I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Állomány A csapat tagja vagyok ▽ Reagok : 3
| » » Pént. 2 Jún. - 23:07 | | | Alastor Ludovic Moody Fehér liliomnak is lehet fekete az árnyéka  Becenév: A Hentes, A Mészáros, és egyéb hízelgő címkékKor: 25Származás/státusz: Aranyvérű/VérárulóLojalitás: DumbledoreKépesség: - Csoport: A RendPlay by: Mads MikkelsenKarakter típus: CanonEgy méltán elfeledett aranyvérű dinasztia utolsó ágacskája, olyannyira,
hogy szinte nem is ismeri senki a valódi származását. Eredetileg egy összetartó közösség benyomását keltették, édesanyja hetente több levelet is küldött fia után a Roxfortba, édesapja pedig mindig rajongással beszélt róla: aztán véget ért a közös történetük, és részleteire azóta sem derült fény. Nem mintha sok érdeklődő lenne, a nő lassan kibontakozó betegsége elmarta őket a társadalmi összejövetelek közeléből, a távoli rokonság pedig nem látta értelmét a velük való szövetségnek, így a fiú lényegében maga dönthette el, felnőve melyik oldal felé orientálódik.
Mostanában egyértelműen ráragasztják a véráruló jelzőt, és ennek minden nap új alapot is ad: azt beszélik, a tulajdon vérét sem kímélné, ha ellene küldenék. Korán csatlakozott a Rendhez, és a végletekig hűséges hozzájuk,
őket tekinti egyfajta családjának, még ha nem is osztja meg velük az élete olyan részleteit, amelyek kétértelműek.
Civilben udvarias, kifejezetten pontos, bár talán rideg benyomást keltő úriember, néhány jelentősebb forradással, és ezek miatt szinte állandó belépővel a Mungó különböző osztályaira. Kiválóan főz, van egyfajta sötét humora is, de nehéz a bizalmáig eljutni, még ha szívén is viseli általában a fiatalabb kollégái sorsát, és szívesen foglalkozik velük. Ritkás a levegő a baráti körében, főleg az édesanyja közelmúltbeli halála óta, lassan mintha elfogynának az iskolai barátok, közeli társak. Azt beszélik róla, hogy olyanok társaságát keresi a magánéletben, akik nem kifejezetten illenek egy aranyvérű dinasztia férfiörököséhez..
Találékony az élet minden területén, már-már vérárulóan találékony, főleg ami a munkáját illeti, tele a lakása különféle fegyverekkel, és azt pletykálják, bármelyiket örömmel kipróbálná élesben is. Lankadatlanul éber, gyakran látják az ellenségei körül felbukkanni, fenyegető aurája pedig hozzájárult ahhoz, hogy ne sűrűn invitálják partikra, még ha civilben olyan szórakoztató is, mint egy nagy pohár friss, fekete minőségi kávé.
Aurorként a hírhedtsége megelőzi, bárhová is megy - útját rengeteg halott, árván és özvegyen maradt családok szegélyezik, és eddig egyetlen megoldatlan ügyet sem hagyott hátra velük ellentétben. Az aurori kollégium méltán büszke lehet rá, bár a módszereiről olyan kevés fáma szól, hogy szinte mindig találgatás szintjére süllyed a rá való felkészülés, fantomszerű kivégzője egy olyan rendszernek, amely szereti magát emberarcúnak titulálni, de ez rá valamiért egyáltalán nem igaz. Vakmerő és a végletek embere, a kockázat szinte folyamatos társa, és a legkevésbé sem fél bemocskolni magát vagy az amúgy is gyenge lábakon álló hírnevét..
 - Á, Mafalda, örülök, hogy jössz. Mindjárt elkészülök a vacsorával, már meg is terítettem.
- Al.. hallottam, mi történt. Hogy.. hogy érzed magad?
- Köszönöm, remekül. Vettem bort is, ehhez a húshoz passzolót: neked is megfelel a száraz? Hozhatok édeset, ha ahhoz lenne kedved.
- Al, kérlek..
- Rendben, veszem a kabátom, és azonnal itt vagyok. Vagy pezsgőt szeretnél?
- Al, légy szíves figyelj rám!
- Mást sem teszek. A kedvencedet készítettem, bár tartok tőle, hogy nem ez lesz életem mesterműve, a hús sosem sikerül igazán.
- Al, a szentséges kurva életbe már, képes lennél arról beszélni, ami fontos,
és nem a kurva vacsoráról beszélni?!
- Mégis miről kellene beszélgetnünk vacsoraidőben, Mafalda?
- Talán arról, hogy meghalt az anyád?! Hogy bírsz itt főzőcskézni?!
- ...
- Sa-sa-sajnálom, Al, én.. messzire mentem, ne haragudj, én.. sajnálom..
kérlek.. mondj valamit!
- Ülj le, és nagyon figyelj arra, amit mondok, mert nem fogom megismételni:
az anyám évek óta haldoklott, és ezt nálam jobban senki sem tudja. Mindkettőnknek sokkal jobb így.
- Ez..
- Kegyetlenség? Anyám nem volt áldozat, Mafalda, és ezt te is tudod. A haldoklás nem tesz senkit szentté, nem bocsájtja meg a bűneinket, és ő elkövetett eleget ahhoz, hogy ha hívő lennék, biztosra venném, hogy a pokolra jutott. Az ellenségeimnek sem kívánnám, hogy lássák, hogyan épül le az elme, hogyan asznak el a jól ismert vonások: a lassú rohadásnak nincs romantikája.
- De te.. szeretted őt.
- És ez megbocsájtja mindazt, amit tett velünk? Apámmal és velem. Gyerekként úgy emlékeztem rá, hogy minden körülötte forog: a háztartást vasmarokkal irányította, ő döntött arról, kivel találkozhatunk, mit gondolhatunk. Az anyám volt és én szerettem, de láttam őt uralkodni, és az uralma nem aranykor volt, hanem zsarnokság. Apám nem volt érzelmes ember, de tudom, hogy rettegett tőle, éjszakánként néha hallottam sírni a söre fölött, eldugva a konyhában, mint valami bűnös, mint egy házimanó a saját házában. Mit gondolsz, áldozat volt anyám?
- De.. csak emiatt? Hogy szigorú volt?
- Anyám nem szigorú volt, Mafalda. Sosem emelte fel a hangját és nem kapott dührohamot, de úgy tudott nézni, hogy bevizeltél, és ha megtetted, inkább a ruháiddal itattad volna fel, csak forduljon már el, ne legyen ilyen kérlelhetetlen. Persze hogy szerettem, az anyám volt, de sosem értettem, hogy mivel vívtam ki a lenézését, vagy hogy apám mit vétett ellene? A betegsége kezdetén vettek fel az iskolába, az első utamra még ő kísért el, mögötte az árnyékban ott állt apám, félszegen fel-feldobott kézzel integetett.. a szünetre már csak anyámhoz tértem haza, apám megszökött. Megértettem a döntését, és a mai napig sem hibáztatom érte: talán akkor már észrevette anyám betegségének első jeleit, és meglátta a szabadulást lehetőségét.
- Alzheimer volt, ugye...?
- Az. Inkább a gyors halál, inkább egy infarktus vagy halálos átok, mint ez az embertelen lerongyolódás, elaljasodás. Mivé lesz az ember, mikor elveszti az emlékeit? Egy beszaró, kóválygó élőhalottá, kedvesem, kínos szégyenérzetet keltve az élőkben, kötelező bűntudattal fertőzi őket. De még mielőtt magatehetetlenné vált volna.. talán megijedt, hogy elveszti minden uralmát az élet és felettem, és elkeseredetten kapaszkodni kezdett belém. Senki nem kapott annyi baglyot az iskolában, mint én, de ezek soha nem kérdések voltak, még ha tele is voltak kérdőjelekkel, mind rettegés volt, hogy soha többé nem jövök vissza.. és bármilyen kegyetlenül is hangzik ez, nem is akartam. Szabadulni akartam minden éjszaka, és amikor mosolygó szájjal benyitott hozzám, úgy beszélt hozzám, ahogy gyerekként soha: édesem, édes drágaságom, kicsi kincsem.. nagyon szereted anyát, ugye? Csak engem szeretsz, és te soha nem hagysz el, ugye? Az nagyon fájnak neki, te csak maradj itt velem örökre, és boldogok leszünk.. na, ne húzódj el, kicsikém, tudom, hogy mit szeretnél, én is azt szeretném.. engedj magadhoz. Úgy, anyu simogatja pont úgy, ahogy jó lesz, ahogy szeretni fogod.. beveszi a szájába, itt a nyelv, csak bátran.. hunyd le a szemed, kincsem. Anya szeret téged.. Szeresd te is anyát!
- B..bántott akkor?
- ... Az anyám szájában ejakuláltam először.
- Miért nem mesélted el ezt eddig nekem?
- Tényleg azt várod, hogy részleteket meséljek neked az anyámmal való kapcsolatomból?
- Hát ez egy.. trauma, és én.. a barátod vagyok.
- Én nem vagyok áldozat, Mafalda. Én nem tűrtem némán, hogy kihasználjon..amikor másodszor látogatott meg, belemarkoltam a karjába, és az ágyra dobtam. Sikoltozni kezdett, és mintha pillanatnyi józansága felfedte volna előtte, hogy mit tett: könyörgött és zokogott, amikor hasra fordítottam és megerőszakoltam, egymás után többször. Ezt akartad hallani?
- Te... de.. mi-miért?!
- Mert gyűlöltem áldozat lenni, gyűlöltem azt a lesajnáló tekintetét, azt a gyomorforgató akaratot, amivel maga alá kényszerítette apámat, és aztán engem is! GYŰLÖLTEM AZT AZ UNDORÍTÓ HATALOMVÁGYÁT! AHOGY NÉZETT RÁM, AHOGY KIELÉGÍTETT ÉS KÖZBEN ABBAN A TUDATBAN MOSOLYGOTT, HOGY AZ ÖVÉ VAGYOK! UNDORODOM TŐLE, A KURVA ÉLETBE!
- Al..én...
- Nem akarom, hogy sajnálj, vagy hogy őt sajnáld.
- Nem, én.. azt akartam mondani, hogy.. hasonlítasz rá.
- Ezt hogy érted?
- A legutóbbi bevetésen.. megölted azt a férfit. Azt írtuk a jelentésbe, hogy baleset volt, de nem volt az.
- Nem, nem volt az.
- Al, ez.. gyilkosság. Tudom, hogy megbíznak benned, és hogy a könyörtelenséged szükséges.. elnéznek neked mindent, de ez akkor is csak egy gyilkosság volt.
- Igen, halálfaló volt.
- De akkor is megölted!
- Ahogy ő is megölt volna minket. Ahogy anyám is megölt volna, ha megteheti.
Arra gondolsz, hogy belőlem is az lett, ami belőle? Igen, igazad van. Megöltem azt a halálfalót. Nem azért, mert ez volt a kötelességem.. ahogy anyámat sem azért bántottam, mert szexuálisan vágytam rá. Tudom, hogy nem érted, mert ezt emberi értelemmel nem lehet.. ahogy rájuk kényszeríted az akaratod, ahogy a torkukra fonod a markod, és megszorítod, a szembogaruk pedig kigördül a helyéről, és végül meghajolnak az akaratod előtt... Ennek semmi köze a szexualitáshoz, uralkodni annyi módon lehet.. Egymásnak feszülnek a fogaim, és lángol az egész mellkasom, szinte nevetni támadna kedvem, és szeretném látni a családjukat, ahogy végignézik, mit teszek! Szenvedjenek csak, és féljenek...!
Én sokáig féltem, Mafalda. Féltem mások markától, attól, hogy az apám leszek... de én az anyám lettem. Egy beteges perverz vagyok, aki retteg a hatalomtól, ezért megszerezte azt magának, és csak remélheti, hogy jóra használja. Kaotikus jóra. Tudom, hogy bűnös vagyok sokak szemében, de nem fogok megváltozni. A világnak szüksége van rám, nekem pedig arra, amit csinálok.
- Al..
- Undorodom tőle. Nem tudok aludni tőle, de nem tudok szabadulni. Nem kell feloldoznod, nem teszek semmi olyat, ami ne lenne hasznára a társadalmunknak.. olyan ez, mint egy szerződés. Én megölöm őket, azok pedig félrenéznek. Különben.. nem tudom, ki lennék. Ha nem hihetném, hogy jót teszek rosszként.. Nem vagyok őrült, pontosan tudom, hogy mit teszek, és mind megérdemli, Mafalda. Képzeld el, mi történne, ha hatalomhoz jutnának?! Azok a férgek.. a mocskos férgek... örülök, hogy veletek dolgozhatok, de sosem lennétek képesek arra, amire én. Nem ölnétek meg őket, és a gyengét, a gyávát mindig legyőzik, kihasználják és darabokra tépik. Mások kegyelmére vágysz, azokéra, akik olyanok, mint én? Nevezz bárhogy, sok jelzőm van mindkét oldalon, és valószínűleg mind igaz. Tévedésben élnek azok, akik szerint a jó győzi le a rosszt.. a még rosszabb győzi le azt.
- Al.. kérlek...
- Mire? Hogy kezeltessem magam és nézzek szembe a démonaimmal? Megtettem. Megölöm őket.
- Al.. akkor az anyád...
- Jobb voltam, mint amit megérdemelt. Gyorsabb és gyengédebb, pedig éppolyan embertelen féreg volt, mint akikre vadászunk.
- ...
- ...nem akarom, hogy megölelj. Kérlek, ne érj hozzám.
- Miért?
- Mert taszít az érintésed, mindig taszított. A barátom vagy, de kérlek, ne érj hozzám. Tudom, hogy mit érzel, de köztünk soha nem lesz semmi olyasmi. Ne akarj megmenteni, ne akarj megbocsájtani nekem, mert nincs rá szükségem.
- Nem tudom, mit mondhatnék.
- Ne mondj semmit. Ülj le és edd meg a vacsorádat.
- Hogy vagy képes ilyen.. nyugodtan ezt mondani...?
- Együtt élek saját magammal.. mi mást tehetnék?
- ...
- ...
- Al... most mindennek vége van, ugye?
- Igen. Elhozom a borod, és aztán mindennek vége lesz.
- Sajnálom, Al.
- Tudom. Viszontlátásra.. Ms. Hopkirk.
- Viszontlátásra.. Mr. Moody. |
|
Kezdőlap
