Battle ; cry

la flèche brisée

Tudta, hogy jönni fog, elkerülhetetlenül bekövetkezik, mint ahogy normális emberek pszichéjében a bűntudat a bűn elkövetését követően - bekéredzkedik az ajtón, helyet foglal, otthon érzi magát. Rutinmegbeszélés ez, újabb feladat, amely időigényes ugyan, de nem sodorja veszélybe az életüket.. legalábbis Dumbledore így hivatkozott rá, de az ő tervei kifürkészhetetlenek maradtak, akárhány évet és eszmefuttatást pazarolt is erre. Röviden elmagyarázta a részleteket, aztán azonnal távozott is, magára hagyva őt ebben a késő délutáni napsütésben, mintha minden rendben lenne.
Végül is, nem tévedett nagyot. Látszólag nem történt semmi, csak őszinte volt egy barátjával.. A barátjával. Az egyetlen barátjával, megvacsoráztak és ő távozott. Kapcsolatok nap mint nap lazulnak fel, hűlnek ki, tűnnek el minden valóságos ok nélkül - ha az idős mágusnak lett volna ideje kiolvasni a vonakodását a beszélgetésükből, ezt válaszolta volna. Könnyen jön a hazugság, főleg a fiúval való ismeretsége óta.. igen, ez megint valami, amiről gyónnia kellett volna, lehajtania a fejét, és várni a megbocsájtást, amit a férfi olyan apaian osztogat. Egy Rend a tékozló fiúk és lányok számára, akik jóvá akarják tenni a bűneiket.. kifejezetten lírai, igen. Hányingerkeltően lírai időnként.

Feláll most, az ablakhoz lép, végigtekint az utcán, amelyen családok térnek haza fürdetésre, vacsorára, hamarosan lámpát gyújtanak és biztonságos otthonaikban nyugovóra térnek.. és nem is sejtik, hogy ők itt vannak. Némán őrzi az alakja a kiürülő teret, úgy is érzi magát, mint egy ottfelejtett őrszobor valami ódon épület oromzatán, amiről majd megfeledkeznek, és az új korok gyermekei már nem is sejtik, miért volt szükség rá. Bár így lenne...!
Nem jellemző rá ez a sanyargatás, de tudja, hogy meg fog érkezni, és mondania kell majd valamit. Keserű és ingerült, csak az akadályozza meg a sétálgatásban, hogy az ujjait a tenyerébe nyomja, és az enyhe, laposakat pislogó fájdalomra koncentrál.. Meg kellett volna bánnia rengeteg minden mellett azt is, hogy akkor őszinte volt Mafaldával, de ez nem történt meg azóta sem. Nem kapaszkodott az emlékeikbe, még ha sajgott is a hiánya, és a felszabadult idejének hosszú perceit majdnem szünet nélkül a bűnhődésre fordíthatta. Nem, nem lehet azt mondani, hogy rosszul döntött akkor, nem is fogja kívánni majd, hogy bár visszafordíthatná és leélhetne egy életet pengeéles némaságban ezt illetően. Hallania kellett, és minél messzebb fut tőle, annál jobb mindkettőjüknek. Nem mintha az élete ezen szakasza olyan halálos fenyegetésekkel lenne tele, abból mostanában minden kollégájának jut - nem, ő nagyon is tudatában van, hogy a barátságuknak nem volt jövője abban a formában, azokon az éjszakákon szép lassan megölte a célpontjaikkal együtt: nem csak azok élete hunyt ki a villanó zöld rémületben, de az egymás fel fordított tenyereket is elrántották egymás mellől. A nőnek a maga szempontjai szerint tökéletesen igaza volt, és maradt valami tisztelet, valami nosztalgia, ami nem engedte, hogy ő erre építkezzen, hogy ezt akarja elérni, és ebbe kapaszkodva mentesüljön minden alól. Nem, ő nem lesz a saját anyja, és nem lesz az a személy sem, aki ismerve a barátja mélyen érző lelkét, kihasználja majd és belemossa az arcát és kezeit az érzéseikbe.
Az még egy ilyen alakhoz is méltatlan lenne, mint amilyen ő.

Biccent egyet, mikor nyílik az ajtó, de nem tesz különösebb erőfeszítéseket, hogy oldani próbálja a hangulatot, talán végezhetnek hamar és mehetnek a dolgukra, lopva és igyekezvén lenyelni a kikívánkozó véleményüket. Nem is érti, Mafalda hogy nem tört még ki, hogy nem üvölt az arcába és átkozódik, de ez csak azt jelenti, hogy igaza volt: az a fonál elszakadt már, nem fogják tudni újrakötni. Nem is akarja.. talán.
- Jó estét, Mafalda. Dumbledore professzor nem tudott maradni, de itt hagyta az utasításait. - a papírokra mutat, melyekhez még nem nyúlt hozzá, és átsuhan az agyán, hogy egyszerűen távozik. Azokban ott lesz úgyis minden, ismerni ismerik egymás módszereit és erősségeit, az akció enélkül a beszélgetés nélkül is működni fog, sőt, talán csak így működik majd. Már ott a száján a közönyös elköszönés is, elindul az ajtó felé, aztán mégis megáll, és lassan, nagyon lassan rákényszeríti magát, hogy leüljön mégis. Muszáj. Igen, ezt fogja hazudni maguknak, muszáj civilizáltnak lenni és megküzdeni magukkal a szebb jövőért.
De ÉRTÜK ki fog megküzdeni?

Gyanúsan tompa, süket a csend, miközben átvágok a főhadiszállásnak kikiáltott épület előszobáján. Talán már senkit nem találok itt, talán mind elmentek, mindenki a maga dolgára, mert dologból van mostanság elég, és csupán Mafalda Hopkirk engedi meg magának, hogy késve érkezzen egy septiben egyeztetett megbeszélésre. Nem akarom látni egyiküket se, puffogok, akár egy vipera, de valójában persze nem erről van szó. Én is tudom, a falak is tudják, még a lépteimet se csaphatom be teljesen. Megtorpanok az ajtó előtt, tétovázva nézem a kilincset. Valószínűleg nincs itt. Valószínűleg régen hazament, vagy vissza a minisztériumba, a megbízható jelentések, akták, feladatok közé, amik igazán sosem kötik le a veszélyes kalandra vágyó elmét, de betömik az unalom száját. Mély levegőt veszek, mint aki csatába indul, pedig a legnagyobb erőfeszítés mindig abban áll, hogy illően megkeményítsem a vonásaimat. Csak ne tudjon olvasni bennük – ezzel álltatom magam, de szemközt röhögnek a megosztott évek.

Kilincs lenyom. Küszöb átlép. Így lehetne ötösöm a lottón, villan át az agyamon, miközben felmérem a bent tartózkodókat – Alastor egyedül, senki más, még Dumbledore sem, aki maga nem szokott itt időzni a tanácskozások után, miért éppen rám várt volna?
– Jó estét, Alastor – köszönök ugyan, de rá se nézek, elég elkapott pillantást váltunk munka címén. Az asztalhoz lépek, sietni szeretnék, sietni feltűnés nélkül, sietni, mint akire máshol várnak, álltatni magam, hogy az életem nem csupán két színtéren zajlik. Kézbe veszem a papírokat, átlapozom őket, szemeim előtt összesűrűsödnek a betűk. Valahogy kevésnek tűnik, és nem tudom eldönteni, a hiány honnan tört rám: Dumbledore utasításaiból, vagy Alastor jelenlétéből, ami olyan hideg, olyan idegen. Megkaptad, amit akartál. Megkaptad a magányt, az időt. Megkaptad mindazt, amiről tudni sem akartál – díszdobozban, szalaggal átkötve. – Ez minden?
Felnézek rá, egyenesen rá, ez nekem kevés, fájdalmasan kevés, kevés tőle, kevesebb, mint amit magamtól várok. Dumbledore utasításai félreérthetetlenek, tömörek, és semmi közük ahhoz a méltatlankodáshoz, ami a tekintetemben ül. Bár elég erős lennék folytatni a hallgatást! Bár továbbléphetnék szavak nélkül, elnyelve, elfeledve mindazt, amit a tudtomra adott, de nem, egyszerűen nem megy. Még mindig érzem az undor ízét a számban, hiába próbálom irgalomra hangolni magam. Hiába próbálok megértő lenni. A szakadás helyrehozhatatlan. Mindezt tudva, mi a francot csinálok még itt?
– Miért vártál meg?

la flèche brisée

Az egész valami bohózatra emlékezteti, valami olyasmire, amit a színpadon szokott látni évente nagyjából kétszer, amikor igénye és ideje is van erre. Egyszer együtt mentek, ő kicsit félszegen, mert elveiben bárhogy is közeledett a varázstalan világhoz, a szokásaik kiismerhetetlenek maradtak számára, ahogy az is, miért ragaszkodik hozzá ilyen makacsul a nő.
Ezt a kérdést is feltehetné, de nem fogja, precíz lesz és megkönnyíti az elkövetkezőket, mert egyikük sem lépne ki csak ezért a Rendből. Az elveik nem változtak.. ők változtak meg egyetlen éjszaka alatt visszafordíthatatlanul, és ennek eredménye most ez a jelenet, amit itt előadnak. Inkább kevesebb, mint több sikerrel, közönség nélkül.
A közönség halott.
- ...igen, ez minden. - a tekintete óvatosan megkérdezi még, pedig sejti igen, hogy nem kerülgetik majd egymást tovább. Tény, tovább húzták, mint emberi számítás szerint érthető volt, Mafalda egyébként is csodálatraméltó türelme eddig húzta. Tényleg azt akarja, hogy magyarázkodjon? Annál nem lehet őszintébb, mint akkor volt, és annak is meglett a következménye, újabb történeteivel épp ezért nem dicsekedne el előtte. - Semmi más.
Nem, nem akarja, hogy most küzdeniük kelljen és hosszú monológokat egymáshoz vágni, mert nem vezetne sehová - illetve csak további kínok közé, amikből aztán vissza ide, mint egy pokoli kör. Azt várja tőle, hogy kérjen bocsánatot, vagy hogy végre tényleg kibökje az enyhítő körülményt, ami az alkoholtól egészen a személyiségzavarig akármi lehet, együtt elmenjenek egy pszichológushoz, és megbocsájthasson? A szája dacos vonallá keményedik, még ha ezzel párhuzamosan nyilallást is érez a szívében.. azaz ott, ahol annak kellene lennie. Te akartad, Mafalda - nem suttogja, harsogja minden tagja, te akartad, hogy megint idáig jussunk, hogy megint beléd és magamba kelljen tépnem, holott tudom, hogy nem lesz megváltás, csak Nagypéntek lesz, csak a sötétség fény nélkül.
- Hogy válaszoljak a kérdéseidre. - nagyon nehezen nyeli le a kibaszott jelzőt a mondatból, de tartozik ezzel annak a kimondatlan szentséges illemnek, ami a hely sajátja. Ördög bújjon a mesterükbe is, bizonyára sejtette, milyen nehéz órákat okoz ezzel a rendtagoknak, még egy ízeset sem illik káromkodni, mert folyton tisztességesnek kell lenni, folyton talpig nemesnek és jóságosnak. Csakhogy vele rossz alkut kötött, az ő másik keze abba az ördögébe fonódik, akit most folyékonyan meg tudna idézni az indulat következtében. - Már ha vannak.
Biztos vannak, hogyne lennének? Neki is vannak, de megtartja őket magának, leginkább mert a hangját sem szereti hallgatni, ha arra ő fog válaszolni.. könnyebb volt Mafaldától távol nem bánni az eseményeket, amelyeket elindított, a közelében folyton itt volt ez a vádló parázslás, ez a szelíd erőszak. Elfordítja a fejét, kiszakítja erőszakkal magát a lehetőségből, hogy megbocsájtást reméljen.
Biztos tudja, hogy mire értette. Értenie kell, a francba, ez Mafalda, akit látott egy pohár boron áttetszeni, karikás szemmel újabb nyomtatványokat kitölteni, az arcát elsápadni átkok fényében, és most itt, ebben a nyomorult helyiségben felé fordulni. És mégsem kér bocsánatot tőle, mindezek ellenére.. nem, tiszteli annyira, hogy nem fog hazudni. Crouch óta tudja, milyen súllyal esik a latba bármilyen őszinte szó, és ha már nem is haladhat tovább párhuzamosan a nővel a közös útjukon, az utolsó, lassú és beletörődő lépéseket már úgy teszi meg, mint céltábla. Lesz a céltáblája, ha erre van szüksége..
Megadóan hajt fejet az elkerülhetetlen előtt. Jöjjön hát..
Nem a feltámadás. A Nagypéntek.
- Tedd fel azokat a kérdéseket, válaszolni fogok rájuk.

Igazán fogalmam sincs, akarok-e kérdezni egyáltalán. A kezem ügyében tartott papírokat gyűrögetve mégis leereszkedem az asztal mellé, arcomat tüntetően elfordítva, keresem a gondolatokat, de mintha túlságosan kicsi hálóval próbálnék halászni, mind elszöknek előlem. Elúsznak, csupán utórezgéseiket érzem, ezt jó lett volna kimondani, arról jó lett volna beszélni, de már mindegy, már eltűntek, én pedig ülök itt, csendbe burkolódzva. Olyan csendbe, amiről jól tudom, csak ideig-óráig az enyém. Vicces. Ha annak idején tudom mindazt, ami mostanra világos előttem – elvakítóan az, gyakorlatilag még mindig csak szoktatom hozzá a szemem -, leültem volna mellé a Roxfortban? Már alig emlékszem, talán bűbájtan órán sodródtunk egymáshoz, ő szótlan volt, zárkózott, én pedig csak beszéltem, próbáltam rést nyitni a csigaházon. Hát, most megkaptad a rést, Mafalda. Sőt, egy komplett tetőablakot kaptál, élvezd ki!

Kinyitom a számat, ránézek, de nem jön ki semmi. Becsukom inkább, további morfondírozás következik, míg rájövök, van-e egyáltalán bármi ebben a beszélgetésben, amitől nem rettegek. Van értelme itt ülnöm vele, újra átrágni mindent, újra elővenni a fejemben már amúgy is megkövesedett képeket? Valószínűleg, ha más értelme nincs is, hát talán átlépem. Vagy ő lép át engem.
– Őszintén szólva éppen ez aggaszt. Hogy válaszolni fogsz a kérdéseimre – mosolyodom el végül néhány perc után, és ez a mosoly most vakon ásít az arcomon azokhoz a vidám nevetésekhez képest, mikor a konyhapadlón ülve gusztáltam a keze alatt készülő vacsorát, és őszintén boldog voltam. Boldog az ő titokzatosságával, a keserű humorával, a gasztronómiai zsenijével, az együtt látott színdarabokkal. Vele. Vagyis, úgy tűnik, inkább a mázzal, ami mögött Alastor Moody zsigeri motivációi megbújtak.
- Tud erről bárki más? Mármint, rajtad és rajtam kívül?

la flèche brisée

Könnyű őt szívtelennek látnia, könnyű ítélkeznie is, de ezt már megszokta, csak éppen tőle nem: a neve káromkodás bizonyos berkekben, de Mafalda mindig ott, mindig hitt neki, mindig mellette állt, nem vele szemben, ahogy most. Semmi méltóság nem lenne abban, ha egyszerűen itt hagyná, pedig egyetlen tagja sem kívánja a maradást, ezt a tekintetet, ami vádolja és keresi a megoldást. Miért akarja megjavítani azt, amit már nem lehet? Ő nem akar tovább semmiségekről beszélgetni pohár borok felett, mikor a nő pontosan tudja, mi lakik benne, hogy mire vágyott és mit tett. Vannak dolgok, amelyeket nem lehet megjavítani, ahogy őt magát sem, bárhogy is akarja most emberfeletti kitartásával megkeresni a jó darabjait és újra működésre bírni.
- Nem. - éppen ezért volt olyan hatalmas dolog elmondania neki: senkinek nem beszélt az anyja halálának körülményeiről, a fiatal éveiről. A többi kikövetkeztethető, túl sok a haláleset körülötte ahhoz, hogy jóságosnak lehessen nevezni, túl sok kolléga fél tőle ahhoz, hogy egyszerűen egy jó auror legyen.. része az álcájának. Ha félnek tőle, márpedig látja, mikor léptei felhangzanak, hogy remegnek meg a kezek, benne pálcák, hogy fordulnak a szembogarak másfelé, és élvezi. Csendesen kiélvezi mindazt, amit felépített, különben semmi értelme nem lenne - egyetlen lélek sem képes kizárólag konstans szenvedésre, még ő maga sem. - Talán Dumbledore sejt valamit, de nála soha nem lehet tudni.
Az idős férfi soha nem volt vele kegyetlen, sosem tett megjegyzéseket a munkájára, és ő válaszolt a kérdéseire úgy, ahogy tőle telt aktuálisan. Dumbledore látszólag remek porondmesterként tartotta kézben őket, de nem tudta elképzelni, hogy ha pontosan beszámolna neki, azt is egyszerűen elintézné annyival, hogy meg kellett tennie, amit meg kellett tennie. Ott volt ugyan az a rejtélyes ügye a húgával és Grindelwalddal, de ez nem tartozott rá, és egyébként is, már Mafalda előtt is fárasztó volt állni a bírói jelenlét előtt, úgy tenni, mint akinek van ereje még védekezni is.

Úgy áll itt, mintha máris az ítélőszék elé került volna - ahogy egyszer előfordult, az egyik ügye kapcsán, de egyöntetűen igazat adtak neki - és most kicsiben, de lejátszanák a perét. Akkor sem gondolta, hogy emberek fogják büntetni, amikor felemelte azt a párnát és az anyja csúnya arcába nyomta: erre a szerepre itt van ő maga, az emlékei, a saját jelleme. Nincs szüksége mások ütéseire, egyik sem lehet olyan kegyetlen, mint ő.
- Gyerünk, Mafalda. Ne kímélj. - hányszor kérte tőle korábban, és a nő mégis folyton törődött vele.. olyan szokatlan ez, szokatlan ő maga is, nem értette soha, miét mellé ült le azon az órán, és miért maradt ott. Hálás volt a barátságáért, elfogadta, és most így hálálja meg..
Az asztalra csap, lapok szállingóznak körülötte a földre, heves, haragvó tekintete a nőre összpontosul. Ha fájnia kell, ne nyújtsák már el..!

Mikor néhány nappal később visszatekintek majd erre a beszélgetésre, keserűen megjegyzem, milyen tanácstalanul ültem ott, Alastor előtt, mintha bűnöző lennék, akit ítélőbíróság elé vonszoltak. Mintha nem is én faggatnám őt, hanem egyenesen ő kérné számon rajtam az undort, az érdeklődés fatális hiányát, a belül ordító kétségbeesést, amiből mégis igyekszem a legkevesebbet mutatni. Nem hagyhatom, hogy elernyedjenek az arcvonásaim, hogy mögéjük lásson ismét, mint néhány héttel ezelőtt. Nem ringathatom el magam abban a bohókás, naiv hitben, hogy folytatni tudjuk azt a valamit, mert ismerjük el, nevén se igazán neveztem ezt soha... szóval, nem, számunkra nincs több fejezet. Butaság lenne ezzel áltatnom magamat, de amikor az asztalra csap, mintha nem csak a szám sarka rándulna meg, hanem valami a zsigereim legmélyén. Valami, amit egykor fontosnak hittem, dédelgettem, most pedig legszívesebben kiszaggatnám.

Nem érdeklődéssel, csupán valami heves viszolygással nézek fel rá, mikor már érzem, nem nyújthatom tovább a csendet. - Ne kíméljelek?! - visszhangzom a szavait, valahol fáj, mert mindig csak óvni akartam, de ezen a ponton már képtelen vagyok az ő boldogságát keresni, amikor láthatóan szemernyit se érdekli többé, hogy ő miként kímélhetne engem. - Ha valakinek, hát neked igazán fogalmad sincs a kíméletről! Hányszor világosíthattál volna fel az elmúlt években?! Hányszor fordulhattál volna oda hozzám, amikor békésen vacsorázgattunk nálad, és mondhattad volna: egyébként az anyám egy borzalmas perszóna volt, molesztált, én megerőszakoltam, kérsz még egy kis bort?
Fogalmam sincs, mikor egyenesedtem fel, mikor fokozódott a hangom fájdalmas, heves visszavágássá, de képtelen vagyok ülni a pillantásának kereszttüzében.
- Az fáj, hogy hagytál egyre mélyebbre menni, egyre jobban szeretni téged és bízni benned - kíméletlenül! Ha csak egy pillanatig is érdekelt volna ez az egész, nem teszed ezt! - Velem, tenném hozzá, de a hangom elcsuklik. - És ezzel a kibaszott közönyösséggel nézel még most is, mintha az elmúlt évtized nem jelentett volna számodra semmit!

la flèche brisée

Pontosan úgy áll ott, ahogy annak idején az anyja, mikor időnként felrótta neki a bűneit, ó de még milyen kérlelhetetlenül - a nevelését, az apjával való viszonyát, a ridegségét, és ő sem kapott soha egyértelmű válaszokat. Talán nincsenek is, talán ő nem érdemelte meg őket, és nem azért, mert rossz embernek született volna, hanem épp ellenkezőleg: születése jogán kivívta magának a szenvedést, de a magyarázathoz meg kellett volna halnia. Utólag hajlamos volt efféle filozófiai kapaszkodókat készíteni ahhoz a kapcsolathoz, de lehetséges, hogy egyszerűen gyáva volt ismét, ahogy minden alkalommal, mikor nem volt egészen őszinte Mafaldával. Mafalda ugyanis önzetlenül szerette őt, a szónak bármelyik értelmében, ő pedig igyekszik ebbe kapaszkodni most is, tartson ki, óvja meg őket attól, hogy ismét őszinte legyen hozzá..
Ha van az irgalomnak olyan nyelve, melyet ő is ismer, az éppen ez. Félelmetes és végleges gondolat ez..
- Soha nem is volt, és ezt te is tudod. - keserűen nyel egyet, mert nem akarja elhinni, hogy ezt kell végighallgatnia, ezt a meddő és értelmetlen érvelést, aminek minden szaváról tudják mindketten, hogy igaz. Minek húzza hát az időt azzal, hogy a nyilvánvalót nevezi nevén újra meg újra? Kevés ez még ahhoz képest is, ami maradt belőlük. - Azt hiszed, erről LEHET és KELL beszélni?! Azt hiszed, az áldozat szereti elismerni, mi történt vele, hogy vannak rá szavai, hogy van hozzá gyomra, hogy újraélje szóban a segélykéréskor, főleg, ha maga is bűnös?!
Dühödten felrúgja a székét, az nagy csattanással terül el a földön, nyomában papírok szóródnak, aztán csend lesz. Feszülő, irritált csend, és ő alig hiszi el, hogy még mindig ennyire fel tudja húzni az egész, mikor azt hitte, elég lesz egyszer kipucolnia a sebet, aztán elfelejteni - hát tényleg sosem szabadul meg ettől?! Tényleg újra meg újra el kell majd magyaráznia éppen Mafaldának, hogy mi miért történt, és aztán előröl kezdik?!

Nem tud mit mondani: ő is tudja, a másik is tudja. A részleteket kitálalta neki az akkori vacsora alkalmával, most itt áll pőrén, fegyverek nélkül, épp ez zavarja, épp ez ijeszti halálra, hogy menekülne, mert nem tud bebújni a közönye mögé. Nem, ez túl élő, túl igazi emlék, túl közel hozza a megalázottságot, az elgyötört tehetetlenséget.. és Mafaldának nem elég ez, nem elég semmi, újra kell járniuk a stációkat, mielőtt megint a morális keresztjére feszítheti, és belé döfheti a lassú megértés lándzsáját. Nem, ő nem akarja. Elég volt akkor, elég volt mindenkorra.
- ...nem mondtam el, mert nem dolgoztam fel. Azt hittem, de tévedtem. Elégedj meg ezzel.

Felrúgja a széket, én pedig megint összerándulok, mintha egyenesen hozzám vágta volna, de nem, és a kettőnk közé feszülő csendben, ebben a parázsló indulatban egy részem azt kívánja, bár ez lenne a végszó. Bár sarkon fordulna és kimenne, távozna végleg, még ha ez a véglegesség csak a legközelebbi megbízásig tart, amibe úgyis együtt megyünk majd bele, mint mindig. Felültünk a hullámvasútra, de az öveket többé nem tudjuk kicsatolni, így kénytelenek vagyunk leróni újra és újra azokat a köröket, hegynek fel, völgybe le, és ordítani tudnék, mert ennyi maradt. Ez minden, ami belőlünk maradt, és igazán még felbecsülni se tudom.
- Nem hiszem ezt - felelem végül halkabban, de látod, Alastor, megint meghátrálok, mert legalább annyira félek a haragodtól, ami nem kész lesújtani rám, mint amennyire féltem attól egykor, hogy messzire űzlek a kérdéseimmel. - De végül te beszéltél. Ha anyád halála ilyen emlékeket buktatott a felszínre, ha nem bírtál tovább hallgatni, akkor te magad is úgy érezheted, hogy az ilyesmiről beszélni kell.
Megpróbálok szelídebb hangot megütni, de belül már tudom, mindhiába. Nem fogom kimosni őt ebből a leprából, mert ő nem hagyja, és mert én képtelen vagyok rá. Elértem az igyekezeteim határához, és most egyedül állok ott, tíz év után is egyedül. Meg szeretném ütni, és boldog vagyok, hogy egy asztal elválaszt minket egymástól.
- Nem gondolod, hogy talán... meg kéne keresned apádat?

la flèche brisée

Ismerős már neki ez a kép: ő dühöng, a szemében izzó parázs, Mafalda pedig jóságosan elhallat és elcsendesül.. végül megérti, hogy megijeszti, és akarattal magára kényszeríti a higgadtságot, aztán a következő célpontján éli ki azt: azok az átkok nem egyszerűen alkalmasak voltak a megölésükre, de nem véletlenül került mindig kiemelésre, hogy a környezet milyen károkat szenvedett el általuk.. most már a nő is értheti, miért. Ha nem lenne képes uralkodni a haragján, nem láthatná el a hivatalát, de valószínűleg emberekre sem tudna nézni..
Sokszor megfordult már a fejében, nem lenne-e humánusabb, de aztán arra jut: a hóhér ne ítélkezzen, főleg akkor ne, ha csupa szétfröccsenő tombolás a pengéje.
- Nem anyám halála volt az oka. Belefáradtam, hogy szeretsz valamit, ami nem létezik.. Mafalda, azt hiszed, nem szégyellem, hogy megtörtént? - a kérdés a semminek szól igazából, nem feltételez ő sem ilyesmit, de muszáj húznia az időt. Amikor mégis őszinte volt vele, a nő kivívta azt magának, valósággal kizsarolta a vallomását, és még ha nem is hibáztathatja ezért, el kell ismernie, hogy magától talán nem tette volna meg. Nem most, nem így.. esetleg egyáltalán nem, mert az mennyivel kényelmesebb: csakhogy ő épp ezt a komfortot akarta eldobni végleg magától, és nem reménykedett abban, hogy Mafalda ezek után még mindig ragaszkodik valamilyen módon hozzá: és hogy neki ez most mennyire jól esik titkon. - ...küldtem meghívót a temetésre, de ha az az ember, akire emlékszem, gyáva lenne eljönni.
Elhalkul az iménti tehetetlen haragja, csak sóhajt egyet, de ez is olyan keserű, olyan öregnek érződik, hogy szinte megijed tőle. Ki sem kell mondania, hogy úgy gondolja, mindazon, amin keresztül ment, az apja annak idején segíthetett volna: magával vihette volna, megölhette volna helyette az anyját, megtehetett volna akármit kettőjükért, de ő csak saját magáért tette. Nem biztos benne, hogy amikor a koporsó felett állnak majd, akkor is jó ötletnek tartja a meghívását, de a bagoly már elröppent, és ő valami elégtételt érzett, ahogy figyelte a távolodását: ha a kínban nem, ebben osztozzon vele. Az évek alatt életjelet sem adott magáról, és ő most ilyen indirekt módon büntetni akarja érte..
- ..a fiúról is vannak kérdéseid? - szólal meg lassan, elkínzottan. A mesterüknek voltak, hogyne lettek volna, néhány riporternek is, de csak az előbbinek vette a fáradtságot, hogy valami felszíneset odavessen, és ő nem is vitatta tovább, nem volt rá szükség, anélkül is megsejthette a maga emberismeretével, hogy jó oka van az udvarias közöny mögé bújni. Mafalda azonban ismeri, és nem hagyná ilyen könnyen megúszni vélt vagy valós bűneit. - ... akkor tedd, amit tenned kell.

» Battle of the Bedding Ceremony

Battle ; cry

Battle ; cry

Similar topics

Similar topics