I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Mardekár Hogyha agyafúrt s ravasz vagy ▽ Reagok : 3
| » » Vas. 11 Jún. - 0:47 | | | Rabastan Phobos Lestrange i should really do something... or nap  Becenév: a köcsög LestrangeKor: 17Származás: aranyvérLojalitás: ~ voldemort"Képesség": jósszerű álmokCsoport: mardekárPlay by: bill skarsgardKarakter típus: sajátságos canonErős alakok között ő maga szinte elveszik - egy alig kinyitott könyv olyan könyvtárban, mely szinte harsog az ambíciótól, a tettvágytól,
és mindez sötét szándékú kezekben összpontosul. Felesleges bemutatni a francia hangzást birtokló családot bárkinek, aki kételkedne hovatartozásukban, szinte összeforrtak az eszmével, melyet Voldemort képvisel. A dicső huszonnyolcak egyike, olyan anyagi háttérrel, amely szinte bármilyen cél eléréséhez elégséges lenne.. és rég ledobták magukról a hétköznapi morál láncait, valódi törtető, de csillogó jellemek tárháza ők,
a megkerülhetetlen tényező ebben a világban. Nincs olyan ár, melyet nem lennének képesek megfizetni az előrejutásért, legyen az gyerekkori barát és támogató, mint Leta Lestrange esetében, hosszú és fájdalmas haldoklás,
mint annak idején Radolphus terveiből kifolyólag, vagy fiaik feláldozása a nagy célok érdekében. Rokoni szálaik beszövik az egész aranyvérű társadalmat,
és ugyan akadnak ellenségeik, az biztos, hogy ez még soha nem akadályozta meg őket semmiben..
Bizonyos könyvek a cinizmusra úgy hivatkoznak, mint erkölcsre, valódi erkölcs nélkül - ennek zászlóshajója lehetne, már ha bárki vállalkozna arra, hogy közelebb akarjon kerülni hozzá és megismerni. Szinte mindent megtestesít, amit unszimpatikusnak lehet nevezni, a kényszerű, állandó szarkazmust - nem ismerünk jelenleg személyt,
aki biztosan állítaná, hogy hallotta már enélkül megszólalni valaha - a beteges,
hórihorgas alakját, amelyet kiegészít az a szóbeszéd, miszerint sosem alszik.
Az arcára nézve ez elég valószínűnek is tűnik, és akkor ott van még az a szokása, hogy csak úgy, kérdezés nélkül képeket készítsen az emberekről, kényelmetlen kérdéseket tegyen fel, és pofátlanul őszinte legyen.
Talán jobb is, hogy az emberek elkerülik, és nem is sejtik emögött a szándékosságot - bőven elég sok probléma nyugszik a hideg, vizes jellemének víztükre alatt, kezdve az önutálattal, a gyávaságával, a rémálmaival, illetve mindezektől való megszabadulási kényszere: önpusztítóbb életet él, mint érthető lenne az ő korában. Anorexia, körömrágás, kényszerű mozdulatok, cserepes ajkak - akár szánni is lehetne, ha nem lenne olyan pofátlanul irritáló.
 AZ ELSŐ ÉJSZAKA
Alig múlt éjfél, és a központi elhelyezkedésű kórház sürgősségijén eseménytelennek látszott az este, nyomtalanul múltak a percek, sírás nem hallatszott, a triázs is hallgatott.. ritka áldásos csend volt ez, a magukból csendes belenyugvást közvetítő kórházi falak fertőtlenítőszagú rezzenéstelensége. Az egyik helyiségben fiatal férfi fekszik, inkább még fiú, súlyos, a plafonba fúródó tekintete nehézkesen csukja-nyitja magát, szempillái az infúzió felé rebbennek, mintha fogalma sem lenne, mi történik körülötte. A vizit során meg is állapítják róla, mennyire különös szerzet, bár a betegségét és annak tüneteit, azt jól ismerik.. végül elengedik annyival, hogy a fiú biztos valami furcsa divathóbortot követ, azért viselt talárt, azért volt nála egy pálca, ezért van híján a személyi okmányoknak.
Nem tévedtek nagyot, tényleg fogalma sincs róla, mi csöpög a feje felett, ahogy ezt a varázstalan orvoslást sem igazán érti, nem mintha törekedne rá. Tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy életben van-e vagy sem, a vak szerencse vezérelte akkor az útjába azokat a muglikat, és ha azok lelkiismeretének könnyebb volt behozatni ide, ám legyen. A szülei és a testvére itt keresni biztosan nem fogják, egyébként sem feltételezi róluk, hogy összeraknák a képet, és nem is kifejezetten vágyik erre a lehetőségre.
Behunyja szorosan a fejét, kizárja belőle a körülötte csipogó hangokat, a pokoli fájdalmat, amit a gyomrában érez, a fejfájást, és a folyton visszalopakodó éhséget. Nagyjából negyven kiló lehet, teljesen védtelen a pálcája nélkül, és nem tudna felsorakoztatni három érvet, miért kellene életben maradnia - nem mintha annyi trauma érte volna, de egyszerűen nem látja értelmét.
Aludni viszont nem fog.. azt nem tud. Tegyenek vele, amit akarnak és jónak látnak, lesz a kísérleti alanyuk, a megoldott ügyük: de ne kényszerítsék, hogy aludjon.
A MÁSODIK ÉJSZAKA
Összekaparták azt, ami a testéből és a szelleméből megmaradt, és ő azzal hálálta meg nekik, hogy mikor már elég erős volt hozzá, egyszerűen megszökött. Hagyott egy udvarias, ám annál értelmetlenebb levelet a fekhelyén, és eltűnt a mosdóban, számukra örökre. Menekülésben mindig tehetséges volt, az ilyen értelmetlenségek könnyen jöttek a számára, mint a megfelelő időben távozás, rímek faragása vagy a megfelelő kifejezés idézése. Rabastan Lestrange abban a tudatban hagyta el annak idején a családi otthont, hogy ő egy tökéletes és egyedi tagja a társadalomnak, és megérdemel mindent ennek jogán - az nem zavarta, hogy ez az attitűd elmondható még majdnem minden második társáról is, az ő önbizalma megingathatatlannak bizonyult. Most viszont, amikor az ajtót is nehezen tudja kinyitni egyedül, be kell ismernie, hogy véletlenül sem ritka kis hópehely, még csak nem is ért el semmit, hogy ez egyáltalán felmerüljön: az, hogy még életben van, nem az akarata kérdése volt. Nem üldözték és ölték meg kis híján a Rend tagjai, nem kellett rettegve rejtőzködnie a társai elől az iskolában, nem vívott meg igazán soha senkivel és nem tanult meg küzdeni semmiért. Azok közé az emberek közé tartozott, akit a tanárai tehetségesnek, mi több, megismételhetetlen lángelmének tartanak egészen addig, amíg rá nem jönnek, hogy ez számára semmit nem jelent, nem kíván megfelelni, de munkát sem fektetni bele, ő köszöni szépen, létezik és ezzel megelégszik. Most sem nagyon tesz mást, ez tehát ismerős helyzet, csak szépen lerogy az ágyára, és várja az ihletet.
Majd jön valami, nem? Valaminek jönnie kellene, végül is túlélt egy komoly gyomorvérzést, varázstalanok közé keveredett, annak idején halálfaló lett, átélt mindenfélét az oldalukon.. csak ez éppen nem elégítette ki. Nem volt boldog tőle, és ha percekre érezte is az eufóriát, valamit még mindig keresett ezen túl, de az féltékenyen eltagadta magát előle: nem hozott megnyugvást a roxforti háza, az ősei hagyományai, a beígért házasság, a fiúk és lányok elcsábításának lehetősége, a hatalom a jeggyel, a tanulás, a szenvedély nem mutatkozott, bárhogy kereste, kioltott életeket elemezve, sötét köteteket fellapozva, a kínban, a könnyekben, a szerelemben.. nem volt ott semmi.
Ahogy most a gyomrában sem. Természetesen tudja, hogy aludnia kellene, de ironikus módon ez az egyetlen gondolat, ami még valamennyire félelemmel tölti el.
A HARMADIK ÉJSZAKA
Bámulja Thorfinnt, igen, pofátlanul méregeti, miközben az a szerencsétlen alszik és nem is sejti, hogy mi történik körülötte. Akár oda is állhatna fölé, és ráverhetné az arcára csak a hecc kedvéért, csak hogy lássa, változik-e valami, de valószínűleg semmi. Az ő barátságuk megint olyasmi volt, amiért nem kellett sokat tennie, működött magától, de igaz volt ez úgy összességében rá is, és egyre növekvő türelmetlenséggel várta, mikor omlik a kártyavár össze - és mert állítólag a bűnökért kamatostul kell fizetni - semmisül meg a földet elérve.
Provokálta őket, sőt, pofátlanul próbálgatta a határait, kísértette az istent, hogy ha van és épp ráérne, ugyan adja már ennek jelét, mert nem lehetséges, hogy ő ennyire ellent mondjon az állítólagos törvényeinek. Ennek alapján a rossztett nem kellene, hogy elnyerje méltó jutalmát, vele mégis folyton ez történt: különösebb megerőltetés nélkül voltak elfogadható jegyei, csatlakozhatott egy elit társasághoz, amelynek elveivel nehéz lett volna vitatkozni, ahogy tekintélyével sem dacolhatott akárki, a családja vagyonos volt, ő pedig nyilván erősebb, mint amit a csoffadt testéből kinézni lehet. Miért nem vették még észre? Szinte beleroppant a tudatba, hogy mások teljesen egyetértenek a létezése minden kanyarulatával, hogy senkit soha nem zavart még, hogy ő, Rabastan Lestrange olyan átkozottul könnyen és kihívások nélkül létezik egy ilyen világban, hogy az nem normális.
Persze, az sem az, hogy most megy és kihányja a vacsoráját. Hátrahagyja Thorfinnt a nyilván érdekes álmaival, és betelepszik a wc mellé, megragadja a peremét, és lenyomja az ujját a torkán. A sav végigmarja a torkát, de már szakszerűen eltartja a nyelvét az útjából, könnyen és elegánsan okád bele a fajanszba, szinte már esztétikus az egész látvány. Nem, ő aztán nem sajnálnivaló beteg gyerek, szépen fel is takarít maga után, aztán elégedetten bámulja a tükörképét egy darabig a tükörben. Nem ostoba, pontosan tudja, hogy mit művel és miért teszi, és hogy kétszer nem lesz olyan szerencséje, mint akkor egyszer, és egyébként is őrültség, amit csinál, de ez nem állítja meg benne. Ha nem lennének házimanóik, szemétben élne, és cseppet sem érdekelné, hogy ezzel a helyzettel kezdjen valamit, hogy erőfeszítéseket tegyen a hétköznapi élet irányába, még ha ez az ő esetében egy kényelmes minisztériumi helyet is jelent, komoly halálfalói háttérbefolyással. Mondhatjuk úgy is, hogy a megszületésével elérte azt, amiért mások évtizedeket robotolnak, és tessék, itt van ő, elherdálja az egészet, látszólag a semmiért - nem volt népszerű, nem volt ténylegesen mit feldolgoznia.
Most tényleg hozza fel mentségnek a korát? Más tinédzserek enélkül a vergődés nélkül is tökéletesen önazonosak tudnak lenni, esetleg ótvar zenét hallgatnak, hülye kifejezéseket használnak, hülye szexuális aktusokba keverednek, de hát egyszer fel kell nőni, így illik. Nem lehet örökre valami mögött várakozni, mert az ember óhatatlanul lemarad a korosztályától, és kívül reked az elvárásokon.
Nem, nem akar meghalni, akármennyire is önpusztító életet él.
De hogy mit akar helyette, arról fogalma sincs.
A NEGYEDIK ÉJSZAKA
A pályaválasztási tanácsadáson több lehetőséget is kiterítettek előtte, és igen, hát ő elég sok mindenre jó lenne: beszél nyelveken, mert bőven volt néhány felesleges éjszakája erre, jó a kézügyessége, mesterien bánik a növényekkel és nem kimondottan kurva ronda az ábrázata sem, ha már a családját éppen nem akarjuk említeni. Csakhogy ez semmire nem elég.
Nem volt soha idealista - azt meghagyta a versírásra meg a fotózásra - de azért úgy volt vele, mint a többség szokott: valami majd csak történik, végül is nem vagyok annyira hülye. Már nem tudja pontosan, mikor jött rá, hogy ez így önmagában nem ér semmit, ahhoz viszont túl fiatal, hogy már most a világ sötétségét emlegesse, meg a pályák értelmetlenségét. Nem élt még semmit, de már fárasztja az egész, viszont az igazi lázadáshoz túl kényelmes már itt ülni az iskolában, jókat hányni és másokon gúnyolódni felesleges idejének kitöltésére. Őt nem érdekli ez az egész felelősség-felnőttség, oldják meg azok, akiket az ő helyzete aggaszt, hozzon döntést az, akit izgatnak a következményei. Nem engedheti meg magának igazán a nyegleséget, azt kiszagolják az emberek, ha valaki ál-művész, és csak úgy tesz, mintha. Kirobbanó tehetsége nincs, és egész életében azt várta, mikor sétál majd be az ajtaján valaki, hogy leüljön vele szemben és megmondja, hogy pontosan tudja, mit csinál: azaz, hogy semmit nem csinál, az egész egy időtöltés, amit nem lehet és nem is kell megmagyarázni. Jól elő tudja adni magát, tény, szép fiú, nagy nevek nagy örököse, és hát a fenébe is, olyan üdítő a szarkazmusa, egyediek a képei, és nézd, mindig kiváló volt gyógynövénytanból és lénygondozásból..
Vajon mikor jön rá a házvezetője itt vele szemben, hogy gyakorlatilag nem is létezik? Igen, ő remek tükör, mindenki belenézhet, ott mindig egy adott leképeződése annak, akinek lennie kellene, de tartalom semmi. Mint mikor feleléskor az ember ékesen szól, hevülettel gesztikulál, már-már kábulatba ejti a hallgatóságot, mikor a tanár belekérdez a tényekbe, és az egész volt-nincs.
Ő is van és nincs.
A hozzászólást Rabastan P. Lestrange összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. 17 Aug. - 18:32-kor. |
|
Kezdőlap
