Itt a nagy nap. Nem igazán tud ez engem úgy felizgatni, mint a többi játékost. Ők már tűkön ülve várják, hogy elkezdhessük a meccset a Tutshull Tornados ellen. Nem tudom min aggódnak, hazai pályán vagyunk, simán menni fog ez. Lehozzuk. Most, hogy Parkin felépült, és a másik Parkinnal kigyakoroltuk a "Lepattanó Tornádót", a mozdulatomat, amit elneveztek a sporttudósok, biztos a sikerünk. A Tutshull csapatkapitánya megpróbálta felkeresni a beteg Parkint, de még időben eltávolították őt a Mungóból, így bundagyanúval sem vádolhatnak az elvetemült Tornados fanok, mint a tavalyi meccsünknél, mikor kedvenc kapitányuk megpróbált megvenni minket kilóra; Én magam vékonyka vagyok, de Parkinért sokat kellett volna perkálniuk.
Már mind a hat csapattársam magára kapta a vörös, bárddal díszített öltözékét, én viszont még mindig egy fehér ingben flangálok. Titokban már belekortyoltam egy üveg lángnyelv whiskybe, aminek a jótékony hátására még várnom kell. Elmulasztja az undorom a sikoltozó rajongóktól.
Tudniiliik, soha nem akartam kviddics játékos lenni, híres meg pláne nem.
Utáltam otthon lenni, gyűlöltem a családomat, és a testvéreim mindenhova követtek még az iskolában is, így maradt meg nekem a kviddics. A fogyatékos testvéreim oda már nem bírtam követni. Nem azért csináltam, mert akartam, hanem mert ez volt a menekülőutam a gyűlöletből.
Nem tehetek róla, hogy tehetségem van hozzá.
Aztán ahogy múlt az idő, a pályán maradtam. Nem kellett szembesülnöm vele, hogy család nélkül maradtam, hogy gyűlölöm az életem, szóval kettőt pislantottam, és máris a profik közé toltak be. Először a Yorkshire csapatában játszottam. Mivel Yorke a második nevem, és az első csapatom igen szellemesen ez volt, hamar rámtapadt a Terrier becenév. Azóta már ezerszer firkantottam ezt a banális betűsort rajongók posztereire, amin én mosolyogtam rájuk a flegma fejemmel.
Nem értem, hogy nem esett le nekik, nem is vagyok oda a játékért.

Magamra öltöm a vörös ruhám, a mellkasomon díszeleg az ezüst bárd. Egyedül a címerünk tetszik; Igazán hozzám illő motívum. Felkapom a seprűm, és mikor a női bemondó kissé rekedtes hangján felkonferálja a csapatunkat, az ajkaim a poszterekről ismerős vigyorra húzódnak. Parkin vállon vereget, a fejemmel intek felé. A bal kezemmel integetek a mi színeinket viselő nézőknek,
a másikkal megragadom a seprűmet, és felülök rá. Az ütőmet, amit előzőleg magam mellé hajítottam, most magamhoz veszem, és már a levegőben is vagyok. A másik Parkinnal összenézek, és mindent tudóan bólintunk egymás felé.
A meccs elkezdődik.
Azért, mert közönyös vagyok a sport iránt, még az én adrenalin-szintem is megugrik, mikor elsuhan egy-egy gurkó mellettem, vagy ahogy a kvaff csak kicsit téved el a mi gólkarikánk mellett. Majdnem lerúgok egy ütnivaló kék ficsúrt a seprűjéről, de sikerül időben elsuhania. Már az ötödik percben születik két gól, természetesen mindkettő a miénk. Parkinnal igyekszünk felépíteni a mozdulatomat, mert ha egyszerre ketten csináljuk, akár két hajtót, vagy még a fogót is kiiktathatjuk egy kis időre. A stadionunk ujjongástól zeng. Lábak dobognak, a játék ritmusával megegyezően üvöltenek. Parkinnal sikerül a megfelelő felállásba érkeznünk, mindjárt meg lehet csinálni... Ne, Parkin, mi a jó büdös francot csinálsz?! Felém lövöd a gurkót?!
Mivel két gurkó is engem akar célpontjául kissé bepánikolok, és az ütőmmel először az egyiket csapom el a világba, majd a másikat, minden célzás nélkül.
Az első egy kék játékos felé megy, azonban a második a nézőtér felé száll, pont a pirosak felé. Egyszerre nagy meghökkennés tör ki az egybe gyűltekből, mindenkiben eláll a sikoltozás és az eszetlen szurkolás. Ijedten és bűnbánóan szállok szélsebesen a tömött sorokban kialakult űr felé.
Sikeresen eltaláltam egy fiatal lányt.
Gyorsan leereszkedem hozzá a seprűmmel, és gondolkodás nélkül lepattanok róla. A bemondó meglepetten néz, a hangján is hallatszik a meghökkenése, de azért hősiesen bejelenti, hogy szünetet rendelnek el.
- Tudsz menni? - kérdezem a lányt, mert hát azért mégsem vagyok egy szívtelen szörnyeteg, de a látványból ítélve még megszólalni is alig bír. - Gyere, ha fel tudsz szállni a seprűmre azonnal beviszlek az orvosi szobánkba. - mondom neki és az üres kezemet nyújtom felé. Vagy ez, vagy még a pályán megölöm Parkint.

Tizenegy éves voltam, amikor először játszottam kviddicset. Az egyik évfolyamtársunknál csöveltem a nyáron, akiknek a szülei nem voltak idegbeteg idióták, a bátyjai meg nem akarták megfojtani egy tóban. Szívesen láttak vendégül, habár sosem voltam igazán jóban a legkisebb kölykükkel, de hát neki én voltam az egyetlen barátja. Nagy család volt, tele hangos gyerekkel, akik a reggeliasztalnál skandálták az asztallapot ritmusosan verve, hogy kviddics-kviddics-kviddics. Azt vágtam, mi a játék, de sose volt rá ingerenciám, hogy kipróbáljam. Pont kellettem az egyik csapatba, hogy mindkettő teljes legyen, így a lökött nagybácsi és a félig vak másodunokatesó táborát erősítettem.
Megtetszett a játék agressziója. Meg is nyertük az első meccset. Lüke Luke első győzelme volt.
Hamar belejöttem a terelő szerepbe, talán túl hamar is, így jó gyorsan ráuntam a dologra, de nincs mit tenni, az ár vitt magával. Az egy hét alatt, amíg a szüleimnek nem tűnt fel a hiányom, egészen kigyakoroltam a terelősdi csínját-bínját, majd mikor hazarángattak, bejelentettem, hogy indulok a jövőévi sulicsapatba. A testvéreim körberöhögtek, kivéve a húgomat, de magasról tettem a véleményükre.
Csak két évre rá jutottam be a csapatba. Addig is sokat játszottam, de csak barátokkal, elnyűtt, kopott gurkókkal. Mikor ott fent terelgettem a gurkókat, valahogy minden "lenti" gondom elszállt. Már nem Kipling voltam, csak az egyik terelő.
Mikor kiléptem a suli kapujából a Yorkshire utánam kapott. Az egyik évfolyamtársam rokona valami főmufti volt a csapatnál, ő meg mesélt rólam. Éppen kiöregedett az egyik terelőjük, és egy nagyon fiatal arcot kerestek. Így landoltam az első igazi profi posztomon, aztán azóta nincs megállás, az arcom mindenféle terméken visszaköszön a rajongókra.

Gurkó először tizenkét évesen talált el. Egy évet túléltem nélküle, ami tök hihetetlen amúgy, mert Lüke Luke tök gyakran ütötte felém a gurkókat abban a felejthetetlen egy hétben, de mindennek el kell egyszer jönnie. Másodéves voltam a suliban, Orabella, a húgom akkor lett elsős, és le nem szállt rólam. Mindenhova követett, még a pályára is. A haverokkal összeverődtünk egy meccs erejére, de pont hiányzott egy valaki; Orabella hevesen ajánlkozott. Mondtam, hogy repülni is tök instabilan tud, erre rávágta, hogy én meg gondolkozni tudok bizonytalanul, mégis megteszem. Ez már 12 éves fejjel se fájt, csak legyintettem egyet, és hagytam, hadd essen le.
Persze, amikor megállíthatatlanul száguldott felé egy gurkó, én meg az ütőmet egy másik játékosnak hajítottam mérgemben, gondolkodás nélkül repültem a labda elé. Csak két bordám tört el.
Azóta keresztezte az utamat már néhány gurkó, sőt, kvaffot is csaptak a fejemhez, de esküszöm, azaz első fájt a legjobban.


Tehát megértem, ha valakit kiüt egy gurkó.
Azt már kevésbé, mi jó van abban, ha egy idióta játékot néz az ember. Vagy csinálja, vagy ne, de nézni tök felesleges. Vannak, akik rajonganak ezért. Vannak, akik miattam! El se hiszem, hogy valaki azért pénzt áldoz, hogy engem nézzen ide-oda repkedni mint egy hülyegyereket. Nem unalmas? Egy idő után a játék maga is unalmas. De kell a pénz, és ez egy könnyű állás. Na, meg, ezek a rajongók teszik lehetővé, hogy ilyen könnyen pénzhez jussak.
Ha egy kéket ütött volna ki a labda egy pillantásra se méltatom, de az aranytojást tojó tyúkot nem ölhetem meg! Meg, hát, tök hasonlít a húgomra, csak vöröses hajjal. Esküszöm, ha nem úgy nézne ki, itt hagynám, de elképzelem, ahogy Orabella fekszik ott, és az empátia halvány jeleit érzem magamban. Nem kérdés, hogy azonnal, én magam repítem el az elsősegély sátrunkba.
Érzem, ahogy belém kapaszkodik, szóval belehúzok, nem kell óvatoskodni. Csak nem zúg le félúton, körülbelül egy perc, és ott is vagyunk. Mindenki minket néz, a sok rajongó engem éljenez, pedig ha tudnák, hogy az arca egy kicsit is másmilyen lenne, ott hagytam volna a fenébe... Minek jár ilyen meccsekre? Hülye az ilyen?
A sátorban kellemes az idő, az orvos meg sehol, rendszerint. Fölöslegesen fizeti a csapat őt, mert ilyenkor benyomakodik a nézőtér közepére élvezni az ingyen meccset. Sőt, nincs is ingyen, hiszen ezért ő még pénzt is kap! A fizetett szurkoló.
Leültetem a lányt, aki még mindig nincs egészen jó bőrben. A picsába már, hogy fingom sincs, mit kell ilyenkor csinálni vele. Jeges borogatás? Úgyis feldagad a feje, már látom, ahogy kezd egy akkora pukli nőni a fejére, hogy azt hiszik majd róla, hogy egy kétfejű sárkány. Komolyan, egyetlen varázslat sem jut az eszembe. Az összes RAVASZomon megbuktam, az RBF vizsgáimon pedig csak átcsúsztam. Egyedül a kviddicshez értek, de ahhoz eléggé. Nem kéne kirúgatnom magam, mert megöltem egy rajongót. Már előre látom a szalagcímeket "Tragédia a pályán: Terrier megölt egy édes kislány rajongót. Részletek a 4. oldalon"
Odanyúlok egy rongyért, hideg víz alá dugom, majd gyorsan kicsavarom. A lány homlokára helyezem, aztán elnézem szegényt, és bevillan a kép, ahogyan fekszik kinyúlva. Hogyan tehetem ezt jóvá? Az edző bá úgyis rám erőltet majd valamit, meg ez a társadalom elvárása is. Elég ingyen jegy erre a szezonra végig, minden meccsünkre? Vagy egy vaskosabb csekket kell kiállítanom neki? Esetleg egy közös interjút akar majd velem?
- Hogy vagy? - kérdezem. - Meg ki vagy? Szeretném tudni, kit ütöttem le.
Mi van, ha eltörtem a koponyáját? Merlinre...
- Ne haragudj, de amint látod, fogalmam sincs mit csinálok. Nem tudod ilyen sérülésekre mi a teendő? Ennyire durván még sose csapott fejbe engem gurkó... Hol a picsába van már az orvos? Látta, ahogyan idehoztalak. - mérgelődöm. Simán a pályán lehetnék már. Bár... Vissza akarok én menni? Ja, vissza, hogy agyoncsapjam Parkint. Hetekig ugyanazt az egy mozdulatot gyakoroltuk, de komolyan, ő meg élesben elszúrja, mint az óvodások. Nekem sem élvezetes a levegőben tingli-tanglizni néhány labda mellett, de azért haló! Nyerjünk már! Már komolyan, unom az idióta fejét. Idősebb nálam egy évvel, de úgy viselkedik, mint egy frissen végzett diák.