ócskavasak, holtan merednek

Már nem az enyém, mégis engedelmesen viselem, és reszketek a körön kívül. Mint kivert kutya szűkölök az árnyékban, mert ott nem láthat senki – nem láthatják, amint csendesen, határozottan széttörik minden, amire egykor az életemet építettem. A családom életét. A jövőt, amit a lányaimnak, s mindennél előbb a fiamnak szántam, a kiválasztottnak, az örökösnek. Neki, akiről hittem, hogy tökéletes lesz, öröm az anyjának, diadal nekem.
Egy megtört ember diadala. Álmatlan éjszakákon saját döntéseim közt bolyongok, Agatha végtagjait ölelem, miközben testét gödörbe húzzák, és undort érzek, végtelen undort, döbbent hitetlenséggel keveredve. Mikor ült őseink példájára a gyász, a gyászos középszerűség pora? Látom a kölyköt vérbe fagyva, akár a cián, Nina fekszik mellette, arcán halotti maszk, az elmúlás pillanatnyi rettenete. Minden fájdalmat elmos. Csak én nem adhatom át magam ennek, nem, mert egy férfinak mindig kötelessége van.

De hiába minden kötelesség, minden csúszás, esengés, bizonygatás. A játék túlnőtt rajtam, egyre jobban érzem, míg én magam elvékonyodtam - mint hajnali köd a birtok fái közt. Szólni sincsen már jogom, s ugyan ki merne szólni, miközben pengeélen áll? Számomra nincs itt semmi, mégis eljövök, mégis részt veszek, hogy az asztal mellett ülve csupán árnyéka legyek annak a Cyprian Flintnek, aki egykor, a Nagyúr legnagyobb elégedettségére, propagálni kezdte a mugliivadék-ellenőrző bizottság felállítását. Akit még nem törtek meg.
A tanácskozás végén az elsők közt emelkedem fel, indulni készülök, eloldalogni csendben, ám a teremből kilépve ujjaim még feszesebben kulcsolódnak sétapálcám nyelére, mert itt van. A kutya. A kutya, aki betört az otthonomba, feldúlta, sorsára hagyta a fiamat, itt van, a lépcső tetejéről látom ugyan, de el nem téveszthetem.
- Korcs! - kiáltok rá, miközben elindulok a fokokon lefelé.

Minden egyes nap, amit ezen az átkozott helyen tölt, próbára teszi az idegeit. Valamikor tudott uralkodni magán, pont annyira, amennyire épp akart, vagy amennyire Fenrir akarta. Valamikor persze Fenrir is tudott uralkodni rajta. De ezek már csak kesernyés, dühítő emlékek az örökös feszültségben, és csak azt várja, mikor csordul túl a tehetetlen harag és a gyűlölet, és mikor ugrik végre neki a falkavezér torkának, hogy átvegye a helyét és akár a pusztulásuk árán is megkeresse a kiutat ebből a kígyókkal teli kutyaházból.
De nem most. Nem ma. Nem holnap. Az indulatai egyelőre méltatlan célpontokat találnak maguknak, a kölykeiken vezeti le a haragot, és az a kölyök, aki épp most rosszkor volt rossz helyen, hamarabb kapja fel a fejét a kiáltásra, mint ő – a hang még csak nem is ismerős. Lustán fordul meg. Eltart néhány másodpercig, mire beazonosítja, melyikük is az, aki lefelé törtet a lépcsőn feléjük. De aztán persze rájön. És mosolyra fakad tőle.
Szóval Flintnek nem volt elég Voldemort üzenete.
A kölykök hátrébb rebbennek, ő marad, bevárja a kétlábút.
- Úgy látom, megtaláltad az üzenetet, amit hagytam, de nem igazán sikerült megértened – állapítja meg, és éber fölénnyel néz végig rajta, aztán maró gúnnyal dorombolva hozzáteszi: – Segítek, Flint: Meg kéne húznod magad.
Hát igen. A fiában nem telt valami sok öröme. Nem nagy élmény egy élőhalottat marcangolni. Nincsenek reakciók. Ezért úszta meg olyan könnyen, épp csak bűvészmutatvány volt az egész, hagyott egy kis látványt, egy kis hangulatot, de nem tett benne igazán kárt. Mármint nem olyat, amit maga is kárnak tekintene. Még egy csak egy nyamvadt ujjpercet se hozott magával szuvenírnek.
Flint maga viszont úgy árasztja magából a szenvedést, valamiféle fajtájához illő, mértéktartó szenvedést, mint kemence a sülő kenyér illatát, szinte a szájpadlásán érzi az ízét. Ez talán érdekesebb lesz. Elmosolyodik, és kitapintja ugyan a viharvert övébe tűzött pálcát, akár Flint számára is jól láthatóan, de nem rántja elő.
- Na, mi a terved, ember? Te is tudod, hogy nem velem van dolgod – hajtja kissé félre a fejét. Vibrál a pillantásában a jóleső harckészültség. – Sőt, tulajdonképpen hálás is lehetnél nekem. Nem kaptam pontos paramétereket. Lehettem volna sokkal, de sokkal meggyőzőbb is. – Aljasul kiszélesedik a mosolya. – Most eléggé úgy tűnik, vissza kell mennem korrigálni…

Ez a minden ízemen végigáramló düh megdöbbentően intenzív az elmúlt hónapok csendes vigíliájához képest. A falakon belül ismerős lépésekkel vívott csaták, előbb a kölyökkel, majd a feleségemmel, mintha mind erre a pillanatra mutattak volna. A mozdulatra, amivel köpenyemet hátravetem a vállam felett, hogy pálcámat kirántsam. A farkas szavaiból a fiam vére csepeg, nemesi vér, amihez egy ilyen korcsnak legfeljebb imádkoznia kéne, semhogy fogai nyomán felbuzogjon az artériák ösvényeiről.
A fiamé és a lányomé. A tartozás súlya a vadállat pofájára szegezi tekintetem, epét érzek, forró, marcangoló elégedetlenséggel, mert akkor nem voltam elég Agatha kínjait megtorolni. Nem, akkor elkúsztam, az árnyékba, a nőm keze alá, beláthatatlan sebekből vérezve, de ezúttal már tudom, nincs vesztenivalóm. Nemhogy nincs. Egyenesen kívánom, bármit is vonjon magával a mozdulat, amivel pálcámat, a lépcsőről leérve, Nikolai mellkasának szegezem. Emberi, megdöbbentően az, mégis csak annyira, mint egy hátsó lábain járni tanuló kutya.

Egy mozdulattal rövidre zárhatnánk a kérdést, és minden izmomban érzem, van még bennem erő erre a mozdulatra. Van erő bennem leborulás nélkül elviselni önbíráskodásom következményeit. Akkor hát miért nem...? Miért nem? Vér dobol a fülemben.
- Egy mozdulattal elvehetem az életedet, kutya - sziszegem az arcába. - A fiamat sarokba szoríthattad, de velem szemben ne ugass, bármennyire is kétlábra álltál!
Ez a düh, ez a tagjaimból felhabzó düh színekkel tölt meg mindent, élénken, vakítóan, amihez foghatót régen tapasztaltam. Tudom. Idebent rég tudom. Ha elteszem a farkast láb alól, a Nagyúr engedélye nélkül, nekem is bűnhődnöm kell majd. Nem nagy ár ez tulajdonképpen. Olyan férfi áll itt, akit lecsiszolt a kín, akinek mostanra nincs vesztenivalója. Leandra, ha elég élelmes, elmenekül az országból, még mielőtt a Nagyúr haragja lesújthatna rá. Magával viheti a Flint név megmaradt örököseit. Így a jó, érzem. Nincs mitől tartanom többé.
- Tanuld meg, ki előtt kell kushadnod.

Kérdés, hogy kire ütött a kis Marius, mert ahogy most mélyen belenéz azokba a gyűlölettől és ölnikész bosszúszomjtól és célpontot kereső keserűségtől izzó szemekbe – hát az apjára biztosan nem.
Azt gondolta róla, hogy már kész, törött, és a nagyura is csak rúg még egyet bele, mielőtt végképp lesöpörné a tábláról. De az a tekintet. Megtört. Persze. Kit ne törne össze a saját kölyke iszonyú pusztulása? De akármennyire is kicsavarodott gerinccel, ripityára tört csontokkal fetreng a porban Flint – az a tekintet azt mutatja, hogy van még benne elég egy vér egy utolsó nagy dobásra.
Képes lenne erre ellőcsölni? Őrá?
Hát ez… kibaszottul hízelgő.
- Látom – bólint lassan, a félelem vagy megrendülés egyetlen rezdülése nélkül. – Te tényleg nem vagy olyan, mint ő. A helyedben elgondolkodnék ezen.
Kár, hogy neki nincsenek igazi kölykei, nincsen feldúlható otthona, nincs tulajdonképpen semmije már, ha volt egyáltalán valaha igazán bármije Greybacken kívül. Mosolyogva emeli fel a másik, nem pálca felőli kezét; a pálcás ott babrál a markolat felett a levegőben. Még csak le se néz a rászegezett pálcára.
- Hát taníts meg rá, öreg – villantja rá a fogait ádáz nyugalommal, gúnyosan. – Neked ebben már van gyakorlatod… de ki fog vigyázni a kisfiadra, amikor már nem leszel? – nyalja meg a száját, mintha Marius emlékét nyalogatná le onnan. – Miért nem ölsz már meg egyből mindnyájunkat? Utolsó kör, Flint: játssz nagyban. Hátha a saját fajtád könyörületesebb lesz hozzájuk, mint én voltam. De gyors legyél, Flint, gyorsabb, mint ahogy elkiáltom magam - eddig megtartottam a házad titkait, de a sírba már nem vinném magammal őket.