Thorfinn Ivarson Rowle

Halál, becsület, üdvözülés: a harcost egyik sem állítja meg abban, hogy megtegye, amit meg kell tenni.

Simán Thorfinn (Tudom, hogy mire gondolsz. Nem javaslom.)


17


Aranyvér


Voldemort


Okklumencia és legilimencia


Halálfaló/Mardekár


Cole Sprouse


Canon

Egyes aranyvérű családok nevet és hagyományokat hagynak az utódaikra; a mi őseink mindent hátrahagytak önmagukból, amit fontosnak tartottak az utókor számára: a XI. századtól kezdve szinte minden ősünktől vannak félretett emlékek, a legkorábbi emlékek tulajdonosa még Skandináviában élt. Hagyományok tanulása helyett én és az őseim egy Merengő mellett váltunk a család részeivé.
Nem panaszkodhatunk vagyon szempontjából, de sosem voltunk a leggazdagabbak között. Nem mondanám azt sem, hogy a nevünk mindig tiszta volt, mindig egységes tiszteletet váltott ki a varázslótársadalomban: mindig azt tettük, ami a legjobb a varázslóknak, néhány ősöm pedig a kritikus pillanatban képes volt ezért feláldozni a jó hírünket és meghozni egy lehetetlen döntést. Ilyen volt például Frida Rowle, aki az Első Kobold Felkelés alatt számos, később megbocsájthatatlannak elkönyvelt dolgot tett a háború megnyeréséért. Azok nehéz idők voltak, amik úgy tűnik, mára visszatértek: a helyes út és a kényelmes út szétvált.
Apám, Ivar Rowle a háborúban esett el a jelenlegi korrupt rendszer ellen vívott harcban, a Mészáros első áldozata volt. Nem volt a legnagyobb harcos vagy legragyogóbb elme az őseim között, de büszke lehetek rá, hogy az ő fia vagyok, mert ő volt az, aki meghozta a döntést: bármilyen kegyetlennek, sötétnek tűnnek a Nagyúr módszerei és tervei, csak ezeknek az eszközöknek a megragadásával győzhetünk a háborúban. Ma már én viselem helyette a jegyet, én vagyok a családunk feje.
Anyám, Carla Goyle fél éve meghalt sárkányhimlőben, most már csak egy az emlékeim közül. Gonosz dolog talán ilyet mondani, de jellemző volt rá a családja közismert egyszerűsége. Ettől függetlenül egy kedves, odaadó ember volt. Ha büszke nem is nagyon lehetek rá olyan nagy tettekért, mint apámra, azért hálás vagyok érte, hogy ő volt az anyám.
Van egy húgom, Signur Rowle, és egy öcsém, Nils Rowle. Mi hárman vagyunk az utolsók a családból. Mi, és az emlékek.

 Azok, akik a Roxfortból, az órákról és az ebédszünetekből ismernek, viszonylag egységes képet alkotnak rólam: szorgalmas és okos diák vagyok, általában nagyon jó a hangulatom, de nem beszélek sokat és pocsék a humorérzékem (és az ezzel kapcsolatos önkritikám). Az sem nagy titok senki előtt, hogy részben szimpatizálok a Nagyúr elveivel, ahogy apám is tette, hiszen az lenne a furcsa, ha abszolút ellenállnék. Nyíltan is pro-aranyvérű vagyok. Türelmesnek, nyugodtnak, (kegyetlenül) őszintének és ambiciózusnak ismernek: általában ez valóban mind igaz rám.
Egy dolog nem illik a képbe: miért járok mugliismeretre? Ezt csak azok érthetik meg, akik tudják, hogy egy vagyok a Nagyúr követői közül. A muglik talán úgy néznek ki, mint mi, talán jó embereknek tűnnek jelenleg; de amint megkapják a lehetőséget, megölnek mindannyiunkat az utolsó gyermekig. Talán most még sebezhetetlenek vagyunk számukra, de ostoba, aki azt hiszi, hogy a Varázstitok Törvény örökre megvédhet minket. Milliószor annyian vannak, mint mi, az erejük pedig hihetetlen sebességgel nő. Ez az egyetlen dolog, ami számít: a varázslók vagy a muglik kerülnek majd ki győztesen végül? Azért járok mugliismeretre, hogy amikor végre megtisztultunk a belső, bomlasztó elemektől, segíthessek a Nagyúrnak biztosítani a fölényünket a muglikkal szemben, egyszer és mindenkorra. Ahogyan azt Frida Rowle tette a koboldokkal.
Egyébként nem gyűlölöm a muglikat: a természetükben van, hogy elpusztítanak mindent, amit nem értenek meg, nem az ő hibájuk, hogy az ellenségeink. De vagy ők, vagy mi. Sokan azt mondják, hogy a Nagyúr szörnyeteg, de kétlem, hogy szórakozásból teszi, amit tesz: ő Dumbledoreral ellentétben érti, hogy nehéz időkben kegyetlen döntéseket kell hozni. Háborúban nincsenek erkölcsök, becsület, tolerancia. Túlélők és vesztesek vannak.
Nincs sok barátom. Próbálkoztam, de szem előtt tartottam apám mondását: nem futok valaki után, aki nem akarja, hogy utolérjék. Valószínű a személyiségem okozta a barátok hiányát: soha nem tudtam jól hazudni, némelyik viccem tényleg nem a legjobb, és nem is alkalmazkodok túl jól. Ezért amúgy ragaszkodó vagyok azokhoz, akik vannak, a többiekkel meg igyekszem tartani a normális viszonyt. Akivel nem megy, azzal általában szeretem minél gyorsabban lerendezni a nézeteltérést, egyszer és mindenkorra.
Szabadidőmben, amikor nem tanulok, sokszor töltöm az időmet csak gondolkozással, kicsit mindig az emlékekben járok; valószínű ez tett jó legilimentorrá és okklumentorrá Ragnar nagybátyám tanításai mellett. Amellett, hogy az emlékeket a családom örökségének tekintem, rengeteg időt szentelek a hobbimnak otthon: kísérletezek vele, hogy mennyire lehetséges manipulálni egy emléket varázslattal. Amellett, hogy ez rendkívül hasznos, ezt a hobbimat az váltotta ki, amikor először láttam mugli filmet. Nem szégyellem bevallani, hogy a maga egyszerűségével együtt is lenyűgözött, és ezzel a módszerrel én is dolgozom rajta, hogy lemásoljam, tovább fejlesszem. Nincs ebben szégyen: a koboldoktól is átvettük, ami hasznos volt, ez a civilizáció kulcsa, csak nem szabad hagyni, hogy végül a fejedre nőjenek.

  Emlék az emlékben. Furcsa nézni a nyolc éves önmagamat, ahogy életemben először kalandozok végig a XIII. század Angliáján, hogy milyen csillogó szemmel figyelem a múlt embereit. Tudom már előre, hogy néhány perc múlva rosszul leszek, eltakarom a szemem, amikor rájövök, hogy a cölöphöz kötött ember égni fog: apám már tudja. Ő csendben, komoran sétál mögöttem, miközben én a tömeghez futottam. Ő figyelt rám akkor, most én nézem apámat: már ő is csak egy emlék, négy éve egy auror megölte. Talán mögöttem is sétált valaki a jövőben már, aki éppen úgy néz minket, ahogy én nézem magamat.
Lemaradok kissé a gyermektől és a férfitól, akik éppen az emlék eredeti tulajdonosát, Olaf Rowlet figyelik a tömegben. Rögtön a vesztőhelyre figyelek, ahol egy pap éppen imát mond a kivégzendő lelkéért, aki sírva könyörög az életéért. A nyolc éves énem most szörnyed csak el, de nekem már nem jelent semmit sem a sikoltás, sem a meggyulladó a fa, sem a lassan feltörő bűz. Tudom, hogy mugli volt, hogy a többi mugli csak a földjét akarta, miután a férje meghalt a háborúban. Minket nem tudtak elkapni: aznap viszont megtanultam, hogy a muglik mennyire gyűlölnek minket. A különbség csak az, hogy most már nem megélezett fémdarabokkal próbálnak levadászni minket.
Ahogy az égett hús szaga és a sikolyok megtöltik a levegőt, kis mosoly kúszik a szám sarkába. Persze nem a hétszáz éve halott nő szenvedése tölt el örömmel, még most is szörnyűnek találom, de túl sokat láttam már, hogy minden alkalommal megérintsen. Most jobban leköt, ahogy nézem magam, ahogy apám ott tartott, hogy ne tudjam otthagyni az emléket, hogy néznem kellett addig a pillanatig, amíg végre elhalkultak a sikolyok. Ez csak egy volt a sok közül, amit végignéztem gyerekként: ez bizonyára remek magyarázat lenne az okoskodó pedagógusoknak. Ezért lettem a szörnyetegek, gyilkosok hosszú vérvonalának egy újabb tagja, egy életre megsérült a lelkem, a szívem megtelt gyűlölettel, az elmém pedig összeroppant.
Kihúzom az arcom a merengőből, pálcám egy intésével a fiolába gyűjtöm az ezüstszínű emléket, amit azután elhelyezek a polcon, azután az üres merengőbe pillantok, amin görbén tükröződik az arcom. Nem vagyok őrült: tisztában vagyok vele, hogy mindent azért teszek, mert meg kell tennem. A „Nagyobb jó érdekében,” ahogy mondták volna ötven évvel ezelőtt. Még azt sem mondhatjuk, hogy depresszióba estem volna, általában kifejezetten jó kedvem van, a többit pedig rá lehet fogni a korom hangulatváltozásaira.
Nem gyűlölöm a muglikat sem: ma moziba megyek. Valóban kíváncsi vagyok rá, hogy mennyire tudnak lenyűgözni. Persze, nekem az őseim emlékei után nehezen tudnak igazán érdekeset mutatni, de tényleg érdekel ez az egész, és kíváncsi vagyok rá, hogy lehet-e hasonlót alkotni emlékekből. Eredetileg azért mentem moziba tizenhárom évesen, hogy jobban megismerjem a muglik fegyvereit háborús filmekből, de azok a vásznon mozgó, kicsit sem élethű és illúziókeltő emberek mégis felkeltették a művészi oldalam. Már tudok is emlékeket módosítani, de még nem tökéletesen, minden módosítást kísér egy rövid kihagyás, fehér villanás. Kéne valaki, akinek belemászhatok a fejébe gyakorlásképpen.
Amennyire tudom, nincs baja az elmémnek sem. A hangok is megmondták, teljesen normális vagyok. Tizenhat éves koromra megtanultam a legilimenciát, a legjobbak egyike vagyok az évfolyamomban, és úgy érzem, hogy kevés dolog van, amit nem értek meg. Azok is inkább szociális természetű problémák: például fogalmam sincs, hogy Rabastannak mi baja van néha, amikor bámul, és azt hiszi, hogy alszom. Nem tudom, hogy normális-e a testvéreim reakciója anya pár hónappal ezelőtti halálára. Természetesen értem az emberi érzelmeket, csak nehéz az ilyen bonyolultakat olvasni.
A pálcám egy érintésére leszáll egy másik emlék a falról; ez az emlék arról szól, hogy hogyan lettem halálfaló. Nem volt időm megnézni még egyszer: évekre elég emlék van itt lent, nekem pedig csak tavaszi, nyári és téli szüneteim vannak, és csak fél éve történt. Közvetlenül azelőtt, hogy elkezdtem Selwynnel megbeszélni azokat a házassági terveket, amiket apámmal tervezgettek. Nem sok nőügyem volt még, úgyhogy furcsa volt, de persze még nem mondtam sem nemet, sem igent. Ez amúgy sem a szerelemről szól: társra van szükségem, akivel megoszthatjuk közösen a problémáinkat. Erősnek kell lennie, támogatnia kell, nekem pedig meg kell adnom ugyanezt a számára, ahogy apám mondta tizenkét éves koromban. Az volt az utolsó közös nyarunk, rengeteget beszélgettünk.
Beleöntöm az ezüstös folyadékot a merengőbe, és megállok magam mögött, ahogy négy halálfaló és a Nagyúr körében letérdelek. Nem tudják mások, hogy halálfaló vagyok: két Selwyn, Rosier és Rabastan. Én sem tudok más halálfalókat megnevezni: persze, ez így van rendjén, ha egy ember elvezethetne tucatnyi másikhoz, az egésznek semmi értelme nem lenne.
Eszembe jut az a gombóc megint, ahogy a Nagyúrra nézek, még ha a tekintete nem is vándorol felém ezúttal. Valóban nem úgy néz ki, mint a világunk hős bajnoka, de a látszat csal: ő emberibb sok birkánál, akik a Minisztériumban, a Roxfortban vagy a saját aklukban bégetnek, várva rá, hogy a muglik eljöjjenek értünk. Neki olyan akarata van, ami emberré teszi az embert, ami elmozdít sziklákat, hegyeket, határokat. A külső a legkevesebb, soha nem tekintettem fontosnak.
Megérzem a rejtőbűbájok alatt bújó jegyet, ahogy beleég a karomba a múltban: a jutalmamat azért a halott aurorért, akit kizárólag nekem tartottak életben. Nem tudom, hogy csinált-e valamit, hogy megérdemelte-e azt, amit kapnia kellett tőlem, és nekem is majdnem olyan kellemetlen volt, mint neki, de ezt jelenti halálfalónak lenni. Megkínozni és megölni potenciálisan ártatlan embereket, jó embereket, hogy az ügyünk sikerrel járjon, hogy a többiek élhessenek, hogy a varázslók boldogan élhessenek: megtenni egy ilyen szörnyű tettet a társadalom egészéért a legnemesebb dolog, amit egy harcos tehet. Ha változtatni akarsz a világon, nem lehetsz gyáva, gyenge, érzelgős. Hezitálás és megbánás nélkül kell haladni az úton megalkuvás nélkül. A Nagyúr tudja ezt. A bárányok nem.
 Kilépek az emlékből, veszek egy mély levegőt, és kitisztítom a fejem. Tudom, hogy szinte minden társam retteg a Nagyúrtól, de én nem akarom ezt érezni, mert nincs rá okom: nem fogok soha kudarcot vallani, úgyhogy nem fog megbüntetni soha. Kezdetnek valamit az izzadással és a kezem remegésével kéne csinálni. Nem tudom, hogy mit: hiába néztem meg az emléket, nem látok erre jó megoldást. Még ha csak emlék is, félek tőle.
A zsebórámra nézek, amit apám akart nekem adni, de végül magamat ajándékoztam meg vele tizenhét évesen: egy középhosszú emlékre még van időm. Rövid gondolkozás után azt az emléket reptetem a merengőbe, ami talán a legkellemesebb az életemben: a legszebb emlékeim a Roxfortból egyetlen fiolába gyűjtve.
Többször is láttam már őket, ugyanaz fogad, ami szokott: először a fiatal, esetlen önmagamat látom, aki botlik egyet a lépcsőn felfelé, mielőtt leül a székre. Rettegtem tőle, hogy nem fog tetszeni a Süveg választása, de viszonylag gyorsan beosztott a Mardekárba. Ma már nem zavarna az, ha esetleg másik házat választana nekem: leleményesség, hűség és bátorság is bőven van bennem, mindhárom másik indokolt lett volna. Szerény is vagyok.
Gyorsan siklok végig az éveken, azokat a pillanatokat látom főleg, amikor barátokat szereztem, azt a tizenharmadik születésnapomat Karácsony előtt néhány nappal, amit végig velük töltöttem. Nem voltak barátaim gyerekkoromban, csak egy hisztériázó húgom és egy beképzelt öcsém, teljesen újszerű élmény volt az időmet olyan emberekkel tölteni, akiket én választottam. Furcsa választásaim is voltak, azt mondják sokan: népszerű lehettem volna, ha nem barátkozom azzal a fura Lestrangedzsel, aki már csak akkor lenne furább, ha Fura lenne a neve... és hát valami olyasmi a neve, ha a csekély francia tudásom nem vezet félre. Nem érdekelt a népszerűség, és amúgy is túl sokat tanultam és túl sok rossz viccet mondtam hozzá, hogy tartós lehessen.
Most sem látom jól azt a bulit, amikor néhány lány feljött a szobánkba inni tizenhat éves koromban egy hosszú hétvége péntekén. Most sem látom az arcát, fogalmam sincs, hogy melyik volt az, és az emlék homályos a lángnyelv whiskeynek köszönhetően. Csak abban vagyok biztos, hogy nem feküdtünk le, csak a simogatásig jutottunk. Azóta sem kerültem közelebb nőhöz- legalábbis olyanhoz, aki létezik a jelenben is. Nem is igazán próbálkoztam persze, de mégis, ez az emlék különleges.
Az utolsó emlék nagyon egyszerű, hétköznapi: varázsló sakkozok Rabastannal egy napfényes délutánon, ami a tavon keresztül majdnem félhomályba borítja a Mardekár klubhelyiséget. Nyerésre állok, beszélek hozzá közben valamiről, ami őt a legkevésbé sem érdekli, a többiek pedig, akiket szintén a sarokba száműztek, hallgatnak. Mindig meglepődök rajta, hogy mennyire idegesítő lehetek hosszútávon, és mégis, valahogy elviselnek. Persze, Rabastan is az. Mind azok vagyunk: idegesítő, kegyetlen, lelketlen gyilkosok, akik hétköznapi baromsággal ütnek el egy eseménytelen délutánt.