- A legjobban, a legeslegjobban az döbbent meg bennünket, hogy a megbánás legcsekélyebb jelét sem látjuk magán.
- Hát… de hiszen én bánom, uram.
- Van róla fogalma, hogy Mrs. Bangold és Mr. Crouch mennyi időn át volt maga miatt a gyengélkedőn?
- Igen, uram.
- És ezek után…

Szóval pár héten át elhúzódott a dolog, míg minden felróható vétket sikerült felrójanak nekem. Tulajdonképpen a végére egészen beleuntam a dologba, aminek persze, persze, hogy nem örültek. Könyökölve magad elé bámulsz a fegyelmiden, és együtt tátogod a szavakat a tantestülettel, mert betéve tudsz minden passzust? Pokolra veled!
A házirend? Kívülről fújom! Hamarosan a kedvenc éjszakai olvasmányommá vált, hogy nehogy olyannal is meg tudjanak vádolni, ami igazából… hát, nem egészen számít szabályszegésnek.
Ezzel telt pár hét, aztán jóval év vége előtt összepakoltam, hazamentem, majd jó időn át anyámnak magyaráztam, hogy miért is vagyok otthon, pedig leírták neki is levélben.

Legutoljára azt a papírt dobtam elé.
- Nesze, olvasd el újra, ha ennyire érdekel! – és igen, ordítottam is. Ketten vagyunk ebben a kikúrt kúriában, ki a faszt zavartam volna vele?
- A te szavaid érdekelnek. – unszolt hajthatatlanul.
Én meg olyasmit felelhettem, hova dugja fel azt a rohadt levelet, mert mondani én már nem mondanék semmit, én már csak ezt tenném, ha érdekelne. Kettőnk közül meg ő az, aki még mindig lovagol a témán, hát akkor, tessék, ha tényleg az kell, mi jár az én fejemben, így jársz majd a legközelebb hozzá, és ha tényleg jó mélyre felnyomod és…
Aztán istenes erővel pofán vágott.
Aztán napokon át nem beszéltünk.
Ami nem akkora tragédia, mert később aztán újra elkezdtünk tudomást venni a másik létezéséről. A baj, igazi baj inkább az, hogy így aztán hónapokon át tulajdonképpen az anyám maradt az egyetlen lény, aki még hajlandó volt szóba állni velem.
És beszélgettünk a semmiről.
De kimerítően.
Hogy s mint? Ma mit vacsorázunk? Mit olvasol? És jó?

A kádban találtam magam, ahogy a combomat vagdosom, vagy épp kiverem. A könyvtárban találtam magam, ahol apám hagyatékából mindenféle régi átkok kerültek elő, szóval egy halom latinszótárral körbe bástyáztam magam, hogy valahogy a végükre járjak. A kertben találtam magam, ahogy az utolsó téli hidegben a hóban fekszem, sőt, hóangyalt csinálok, aztán meg beleunok, bemegyek a házba, valamelyik házimanóval csináltatok forrócsokit, amit később bekevertem rummal.
Egyébként feltűnően többet ittam, mint korábban. De sohasem részegségig. Egész nap szalonspicces maradtam. A kulcs az elég korai kezdés – mondjuk reggelinél? mondjuk reggeli helyett? – és az egész napos szinten tartás, de csak mértékkel. Két óránként valami rövid és lehetőleg édes.
Többet is dohányoztam. Minden farok és kéz találkozásra kellett úgy hét szál cigaretta. Néha napi háromszor is volt, úgy, hogy--- szóval az úgy huszonegy szál cigaretta. Közben anyám a semmiről beszél. Közben én is a semmiről beszélek. Latinozok. Borotválkozok. Hagyom a hajamat lenőni. Tiszta nadrágot veszek, de két hete ugyanaz az ing van rajtam. Iszok. És… egyébként ha semmivel nem töltöd az idődet, akkor telik a leggyorsabban.

Két-három hónap múlva feltűnt, milyen sokat vagyunk ketten itthon. Anyám korábban eljárt társaságba, illetve gondolom, hogy eljárt. Viszont mióta hazajöttem, ő sem iparkodott elhagyni a házat. Később megtudtam, csak úgy… mellékesen, véletlenül, hogy azért nem megy sehova, mert nem is hívják.
- Miattam?
- Ó, dehogy miattad.
Ó, dehogynem.
A leveleimre senki nem válaszolt, senki nem látogatott, senkit nem érdekelt, hogy mi van velem, én pedig lassan-lassan kezdtem rádöbbenni (úgy értem, utolértem Pandora-t, aki így-úgy, de felhomályosított), hogy mi is folyik itt.
Fekete mágiával mész Crouch Junior ellen egy iskolában. Gyerekek között! Fekete mágia! És ha az én fiam lett volna ott? Micsoda szörnyűség!
Szóval, ettől már önmagában könnyű közellenséggé válni.
Akiket meg valamiért mégis csak érdekelhetne a hangos kihágásom mögötti színtiszta tehetség és tudomány, azért nem állnak szóba velem, merthogy… Crouch Junior. Vagy mi.
De feltehetünk egy kérdést, amiben Voldemort és Junior neve egyszerre szerepel?
Azt hiszem, nem tudom. Mintha Pandora utalt volna rá. És amúgy is, ez mindent… mindent megmagyarázna, nem? A oldal nem törődik veled, mert hogy lőttél. B oldal azért nem törődik veled, merthogy KIRE lőttél. Minden egybe vág. Gondolj csak bele!
Nem tudom már, mikor és miért jutott először eszembe, hogy pont Junior-t kéne felkeresnem. Érted. MINDEZEK UTÁN. Jó ideig így nem is tettem semmit (csak kivertem még naponta háromszor, meg néztem, ahogy a vér végigfolyt a combomon, és ez… ez furcsamód marhára megnyugtatott; van egy pont, mikor már nem érzed az apró vágások miatt a fájdalmat, egyszerűen csak vigyorogsz azon, hogy mekkora, mekkora deviáns fasz vagy, és hogy milyen röhejesek azok, akik ezt amúgy tényleg azért csinálják, merthogy jajj de rossz nekik, és jajj de fáj nekik és jajj, de jajj, de jajj, de jajj), aztán a tavaszi szünet előtt, két latinfejezet között csak leültem a pennámmal és pergamen darabbal. Nem tudom már, mit írtam Junior-nak, nem tudom, hogy onnan hogy jutottam el addig, hogy meghívjam őt magamhoz a tavaszi szünethez, de őszintén, igazán őszintén megvallva tényleg kibaszottul érdekelt, hogy feltehetjük-e a kérdést, amiben Voldemort és Junior neve egyszerre szerepel. És hát ha valakinek feltenném ezt a kérdést, akkor az inkább már Junior lenne. Lévén a másik momentán nem elérhető.

Mikor megkapta Mulciber levelét, el se hitte.
Sőt. Most se hiszi el.

Persze, tisztában van vele, hogy a gyengélkedőn töltött idő egyes körökben presztízsértékű kreditet jelent, de ő személy szerint a hat év alatt nem gyakran volt bennfekvő. Ha jól emlékszik, kétszer: az egyik alkalommal elkapott valami fertőző betegséget, ami végigvonult a teljes második évfolyamon, egyszer meg valami idióta rárobbantotta az üstje tartalmát bájitaltanon. És ennyi. És ezek is kurva régen történtek, amikor a dolgok még határozottan máshogy álltak, például nem volt tele a fél teste fekete mágiától bűzlő, önkezű átoksebekkel, meg mondjuk nem viselte a Jegyet. Ezek az elhanyagolható részletek valahogy kevéssé élvezhetővé teszik az időt, amit az ember alsóruházatban tölt egy túlóvó beállítottságú javasasszony teljhatalma alatt. És akkor ráadásul még ott is kellett maradnia egy darabig – indokolatlanul sok ideig egy vacak világra szóló fülvérzés miatt –, még a fegyelmi bizottság is úgy hallgatta meg, hogy pizsamában ült egy túlkeményített huzatú ágyban.
Igen, ezek határozottan azok a dolgok, amiktől az emberre tisztelettel néznek a Mardekárban. Biztos.
Mulcibernek komolyan nem jutott eszébe semmi más, csak ez a kibaszott rontás?
Persze, utólag nézve, megvoltak a maga előnyei: egyrészt kiderült, hogy az a nyomorult Bagnold is hasonló kezelésben részesült, ami jelentősen meggyorsította Mulciber ügyét, másrészt nem kellett neki kezdeményeznie és panaszt tennie, a helyzet adta magát, még egy kicsit vonakodhatott is a vallomástételnél. Prefektusi plecsni ide vagy oda, ha ő mártotta volna be azt a faszt, akkor soha nem mossa le magáról, hogy besúgó, de erre persze nem bírt gondolni előtte, így legalább megúszta. Nem mintha ne hallotta volna így is vissza, hogy ő rúgatta ki Mulcibert… Úgy tűnik, még a hálótermek baldachinjaiban élő atkák is népszerűbbek nála – na, nem mintha ez valaha is érdekelte volna.
De a javasasszony így is meglátott valamit, nem a Jegyet az összes általa ismert kendőzőbűbáj takarásában, nyilván, de valamit látott, ez kiderült abból, ahogy nézett rá, bár nem mondott semmit. Már rég kiengedték a gyengélkedőről, de még hetekig várta teljes feszültségben, hogy ebből lesz valami. Aztán nem lett. Vagy talán mégsem látott semmit, csak annyira paranoid módon rettegett tőle, hogy fog, hogy beképzelte azt a pillantást (nem, ez nem valószínű, úgyhogy továbbra sem nyugodott meg teljes mértékben).
Pandora nyilván, ha ezer évig élne, se bírná felfogná, hogy mi minden szart bevállalt miatta.
Megint.
A várt eksztázis, hogy sikerült tönkretennie Mulciber jövőjét, amiért hozzá mert érni Pandorához, mindenesetre elmaradt.

Nem tudja eldönteni, hogy melyik az abszurdabb, az, hogy Mulciber, miután ő kirúgatta, meghívja magához, vagy az, hogy ő hajlandó eleget tenni ennek a meghívásnak. Pedig mi másért keresné, ha nem azért, hogy bosszút álljon rajta. De mindegy is. Talán jogos a bosszú igénye, ez mindenesetre kettejük ügye, ezúttal fegyelmi bizottság és gyengélkedő nélkül. És talán, ha látja is, nem csak tudja vagy hall róla, hogy tönkretette, végre elkezdi érezni azt a megelégedést, ami kiegyenlíti a tettei következményeit. Ha Mulciber bosszút akar állni, akkor nyilvánvalóan megérte. Akkor szenved. Akkor törlesztett egy kicsit azokból a nem halványuló hegekből Pandora karján.
Szüksége van a megnyugvásra. Valamiért most kell egy külső megerősítés, hogy helyesen vagy legalább értelmesen cselekedett. Utólag valahogy nem teljesen tűnik úgy. Utólag az egész csak egy elborult felindulásnak tűnik.
Idegesen markolássza a pálcáját a talárja takarásában, mielőtt a kandalló kiokádná magából Mulciberék nappalijában.
Egy ideges mozdulattal megrázza magán a talárt, hogy leverje az utazással járó hamut és port, és lép egyet előre.
- Bármennyire is úgy tűnik, hogy nincs jobb dolgom a szünetben, mint veled spanolni: van – közli köszönés helyett, hogy leplezze a saját feszélyezett zavarát. – Szóval lehetőleg fogd rövidre, akármit akarsz. Ha túl sokáig maradok, még elterjed rólam, hogy teljesen lecsúsztam.

Na meg anyát is rendkívül boldoggá teszi, ha a magunkfajta fiúk hajlandóak félretenni a nézeteltéréseiket. Csak később mondtam el neki, mit tervezek, illetve nem is igazán vallomás volt, inkább csak úgy... megtöltöttem fél információkkal a túl hosszú és túl kínos csendeket, ő meg aztán magában somolyogva örült, megjegyzést nem tett rá, de készült, egész biztosan készült rá, erre a mai napra, mert ma szemmel láthatólag valamelyik jobb ruháját vette fel. Nem mintha bármelyikkel különösebb gond lenne, csak a folytonos itthon üléstől valahogy befásult, befakult a haja, az arca, nem vett fel ékszereket többé, nagyokat sóhajtott, szóval hát összességében már majdnem szívszaggató látványt nyújtott. De nem a szépségével. Ma reggelre meg mintha kicserélték volna. Valahonnan szerzett a hallba virágokat is, fehéres-lilás liziantuszokat (nem tudod, hogy néznek ki? te műveletlen szarházi), mert az passzol a szőkés-szürkés hajához, meg a hosszú, fekete, csipkés ruhákhoz, amiben járni szokott (már csak száztizenhét nap az egy éves gyászidőszak lejártáig, mama, onnantól nyugodtan felvehetsz színeket is). A haja göndörítve, kontyba fogva. Felkent egy kis sminket is, amin végignézve aztán kimondottan ideges lettem. Mármint, persze, csinos volt, már amennyire az ember csinosnak nevezheti a saját anyját, de pont ez a baj - talán túl csinos is. Őszintén megvallva nem haragszom Juniorra (na jó, erre még később visszatérünk), de a gondolattól, hogy anyám így kicsípi magát, hogy aztán az a paraszt idejöjjön és ne is törődjön vele - mert mi lenne ebben a meglepő, nem? - az kimerítette az idegölő és vérlázító fogalmak teljes jelentésskáláját. Lehunytam a szemem, és láttam magam előtt, hogy be fogom verni Junior orrát, akkor is, ha ránéz anyámra és nem mond semmit, meg akkor is, ha megdicséri vagy kussban marad, egyszóval bármi (vagy becsmérli? de akkor halott ember, de komolyan).
Így anyám végül inkább a lakosztályában maradt, amitől jobb persze nem lett, éppen csak magamnak akartam bemosni egyet, amiért ezt teszem vele.
Mert rólam, rólam mindenki nyugodtan gondoljon, amit akar, a makulátlan külsőre való törekvés egyébként sem hordoz több értelmet, mint egy túl erős kézfogás (és ha neked nem, hát nekem mindenképp), de hát mindig, még mindig vagyok inkább én a degenerált fasz, minthogy szemtől szemben megkérdőjelezzem anyám életben hozott döntéseit. Egyébként nem is ezt akartam mondani, hanem hogy amennyire meg tudom mondani, ugyanaz a talár volt rajtam, mint tegnap. Erre akkor jöttem rá, mikor a saját tengelyem körül megfordultam a sarkamon, mikor meghallottam, hogy valaki kimászik a kandallóból. Hohohó, helló.
Vigyor, jó szokásoshoz híven, de kissé talán fáradtan. Lagymatagon. Ez így üdvözlésnek elég előzékeny, nem? Vagy megelégszem annyival is, ha csak elég.
- Merlin! - összecsaptam a tenyeremet. A világ egyik legnagyobb teátrális faszfeje vagyok. - Hát, első körben azt akartam tudni, milyen teát kérsz. - Meg amúgy a kibaszott kurva anyádat. - De hát előtte akár le is ülhetnél.

Ha számítana valamit, minden bizonnyal képes lenne rá, hogy elnyomja azt az irritált fintort, amire a színpadias fogadtatás készteti. De ennyire azért nem számít. Egy kicsit csak nézi Mulcibert, mérlegeli a szavait, nem is különösebben leplezi a bizalmatlanságát – mert ez továbbra sem akar összeállni. Tea? Mi a kurva élet? Most komolyan azért hívta át, hogy teázzanak?
Végülis nem Mulciber lenne az első, akinek a civilizált világból való száműzetés hatására megbomlik az elméje, és hát történetesen, saját szerény véleménye szerint, az az elme eleve sem volt annyira maradéktalanul ép.
Persze, ahogy így végignéz rajta, nem tűnik látványosan elmebetegnek, nem növesztett szakállat az elmúlt hetekben, semmi látványos. Inkább olyan furán, elvékonyodottan kisimult az arca, mint amikor az embert kizsigereli a semmittevés, túl kielégítő táplálkozás és a túl sok alvás – de az is lehet, hogy ezt csak a saját prekoncepciói alapján képzeli bele. Nem, rohadtul semmi különös nincs rajta. Azóta pont annyira lehet biztosítási ügynök, mint utcai mutatványos a Zsebpiszok közben. Kurvára nincsenek az arcára írva se a szándékai, se semmi ezen a kibaszott világon.
- Teát – ismétli kendőzetlenül gyanakvóan, de aztán vállat von. – Rendben, mindegy, feketét. – Merthogy a tea, mint olyan, fekete. De hát ahogy körülnéz ezen a helyen, egészen rendesnek tűnik, szóval Mulciberéknél talán sértés ilyet mondani. – Tej nélkül.
Annyira bizarr ez az egész, itt lenni. Meg az, hogy tényleg kirúgatta Mulcibert, még ha a konkrét oki kapcsolatról a kirúgatása és közte csak ketten tudnak is ténylegesen. Nem érzi magát rosszul miatta, mármint de, rosszul érzi magát miatta, de nem bűntudatból vagy lelkiismeretfurdalásból vagy a fasz se tudja, nem kezdte el szánni, ugyan, hogy lehetne ezt a tenyérbemászó, teátrális seggfejet szánni?
De a katarzist mindenesetre most se érzi.
- Akkor üljünk le – terjeszti ki a kijelentést többesszámra, mert hát azért mégse az lenne az első dolog, amit Mulciber jelenlétében tenne, hogy leül. Nem is tesz egy mozdulatot se abban az irányban, hogy helyet keressen magának. – De hagyhatjuk a teát. Már persze, ha van valami, amit szeretnél – Vagy ezt a revans-dolgot nem így szokás? Hülyeség, hogy elvárja tőle, hogy csak úgy simán, nyíltan közölje a szándékait? – Mert ha simán csak ennyire magányos vagy a barátaid meg a játékaid nélkül, hogy már engem is szívesen látsz itt, akkor nyugodtan jöhet a tea is. Csevegjünk, fésüljük meg egymás haját, amit akarsz.
Oké, ennyire nem akart offenzív lenni, de annyira frusztráló és kínos ez a helyzet. De közben meg ha mégis azt feltételezi, hogy ez bosszú, akkor miért hívta ide? Mégiscsak ugyanarról az emberről beszélünk, aki volt elég okos nem a saját pálcáját használni a faszságaihoz. Most akkor idehívja a házukba, hogy elégtételt vegyen? Nem, nyilván nem. Ez nem vallana rá. A tea igen, az simán van elég hatásvadász ahhoz, hogy pont megelőzhessen egy hadüzenetet.
- Jó, figyelj, tényleg fogalmam sincs, hogy… mi ez az egész – közli végül nyíltabban, mert egyszerűen túl sok a szarság most, hogy emiatt a gyerekes hülyeség miatt is le kelljen futnia ugyanazokat a második világháborús francia kémköröket, amiket mindig. – Mondjuk felszolgálhatnád ezt az információt a tea mellé. Az jól esne. Lemaradtam valamiről? Mi mióta vagyunk beszélő- meg bagolypostaviszonyban? Nem rémlik, hogy adtál volna barátságkarkötőt a gyengélkedőre menet, de elég ködös az emlék, szóval szólj, ha derengenie kéne.