Adventures are what I live for

A hálótermemben sietve öltözöm át, lerángatom magamról a talárom, felszabadulok, amint lekerül rólam. Persze, megint késésben vagyok, de mondjuk most nem egy korrepetálásról, óráról vagy randiról, hanem egy oltári nagy kirándulásról. Nem, nem a roxmortsi hétvégéről beszélek, hanem Oliverrel, az egyik legjobb haverommal kitaláltuk, hogy megint meglátogatjuk a Tiltott Rengeteg mélyét, ahogyan már olyan sokszor megtettük ezt. A szokásomhoz híven azonban megint nem figyeltem az időt, valahogy nem érzékelem a múlását, szóval sietve kapok magamra egy elnyűtt piros pulóvert meg cserélem le a kedvenc nadrágomat egy, már szakadt barnára. Meggyőződöm róla, hogy nálam van-e a pálcám, és szaladok is az erdő széléhez. Nem szoktam magammal vinni semmit, mert Oliver így is egy kész túlélő felszereléssel érkezik mindig. Szerintem egy heti élelmet, egy kis olvasnivalót, meg még taln társasjátékot is rejt a csodákkal teli táskája. Néha túllihegi a dolgot, de nem szólok be neki, mert számtalanszor mentette meg a seggem a feleslegesnek tűnő holmijaival. Én a minimalizmus híve vagyok, csak úgy puritán módon megyek a kis bevetésünkre, egy szál pálcával. Minden amihez értek úgyis bennem van, meg ebben a kis fadarabban. Ha hatásvadász akarnék lenni azt mondanám, hogy minél kisebb a pálcám, annál több és erősebb varázslatot tudok vele megidézni, de ez egy hazugság lenne. Akármennyire is szeretem a sötét varázslatok kivédését, abból sem én vagyok a legjobb. Van ez így, sosem zavart, hogy nem én lennék a legügyesebb varázsló. Amíg mások ezen rugóznak, addig én kilátogatok a Rengetegbe a barátaimmal.
Próbálok észrevétlenül lerongyolni a klubhelyiségen át, de egy sietősen távozó diák mindig kíváncsiságra ad okot, és a griffeseknél abból nincs hiány. Nem foglalkozom a tekintetekkel, csak tempósan távozom, és a folyosókon lassítok már. Megigazítom a szétzilált hajam, bár ezen az se segít. Amilyen rövid, annyi gond van vele, de komolyan. Bosszúsan fésülgetem a fészket a hajam helyén, kicsit sem feltűnő a dolog. Szerencsére a folyosókon néhány tanulón kívül nem haladok el sem professzorok, sem prefektusok mellett. Ők biztosan nem díjaznák azt, amire készülünk.
A Rengetegnek beszélő neve van, hiszen tilos oda belépnünk, haha, Tiltott Rengeteg. Jó, persze, remek okuk volt az igazgatóknak megáljt parancsolniuk a felkészületlen diákok számára, de mi már nem először lépnénk át a Rengeteg határát. Emlékszem, mikor először bemerészkedtem oda azért volt, mert nem szabadott. Nem hagyott nyugodni, mégis miért nem mehetünk oda, mit rejteget a sok vaskos, hatalmas fa, amiért szigorúan tilos odamenni. Akkor nem is láttam semmit, kis elsősként nem mentünk elég mélyre, csak egymást lökdöstük előrrébb. milyen rég is volt már ez!
Sikeresen kiérek a birtokot övező szabad területre, és szinte futólépésben közelítem meg a megbeszélt találkahelyet. Oliver, mikor elég közel járok már, előbújik egy méretes fa ágai mögül, és mosolyogva nyújtja a kezét. Ösztönösen kezet rázom vele, miközben kifújom magamat.
- Bocs a késésért, elnéztem az időt. - magyarázkodom, de mindketten tudjuk, hogy ez a természetem, ilyen vagyok. Szétszórt. Az idő ellenem dolgozik. Meg a többi közhely.
- Látom, te szokásosan minden eshetőségre felkészültél. - mondom mosolyogva, és a táskájára bökök a fejemmel. - Nem baj, legalább megint kihúzol minket a csávából. - nyugtázom, mielőtt azt hinné a sétánk előtt még agyon akarnám szivatni. - Nos, indulhatunk? Már rohadt izgatott vagyok.

Adventures are what I live for

Nem sokat toporgunk a Rengeteg szélén, mert, ahogyan Oliver is mondja, biztonságosabb a fák adta jótékony takarásban. Sokkal szívesebben menekülök egy szárnyas oroszlán elől, minthogy a délutánjaimat valamelyik professzor piti papírmunkájának elvégzésével töltsem. Sőt, az még a szerencsésebb eset. Nincs kedvem varázslovakat pucolgatni meg etetni, vagy büdös levet eresztő gyógynövényeket egyik kaspóból a másikba ültetgetni. Tapasztalatból beszélek. Elég nagy a gyakorlatom a büntetőmunkákban. Néha meg se érte az éjszakai kiszökés az érte kapott büntetésért.
Mindegy, hogy elkerüljük ezt gyorsan neki is vágunk, ahogyan Oliver a hátára kapja a megtömött csoda táskáját, én nekiiramodok a Rengetegnek. A szokásos útvonalon megyünk, amit már kétszer bejártunk. Régebben fejeltenül mentünk be a Rengeteg közepébe, viszont ahogy múlt az idő, felnőttünk és megkomolyodtunk. Na, jó, csak viccelek. Inkább csupán egyre nőtt a kíváncsiságunk, vajon mekkora az erdő, mi hol van benne. Sehol nem találtunk hivatalos térképet, pedig lefogadom, a könyvtár titkos részlegébe egy csomó van. Két választásunk volt: betörünk a könyvtárba, megszerezzük a térképet, unalmas óráinkba áttanulmányozzuk, vagy magunk derítjük fel a helyet. Naná, hogy a második opció lett végül a nyerő.
A kézzel rajzolt, amúgy eléggé precíz, profinak tűnő térkép mellett az ismert utainkat meg ösvényeinket néhány, fákra kötött csinos piros szalaggal jelöltük. Én mondtam, hogy zöldet használjunk, hogy ha valamelyik professzornak eszébe jutna éppen a Rengeteg ezen részén tölteni néhány magányos órát, mardekáros csibészekre gyanakodjon, ne pedig griffendélesekre, de nekem ebbe nem volt beleszólásom, nem én vagyok a kellékes, én csak egy szál pálcával kóválygok itt.
Mikor beléptünk ide sem volt kifejezetten világos, de a tömött lombkoronák nemigen engednek át semmi napsugarat. Ellenben a régi jó barátunk, a Lumos sem látható innen a professzorok árgus szemei számára, így bátran elmormogom, és a pálcám végén egy apró fénygyöngy felvillan. Sajnos nem világít be eleget, nem is baj. A koncertversenyből ítélve, amit a minket körülvevő láthatatlan lények fújnak, jobb, ha nem vagyunk feltűnőek. A vonyítások, a morgások, a furcsa, fenyegető sípolások mind-mind elősegítették, hogy a vérnyomásom hamar a magasba szökjön, a testemet elöntse a jóleső adrenalináram.
A különböző hangokból nem tudok semmit megítélni, nem ismerek fel egyetlen legendás lényt se. Télen még éppen korrepetáláson vettem részt, Farnese professzornő jóindulata mentett meg az évismétléstől. Mikor legutoljára erről volt szó Oliver és köztem, még ő sem volt ebben kiemelkedő, szóval még ő sincs tisztában avval, éppen mi leselkedik ránk. Ami azért egy kicsit kétségbeejtő. Kettőnk közül ő az eszesebb, nekem a szám nagy, neki a tudása. Jó csapatot alkotunk.
Talán ha nem ő kísérgetne, nem mentem be volna soha ennyire mélyre. A többiekkel jól elszórakoztunk a perem területeken, elég mélyen, hogy ne zavarhassanak minket, de ahhoz nem eléggé, hogy nagyobb veszélybe kerüljünk. Be is bizonyosodott sokszor, hogy egyedül nem tudom megmenteni a saját irhámat.
Elég gyorsan elérjük a Kentaur-hágót. Saját név, igen, ilyen kreatív srácok vagyunk. A térképen lévő különböző területeknek is magunk által kiötlött neveket adtunk, hiszen mikor ez a térkép az alsósok kezébe kerül, éljen csak szépen tovább a mi hagyatékunk. Még a mi gyerekink markába is simán eljuthat ez a - már jócskán megviselt - pergamen. Oliver elő is kapja az említett térképet, meg két üveg vizet. Hálásan veszem el, és egy apró kortynyit ki is iszok belőle, felfrissít. Ez a srác aztán tényleg mindent beledobált a táskájába! Miután visszacsavarom a kupakot a palackra, Oliver mellé lépek, átnézek a válla felett, és a két ügyetlenül mozgó gyufát figyelem, amint az általunk bejárt útvonalon bukdácsol.
- Tényleg. Egyre jobb kondiban vagyunk. - húzom meg a vállam egy féloldalas mosoly keretében, csak kár, hogy nincs itt egy lány se, a haveromat meg nem csábíthatom el.
Körbenézek, valami nyomot keresek, ami után elindulhatunk. Nagyjából eddig hasraütésre választottunk útvonalat, amilyen kedvünk volt, olyan ösvényt választottunk. Most már a sötétség ránk nehezedett, így mikor Oliver a tenyerébe helyezi a pálcáját néhány méterre tőlem, éppen csak kiveszem a karján található jegy körvonalait. Tehetetlen düh önti el a testem hirtelen, mint mindig, mikor megpillantom ezt az ocsmány mintát. Sosem beszélgettünk róla négyszemközt, de sokan tudják, hogyan szerezte ezt a kis "firkát" a bőrére. Ez az eset is még egy pont azon a listán, amelyen azt vezetem, miért kell bosszút állnom a halálfalókon. Azokon az estéken, mikor félelemtől reszketve azon töprengek, nem lenne-e egyszerűbb mugliként folytatni az életemet, valahol messze Angliától, ez a lista emlékeztet arra, hogy nekem dolgom van itt. Majd. Mikor biztonságban tudom a szeretteimet.
Oliver pálcája határozottan pörög párat, majd egy áthatolhatatlan bokorfalra mutat. Összepréselem az ajkaimat, mert azért mégsem szeretném összevagdosni a testem azért, hogy átmásszak a bokrokon, azonban nem sikerül kifejezni szavakkal a nem tetszésemet, mert egy vészjóslóbb zaj közeledik felénk, egyre hangosabb és fenyegetőbb. Ez nem csak a cseppet sem idilli aláfestő zene egyik akkordja, hanem valami komolyabb veszély. Azonnal előrántom a pálcám, és a hang irányába nyújtom.
- Ja persze, biztos akkora szerencsénk van. - válaszolom aggódva a barátomnak. Kutyaméretű pók, mi? El sem tudom mondani, mennyire örülnék, ha valóban egy helyes kis nyolclábú közeledne, nem pedig valami sokkalta erősebb. A hang iránya és Oliver arca között tornáztatom a tekintetemet, amíg Ollie begyűri a térképet a zsákjába. A patadobogás erősödik, a mellkasomban érzem a kegyetlen ritmust.
Egy félmeztelen felső férfitest kontúrját vélem felfedezni a távolban. Első gondolatként az jut az eszembe, hogy ölni tudnék egy ilyen izmos testért, de az alsó felét nem irigylem. Nem ijedek meg rögtön, pedig elég idegesnek tűnik az újdonsült haverunk; Egy kentaurral ketten nehezen, de valahogy csak elbánunk, nem? Maximum elmenekülünk és nem halunk meg, ugye?
A reményeimet azonban csakugyan hamar agyontaposták a kentaurok. Igen, többesszám, mivel az első mögé felsorakozott egy teljes falkányi. Nem is értem, mit vártunk egy KENTAUR-hágótól? Tudom, hogy nem vagyok valami éles eszű, de néha sikerül magamat is meglepnem, mennyire gyökér tudok lenni.
Az egyik kentaur felhúzza az íját, és egy kézzel készített nyíl szeli át az erdőt, az útjába tévedt leveleket úgy szeli át, mint kés a vajat, a talpunk előtt landol. Rémülten nézek Oliverre, és a felvetésére csak hevesen bólogatok, Sebesen megfordulok és az ismeretlen Rengetegbe vetem magamat, oldalamon Oliverrel.


Oda sem figyelek merre megyek, egyetlen cél lebeg a szemem előtt, hogy életben maradjak. Nem látok egyetlen piros kis szalagot se, biztosan elvesztünk, de ez a legkevesebb. A hajamba belekap a szél, a fák apró gallyai végigsértik a bőrömet, kiszakítják a nadrágomat. Nyílzápor követ minket szorosan, a lábnyomainkba állnak bele. Fél pillanaton múlik, hogy nem a combomba fúródnak bele. Alig kapok levegőt, a torkom fáj, ahogy oxigén után kapkodok. Nem érzek fáradtságot, mert a szívem olyan hevesen ver, a vérem pedig kicserélődött tiszta adrenalinra, legalábbis úgy érződik. Néha, mikor sikerült kis távolságot lopnunk a nyílakből szőtt függőnytől, kilövök néhány Obstructót meg Relaxót, ám kevés ér célba. Nem kapunk elég egérutat.
Oliver elrugaszkodott, szóval én is így tettem, így kikerültem egy mocsras foltot, amibe biztosan seggreültem volna.
- Oké! - préselem ki magamból, és hátrafordulva elkiáltok még egy Obsructót.
nincs időm jobban megfigyelni a mintát, amit Oliver szúrt ki, de a szalagok helyét ezek a szimbólumok vették át, ha megpillantok egyet, arra megyek. A kentaurok lassan lemaradnak. Nem gondolnám, hogy nem érnének utól, lehet megkerülnek minket, vagy bekerítenek. Nem állok meg, és Oliver sem tesz így, csak futunk előre céltalanul. Vagyis, az a célunk, hogy minél messzebb kerüljünk a KENTAUR-hágótól. Egy meredekebb részhez érünk, amin el is csodlkozom fél másodpercre, hiszen azt gondoltam, itt nincsenek ekkora szintkülönbségek. A negyedik ilyen megjelölt törzsnél túl közel megyek a fához, így elbukok a gyökerében. Legurulok a meredek földön, próbálok megkapaszkodni, de nem akarom elhagyni a pálcám, tehát tehetetlenül gördülök át minden buckán. A ruhámon keresztül érzem a köveket, a kiálló gyökereket, felsértik a hátamat meg az arcomat. Fáj a fejem, vagy a harmadik kőbe verem be, de a legutolsó dolog amit szeretnék, az pálca nélkül maradni. Becsukom a szememet, nehogy azzal történjen valami, és reménykedem, hogy sikerül nekiütköznöm egy törzsnek, ami megállít, mielőtt egy tóban találnám magam.
Az utolsó dolog, amit érzek magam alatt, egy kifejezetten meztelen kő, ami eléggé megnyomja a bordámat, majd a nagy... semmi. Repülök. Kinyitom a szemem, és a felvett gömböc alakomat igyekszem rendes pózzá alakítani. Mielőtt sikerülne valami jobb landolós alakzatot felvennem, lepuffanok a porba. Ráesek a könyökömre, ami rohadtul elkezd sajogni, kiszökik az ajkaim között néhány szitokszó. Legalább a pálcám még nálam van, és semmi baja.
- Merlinre már! Oliver! Itt vagy? - kiáltok, nem akarok túl hangos lenni, de remélem, Ollie meghallja a segélykiáltásomat.

Adventures are what I live for

Ez is csak én velem történhet meg. Darius, az esetlen, szerencsétlen idióta, aki a Rengeteg közepén is képes legurulni egy hatalmas gödör aljába. Ilyen nincs, de tényleg. Legszívesebben elkezdenék puffogni, de az semmi hasznosra nem vezet, inkább agyalásba fogok. Először is, ki kellene jutnom innen. Elsuttogom egy Lumost, de csak firkákat látok a falakba vésve. Semmi indát nem találok, amin felmászhatnék. Jelzőfényt nem lőhetek fel, hisz lóhátsójú barátaink sem vakok - mennyivel könnyebb lenne úgy! -, és valahogy nincs kedvem újralátni őket hatvan éven belül. Kimászásra alkalmas dolgot sem látok, bár a vizuális képességeim nem megbízhatóak jelenleg, hiszen apró csillagok robbannak szét a szaru hártyám előtt. Biztos bevágtam valahová a fejemet, nem csak a könyökömet. Nem sok kell, hogy eluralkodjon rajtam a kétségbeesés, hiszen semmi ötletem nincsen, csak itt dekkolni amíg észre nem veszik, hogy hiányzom, de Oliver ismerős nevetése szakítja meg a Rengeteg ismeretlen lények által kiadott hangfüggönyét. A lyuk fölé száll egy gömb, mely pár pillanat múlva meg is semmisül. Nem hiába; Mindig is tudtam, hogy ő az eszesebb kettőnk közül, és ezt minden alkalommal sikerül bebizonyítania. Nem mintha bántana, amíg egy oldalon állunk, csak örülök a segítségének.
Én is elnevetem magam, megkönnyebbülök. Nem egyedül fogok megrohadni ebben a barlangban, amíg a húgaim a jelzésértékű fejfám felett hullatják a könnyeiket az örökké elveszett bátyjuk miatt.
- Oké, én nem sietek sehova! - kiáltok vissza, mialatt lassan feltápászkodom. Nem látom mit művel Oliver, bármennyire is érdekel, hogyan oldja meg ezt a kilátástalannak tűnő helyzetet, de egy kis idő múlva meghallok egy tompa Diffindót, majd egy hasonlóan életlen puffanást. Neki szerencséje volt, ő talált indákat. Arrébb állok a kráter szélétől, figyelmesen magam elé nézek, nehogy megint rosszul járjak, és még mélyebbre zuhanjak. Bár az egóm már így sem tud hova süllyedni tovább. Tudjátok, van az a pont, ahol már nincs visszaút, mint például a csúnya bukfences mutatvány után egy gödörben fetrengeni, ráadásul a haverod meglát és végül neki kell kimentenie. Na, az valahogy elveszi az ember méltóságának a maradékát is. Még szerencse, hogy erről nem készül valamilyen dokumentáció, és csak Oliver látja. Ő már amúgy is annyi szerencsétlenségemnek volt szemtanúja, hogy meg se kottyan neki a nevetséges pózom.
Meg inkább örül annak, hogy élve talál.
Mikor akrobatákat megszégyenítő módon landol a gödörben odasietek hozzá, és megöleljük egymást. Féltem, hogy elteszik láb alól a kedves és vendégszerető kentaur komáink.
- A büntetőpont a legkevesebb! Mák, hogy megúsztam csonttörés nélkül. De egyébként tény, hogy jó dolog, hogy nem kell esésből vizsgáznunk. - mondom nevetve, és figyelem mit kap elő a táskájából. Kis keresés után meg is leli az elsősegély csomagját és odanyújtja nekem, én megköszönöm és keresek egy nagyobb követ, amire letehetem a hátsó felem. Ennél a srácnál tényleg minden van! Nem néztem magam át tüzetesebben, de a gurulásom alatt biztosan szereztem mélyebb karcolásokat is, de egyelőre a földet érésem tompa fájdalma megbénítja a testem, mást nem nagyon érzek. Először azt a kezemet vizsgálom meg, amelyikre rázuhantam. A kézfejemen egy tucat kisebb karcolás, semmiség, és azon kívül, hogy meglehetősen sajog, az alkaromon sincs olyan seb, amit le kell kezelni. A vállamnál van egy csúnyább vágás, leveszem a pulcsimat, hogy hozzáférjek rendesen, bár az anyagot száz helyen felhasították a Rengeteg növényei. A rövid ujjú pólóm szövetén keresztül azonnal betör a hűvös esti szellő, ki is ráz a hideg. Lefertőtlenítem a sebet az egyik fiolában található sebbenzinnel, nagyon csípi a bőröm, de szó nélkül tűröm. Egy gézdarabot nyisszantok az ollóval, amit a tapasszal a vállamhoz rögzítek némi bénázás után.
- Ez mondjuk nem rossz ötlet. - mondom, miután Oliver lehangszigetelte az általam felfedezett lyukat. Visszavettem magamra a pulóveremet, majd a csomó helyen kiszakadt nadrágom alatti bőrterületeket vettem górcső alá. Semmi olyasmi, ami miatt újabb adag benzint kellene magamra kennem, hurrá! Visszatuszkolom a tasakba a felszerelést, bár már cseppet sem mondhatóak sterilnek, azért még jól jöhetnek. Azonban nem állok fel a szikláról. Remeg a lábam a fáradtságtól, csontig hatoló kimerültség lüktet az összes sejtemben. A világító pálcám tehetetlenül pihen a poros földön, a barlang falának televésett tövét bevilágítva.
- Őszintén, fogalmam sincs. - sóhajtom. - De szívesen körbenéznék, ha már beestem ide. Biztos a sors akarta, tudod. - nevetek erőtlenül. - Előtte mondjuk lepihenhetnénk. - ajánlom fel.
Lomhán lehajolok szegény kis pálcámért, és amint a kezem ügyébe akad elkezdek keresni egy megfelelő faágat. A lyuk mélyén néhány magasabb példány is meredezett, azonban élő fát felgyújtani nincs szívem, meg azt nehezebb is eloltani, ha a tűz nagyon rakoncátlan lenne és már nem tudnánk irányítani. A kráter szélén rengeteg letört, elszáradt csonk van, így könnyű volt együltő helyemben rálelni egy jó vastagra, ami már amúgy is halott.
Incendio! - harsogom, és ropogó tűz öleli körbe a faágat. - Remélem nem égünk le. - mosolygok Oliverre. Jól esik a közeli lángoló ág melege ebben a hűvös, kissé nedves levegőjű lyukban.
A pálcámat egy Lumos segítségével újra fényessé varázsolom, és azt a televésett fal felé irányítom.
- Te, haver, te vagy a jártasabb ebben kettőnk közt, de szerintem ezek rúnák, nem? - kérdezem a fiút miközben a pillantásomat végig a furcsa jeleken tartom. - Kicsit néha hiányzik, hogy legyen egy stréber haverunk. - vallom be. - Mennyivel könnyebb lenne az életünk! Akkor biztosan nem kéne a Rengeteg egyik lyukában töltenünk az éjszakát, ráadásul lehet, hogy egy baziliszkusz fészekbe sikerült belepottyannom. - siránkozom. - Azért nem bánom, hogy felfedeztük a helyet, ameddig élve kijutunk innen. Valamelyik prof csak utánunk jön, nem? ... Nézd ezt a rúnát! - intek a kezemmel Olivernek, hogy jöjjön közelebb, és magam is nehezen, de felemelkedem a kőről, ahol pihentem, és odatántorogtam a barlang falához. Egy furcsa, három egymásba fonódó háromszöget ábrázolt a rúna, amelynek csúcsai fenyegetően élesek voltak. Hátborzongató érzés volt még rápillantani is, de meglehetősen vonzott az ereje. Nem kétséges, ez valami erős mágiát birtokolt. Elfogott a rettegés.
- Valahogy már nincs olyan jó benyomásom erről a helyről, mint úgy másfél perce. - bököm ki másfél perces bámulás után. - Mi lenne, ha gyorsan összeszednénk magunkat, körülnéznénk, és még mielőtt feljönne a nap a biztonságos, pihe-puha ágyunkban lennénk már? - vetem fel kétkedve. Darius Haven megfutamodik egy éjjeli kalandtól?
Ez a rúna tényleg valami erőteljes varázslatot rejt magában.

Adventures are what I live for

Élek-halok az izgalmas és parányit veszélyes dolgokért, felüdülést hoznak ezek a kalandok az amúgy szürke és unalmas sulis hétköznapokba. Mindig csak a koránkelés, a tumultus a mosdókban, az álmosan morgó diákok panaszai az első órán, a sercegő tollak a pergamenen, a nehéz könyvek lapjainak suhogása, a tanárok intelmei, a rohangálás a folyosókon, a leckeírás, a fáradtan ágyba esés, majd újrakezdés. Nem tűröm a monotonitást, és minden alkalmat igyekszem megragadni azért, hogy kirántsam magam az unalom mocsarából. Egyszerűen undorodom, ha ugyanazt kell csinálnom minden nap, minden reggel ugyanazokat a félhalott arcokat kell bámulnom. Nekem kell valami új, valami más minden egyes nap. Akárcsak egy kis éjszakai ivászat, egy roxmorts-i kirándulás, egy hülye fogadás, bármi.
Vagy pedig a Rengeteg.
Nem terveztük, hogy itt töltjük az éjszakát, de nem igazán rajtunk múlik ez már. Azt sem terveztük, hogy kentaurok kergetnek majd minket, vagy hogy belebuckázom egy barlangba, de itt vagyunk, nem tudunk nagyon mit tenni azon kívül, hogy várunk, míg erőre kapunk és kimászunk valahogy. Addig is, talán rájövünk mi ez a hely a Rengeteg közepén. Számos kérdés szikrázott fel bennem azzal kapcsolatban, miféle lyukba zuhanhattam bele. Egy állat fészkébe? Valami régi vallási szentély? A vibráló rúnák a falakon, az éjszaka sötétje, a Rengeteg hangjai, mind-mind fenyegetően hatnak rám, a véremben lüktet a kíváncsiság és a félelem gyönyörű keveréke. Egyszerre futnék az ismeretlen és a biztonságos felé. Legalább nem vagyok egyedül.
Oliver mindig reményt sugároz magából. Hülyeség lehet, de maga a tény, hogy túlélte azt a sok mindent, és mégis képes vidám lenni, valahogy engem is segít előrelendíteni az életben. Mikor valami bajba kerülök, - mondjuk beesek egy üregbe a legveszélyesebb erdő közepén – akkor azt mantrázom magamban, hogy rosszabb dolgokat is túléltek már.
Habár fogalmam sincs, mik azok a rosszabb dolgok. Csak tudom, hogy borzalmasak lehettek. El sem tudom képzelni milyen lehet, hogy egy tetoválás emlékeztet a nap minden percére azokra a szörnyű órákra. Elviselhetetlen lehet a saját bőrödön hordani a legrémesebb napjaid emlékét, és csodálkozom, hogy Oliver még nem nyúzta le a karjáról a legfelsőbb rétegeket.
Megértem, hogy ha nem akar róla beszélni, ez nem olyan dolog, amiről az emberek vigyorogva csevegnek. Így sosem kérdeztem rá a történtekre. Csupán feleslegesen emlegettem volna fel, céltalanul okoztam volna neki álmatlan éjszakákat. Nem kell mindig újraélnie ezt. Most azonban ő hozza fel.
Hallgatok, mialatt mesél. Először ránézek, sajnálattal teli arccal, de amint belekezd a rosszabb részbe muszáj elkapnom a fejem. Képtelen vagyok a szemébe nézni. Főképpen amiatt, hogy az anyukáját is megemlíti. Nem sokszor találkoztam vele, de egy tüneményes asszonynak tűnik, és Oliver elbeszélései is csak megerősítik bennem ezt. Néha elfelejtem, hogy ezt mindketten átélték.
A poros földet bámulom magam előtt, igyekszem a feltörő hányásomat visszatartani. Elönt az adrenalin, a tehetetlen düh, remegek. A gyomrom, mint egy kő, olyanná válik, és mélyen beszívom a levegőt. Nem tehetek semmit, és ennél rosszabb dolog nincs a földön. A legjobb emberek szenvednek a legtöbbet, és nincs ami ezt megváltoztathatná. Gyermekkoromban sem voltam oda a mesékért, ahol egy csapásra minden jó lesz, hiszen hamar megtanultam, a dolgokért küzdeni kell. Azonban mikor a legendák főhősei sehol sincsenek, s a saját erőnk csődöt mond, vajon hogyan lehet nyerni? Hogyan lehet túlélni anélkül, hogy elveszítsük a gerincünket?
- Sajnálom. - bököm ki erőtlenül, és még mindig nem nézek Oliverre. Nem megy. Sajnálom, de túl gyenge vagyok hozzá. Sok minden szeretne kitörni belőlem, és a legtöbb kiabálásba fulladna. Persze, nem Oliverrel üvöltöznék, hanem a világgal. Még a sütijéből sem kérek, csak megrázom a fejem, mikor felém nyújtja.
A tűz ropogása segít valamennyire visszazökkenni a nyugalmamba. Kiűzöm a rossz gondolatokat a fejemből, és inkább a rúnákra koncentrálok. Mik lehetnek ezek? Miért vannak kik? Kik vésték bele a kövekbe? Az, hogy erőteljesek, az nem vitás. Biztosan kell lennie valamilyen nagyon jó oknak, hogy ezeket pont ide vájták.
A falhoz lépve végig szeretnék simítani a rúnákon, de hagyok egy vékony levegő hártyát a kő és a bőröm között, nincs merszem hozzáérni egy ilyen nyers varázsú rúnához. Oliver is mellém lép, rápillantok egy másodperc erejéig, látom, hogy valamin tűnődik.
- De, igazad lehet, szerintem is ezt követtük. - sóhajtom. - Nem tudod véletlenül, mit jelent? - kérdem Olivert, aki már a táskájában búvárkodik, hangja életlenül szól a sok kacat közül. Komolyan félek, hogy soha többé nem bújik elő abból a tatyóból. Az ötlete, mi szerint házit kéne írnunk ehelyett, ideges borzongást indít el a nyakamtól a gerincemen lefelé.
- Hát, köszi haver. - köszönöm meg a bókját, de a legutolsó mondata ragadja meg a fülemet inkább. - Mi is van Fawenával? - tudakolom egy kaján mosollyal az arcomon. Ki ne ismerné a Bradley-lányt? Két évvel fiatalabb nálunk, de a híre megelőzi őt. Legalább akkora bajkeverő, mint mi, szóval simán elképzelem, ahogyan Oliver és ő együtt keverednek valami „bajba”. Jó lenne látni, hogy végre boldog egy lánnyal az oldalán. Kiváltképp, hogy nekem is lehet összejön Emmeline-nel a dolog, szóval nem éreznék bűntudatot, hogy kevesebb időt töltenék a haverjaimmal.
- Hú, hát el kell ismernem, tudsz te stréber lenni is. - vigyorgok rá, ahogyan végignézem a rajzát. Nekem soha nem jutott volna eszembe másolatot készíteni a rúnáról, bár minél távolabb akarok tőle maradni. Ahogyan az éles, bonyolult vonalakat leköveti a pergamenre... Kész profizmus. Van egy olyan sejtésem, hogy nem először csinál ilyesmit, de nem kérdezek rá. Maradjon ez az ő kis titka.
- A miben lesz róla valami? - nézek rá nagy szemekkel. Néha komolyan mondom, mintha nem egy nyelvet beszélnénk. Olyan szavakat tud mondani, hogy csak lesek, mint borjú az új kapura. Ráadásul tudja, hogy a rúnaismeretet végig aludtam, mellette ültem azalatt a fél év alatt, amíg Hayes eltűrte a nyálcsorgatásomat, és már ketten könyörögtünk, hogy leadhassam ezt a tárgyat.
- Tök jó lett amúgy. - A pergamenen kirajzolódó vonalakat nézem, amint haloványan, de ugyanúgy sugárzott valamiféle varázslatot magából. Mint egy haldokló, pislákoló csillag, ami azért megtsz minden tőle telhetőt, hogy megmutassa, van benne azért energia még.
- Ó, szóval te sem bírtad sokáig nézni azt az irritáló csávót. - A professzor arckifejezésének emlékére megrázom a fejem, és inkább a folytatásra koncentrálok.
- Szóval azt mondod, hogy kövessük a halált? - kérdem megrökönyödve. Mármint, mindkettőnknek voltak hülye ötletei a pályafutásunk alatt, nem mondom, de ez mindennek a teteje! A barlang falaiból áradó veszélyes mágia, a vaksötét, és a hármas halál, mintha egy tündérmesébe pottyantunk volna! Először a kentaurok, majd a halál rúnája, amit örömmel követtünk, aztán én meg beleestem a saját síromba! Tágas hely, nem mondom, legalább nem kell azon agyalnom, vajon a síron túl is követni fog a nem létező klausztrofóbiám.
Azért követem a barátomat. Ha a halál nyomába ered, én a sarkában leszek. A pálcámat megragadom, és elsuttogom a leggyakrabban használt bűbájomat, a Lumost. A falra irányítom, ahova Ollie kéri, de arra a látványra nem számítok, ami elénk tárul. Egy réginek tűnő freskót rejtett a falra boruló sötétség, amelyen három alak rajzolódik. A város, amelyben ábrázolták az alakokat leginkább azon festmények környezetére emlékeztet, amelyeket anyám gyermeki izgatottsággal mutogat nekünk mindig. Mugliként él-hal a mugli művészetért,  Rembrandt a kedvence, de minden reneszánsz festmény elnézeget akár órákig, és fel se tudja fogni, miért jó, ha egy kép mozog. Na, ez éppen nem csinál ilyesmit. A középkori épületek között álló csoport azonban messze nem tűnik érdekesnek, arcuk sincsen, bár én nem vizsgálom meg a jelenetet olyan alaposan, mint Oliver, de rajta sem látok semmiféle felismerést. A kép többi részlete bőségesebben mesél; Az lángoló, összedőlni vágyó templom, amelyből szinte kiszűrődik a velőtrázó sikoly, a nézelődő tömeg közönyös testtartása, mintha ez mindennapos lenne, a Salem feliratú tábla.
Salem.
Édesanyám sokat mesélt a salemi boszorkányégetésekről. Mikor először megtudta, hogy apám varázsló, azonnal ezek a szörnyű idők jutottak az eszébe, és -okkal!- bepánikolt. Akkoriban bárkire rámondhatták, hogy boszorkány, leginkább a nőkre, majd nyilvánosan megölték őket különböző módszerekkel. Megfullasztották őket, elégették máglyán a szerencsétleneket, esetleg megitattak velük valamit. A pszichopaták igazán kiélhették a kreativitásukat. Ritkán tették a markukat igazi varázslókra ugyan, de talán ez is elősegítette, hogy soha, de soha nem árulhatjuk el magunkat a mugliknak. A megbélyegzés, a kegyetlenség, a nyilvános megalázás... A szégyen, a fájdalom, a szenvedés. Valóban ez jutna nekünk? Megérdemeljük, hogy így bánjanak velünk, mert annak születtünk, amik vagyunk?
A torkomon ég a szó, és minden próbálkozásom kudarcba fullad. Nem tudok erre mit mondani.Arra se tudok rájönni, vajon mit keres ez a kép itt. Ki festhette? Egy varázsló, akinek az őseit ily' módon ölték meg? Egy történesz, aki nem mellesleg a Roxfort diákja volt? Vagy valami ördögi elme, aki így éli ki az elfojtott frusztrációit? Alig észrevehetően megrázom a fejem. Ki akarom űzni belőle a hangokat, meg akarok szabadulni a mérgező gondolatoktól... De mintha ez nem is csak a fejemben lenne.
Oliverre pillantok, aki egy sötét folyosóra szegezi a tekintetét. Kétkedve figyelem a sziklafalakat, ám szó nélkül elindulok, mikor Oliver is így tesz. Hülyeség amit csinálunk, ennek nem így kéne lennie, a szobánkban kéne whiskyznünk! Nem, nem, elnyomom magamban a pánikot, és mereven előre bámulok.
A folyosóra nem szűrődik be a tűz fénye, így pálcánkkal világítotjuk meg az utunkat. Az előző hang helyét lassan valami más veszi át, és Oliver meg is toppan, majdnem beleszaladok hátulról. Követem minden mozdulatát, és azt kívánom, bár ne tenném. A freskó, amit nem rég hagytunk el, mint a gyertya, úgy olvad le a falról, majd egy igazán színes kígyót imitálva csúszik el a földön mellettünk. Megcáfolva minden épeszű számítást, egyszerűen csak felkúszik mellénk a sziklafalra, majd lassacskán, módszeresen, egy újabb festmény rajzolódik ki a szemünk láttára. A percek munkáját lenyűgözve nézzük, meg természetesen rettegve, hiszen sosem hallottunk ilyesmiről, legalábbis én nem. Ha ezt anyám megtudná! Ezek a varázsfestmények akkor is mozognak, ha nem úgy tűnik.
- Igen, Oliver, láttam. És az a véleményem, hogy ezt meg akarom tanulni. - mondom. A sötét folyosó maga nagyon aggaszt, de nyilvánvaló, hogy a kép úgy van varázsolva, hogy ahogyan haladunk előre, úgy mesélje a történetét. Feláll a hátamon a szőr tőle, de le is nyűgöz. A festményen szereplő rúnákból egyet sem ismerek, így mikor a haverom felém fordul kérdően, csak a fejem rázom. Kissé közelebb hajolok a festményhez, és megbizonyosodom róla, hogy az előző három titokzatos alak szerepel itt is, csak hogy egy teljesen más környezetben; amit sajnos alig bírok megvizsgálni, mert a fényképen szereplő hollót Oliver magára haragítja; s a madár el is hagyja a mázolmány világát. Arcomat a kezeimbe temetve bukok le, és csak remélem, Oliver is hasonlóan tesz. Utálom a dög madarakat amúgy is! Akkor tudom, hogy vége van a támadásnak, mikor Oliver kifakad, teljesen érthetően.
- Dehogynem! Ez egy kész katasztrófa. - mondom elfúlva. Úgy érzem, mintha mindentől félnem kellene, amitől eddig sosem tartottam. Lassan Olivertől is menekülni fogok vajon?
A pálcám fénye az ismeretlen rúnákra mered, és nem hagy nyugodni, hogy nem tudom mit jelentek. Úgy érzem, hogy tudnom kéne, hogy tudom is, csak nem igyekszem eléggé. Ezt a gyanúmat azonban nem oszthatom meg Oliverrel, mivel halálra vált arccal ejti le a pálcáját, és mered a holló hűlt helyére ahol... A nevem szerepel. Kiráz a hideg, és közelebb lépek egyet; a félelmem és a kíváncsiságom csatázik egymással.
- Én nem értem... - mondom, de nem fejezem be. Mindegy mit mondok, ez valami hülye vicc úgyis.
Mintha csak a sors értené mit gondolok, a barlang összes indája felhúzódik, a tűz kialszik, és mint amikor a húgom kiönti a tejet a konyhapadlóra, fehéres köd lepi el a barlangot. Úgy érzem, mintha a barlang szépen lassan felemésztene minket, miközben a rettegésünkből falatozik. Minket akar, ez nem vitás. Nem lepődnék meg, ha koponyákat is találnánk nem soká. Kezdek megőrülni, és minden másodperccel kevesebb reménysugár fénylik bennem.
- Na, jó, Oliver, te szórakozol? - kérdezem elkeseredve. Nagyon remélem, hogy ő áll az egész mögött, és csak teli gatyával akar engem látni. Elérte a célját, nagyon ügyes volt.
- Nincs. Honnan lenne ötletem? Nincs nálad esetleg néhány seprű? - kérdem kissé feszülten. A helyzetünkből adódóan nincs sok kedvem viccelődni meg ötletelgetni. Az agyam bekapcsolta a vészhelyzet opciót, ami csak arra jó, hogy esztelenül meneküljek, ilyenkor gondolkodásra alkalmatlan vagyok. Jelen esetben ennek fordítva kéne lennie, hiszen hova is menekülhetnék?

Oliver hirtelen lefagy, majd néhány másodperc múlva esztelen szalad az ösvény belsejébe. Utánakiáltok, de mintha meg se hallana, így azonnal utánaeredek. Néhány lépéssel vagyok lemaradva, de képtelen vagyok behozni a távot, mert Ollie, mintha nem ismerne fáradtságot, csak töri előre az utat. Nehezen veszem a levegőt, így felüdülésként ér, mikor egy kőfal elébe kerül, így kénytelen lelassítani. Én összerogyok mögötte, és két mély levegővétel között odaszólok neki.
- Ez... mi... volt?- Az tuti, hogy az évi sportadagomat lefutottam ma már.
Mikor a pulzusom újra a normális közelében van, körülnézek a teremben. A közepén egy kőoszlop magaslik, tetején egy ovális alakú edénnyel; a szélén kilóg valami. Amint megpillantom, az ereimben elkezd lüktetni a vér, és szinte transzba esve közelítem meg a mitikus tárgyat. Kitisztul a kép, és felismerem mi az; egy tőr. Alvadt vérben ázik, de maga a tőr makulátlan, én pedig ebben semmi kivetnivalót nem találok. Mintha ennek így kellene lennie. Az agyam érzi, hogy nincs valami rendben vele, de a szívem azt súgja, az egész tökéletesen normális. A rúnafelirat is ismerősen fest, nem tudnám lefordítani, de érzem a jelentését; bár felfogni képtelen vagyok.
Oliverre nézek, de a tekintetem megragad a falon kirajzolódó képen; Én vagyok rajta, amint a tálba folyatom a véremet. Egészen elképesztő érzések és gondolatok cikáznak át a fejemen, a vágy és a rettegés keveréke a leghatalmasabb. Oliverre pillantok, és tudom, hogy valamit mondanom kellene. Az arca visszarángat a valóságba, és gyorsan hátrálok, minél messzebb a tőrtől. A festményhez megyek, végigsimítok a karom képén. Úgy érzem, a jobb vállamat hideg szellő cirógatja – igazából. Gyorsan magam mellé húzom a tapogatózó kezem, és Oliver mellé lépdelek. Nem lehet igaz.
- El kell innen mennünk. Most, Oliver! - határozottabban mondom, mint ahogyan szeretném, de a terror átvette az elmém felett az irányítást, de inkább ez, mint a vágy a tőr iránt. A pálcámat olyan erősen szorítom, hogy félek, kettébe töröm. Felemelem, hogy meginduljak, de a fénye megcsillan valamin. Nem érdekel mi az, de a testem megint nem nekem engedelmeskedik, és megindul a fémmel övezett faládák felé. Három darab fekszik a terem egyik sarkában, szorosan egymás mellett. Mindegyik nagyjából fél láb hosszú, és rúnaírással vannak díszítve. Látszik rajtuk, hogy öregek, a nedves levegő kikezdte a fa anyagát, a fém szegélyek néhol rozsdásak. Egy egészen furcsa zár található rajtuk, zsigerből tudom, hogy a tőr nyitja őket; sőt sejtem, hogy a rúnáknak is fontos szerepük van. Az egyiken pirossal kiemelve egy olyan rúna áll, amelyik egy kereszt és egy V betű egyesítéséhez hasonlít leginkább. Ahol a kereszt két szára keresztezi egymást, ott van a V talpa. A ládából agresszió árad, nyers erő, kitartás. A másikon három vonalból álló barna rúna díszeleg, két párhuzamos vonalat egy harmadik köt össze, akár mint egy két szárú T betű. Olyan ránézni, mintha az otthoni házunkon túráztatnám a szemem. Biztonságot áraszt magából. Az utolsó ládán egy sárga jel éktelenkedik. A szememet nem bírom levenni róla, vonz engem, felismerem magamat a rúnában. Ha le kellene írnom, akkor két Y-ra hasonlít, amelyek összecsúsznak.
Én is úgy érzem magam, mintha egy rémálom csúszna össze a valósággal.
- Oliver, nem tudod, ezek mit jelenthetnek? - kérdem tőle, de szinte előre érzem, hogy nem fogja tudni. Nem hibáztathatom, én sem tudom, csak érzem, mit sugároznak magukból.
- Szerinted is bele kéne próbálnom a tőrt valamelyikbe? - az aggodalmam szépen lassan fel fog falni engem. - Az az érzésem, hogyha rosszba dugom, meghalunk. - vallom be. A pálcám fénye tündökölve játszik a ládákon, a tőrön, a tálon. Nagy levegőt veszek. Várok, hátha Oliver lebeszél róla, hátha az segít, hátha megállítja a lábaimat, amik a tőr felé visznek, hátha megrángat, hátha megakadályozza, hogy a hideg fémet a tenyeremhez érintsem, hátha nem érzem majd ezt az éles fájdalmat, hátha nem hallom, ahogyan felszisszennek, ahogyan a csöpögő bíbor véremet csodálom, hátha...
Nem is emlékszem, hogyan kapom fel a tőrt a kezembe, de most már az éles fegyverrel a kezemben állok a ládákkal szemben. Gyorsan a tenyeremre nézek, ám még nem vágtam meg – nem adtam oda a véremet semmiért. A vérszerződéssel nem lehet játszani.
- Én a sárgára tippelnék. És te? - Nem szabad a hamis biztonságot választani, se az agresszivitást, és a harmadik nagyon akar engem. És én is a ládát.
Ha Oliver nem ellenkezik, behelyezem a tőrt a zárba. Az kattan egyet, és a láda teteje felnyílik, erős ragyogás tör ki belőle, meleg árasztja el a testem.