nem látja, láthatta rajtam senki, de igenis megviselt a dolog. Még a többieknek sem fedném fel soha, hogy valahol mélyen nekem igenis hiányzik. Úgyis, hogy tudom, hogy csak kihasznált mindannyiunkat.  Csak megjátszotta azt is, hogy szeret, hogy fontos vagyok neki. Mert ő nagyon is jól tudta, kinek mire van szüksége.
Egy elveszett kislány voltam, aki soha nem ismerte igazán a szeretetet. Akit nem fogadtak be úgy, ahogy volt. Azért, ami. És ő leereszkedett hozzám. Ma már tudom, azon az ominózus karácsonyi bálon vette észre, milyen tökéletesen passzolok a kis tervébe. Ami akkor történt, végleg kitaszítottá tett. Néhány héttel az incidens után jött oda hozzám. Gyönge pillanatomat kapta el, azon kevés ember közé került így, aki látott sírni. Már azzal meglepett, hogy nem kigúnyolt és kezdte elpletykálni fennhangon mindenkinek, amit látott, hanem odajött, megvigasztalt és azt mondta, ne törődjek velük, jobb, különb vagyok náluk és ő tud nekem segíteni abban, hogy fölébük kerekedjek. Nem hittem neki rögtön, természetesen, de ő nagyon ügyes volt. Szinte észrevétlenül hatolt a jégpáncélom mögé, amit magam köré növesztettem, hogy a lelkemet védjem. Megszerettem őt. Igen. Jobban is, mint egy barátot. Sokkal jobban. És ő tudta ezt, ebben biztos vagyok. Sőt, direkt rá is játszott. Bár soha nem tette egyértelművé, nem lépett túl egy határt, de úgy tett, mintha nem lenne reménytelen, egyoldalú a szerelmem. Mintha ő is viszonozta volna az érzéseimet… Ostoba voltam. Észre sem vettem, hogy játszik velem és az érzelmeimmel. Hogy bábként rángat, hogy manipulál. Mesterien csinálta, meg kell hagyni. De mi ez a doboz éppen most?
A titkaink megölnek minket. Carment biztosan. Ő mindent tudott rólunk és észre sem vettük, mi milyen keveset róla. És úgy tűnik, még a halálból is visszanevet ránk. Ráadásul, bár nem szeretném, a szívverésem felgyorsul, ahogy a dobozra nézek. A lényem egy része szeretné elhinni, hogy ez valami, ami csak nekem szól. De Carment ismerve valószínűleg ezt is szerette volna elérni. Hogy úgy érezzem, én különlegesebb vagyok neki. Hiszen ezzel érte el, hogy hűséges kutyaként, talpnyalóként mellette maradjak. Ő nem szeretett senkit. Sem engem, sem mást. Csak saját magát. Mindent önös érdekből csinált. Nem úgy, mint én. Annyira a bőröm alá férkőzött, hogy bármit megtettem volna érte. Tudnia kellett, hogy a szívemmel, az érzéseimmel játszik, de ez őt sosem érdekelte. Tudta, melyikünket hogyan közelítse meg. Engem így nyert meg. Az orromnál fogva vezetett. De már nem. Most már erősebb vagyok.
Határozottan, már-már indulatosan tépem fel a csomagolást és öntöm ki a szobám közepére a doboz tartalmát.  Mielőtt meggondolhatnám magam, megragadom a lejátszót és a kazettákat, hogy betegyem az elsőt és meghallgassam. Nem tehetek róla, Carmen hangját hallva még most is elakad a lélegzetem egy pillanatra. Milyen csilingelő, kimért hangon tudja még azt is elmondani, hogy a halála egyik oka… én vagyok. Én? De hát mégis hogyan? Mi ez az egész? Nem értek semmit. Szeretném hinni, hogy a további kazetták megadják a választ, de Carment ismerve csak még jobban össze fognak zavarni. Biztos, hogy ez is volt a célja. Akkor mégis hol keressem a válaszokat? Hogyan oldjam meg ezt a rejtélyt? Ki tud segíteni? Nem akarok újra egyedül maradni a gondjaimmal. Nem akarok egyedül maradni Carmennel és az ő kísértő emlékével…