Promenád a pokolba

amikor mondtam valamit a számmal

Bizonyos kiművelt ifjak körében terjed egy emelkedett, mélyen és magasan egyaránt szofisztikált kifejezés arra, mikor valaki sorozatosan és akkurátusan önsorsrontó magatartást tanúsít, és rendre hagyja jobbik eszét laza futószáron elkódorogni: beszalad a faszerdőbe. Mikor drága anyámmal osztottam meg az elképzeléseimet az életről, ő is valami ilyesmit emlegetett, jóval kevesebb nyelvi leleménnyel, de ennek hiányát igyekezett kipótolni hangerővel, hogy nehogy a süket Alphard bácsi néhány yarddal odébb lemaradjon a szellemi képességeim mérlegre helyezéséről - nem nagy meglepetés, hogy mindig könnyűek voltak a szemében. Többek között azt is értékeltem a barátaimban, hogy ők nem csináltak ebből népszerű látványosságot, rájöttek enélkül is, hogy elég kivárni, hogy józanságomat, néha a ruhadarabjaimmal együtt elhagyjam, és hangosan énekelve rázzam megint a Nagy Merlin pofonosládáját, felébresszem az alvó sárkányt, avagy meggondolatlanul kivágjam magam alól a fát. Vajon miért van ennyi fa a közmondásainkban, vajon gondolkozott ezen már valaki rajtam kívül? Íme, bizonyítványom arról, hogy talán bohókás jellem vagyok, de a balszerencsém nagyon is emberi, és ezt bizonyára Holdsáp barátom még nálam is jobban tudja, mert ha én ember vagyok, ő valami isteni entitás.
- ..szóval mondtam neki, hogy cölibátust fogadtam, erre kiröhögött. Bárány lelkem is beleremegett. - legszívesebben felpofoznám magam, kell itt tolnom nekem a full kretént a régi dallamon és fokozaton, mintha nem ismerne, mintha nem tudná, hogy egy nagy kupac remegő puding vagyok itt legbelül, és mintha nem lenne egyből egyértelmű,
hogy bizonytalanul kapaszkodom ezekbe a napokba, hetekbe, mert csak a dementor tudja, mi vár ránk odakint - Kérsz inni... meg van nálam csoki, az, amit annyira szeretsz, vagy tudomisén... ... ...nem fázol?
Ha az utolsó kérdést nem három lélegzetvétellel később teszem hozzá, még talán hihető lett volna, hogy csak úgy átsuhant a fejemen, de közben rügyzenek a fák meg basznak a madarak, úgyhogy ennél jobbat nem találhattam volna ki. Gyorsan átnyújtom a ledobott talárzsebemből a gondosan megőrzött édességet, amit egy külsős szemlélő akár minősíthetne ifjonti hévvel történő dobálásnak is, de nem ez volt a szándékom, helyette nagyon férfiasan magam elé meredek, és azon merengek, hogy miért vekengek most itt ennyit valaki előtt, aki nemhogy látott már meztelenül, de ezt nem epifániaként élte meg.
A rengeteg felett lassan besötétedik, ilyenkor minden rendszerető kisdiák szunni tér, de legalábbis egy ágy irányába veszi a szándékait, mindenkit megérint ez a torokkeserű nosztalgia a hetedik év végén. Mélyet sóhajtok, és az egyik tenyerembe temetem lustán a hülye fejem, mielőtt rágyújtanék egy mugli cigarettára - fenének van két kezem, ha semmire nem tudom használni a pótcselekvéseken kívül!

-Te figyelj, Holdsáp, kérdezni akarok valamit. Egészen komolyan kérdezem. - valóságos színpadi feldolgozása lehetek a kínosságnak,
éppen én, aki még akár strigulázhatna is, ha lenne még hely a nevektől az ágyam keretén.. csak ugye cirka két méteres testalkattal nehézkes hirtelen elbújni a kezem mögött, pedig már ronggyá nyújtottam az ingem ujját -Mi.. barátok vagyunk, ugye? Olyan igazi, együttsírós, elválaszthatatlan barátok, bármi történjék? Ugye...?
Köszörülöm a torkom, próbálok lazán hátradőlni a hatalmas sziklán, amin máskor olyan délcegen ülök, mint.. hát mint én, de most egy kíngombóc vagyok, és vajúdik a saját hülyeségemen, izzadok, tördelem az ujjaimat, pedig az sem viselt meg ennyire, mikor a sors alkalmanként elővett egy-egy körtáncra a pokolban.
Rád nézek, a szemem könnyes, beleöklözök a térdembe, és dacosan bambulok bele a szürkületbe, gyűlölöm magam. Egy kicsit most gyűlölöm magam, pedig eldöntöttem, hogy soha nem fogom, mert vannak elegen, akik megteszik ezt a szívességet nekem.

don't look at me that way

Valahogy mostanában az ilyen illuminált esték mindig úgy végződnek, hogy James és Peter lemaradnak valahol, tudja Merlin, hogy hol és miért. Hogy miféle akadályok gördülnek az útjukba. Pedig régebb Sirius volt, aki folyton felszívódott. Már túlságosan hozzászoktunk ahhoz, hogy most ne tűnjön fel, hogy mindig a nyakunkon lóg. Ziher, hogy ott motoszkál benne a ki nem mondott érzés, hogy ennek itt mindjárt vége van. Ki nem mondott, még Peter is tapintatosan befogja a száját, mielőtt még a nem is olyan közeli elválásra terelődne a téma.
De éppen eléggé megbódít most a tavaszi virágok negédes illata, a rengetegből felénk hozza a szél még az egészen közel lévő acromantula trágya szagát is, bár kétlem, hogy ezt érezné Sirius, ahhoz tőlságosan is el van ragadtatva ettől az idilli környezettől, amit én kezdetben csak szapora orrtörölgetések között bírtam ki, most viszont már kezdtem megszokni, és amúgy is a tavasz már kitombolta annyira magát, hogy holnap-holnapután már ez se hozzon zavarba. Szóval vagyok annyira kótyagos és meghatott egyszerre, hogy valamennyire félretegyem a gyanakvásomat. Sőt, titokban talán arra vágyom éppen, hogy most az egyszer Sirius ne kíméljen a marhaságaival. Valahogy fiatalnak és fesztelennek érzem magam, biztonságos távolra a holdtöltétől is, hogy még a rablómeséit is másfél Peternyi lelkesedéssel és ámulattal hallgatom. Átölelve a lábszáramat, államat a térdemen nyugtatva, félig elnyíló ajkakkal és azokkal a nagy kerek szemekkel, amikkel tudja Merlin, hogyan, de sikerült Nikolaiból kihoznom a cukrosbácsit.
Egy pillanatra meg is szeppenek, mikor hirtelen félbeszakítja a legalább egy órásnak tűnő monológját, ami aztán felettébb szokatlan, akárcsak a bizonytalan tapogatózás. Akkor láttam utoljára ilyennek, amikor összeakaszkodtam azzal a varacskosdisznóval, és meg volt győződve, hogy az ő hibája volt.
- Legalább húsz fok van idekint, mégis miről beszélsz? És mi lenne, ha fáznék? Átváltoznál és megmelengetnél a bundáddal? – kicsit cinikusnak szántam, de a könnyed hangomnak hála ebből semmi sem érződik. Nem ez lenne az első alkalom az igaz, de talán most kicsit másabb a helyzet. Mióta Megan Morhange útját kiadtam, valahogy ilyen kettős érzések dúlnak bennem. Ódzkodom a közelségtől, az öleléstől, máskor meg annyira vágyok rá, de persze ezt nem vallanám be, így is csapnivaló vadállatnak bizonyultam.
Az viszont tagadhatatlan, hogy a nyál összefutott a számban, és megszállott pillantást vetek a zsebére. Tudtam, hogy van nála csoki, idáig érződik a kakaó illata, és voltam olyan jólnevelt, hogy nem követeltem, pedig tudtam, hogy nekem hozta. – Nem bánom, de ne hidd, hogy lekenyerezhetsz. Még mindig utálom, ha az iskola területén bagozól... – éppen csak egy picit dőlök hátra, hogy a kieregetett füstfelhő elől elhajoljak, félig lehunyt szemmel hunyorgok rá, de mire kibontakozik valószerűtlen sziluettje, ahogy elcsigázottan végignyúlt a sziklán, hirtelen elkomorodok. Valahogy aggaasztó az egész, és haver, én aztán tudom, hogy kell az aggodalmaskodást a legfelsőbb szintekre fejleszteni. Nem tetszenek a szavai, nem tetszik ahogy a kezét tördeli, és nem szégyellem bevallani, a hátamon is végigfut a hideg. Feltérdepelek és odakúszok a szikla mellé, a térdem súrolja az érdes felületet, és behajolok olyan közel, hogy a hosszúra nőtt tincseim birizgálják az arcát. – Sirius, bárhogy is sült el az a Peter apjának bordélyában töltött éjszaka, én nem ítéllek el – hangomban még ott bújkál a korábbi játékosság, de a szemem már komolyan, aggodalmasan fürkészi. – Jól van, ezt most hagyd abba, megijesztesz – morranok rá, de csak szelíden. Ha nem ismerném legalább olyan jól, mint a nagylábujjamat, még megkockáztatnám, hogy csak szivat.

I've seen those eyes before I can tell you want to play

amikor mondtam valamit a számmal

Majdnem, ismétlem, majdnem kiszökken belőlem a nagyon nehezen elnyomott nyüszítés, és majdnem szégyenszemre el is menekülök - igazából nem lenne precedens nélküli, még ha rólam nem is feltételezi senki, hogy ilyen kifejezésekkel élek, és ha már élek, az értelmüket is tudom. Vajon miért nem? Vajon miért töltöttem még az utóbbi egy évemet is azzal, hogy ezt alátámasszam és bebetonozzam?
Nem gondolkozom.
A tarkójára csúsztatom a kezem, és..
Hát igen.
Megcsókolom.

Mekkora egy címeres ökör vagyok.
Mondanám én, de tele a szám, meg a hülye fejem ezekkel a gondolatokkal már mióta, és józan vagyok és szerencsétlen vagyok és bánatos vagyok, de legfőképp és leginkább hülye vagyok, hogy ebből is ekkora gondot tudok csinálni, kiscsoportos foglalkozást baráti körök részére, délutáni napközit Evansnak, hogy ugyan Evans, hallgasd már meg, milyen idióta vagyok, és mióta merengek azon, hogy itt ez a fiú, éppen ez, a gyönyörű szemeivel, azzal a mosollyal, amitől még én is képes lennék visszahozni az eldobott botot, pedig de utálom, ha azzal cukkolnak, de te cukkolj Remus, úristen, egy pincsi lettem, mi a fene történik, mi vagyok, mit csinálunk, mit csinálok.
Hmm, most így ezt végigcitálva azért lett némi halovány elképzelésem arról, miért működnek a dolgaim, mikor nem gondolkozom: ha netalán ebbe a hibába esnék, rögtön kétségeim támadnak a saját józan eszemet illetően, pedig kinek kell az, nem igaz?
Mégis mi az átkos Merlinbaszta kurvaéletért kell ennek a fiúnak ilyen tökéletesnek lennie, belehajolnia az aurámba és jótékony módján somolyogni meg derengeni, mint egy jobbfajta ködös reggel, amikor összekanalaztam párszor, megmelengettem a bundámmal, vagy amikor csokit ígértem és hoztam neki, és azzal jóllaktam, ahogy megette? Miért van ilyen illata, miért kergetőznek nem lepkék, de zsenge és udvariatlan rétisasok a gyomromban, miért a sok hülye klisé, miért pont nekem, aki úriember lévén még arra sem vettem a fáradtságot, hogy strigulázzak? Úgy érzem magam, mint Evans egyik filmjében azok a muglik, akiket eltalált az a fényes nyaláb, vonósugár vagy mi a tekintetes cifra kurvaélet, és most behúzódtam, teljesen végem van.
Nem merem kinyitni a szemem. Sirius Orion Black vagyok, hölgyeim és uraim, bejegyzetlen animágus, ennek okán azért nem kifejezetten harmatos beszari alak, és nem merem kinyitni a szemem, mert rettegek. Ha lenne bennem annyi életösztön, biztos rágnám a körmöm, vagy tudomisén, magas hangon hiperventillálnék, akármi, de én csak itt ülök és várom, ahogy eltalált a vonósugár, majd esetleg meg is semmisít. A vonósugarak már csak ilyenek, én meg ilyen hülye vagyok.
Minden a legnagyobb rendben, nem igaz?

don't look at me that way

Siriust megcsókolni felér egy örvénnyel, ami hirtelen csap le és magába szippant.
Mintha ólmot öntenének a föledbe, a külvilág moraja, a fák sustorgása, a hülye nászdalt brekegő békák és egyebek, mind átcsusszannak egy alternatív síkra.
A fogak összekoccannak, a nyelv megkeresi az útját,valami szelíd erőszakkal áttör mindenen. És a kényelmetlen pozíció hirtelen a legkényelmesebb fészekhez lesz hasonló.
Felszalad a szemöldököm a meglepetéstől, de nem ellenkezek, még egy pillanatig sem. Eszembe sem jut elhúzódni, menedéket keresni, mintha éppen most, éppen jó helyen lennék. Azon ritka alkalmak egyike, amikor a világ teljesnek tűnik, és a keblére ölel. Nem érzem magam egy fölösleges, sőt veszélyes lénynek. Olyan emberi, hogy maga mögé utasítja a bennem szunnyadó állatot. A vágy, ami belülről éget, és hajtja a vérem, ugyancsak emberi.
Megan Morhangel ez egészen más volt. Ő kihozta belőlem az állatot, s habár ez elméletben valami jót kellett volna jelentsen, nálam ezt folyamatos bűntudat és önmaracngolás kísérte. Minden egyes átkozott pillanatban.
Előre hajolok, ha ez egy játék, akkor sem érdekel. Nem bánok semmit sem.
Ha engedtem volna egyszer az életben a tengernyi alkalom közül, hogy öt lukas knútért Dorcas Meadowes jósoljon nekem, akkor talán, de ez tényleg csupán egy ártatlan feltételezés, akkor talán tudtam volna, hogy ez lesz, de tulajdon vad képzelgéseimben sem volt semmi hasonló. Jó, talán ez most egy orbitális nagy hazugság. Jó, talán nélkül. De ha csak ennyi bűnöm, hogy folyamatosan hazudok magamnak, hát vállalom. Különben hogy lehetne ezt ép ésszel kibírni?
Siriust megcsókolni, ellenállni a kísértésnek , hogy ne érintsem meg a bőrét, felér egy tortúrával, beleremeg az egész testem, míg végül képtelen vagyok ellenállni. És hosszú, vékony ujjaim hozzárnek a mellkasához, érzem a szapora szivverését, és ahogy a libabőr végifut az érintésem nyomán. Aztán hirtelen tolom el magamtól, anélkül, hogy tisztességesen átgondolnám, mit miért is csinálok. De nem húzódok el, ott pihegek a feje fölött kipirult arccal, lázas szemekkel kutatom a tekintetét. Pedig nem akarok olvasni belőle, és az ujjam továbbra is a mellkasán pihen.
- Azt hittem, hogy hoztál nekem valmai csokit, vagy csak ezzel a dumával akartál magad mellé édesgetni? – próbálom leplezni méltatlankodásomat, de nem igazán jön össze. De enegm ismerve legalább szerencsésnek mondhatja magát, hogy nem hagytam faképnél zavaromban. De ha tisztességes reakcióra várt, nos, akkor nagyon jól tudja, hogy nem nálam kell keresgélnie.

I've seen those eyes before I can tell you want to play

amikor mondtam valamit a számmal

Most szeretném elsütni a kliséket, hogy hát nem is tudom, kettőnk közül ki lepődött meg jobban, de én egyáltalán nem - őszintén kurva ijesztő lenne, ha a saját viselkedésem rejtély lenne számomra, meg hát lássuk be, az utóbbi évben minden létező percemben ezen álmodoztam - Remus meg.. nem úgy tűnik, mint aki a legkevésbé. Nem mintha azt gondolnám, hogy egy érintetlen virágszál, amit most bemocskolok.. mióta ismerem, mióta láttam az arcán az érzéseit tükröződni? Tudom, hogy nem védtelen, nem egy kisállat, amit haza kell vinnem és megvédenem akármitől. Mindent túlélt, és hát szerencsés hülye vagyok, hogy olykor részt vehettem benne, és egy-egy lépést tehettem vele a vállamon, de Remus túlélt mindent, a vérfarkasságától kezdve Meganig mindent.
Én meg a világ legkibaszott szerencsésebb alakja vagyok most, még ha csak öt percre is.
Még közelebb húzom a testét, és nem akarom elengedni: felőlem maga McGali is állhat a hátunk mögött, hogy ízes tőmondatokkal kifejezze a nemtetszését meg azt a listát, amin valószínűleg most minden pontban megsértem a házirendet, de tényleg nem érdekel. Ez a csokiízű és illatú csodagyerek érdekel egyedül, a puha ajkai, a bőrömet csiklandozó légzése, még a sasok is elmehetnek a fenébe. Majdnem infarktust kapok, mikor a mellkasomhoz ér -hangsúlyozom, majdnem, mondjuk ha a boldogságba bele lehetne halni, akkor nyilván a következő pillanatban éleszthetne újra, de ismétlem, kit érdekel bármi más, minthogy egy egész sereg szétolvadt kis örömkocka vagyok a tenyerén?
Aztán bámuljuk egymást. Érzem, hogy könnyebb lenne vigyorogni, az nekem mindig jól ment, mondani valami hülyeséget, magyarázni, szóval bármit, ami jellemző rám.. de csak bámulok. Bámulok, mint egy jól fejlett chihuahua, ha hazaviszik a menhelyről.
És most jön az a rész, hogy válaszolok. Ja, igen.
Asszem elfelejtettem az anyanyelvem.
- Ööö már odaadtam. - nyögöm ki nagy nehezen, mert nekem tényleg úgy maradt meg, mintha lényegében hozzávágtam volna, de ki tudja, főleg, ki emlékszik ebben a szituációban? Meglepne, ha a nevemet ki tudnám bökni értelmesen. - Te meg.. meg akartál büntetni dohányzásért, nem?

don't look at me that way

Kívülről nézve elég idiótán festhetünk, ahogy percekig csak bámuljuk egymást, én kipirult arccal, szinte levegőért kapkodva, próbálva kiolvasni bármit is Sirius tekintetéből, de hát az egész reménytelen várakozásnak tűnik, s amikor végre megszólal, méginkább sikerül zavarba hoznia.
- Oh ..vagy úgy – ennyit sikerül kinyögnöm, de ezt még csak jóindulattal sem nevezhetjük értelmes mondatnak, csak úgy lógnak a szavak a fejünk felett a levegőben. Idegesen túrok a hajamba, megragadva egyetlen hosszabb tincset, amivel aztán az ujjam köré csavarhatok. A nyelvem hegyén viszont egész kis barokk körmondatok tolulnak, egymással versenyezve, hogy mit vágjak éppen a fejéhez, de végül egyiket sem tartom arra méltónak, hogy ezzel megszakítsam a már-már szakrális csöndet, hagyom, hogy ő kezdeményezzen, mint korábban bármikor eddigi életünk során. Az olyan kényelmes, olyan biztonságos. – Igaz is – alig láthatóan bólintok, és arcomra kiül a komoly, felelősségteljes arckifejezés, és valami olyasmit fontolgatok, amit korábban még sohasem, mert ez most egy ilyen este. Benne van a tavszi virágok illatától terhes levegőben, hogy valami új fejezet kezdődik. – Nehogy azt hidd, hogy nem fogom megtenni csak azért... mert.. – habozok, a szavakat keresve, amelyek leírhatnám azt, ami itt az előbb történt. – Nehogy azt hidd, hogy olyan vagyok, mint bárki más, aki csak úgy behódol a csáberőd előtt – határozottnak akarok tűnni, eltökéltnek, erősnek, mint amilyennek egyébként érzem is magamat, még akkor is, ha most annyira elgyengült a testem, hogy szerintem esélytelenül próbálnék innen lábra állni. De hát miért is tenném? Miért akarnék elmenekülni? Színpadias, mély sóhaj szakad fel a mellkasomból, aztán puhán landolok a fűben, s olyan közel húzódok Siriushoz, amennyire csak tudok. De nem érek hozzá, csak felé fordítom a fejemet, és résnyire lehunyom a szememet, mintha éppen a napba akarnék nézni és nem rá. – Szóval vésd jól a naptáradba, Sirius Black, hogy holnap hajnalban, éppen amikor a nap kel, jelenésed van velem a Tiltott Rengeteg szélén – számat úgy hagyja el a végzetes ítélet, mintha világéletemben nem kerültem volna minden lehetséges módon azt, hogy a barátaimnak bármilyennemű bűntetés kiszabjak: könnyed, fölösleges aggályoktól menetes.

I've seen those eyes before I can tell you want to play

amikor mondtam valamit a számmal

Mi a faszt mondanék Ágasnak, hol jártam ma - gondolatok a fejemben borongósabban, mint Pipogyi elméje lehet Evans láttán, avagy teszem, amihez értek, és rágom a mentális körmömet. Mindig csak arra gondolok, mit hogy ússzak meg, minden levélke, ami otthonról jött, csak rontott ezen: az első reakcióm mindig annak mérlegelése, vajon mivel buktam le és mennyire? Magamba kellene törölnöm a csizmámat, hogy most is attól félek, menekülni kell, tagadni, vigyorogni, FŐLEG vigyorogni, aztán vállat megvonni, nézd, Ágas, itt van Evans, meg amúgy fogadjunk már, ha meleg vízbe lógatjuk Féregfark kezét álmában, behugyozik majd - de Holdsápnak nincs mit kummantani, nyitott könyv vagyok, és nem vagyok benne biztos, hogy tetszik neki néhány illusztráció.
És mi a faszt mondanék magamnak, mit műveltem ma - az ebéd tisztességes bepusztításán kívül, ami úgy zajlott le, mintha éhező nyomorult lennék, de pótcselekvésnek tökéletes volt, hát igen, Tapmancs, ez a szakterületed, az úgy tenni, mintha minden oké lenne. Felsandítok oldalról a fiúra, és vigyorgok.
- Pssszt...? Hallod őket? Őrjöngő, hisztérikus tömegek igyekeznek errefelé, hogy áldozatul essenek nagyszerű sármomnak: gyorsan, Remus, ha sietsz, még előttük elrablom a lelked és meggyalázom a tested. - ha lenne a sorsnak humorérzéke, most McGali tényleg berongyolna ide és úgy elküldene mindkettőnket vissza a nemtőinkbe, hogy még az unokáink is megérzik azt, és ehhez még fel sem kell emelnie a hangját. Néha eszembe jut az olyan zsenge napi tevékenységek közepette, mint a csodás vigyorgás mögé rejtett világfájdalom az egyik legjobb barátom után, hogy vajon nem az erős női karakterek befolyása ferdítette el valahol a gondolataimat? - Szóval randira invitálsz, drága barátom? Az éjszakai erdő romantikusabb.
Látom is már magam, ahogy hősiesen betörök az egyik üvegházba, és meglovasítom az egyik növénykét, ami jó eséllyel harapásnyomokkal, sikoltozással és házpontok újabb krónikus fogyatkozásával fog járni, én vigyorgok, Evans titokban vigyorog, McGali egyáltalán nem vigyorog, és minden olyan, mint régen. Csakhogy még is tudom, hogy napok kérdése, és minden olyan mint régen minden olyan, mint egykor lesz, és nem várhatom meg.
- Oké, tudom, hogy nem szeretsz erről beszélni, és az ügyvédem szerint nekem sem kellene - látod, íme az élő bizonyíték, hogy nem rólad másoltam a legutóbbi mugliismeret beadandómat, aljas rágalom, azért még mindig várom a kompenzálást! - erről beszélnem, de beszélnünk kell róla. Legalább egy kicsit, mert hát tudod.. ott van Peet és Jazz, fogalmam sincs, honnan jött most ez a két név, ne is törődj vele: beszélnünk kell róla, Remus. Ha meg is akarsz most fojtani, vagy holnap kora reggel, ami nagyon regényes, akkor is együtt töltöttük életem legjobb hét évét, és én nem fogok nem beszélni erről életem legjobb fiújával csak azért, mert nehéz. Érted, ugye?

don't look at me that way

- Ó, szóval az még csak ezután következik? – meglepettséget mímelek, miközben zavartan hátrasimítok egy tincset a fülem mögé. Valahogy a mondat első fele belesikkadt a békák kuruttyolásába, és az agyamig már csak mindenféle gyalázások jutnak el. Még szerencse, hogy a szolid mazochizmusra teremtettem, és nem is tűnik olyan kivetnivalónak. Nem, egy szemernyit sem.
Nem fér a fejembe, hogy miért ér meglepetésként, amikor ennyire egyértelműen átlát rajtam. Ha nem látna át, akkor az zavarna, így meg marad csak egy titokzatosnak szánt mosoly, egy fejlehajtás, mint, amikor éppen rajtakap, hogy éjszaka csokismandulás sütit nassolok a közös készletből, amiről mindannyian nagoyn jól tudjuk, hogy valójában az enyém, csak így akarnak néha bűntudatot kicsikarni belőlem az átbűnözött éjszakák után. Mintha egyébként is nem lenne az olyan pofon egyszerű. Olyan egyszerű, mint most itt feküdni Sirius mellett, és kerülgetni a nyilvánvalót, mert én tényleg azt hittem, hogy megúszom ennyivel, hogy vannak dolgok, amikről nem kell beszélni. Nem rontunk el mindent azzal, hogy kimondjuk és nevén nevezünk dolgokat? Mert az empírikus tapasztalataim határozottan erre a következtetésre vezetnek, de mégis hogí tudnék észérvekkel kikezdeni a lelkes pincsitekintetet?
- Na látod, máris valami, amiben nem értünk egyet. De szerintem csak azért mondod, mert képtelen vagy dél előtt felkelni, de ha kell, majd gondoskodom arról, hogy kikelj az ágyból. Na jó, persze itt is maradhatnánk míg felkel a nap, de ...- nem lennék Remus Lupin, ha nem lenne ott egy de, és nem lennék Remus Lupin akkor sem, ha a nem hagynám magam olcsón és túlságosan könnyen megvesztegetni.
Bármi is következett volna a de után, hamar belémfojtja a szót. Amikor rájön Siriusra a szófosás, általában a könyvem fölé görnyedek és úgy csinálok, mintha nem hallanám minden egyes szavát, mintha nem figyelném a rezdüléseit, csakhogy így nehezebb ugyebár, mert nincs ami mögé bújni, s talán nem is érdmes. Míg ömlenek belőle a szavak, addig én felülök, egyenes háttal és egyre komolyabb tekintettel nézek rá.
Basszus, Sirius tényleg nagyon jól ismersz. De akkor mégis miért csinálod ezt velem? Nincs más ötletem, minthogy te tényleg élvezed, hogy kínos helyzetbe hozol, nekem meg már hozzá kellett volna szokni, és volt rá hét kerek évem, mégse sikerült. Hét év. Élete legjobb fiúja. Táguló pupilla. Mély lélegzet. Ujjak futnak a rakoncátlan tincsek közé. Bajt sejtek.
- Sirius, biztos vagy abban, hogy tényleg akarsz erről beszélni? – mert ha most beszélünk, akkor már nem tudjuk meg nem történtté tenni, nem lehet a szőnyeg alá söpörni. – Nem akarlak megfojtani – valamiért szükségszerűen érzem, hogy erről biztosítsam, mert ezen a ponton már bármit el tudok képzelni, mert ma este aztán tényleg elvesztettük a kontrollt, akkor miért ne fojtogathatnám, ha ő egyszer megcsókolt? Még akár logikus is lehetne.

I've seen those eyes before I can tell you want to play