no grave can hold my body down

Feszesen meghúzott vonal vagyok. Összepréselt ajkakkal, szorosra fogott copffal, aprólékos műgonddal vasalt gyásztalárban. Alice és Frank asztala üresen áll az osztályon, némelyek örökgyertyákat, mások virágot helyeztek el rajta, de minden hiába, a seb felszakadt, lángol, ég, nincs ami begyógyítsa. Sóhajtok, beesett vállaimat kiegyenesítem - igazából itt sem kéne lennem, kattog belül a bizonyosság. A Longbottom-házaspár merénylőinek vallatása nem az én ügyem, még csak nem is találkoztam a jelentésekkel délig, és sejtésem szerint van más, valaki alkalmasabb, aki felvenné Crouch vallomását. (Futó pillantást vetek Moody szinte üres asztalára, miközben az aurorok között átvágva, beszállok a liftbe.)

A tizedik szinten szállok ki, balommal úgy szorongatom Crouch aktáját, mintha az ugyan megvédhetne hevesen dörömbölő szívemtől. Néhány lépés, már a tizenkettes tárgyalóterem előtt állok, mély levegő, benyitok.
Mintha fagyos, hideg tél csorogna le a torkomon. Azonnal megpillantom az Azkabanból csak néhány perce érkezett varázslót, két dementor őrködik a széke mellett, amik jöttömre sem távoznak, csak hátrébb húzódnak. Mély viszolygással az arcomon foglalok helyet a tárgyalóterem közepébe állított asztal egyik oldalán, szemben a vádlottal, az aktát - egyelőre zárva - az asztalra csapom.
- Az ifjabb Bartemius Crouch - állapítom meg, szinte csak úgy magamnak, míg elhelyezkedem. A szék szélére ülök, készen, hogy bármikor felpattanhassak, ha a fiatalember, vagy az őrei elfelejtkeznének magukról. (Nonverbális bűbájom nyomán, expecto patronum, ezüstös róka szökken könnyedén a padlóra.) Szentséges ég, milyen fiatal, villan át az arcomon, mikor - talán először belépésem óta - egyenesen ránézek a szemben ülőre. - A híre megelőzte. - Arcom elárulja, ezt a legkevésbé sem bóknak szántam.

Annyiszor megálmodta azt a pillanatot, azt a pár órát, az agya minden részletet gondosan kidolgozott hozzá – a valóság évek rémálmai után már egészen lapos és fantáziátlan volt. Csalódott volna, tulajdonképpen, ha van abban a tudatállapotban, hogy csalódni tudjon.
Moodyban mindenképpen. Nem, Moody nem volt ott, Moody most sincs itt, pedig várja, hogy jöjjön, jönnie kell, hogy valami kis örömet facsarhasson az arcából és a megmaradt szemében ülő éjszakából. Moody szenvedni fog. Moody még nála is jobban szenvedni fog. Szenvedni fog, és dühös lesz, és megalázott. És szenvedni fog. Ez a rögeszme tartja momentán életben. Moody. Moody, Moody, Moody.
Pedig az Azkaban iszonyata után szinte megkönnyebbülés itt ülni ebben a székben, hagyni, hogy csak két dementor szipolyozza belőle az örömet (milyen örömet, bassza meg), hogy száradjanak a könnyek a szétbőgött arcán, és hallgatni a csendet, ami a saját üvöltése után maradt tompaságon keresztül hall. Itt legalább magánál van annyira, hogy a nyomorultság és a kilátástalanság puszta érzés legyen, és a legrosszabb emlékei csak emlékek, nem a valóság. Valamennyire képes jelen lenni a jelenben. Egyáltalán: van jelen.
Moody el fog jönni.
Egy fél örökkévalóság után végre nyílik az ajtó, és ő úgy emeli fel a fejét, mintha egész életében erre a pillanatra várt volna. Aztán csak vet egy pillantást a nőre, és visszahanyatlik.
Még csak azt sem próbálja leplezni, mennyire megkönnyebbül, hogy a dementorok hátrébb húzódnak. Felemeli a fejét, és végignéz a nőn újra, valamivel éberebben. Aztán a patrónusra pillant.
Komolyan, ennyit érdemel? Egy Hopkirket?
El akar mosolyodni a keserűségtől, de az arcizmai egyszerűen nem emlékeznek rá, hogy kéne.
- Szeretném - nagyon rekedt a hangja – viszonozni a bókot, de attól tartok… – Megrántja a vállát, és nem fejezi be a mondatot. Mély levegőt vesz, aztán a fejével a háta mögött nagyon is jól érzékelhető dementorok felé int. – Figyelmeztetni akartam, hogy ha… beszélgetni akar, talán jobban teszi, ha elküldi őket, de… magának erre úgysincs jogosultsága, úgyhogy… hagyjuk.

Arcom egy pillanatra megmerevedik, miközben Crouch háta mögött a dementorokra pillantok. Nem, valóban nem küldhetem el őket - Caramel szigorú utasítása, hogy helyben maradjanak, és amennyiben a Lestrange-ék kihallgatásán jelen kellett lenniük, úgy strázsáljanak csak Crouch mögött. Nincs a kezemben olyan hatalom, vagy fölső parancs, amivel elérhetném, hogy a férfi, ha csak néhány percre, de kikerüljön legrosszabb emlékeinek őrlő mókuskerekéből, és ha őszinte akarok lenni magammal: nem is vágyom ilyesmire. Eddigi életem során sosem okozott örömöt mások szenvedése, most pedig, amikor Bartemius Crouch Jr. szemtelenül fiatal, végtelenül megtört arcába nézek, sötét kútként ásító szemeibe, most sem öröm rántja össze a gyomromat. Undor, az igen. Elégtétel, talán. És valami furcsa, sejtésekből szőtt bizonyság az elmém egy hátsó zugában, ami annyira Moodyra vall.

- Nem beszélgetni jöttem, Mr Crouch - intem le, hangom határozott, az ezüstös róka a csuklyás alakok körül sompolyog, ugrásra készen. - Kérdéseket teszek fel, maga válaszol, és kis szerencsével hamarabb a végére ér, mint a bűntársai.
Mint az az őrült perszóna, aki az egész kihallgatás alatt hol rikácsolva üvöltött, hol pedig királynői méltósággal hallgatásba burkolódzott. Vagy a másik két férfi, nyilván menthetetlenek.
Felnyitom az aktát, két pergament halászok ki a felső dossziék egyikéből. Egy pillantást vetek csupán az összeírt kérdésekre, akár egy koreográfia, amiről mindketten tudjuk, hová vezet. De valami, egy apróság, csak nem hagy nyugodni. - Talán más vallatóra számított? Valakire, akinek van jogosultsága áthelyezni a dementorait?

Lehet, hogy a boszorkány patrónusa nem azért van itt, hogy tőle távoltartsa a dementorokat, de hogy sokkal könnyebb elviselni őket tőle, az világos. Könnyebben lélegzik, a torokszorító, szívbemarkoló hideg már csak a tüdejét égeti és a bőrét borzongatja, de nem hatol a csontjaiig. És erről nyilván nem tehet az a pár lépés távolság, ez az ezüstös róka.
Ő pedig már soha többé nem lesz képes patrónust idézni.
- És mért is lesz nekem jó, ha hamar a végére érünk? – kivillannak a fogai, mintha nevetni akarna, de a nevetés gondolata is abszurd. Feszült figyelemmel nézi a megmerevedő arcot, és megpróbálja azonosítani, mit tükröz Hopkirk arca. Leginkább semmit. Profibb, mint amilyennek első ránézésre tűnik. De ilyen szemekkel nagyon nehéz palástolni az érzelmeket. El tudja képzelni, mit érez.
Egy kissé megrándul a szája, mintha mégis megpróbálna visszaemlékezni az arca arra az évekig ismertetőjeleként használt arrogáns, gúnyos mosolyra, aztán lassan, kínlódva előrehajol annyira, amennyire a szék és az abban marasztaló mágikus bilincsek lehetővé teszik, hogy legalább jelzésértékűen a pergamentekercsekbe pillantson.
- Ez a kérdés szerepel a listáján, Miss Hopkirk? … Mindegy, szívesebben vagyok itt magával, mint… máshol. – Felemeli a tekintetét a nőre, és színtelenül válaszol a provokáló kérdésre, amely úgy hangzik, mintha a feltevője már a valódi választ is tudni vélné: – Azt gondolná az ember, hogy a vád jellege és a tény, hogy apám fia vagyok, legalábbis… kiemelt bánásmódot érdemel. De mindig öröm megtapasztalni az igazságszolgáltatás elfogulatlan arcát.
A pillantása ismét a pergamenre írt betűkre siklik, aztán visszahanyatlik a székébe annak megnyugtató tudatában, hogy ez a néhány centiméter, amellyel ismét közelebb került az őreihez, nem oszt, nem szoroz igazán, amíg ott van valahol mögötte Hopkirk patrónusa is. Egyenesen a boszorkány szemébe néz.
- Mindketten tudjuk, hogy a maga kérdései épp olyan feleslegesek, mint az én válaszaim. Pocsék érzés lehet ennyire értelmetlen munkát végezni.

Merő tekintettel ugyan, de megpróbálom befogadni Crouch vonásait - az ismerős, apjától megszokott jegyeket keresem, a megfeszülő állat, az egyenes vonalú orrot, de főnököm szögletesnek tűnik a fiával összehasonlítva. Dumbledore szerint éppen ez a szögletesség teszi a kiszámítottságon túl egészen beszámíthatatlanná. Most pedig, jól tudom, mikor a fiát kihallgatjuk, az apa talán nincs is az épületben. Vagy éppenséggel a második emeleten tartózkodik, és eszébe se jut, hogy elhagyja a területét. De mivel a főnököm, ez is egy a sok dolog közül, amin felesleges megbotránkoznom.
- Ez megtisztelő - felelem egyszerűen, csupán egy árnyalatnyi gúnnyal, ami sosem volt a sajátom, ám ebben a helyzetben szükségem van rá, ha meg akarom őrizni a szenvtelenség páncélját. Elfogulatlannak kellene lennem. Objektívnek, a szilárd tények előtt.

De szilárd tényből előttem, a papírokon is van elég - Crouch még nincs huszonöt éves, egyetlen gyerek, és csak a rossz társaság teszi, valahol talán mindenki ezt reméli. Vagy ha nem, akkor acsarkodva várják az igazságszolgáltatás karját, az majd lesújt, az majd félresöpri a kéretlen részleteket, az árnyalatokat, és ha az ítéletet az apa szolgáltatja ki, azon még a bulvársajtó is elélhet hónapokig. Azt gondolná az ember, hogy a vád jellege és a tény, hogy apám fia vagyok, legalábbis… kiemelt bánásmódot érdemel. Felvont szemöldökkel nézek fel rá.
- Azt gondolná az ember, hogy miután a tetteivel megtagadja az apja által bejárt utat, nem vágyik majd, pusztán a neve jogán, kiemelt bánásmódra. Mindenesetre elnézést, ha csalódást okoz a jelenlétem.

Már éppen azt hiszem, itt vége a teadélutánnak, rátérhetünk az ittlétünk igazi okára, mikor Crouch ismét megszólal, nocsak, valószínűleg nem nagyon váltott értelmes szavakat az utóbbi időben senkivel. Türelmesen kivárom, míg a mondat végére ér, csak azután szólalok meg.
- Annyira nem pocsék, mint elveszíteni két barátot - felelem, majd mély levegőt veszek. - Volt kapcsolata az áldozatokkal korábban? - az áldozatokkal, csontjaim mélyéről visszhangzik a megbocsáthatatlanul hideg kifejezés, Frank és Alice, persze, de ebben az eljárásban, a hivatalos keretek közt, senki nem fogja nevükön nevezni őket. Azzal belátnánk, egyikünk se tud elfogulatlanul viselkedni.

Egy kissé kétkedve pillant fel a gúnyra, ez talán még meglepőbb, mint az undor és az elégtétel az imént. Még mindig megdöbbentő valahol, mennyire könnyen ítélik el, még ez a babakék szemű, angyalarcú boszorkány is, holott a bizonyítékok ellene valóban eléggé közvetettek, jóformán semmijük nincs azonkívül, hogy ott volt Lestrange-ékkal. De egy pillanatra sem merül fel benne, hogy meg fogja úszni. A rókának köszönhetően képes arra, hogy nagyjából tisztán gondolkodjon, de a világot így is a kilátástalanság fekete szűrőjén keresztül nézi – és még ha nem is így lenne, nagyon akarnia kéne, hogy tudjon annyira naiv ostoba lenni, hogy elhiggye, van bármi esélye meggyőzni Hopkirket vagy a Wizengamotot. Ha egyáltalán lesz tárgyalás. Bár most már hova sietnének? A megkönnyebbült, ünnepléstől másnapos átlagember látványt akar, intézményes elégtételt, szenvedő halálfalókat.
Az asztallapra bámul, és teljesen belesüpped ebbe a gondolatkörbe, már megint nem tud tudomást venni a nőről és a helyiségről, csak a tárgyalás, az ítélet, Azkaban életfogytig, megremeg a válla, és úgy emeli fel a fejét, amikor Hopkirk folytatja, hogy látszik rajta, nem teljesen biztos abban sem, hol van. De a szavak hamar visszarángatják a valóságba.
- Félreértett – rándul meg a szája inkább úgy, mintha valami nyomorúságos módon szórakoztatnák a szavak, mintsem gúnyosan. – Azt mondtam, számítottam rá. Nem azt, hogy vágynék ilyesmire.
Az elnézéskérésre csak vállat von. Bármennyire is ingerlő, hogy a saját kínjától űzve kihasználja a sebezhetően hagyott felületet, amelyet Longbottomék barátságának említése jelent, ha hamar feldühíti, nyilván csak annál hamarabb visszakerül az Azkabanba. Ki gondolta volna, hogy egyszer ennyire kellemesnek talál majd egy kihallgatóhelyiséget?
- Ebben nyilván igaza lehet – biccent, a halk hangban sincs gúny, tiszteletben tartja a gyászát. A kérdésre nem válaszol azonnal, de hogy válaszadási szándékát jelezze, kissé félrehajtja a fejét. – Annyira, mint magával vagy mint bárkivel itt. Kicsit talán szívélyesebb. Találkoztam velük itt-ott, rendezvényeken, ilyesmi, voltak nálunk vendégek, amíg otthon éltem… - vállat von. – Alice mindig kedves volt velem. Franket egy seggfejnek tartottam. De mint mondtam, nem igazán ismertem őket. – Elfordítja a fejét, aztán vissza, kifejezéstelenül simít végig a pillantásával Hopkirk arcán.
- Szeretné, hogy inkább áldozatokként hivatkozzak rájuk?

Szinte megkönnyebbülve konstatálom, hogy végre nem nálam van a szó, hallgathatom Crouchot anélkül, hogy különösebb erőfeszítést tennék. Csupán az arckifejezésemet kell megszilárdítanom, a szenvtelen figyelmet, ami valahogy most sokkal könnyebben megy, mint az eddigi kihallgatások alkalmával. Kettőnk közül, bár ő maga igen meglepettnek tűnt, talán mégis én döbbentem meg jobban, amikor az apja kijelölt erre a feladatra. Átpasszolhattam volna másnak, mert sokan voltak, akik ölre mentek volna, hogy a főnök fiát kihallgathassák, de minek? Volt pár percem a női mosdóban, miközben hideg vizet fröcsköltem az arcomra, hogy átlássam a helyzetet: éppen az alkalmatlanságom tesz valamilyen módon alkalmassá. Hiszen egyáltalán nem kívánom a fiú halálát. A düh, amit érzek, egészen másból táplálkozik, egészen másból él. Én hallani akarom, egyébként meglehetősen kíváncsi is vagyok a mondandójára. Én érteni akarom, még ha megérthetetlen is. Moodyval is ezt csináltam, ismerős a szerep. Éveken át igyekeztem érteni azt, amiről akkor még nem is tudtam, csupán sejtettem, mint ahogy a sötétben motoszkáló egeret hallod.

A megbűvölt penna Crouch szavai nyomán végigszánkázik az előkészített pergamenen. Így, hogy az írás miatt sem kell levennem róla a szemem, minden figyelmem az övé. Akkor miért? A kérdés olyan magától értetődő, szinte elő is állok vele, de nem, kevés rosszabb kérdés létezik ennél. A miért ott csücsül Bellatrix Lestrange, meg Rodolphus Lestrange aktájában. Én nem ezért vagyok itt.
- Úgy hivatkozik rájuk, ahogyan akar - jelentem ki, ezúttal állom Crouch tekintetét. - És mi a helyzet az elkövetőkkel? Ha jól látom, Rabastan Lestrange-dzsel szinte egy időben végezte el az iskolát.
Egy pillanatra a jelentésre fókuszálok, a sűrűn teleírt oldalon nehéz megtalálnom a másik két nevet, ami az ügyhöz kapcsolódik. Sóhajtok. - Nem kér egy pohár vizet? Úgy látom, itt leszünk még egy darabig.

Amíg beszél, a tekinte időnként körbejár a helyiségben, nem mintha bármit lehetne nézni rajta, de a feszült figyelem, ami Hopkirk arcán tükröződik, valahogy zavaró, frusztráló. A penna sercegése nem különben. Fáradtnak érzi magát. Annyira tudja, hogy mindegy, mit mond, és mégis beszélnie kell, ha még egy darabig élvezni akarja ezt a tiszta tudatú, nyugodt depressziót, ami szinte feldobottságnak tűnik az Azkaban után. De tökéletesen értelmetlen, amit most tesznek, és rohadtul idegesítő, hogy Hopkirk ráadásul úgy viselkedik, mintha nem lenne az, teljesen komolyan veszi, vagy legalábbis úgy tesz.
A pillantás megint meglepi. Úgy tűnik, keményebb a nő, mint gondolta. De nem gondolt róla valami sokat. Mégiscsak Mafalda Hopkirkről van szó, aki Moody után loholt, aztán lepattintották… Moodyra gondolni már nem ad erőt, inkább fáj. Nem jött el. És nyilván már nem is fog. Ha akarta volna, megkaphatta volna ezt a feladatot, tehát biztosan nem akarta. Ez volt az utolsó, amiben még képes volt reménykedni. Az utolsó szalmaszál, amibe belekapaszkodott volna. Moody.
- Igen. De nem voltunk különösebben jóban, külön körökben mozogtunk. A bátyja és a bátyja felesége is mardekárosok voltak, azt hiszem, két vagy három évvel felettem jártak, vagy Rod még korábban végzett? Ismertem őket, de nem volt semmilyen kapcsolatunk. – Fásultan és reménytelenül néz vissza a nő éber, figyelmet és szinte érdeklődést tükröző tekintetébe, aztán a pennára fordítja a figyelmét, és előredől ismét, hogy a pergamenre pillantson. Hiába. A fizikai tehetetlenség érzése pedig nem különösebben javít a hangulatán. – Megtenné, hogy visszaolvassa?
A felkínáláson meglepődik, már sokadjára. Felvonja a szemöldökét. De tényleg, szomjas, órák vagy napok óta, csak a teste fizikai visszajelzései annyira érdektelenek ebben a csüggedtségben, hogy még csak nem is kínozzák igazán. Megnyalja a pikkelyesre cserepesedett száját.
- Igazán kedves öntől, köszönöm, de attól tartok, a jelen helyzetben – mozgatja meg a vállát, amennyire lehetséges, és visszadől a háttámlához – nem nagyon tudnék vele mit kezdeni azonkívül, hogy nézem. – Lehunyja a szemét néhány pillanatra, a szomjúság tudatával valahogy együtt jár az a felismerés is, hogy milyen iszonyúan kimerült. Újra Hopkirkre néz. Halványan elmosolyodik. – Miss Hopkirk, ugye valójában nem gondolja, hogy a gondosan lejegyzett szavaim bármin is változtatni fognak? Nem szeretnék csalódást okozni önnek egy ilyen nagylelkű húzás után.

Nem volt semmilyen kapcsolatunk. Ebben a pillanatban felül kell kerekednem az ösztönös döbbenet kifejezésén. Bár volt lehetőségem átfutni a három másik vallomást, azokban vajmi kevés értékelhető részre bukkantam. Crouchról alig tettek említést a társai, akik pedig mégis, azok csak úgy, mintha szükségszerűen ott kellett volna lennie - mintha csak magukkal vitték volna, mert muszáj, de semmi hasznát nem vették.
Megborzongok, a penna pedig megdermed a levegőben, mikor kihúzom alól a pergament, hogy felolvassam az elmúlt pár perc termését. - ... saját bevallása szerint ismerte az elkövetőket, de nem állt velük kapcsolatban, zárójelben a három másik elítélt neve, zárójel bezárva, bár mind a négyen a Mardekár ház tanulói voltak. Pont.

Leeresztem a pergament, a penna ismét ugrásra készen, ám a tekintetem Crouch láncaira siklik, mielőtt bármit mondhatnék. Megrándul a szám, ahogy a háta mögé nézek, a dementorok maguk is várakoznak. Ha eloldanám őt, hogy ihasson, valószínűleg nem csupán a főnökömtől kapnám meg a magamét, de a csuklyás rémek sem bírnák tovább, hiába köröz körülöttük a patrónus. Egy hosszú pillanatig visszatartott lélegzettel ülök, latolgatom a lehetőségeket, mielőtt válaszolnék.
- Hiszem, hogy a vallomásának súlya van. Akár egyik, akár másik oldalra, de el fogja billenteni a helyzetet - nézek rá komolyan. - Az alapján, amit a társai mondtak, nyugodtan gondolhatnám, hogy önnek ott sem kellett volna lennie. Hogy csak kolonc volt a nyakukon, biodíszlet, ha úgy tetszik. Ha kiderülne, hogy valójában falaznak magának, és Bartemius Crouch Junior egyedül kergette őrületbe Frank és Alice Longbottomot... akkor azt is be kell vezetnem az aktájába. De, mint mondtam, láttam a Lestrange-vallomásokat. És igyekszem pártatlan maradni.
Magyarázom, majd felemelkedem a székről, és egy gyors ne menjen sehová, rendben? kíséretében átszelem a tárgyalót, hogy nem több, mint egy perc múlva egy vízzel teli papírpohárral érkezzek vissza a folyosóról. Leereszkedem a székre, a poharat elé rakom, és pálcám intésére az egyik karjáról csörögve letekeredik a lánc.
- Megvárom, míg iszik. Azután folytatjuk.

Elgondolkodva figyeli a döbbenetet a másik arcán. Tehát komolyan azt gondolja, hogy bűnös, és minden részlet, amely az ártatlansága mellett szól, noha annyiba sem vették ezt a vallomást, hogy Veritaserumot itassanak vele vagy kivallassák rendesen (ebből az arckifejezésből ítélve pedig kihallgatója aligha magasan képzett legilimentor), meglepi. Milyen kedves.
- Köszönöm – biccent a felolvasás végén; igazából nem gondolta, hogy teljesíti a kérését. Nem volt rá oka. Persze, arra sem volt oka, hogy vízzel kínálja – és arra sincs oka, hogy komolyan elgondolkodjon rajta, hogy lehetővé tegye, hogy igyon. Márpedig, ahogy követi a boszorkány pillantását a láncokra, majd vélhetően a dementorok felé, nyilvánvalóan ez történik. Vár egy kicsit, aztán már nyitja a száját, hogy kisegítse a helyzetből, csak mert ez is olyan fárasztó, de Hopkirk megelőzi, és a szavába vágni már nem akar.
Elmosolyodik, még fásultabban és erőtlenebbül, mint eddig.
- Egyre kevésbé értem, mit keres maga itt. – Komolyan fürkészi a lágy benyomást keltő vonásokat. – Hogy el fogja billenteni? Mégis hova? Ha, ahogy mondja, biodíszlet voltam is, és ezt maga a feltámadt Merlin tanúsítja a Wizengamot előtt, akkor is az Azkabanba fogok kerülni, ebben ne legyenek kétségei. – Talán jobb is, hogy Hopkirk van itt, és nem Moody, vagy nem más, mert ezt a rosszul palástolt hidegséggel fedett, de így is érzékelhetően megtört hangot a saját szájából hallani önmagában is téboly, nem kellenek hozzá olyan tanúk, akik előtt számít a méltósága. Ez egy ostoba gondolat. Hiszen a tárgyalásán úgyis el fogja veszíteni a méltóságát. Hiába tudja előre, hogy el fogják ítélni. Könyörögni fog. Bőgni fog, mint egy taknyos kölyök. Megtagadja a mesterét és saját magát, háromszor, vagy háromszázszor, amennyi ideje lesz rá, lehazudja majd az összes csillagot az égről, pedig tudja, hogy semmit sem érhet el vele.
A folytatás hallatán a lehervadt mosoly visszatér, valamivel élénkebben. Megvonja a vállát. Elég nehezen mehetne bárhová is, de ha lehetséges lenne, nyilván nem tartaná itt ez az udvarias kérés. Mikor meglátja a papírpoharat, szabályosan elkerekedik a szeme, a szája meg kicsit ingerülten rándul, de csak egy pillanatra. A kibaszott józsaru.
- Semmi gond, nem kell ezt tennie – mondja lassan, nyugodtan. – Felelősségre vonhatják, és ami engem illet, ez igazán nem a legkellemetlenebb része az egésznek… - De mire befejezi, Hopkirk már meg is szabadította az egyik lánctól. Mély lélegzetet vesz, a nőre néz. Talán megpróbálná elvenni tőle a pálcát. Kijutni innen úgysem tudna, de hát már nem is akar kijutni, már nem akar semmit, csak hogy ne kelljen visszamennie a dementorokhoz, és ehhez, ugyebár, egyáltalán nem kell kijutnia innen. Ha lenne akár csak matematikai esélye, ha kicsit közelebb állna, ha nem lenne olyan messze a pálca, talán meg is próbálná. És ha Hopkirk nem az lenne, akinek egész mostanáig mutatná magát, akkor nyilván esélytelenül is megpróbálná abban a reményben, hogy megöli szökési kísérletért. De ez a nő nem ölné meg.
- Köszönöm – biccent, kényelmesen megmozgatja a kezét, és felemeli a poharat. Lassan iszik, ha már Hopkirk kockáztatott miatta, akkor kiélvezi a kedvességét, kiöblíti a száját az első korttyal, mielőtt lenyelné, a másodikat-harmadikat tartogatja, amíg nem csillapodik kicsit a szomjúság, aztán lehúzza a maradékot. A nőre néz, aztán lassan visszateszi a karját a helyére, hogy újra megláncolhassa. Megvárja, hogy Hopkirk újra helyet foglaljon, mielőtt feltenné a kérdést:
- Ha én tettem volna egyedül, az elég lenne ahhoz, hogy megkapjam a dementorcsókot?

Egyre nyilvánvalóbb számomra, hogy hülyének néz. Nem fénylik a nevemen semmi, ami esetleg megrettenthetné, és azt hiszem, Alastor egykor ezért is tartott őrültnek: ezért a gyengeségért, amiben én mindig inkább az erőt láttam. Igen, megbízom Crouchban annyira, hogy leoldjam a láncot, meg aztán, könyörgöm, hová futhatna? Bármilyen kétségbeesett is, azt neki is látnia kell, hogy talán én vagyok az egyetlen az egész épületben, aki nem ítéli el helyből. Nem, amíg az ő vallomása tisztába nem teszi az elsikkadt, homályos részleteket a Lestrange-aktákban. A becsület, amiről az újoncoknak szónokolunk, nem rágja ki magát a csontjainkból éles helyzetben - legalábbis nem szabadna elfelejteni az értékeinket, belső meggyőződésünket, csak azért, hogy azután Veritaserumot öntsünk a vallatott személy torkába.

- Természetes - viszonzom a biccentését, és a szó, köszönöm, még sokáig forog bennem, miközben figyelem, ahogy a pohár lassan kiürül. Nem sürgetem. Mikor végez, egy intés csupán, és a láncok visszatekerednek a karjára. Úgy fest, nem vétettem hatalmas hibát, amikor megbíztam a fiúban, de nem szeretnék ebből messzemenő következtetéseket levonni. Szavait hallva néhány pillanatig hezitálok, mielőtt hangomat lecsupaszítva felelnék.
- Talán nem. Életfogytiglant kapna. - Tényként közlöm, pedig egy részem visszaretten, hogy talán a tiszteletreméltó apja még ilyen körülmények közt is a dementorok kezére adná. Nem tudhatom, mi jár az idősebb férfi agyában, amikor a fiúra gondol. Talán éppen a kizárólagosság, az egyedül elkövetett bűncselekmény sodorná őt még rosszabb helyzetbe. De nem, nem szabad latolgatnom, nem szabad, hogy az ügy a szükségesnél jobban megérintsen. A penna már siklik is végig a pergamenen, mintha mi sem történt volna.
- Ezek szerint nem volt különösebben szoros a kapcsolata Lestrange-ékkel. Miért tartott mégis velük? Ők hívták, vagy saját elhatározásból döntött így? - folytatom a szokásos kérdésekkel.

Csak utólag jut eszébe, hogy óvatlan volt, úgy tűnik, hiába a Moodyval töltött idő, éles helyzetben mégis képtelen a lankadatlan éberségre. Egyszerűen annyira elcsigázott, hogy jólesik elhinni, hogy Hopkirk talán tényleg hinni akar neki vagy az igazságnak, még akkor is, ha ebből már nem tud menekülőutat remélni. Különben is, annyira mindegy, a legjobb szavai se lesznek elég jók, és nem mintha ne itathatnák meg vele erőszakkal is azt a szart, ez a lefegyverző kedvesség meg van annyira veszélyes vallatóeszköz, mint az igazságszérum cseppjei.
Mélyeket, zaklatottan lélegzik.
- Én is így gondoltam – bólint a válaszra, és szinte érzi, hogy látványosan kimegy belőle az a tónus, amit ez a kósza remény keltett benne. De Hopkirknek igaza van. Még Selwynnek is nehezen sikerült összehoznia azt a halálos ítéletet annak idején, és abból is micsoda szenzáció lett. Még ha mindent be is vallana, még ha kétszerannyit be is vallana, az is kevés lenne. De az életfogytiglan hangsúlyozása megmosolyogtató, épp csak nincs hangulata mosolyogni: ugyan mit számít, hogy öt év, tíz év, ötven év? Talán még egy évet sem fog kibírni. És az is iszonyúan hosszú lesz. Inkább nem kezdi el latolgatni, mennyi ideig tarthat, amíg megőrül és mindegy lesz, hol van, mert kívánatos állapotnak látni az elmebajt már félig elmebaj – inkább újra felemeli a tekintetét Hopkirkhez.
A kérdés bonyolult. Egyáltalán bonyolult átlátni, hogy egy normális világban melyik válasznak milyen következménye lenne. Egyáltalán bonyolult gondolkozni az értelmetlen kérdéseken és értelmetlen válaszokat adni rájuk. Megrándul, sokára válaszol.
- Ők… a saját elhatározásomból döntöttem így – erőlteti ki magából, helyezkedik, valahogy nem jó sehogy sem ülni, mintha Hopkirk nem egészen ugyanúgy tette volna vissza a láncokat, mint ahogyan voltak. – Ki küldte ide magát? Az apám? Vagy..? – Aztán mégse bírja rávenni magát, hogy megkérdezze, megrázza a fejét, és vált. – Azt gondoltam, segít, hogy ismerem őket. Longbottomékat. Azt hiszem, Lestrange-ék is így gondolták.

Ajkaimat összepréselem, Crouch arcát fürkészem, miközben beszélni kezd. Habozik, vagy egyszerűen csak teljesen kimerült, talán a kettő elegye ütközik ki az arcán, miközben a kérdésemre válaszol. Valószínűleg könnyebb lenne, ha egyszerűen felszólnék a másodikra, pár percen belül már öntenék belé az igazságszérumot, hogy ne kelljen a penna áthúzásaival piszmognom, hogy a sztori kikerekedhessen, de nem. Lehetőséget akarok adni neki, hogy tisztázhassa a történteket, amennyire az erejéből telik. Ha ennyi, hát ennyi. Nem fogok a szájába adni szavakat, amikkel esetleg enyhíthetnénk a büntetésén.

Fészkelődik. A penna sokadik körét rója a papíron, pedig Crouch szavai közt szünetet tart. Nem baj, mindent le kell jegyeznem, és ezen a pályán a nonverbális jelek, vagy egyszerű sejtések gyakran többet árulnak el a szavakba öltöztetett féligazságoknál. A kérdésére, ki küldte ide magát, nem is válaszolok. Igen, az apja küldött, aki a főnököm, tehát jönnöm kellett. Egyéb közöm nincs apa és fiú ügyéhez. Teljesítem a parancsot. Mint ahogyan valószínűleg ő maga is parancsot teljesített azon az éjszakán. A társai parancsát? Meglátjuk. Ám az elharapott kérdés ott lebeg kettőnk közt, égeti a számat, és tudom, addig nem fogok tudni visszatérni a feladatomhoz, amíg nem felelek rá. - Az apja bízta rám az ügyét, és nem Alastor Moody. Most pedig... folytathatjuk?
Ránézek, kis szünet, majd sóhajtok, mielőtt most már erélyesebben felvenném a fonalat.
- Tehát ezért ment velük - vonom le a következtetést, csak magamnak. - Mielőtt belefogtak volna, Lestrange-ék beavatták önt a részletekbe? Tudta, miért éppen Longbottomékat keresik fel? Tudta, mi vár rájuk?
Tudom, egyszerre egy kérdést szokás feltenni, ezt számtalanszor hangsúlyozzák is a nagyöregek, de félek, Crouch már nem sokáig lesz olyan állapotban, hogy beszéljen. Hihetetlenül gyengének tűnik, talán már most sem ért meg minden szót, éppen ezért szükségét érzem nyomatékosítani.

Felkapja a fejét a névre, most élesen néz vissza a boszorkányra, fagyos, merev arccal, és ennek a sokat viselt arckifejezésnek a belső propriocepciója annyira fájdalmasan ismerős és otthonos, de mégis annyira idegennek tűnik most, ennyire szétesve, hogy egy időre legalábbis észhez téríti, mint egy kemény pofon.
- Miért gondolja, hogy Moodyról akartam kérdezni? – Egy fél percig csak nézi, és olvasni próbál a másik arcában, aztán a sürgető hang hallatán vállat von. – Mi a következő kérdés?
Érzékeli a változást a hangulatban. Sok mindent feltételezhetne, itt van mindjárt az, hogy Moody megidézett, láthatatlan jelenléte parancsol plusz keménységet Hopkirkre. De lehet, hogy a nő egyszerűen csak látja, hogy percről percre kevesebb ellenállás van benne bármilyen irányban, és addig akarja ütni a vasat, amíg meleg. Mélyet szusszan, és megpróbálja összekaparni magát. Most még van saját maga felett annyi kontrollja, hogy képes legyen egyáltalán megpróbálni.
- Nem. Igen. Nem. Milyen részletekbe? – vonja fel a szemöldökét. – Ha az a kérdése, hogy tudtam-e, hogy maga el fogja veszíteni két barátját, akkor a válasz nem. Azt tudtam, valamelyikük – talán Bellatrix? ebben nem vagyok biztos – tudomást szerzett arról, hogy a parancsnokságra befutottak hírek Voldemort.. nagyúr – késve teszi hozzá a megszólításhoz, nem állt eredetileg szándékában, de ebben a helyiségben bizarr valahogy a puszta név – feltételezett hollétéről. Azt hiszem, valaki hallotta Franket és pár aurort erről fecsegni egy kocsmában, vagy legalábbis valami ilyesmire alapozták, hogy Longbottomék tudhatják, hol van. Már nem emlékszem pontosan. – Újabb mély szusszanás, egyenesen a nő szemébe néz. – Feltételeztem, hogy ha tudják is, nem lesz elég megkérdezni. De nem, nem tudtam, hogy ez történik majd. Bár – von vállat, és fáradtan hátraejti a fejét, elfordítva a pillantását Hopkirkről – gondolhattam volna. Talán gondoltam is. Azt mondta, őket már kihallgatta, hát akkor látta őket, beszélt velük… - Kesernyés mosoly. Kibaszott Lestrange-ék.
– Igen, tudtam, hogy ahol Lestrange-ék ott vannak, ott valami porig fog égni. Ehhez nem kell valami szoros kapcsolat. Leginkább ezért tartottam velük.

Jobb lett volna, ha csöndben maradok. Jobb lett volna, ha még csak eszembe sem jut, milyen furcsa közös pontja van az életünknek. Tudnia kell, neki is tudnia kell, hiszen a vártnál sokkal kevésbé tűnik meglepettnek, mikor Alastort említem. Visszatartott lélegzettel nézek rá egy hosszú pillanatig, mielőtt halkan, de határozottan megjegyezném: - Megérzés.
Kimondatlanul bár, de örülök, amikor továbblépünk az ügyhöz. Tekintetem az arcát vizslatja válasz közben, jóformán nem is pislogok, feszült figyelem gyűri ráncokba a homlokom. Egyrészt azért, mert Crouch kissé csapongóan beszél, bár örülök, hogy nem várt megelégedést a szűkszavú "nem, igen, nem" válaszokra. Másrészt pedig, mert igyekszem fejben a kirakós minden részletét a helyére rakni.

Voldemort nagyúr nevének utótagjára megrándul a szám sarka, de egyéb jelét nem adom annak, hogy bármi érzelmet kivált belőlem az említése. Holott még mindannyian a bőrünkön érezzük a vérszagot, az idegőrlő bizonytalanságot, a pusztulás ízét a nyelvünkön. Ezt sosem fogják elfelejteni, akik átélték.
- Igen, láttam őket - hagyom helyben az állítást, mert valószínűleg mindketten ugyanarra gondolunk. Lestrange-ék őrültek. Fanatikus szadisták, akik magasra hághattak egy ilyen rendszerben.
- Tehát, nem tudta mi fog történni, de abban biztos volt, hogy "ahol Lestrange-ék megjelennek, valami égni fog" - foglalom össze, a penna sercegve iramlik. - Ezt vonzónak találta? Ön is azért ment, hogy értesüljön a mestere hollétéről? Vagy csupán kíváncsiságból?
Tétovázok pár percig, mielőtt ismét kérdeznék. - Végrehajtott korábban ilyen jellegű megbízásokat, vagy ez volt az első esete?

Nem kerüli el a figyelmét, hogy Hopkirk elfelejt levegőt venni. Szóval még mindig. Az a könyörtelen rohadék ért ehhez, hogy végérvényesen beleírja magát másokba. Nem tudja visszafojtani a gúnyos, cinikus mosolyt a válaszra.
- Megérzés. Hát persze – bólint, de legyűri a kényszert, hogy belemarjon valamiképpen viszonzásul, hogy legalább annyit adjon enni a saját felőrlő kiszolgáltatottságának, hogy mondhat olyat a kihallgatójának, ami garantáltan fájni fog. De nem mond semmit. Múló élvezet lenne. És bármennyire is biztos benne, hogy a kedvessége puszta eszköz arra, hogy megkapja a válaszokat, épp úgy, mint az igazságszérum vagy a kínzás lenne – bármennyire is biztos benne, ennyire tehetetlenül és rommá törten önkéntelenül is hálás érte. Máskor undorodna magától ezért a háláért. Most már ez is annyira mindegy.
Elgondolkodhatna azon, miért épp az utótagra rándul meg a szája, és miért nem a névre, amelyet olyan kevesen akarnak kimondani még most is, hogy azt gondolják, vége van, és amelyet még egy halálfaló sem vesz a szájára. De nem akar gondolkodni rajta.
- Vonzónak? – nevet fel, sötéten, örömtelenül, puszta szarkazmusból, de úgy tűnik, mégis maradt a torkában valami, ami emlékeztet a nevetésre. – Akármit is gondol rólam, a rendet szeretem, és a Lestrange-féle káoszban nincsen se rend, se értelem. Nem célszerű. Azért mentem – egyezik bele, de rögtön folytatja is –, az információért; nem azért, hogy végignézzem Lestrange-ék pusztítását. Azt gondoltam, meg tudom akadályozni, hogy faszságokat csináljanak közben. - Mélyet szusszan, ingerülten megrázza a fejét. Miért is nem hagyta őket? Miért is hitte el, hogy Frank Longbottom, az az agyatlan tahó bármit is tudhatott? Mért gondolta, hogy képes visszafogni azt a megvadult kurvát? – Elnézést – von vállat, de igazából ez se érdekes, a kurva életbe, úgy beszél, ahogy akar. Amikor ennek vége, Hopkirk hazamegy illatgyertyákat gyújtani a házi Moody-oltárán, és éli a kis életét tovább - ő pedig...
Félbevágja a gondolatot. A kérdés is félbevágná.
Egy darabig fürkészi a nőt.
- Nem, korábban soha nem kerestem aurorokon Voldemortot – közli hűvösen.

Hát persze. Tehát mindketten tisztában vagyunk a helyzettel. Komolyan mondom, egy részem még élvezné is ezt a bizarr keringőt egy téma körül, amihez igazából egyikünknek sincsen kedve, ha még lenne bennem bármilyen érzelem Alastor felé, ami - nos, nem tudom. Ami jóságos? Ami örömmel tölt el? Ami felülírja a parttalan szorongást és óvatosan kilöttyintett undort? Mint a leves, amit csak enyhén sóztak túl, ám az a pár mozdulat is teljesen tönkretette. Vajon mit gondolna Crouch, ha tudná, hogy néhai, Moodyval való kapcsolatomat éppen egy leveshez hasonlítottam? Közeledik az ebédszünet. Hát persze.

Felvont szemöldökkel hallgatom szavait a rendről. A Lestrange-féle káosz minden épelméjű ember számára apokaliptikus lehet, ezt könnyen leszűrtem már a nő kihallgatásából. Komolyan azt hitte Crouch, hogy megfékezheti azt a vérbő, gátját vesztett folyamot? Komolyan azt hitte, hogy megszelídítheti?
Csupán egy kézmozdulattal jelzem, nyugodtan folytassa, engem igazán nem érdekel, ha a szavai nem tárgyalóterembe valóak. Az igazság záloga, hogy többé ne válogassa meg a szavait, hogy elengedje magát.
Ám amikor az utolsó kérdésemre egy a szükségesnél jóval szarkasztikusabb választ kapok, már nem ülhetek csendben.
- Szükségtelen szarkasztikusnak lennie, Mr Crouch. Úgy értettem, részt vett korábban terepakcióban? Többet árul el valakiről, hogy milyen megbízásokat kapott a mesterétől, még ha a mestere már nem is él, mint gondolná - magyarázom. - Többek közt azt is, hogy ön tagja volt-e a legbelső körnek, akik személyesen érintkeztek Voldemorttal - teszem hozzá, nehezen ejtem ki a nevet, de miután ő nem tétovázik, én sem fogok tudjakizni. - Például, a Lestrange-házaspár nőtagjáról már korán megállapíthattuk, hogy ebbe a körbe tartozott. Ha viszont ön korábban nem vett részt ilyen cselekedetekben, az segíthet az ügyén.

Ez az egyszerű arckifejezés valahogy bántóbban hat, mint bármi eddig ebben a beszélgetésben: a saját előre borítékolható kudarca néz vissza Hopkirk arcából. Igen, komolyan azt hitte, komolyan annyira sérthetetlennek gondolta magát és annyira mindenki felett állónak, hogy azt hitte, képes kontrollálni azt a három ámokfutót, és hogy képes megúszni egy ilyen öngyilkos akciót. Azt gondolta, ő a legjobb, a leghűbb, a legértékesebb. Most meg semmi sem, senki, egy darab szar, aki artikulálatlanul sikoltozza végig az Azkabanban töltött időt.
- Tényleg szükségtelen – hagyja helyben fásultan.
Nem néz Hopkirkre, amíg a boszorkány azt ecseteli, hogyan értette az egyébként teljesen nyilvánvaló kérdést, és gyakorlatilag a szájába rágja a helyes választ (és tulajdonképpen akár ártatlannak is vallhatná magát, mint egy maszületett bárány, szinte biztos már benne, hogy nem fogják vesztegetni a drága szérumot egy ilyen egyirányú ügyre; épp csak pont ezért annak sincs jelentősége, ha hazudik), mereven egy pontot fixíroz a szemközti falon.
Csak a név hallatán rándul meg, bármilyen nehezen is ejti ki Hopkirk, akkor ránéz, és talán valami tompa elismerés villan a szemében, nagyon gyengén megrándul a szája, de nem mosolyodik el végül szemernyit sem.
- Még ha – visszhangozza. – Voldemort nagyon is él, úgyhogy ne aludjon nagyon nyugodtan.
Teljes meggyőződéssel mondja, nem, nem is meggyőződéssel, inkább úgy, mint egy teljesen hétköznapi, semleges tényt: az ég kék, a fű zöld, a nap süt, Voldemort él. De ez se képes elevenné tenni a rezignált hangját, nem merít belőle erőt, nem valami támaszt nyújtó dogma. Sóhajt, és visszafordítja a pillantását arra a távoli pontra.
- Az én ügyemen semmi sem segíthet, hölgyem. Az egyetlen oka annak, hogy válaszolgatok az ostoba kérdéseire, az, hogy ezt a helyiséget kellemesebbnek találom, mint a cellámat – rántja meg a vállát. – Nem értem, mennyiben tartozik ez a tárgyhoz. Azzal vádolnak, hogy addig kínoztam Longbottomékat, amíg beleőrültek. Ezt nem tettem meg. Nem küldtem rájuk egyetlen kibaszott Cruciatust sem. De ott voltam. Filozófiailag nyilván részt vettem és bűnös vagyok benne. – Fáradtan emeli fel a fejét, és pillant a nőre. – Senkit nem kínoztam meg korábban sem Voldemort parancsára. Személyesen érintkeztem vele, igen, néhányszor, de nem mondanám, hogy a legbelső körbe tartoznék. Fogalmam sincs, kik – csak semmi voltak, jelenben beszél – a tagjai igazán a belső körnek, mint ahogy, gondolom, magán Voldemorton kívül senki, és nem sietnék hinni ebben Bellának sem, rögeszmésen túlértékeli a saját jelentőségét.

Hagyom beszélni. A penna sebesen száguld. Az ezüstös róka már leült a dementorokkal szemben, így várakozik. A helyiséget nem tölti be más, mint Crouch szavai, és a dühe, aminek a láncok jelentősen elveszik az élét. Szótlanul ülök, várok, míg befejezi. Ennél jobbat úgysem tehet, hát beszéljen, hiszen ezért vagyunk itt, én pedig hülye vagyok, hogy menteni próbálom a menthetőt. Mert ez a fiú olyan fiatal, az apja biztosan nem fog egy szemernyi irgalmat sem tanúsítani felé, pedig nem magától fordult le az atyai ösvényről, mintha csak egyszerűen bal lábbal kelt volna egy nap.
Mégis nehéz egy helyben maradnom, főleg a Voldemortra tett kijelentése után, de nem baj, ez természetes, kapaszkodik a mesterébe, hiszen mi mást tehetne? Életének ezen a pontján számára nem maradt semmi, csak az eszme, és az eszme nem lehet halott, annak élnie kell.
- Tehát nem szórt rájuk egyetlen Cruciatust sem - összegzek ismét, arcom kifejezéstelen, bár már nagyon nehéz megőriznem ezt a higgadtságot. - Lestrange-ék is erről vallottak.
Ez még a hasznára válhat, akarom mondani, de képtelen vagyok kiejteni ezeket a szavakat, úgyis nyilvánvaló. Meg akarom óvni az apja ítéletétől, és főleg Moody, már megint Moody - fontos neki a fiú. Hirtelen megint látom, látom a szemeim előtt, mint a szembesítés napján, amikor az első útmenti bokorba rókáztam, látom az anyját, azt a borzalmas nőszemélyt, és itt van Crouch. Bárhogy fáj is, nem esne nehezemre innen kilépve aláírni a fellebbezés kérelmét. Mert Moodynak fontos a fiú, ezt akkor is tudom, ha most éppen nem ő ül vele szemben, hanem én.
- Úgy fest, maga a legkevésbé bűnös négyük közül. Lestrange-ék valószínűleg megkapják azt az életfogytiglant, ha a háborús bűneik miatt nem kapnak azonnal csókot. De magánál vannak enyhítő körülmények. Rövidre fogom, tudván, milyen kevéssé érdeklik az ostoba kérdéseim: ha elmondja a tárgyaláson azt, amit az imént nekem, nem lesz az a bíróság, ami egyöntetűen Lestrang-ék után küldené.
Talán valóban bolond vagyok. Kötözni való bolond, mert segíteni akarok rajta, és még mindig nem értem, miként férhet meg ez a törekvés a mélységes gyász és borzalom mellett, amit Alice és Frank sorsa fölött érzek.

Nehéz lenne nem észrevenni a feszengést a kijelentés után, de Hopkirk uralkodik magán, így aztán ő sem mond semmit. Persze, hogy nem hiszi el, egyikük sem hiszi, senki nem akarja elhinni, hogy a jelenlegi napsütés után jöhet még vihar. Pedig ez tényleg nem hit kérdése. Ha Hopkirk látta volna, ismerte volna személyesen Voldemortot, neki sem lennének kétségei. Vissza fog térni. Épp csak ő nem lesz ott vele, hogy segítse – bár talán ez sem számít, ebben az elementáris levertségben képtelen arra, hogy bármilyen jelentőséget tulajdonítson a saját szerepének vagy személyének.
Egyetértően bólint, de Hopkirkkel ellentétben ez a konklúzió semmilyen érzést nem kelt benne; kimondatlanul is ott van a nő elképzelése, hogy ez bármit is jelent, de úgy tűnik, ő sem látja igazán, milyen ember Sr. Senki sem, Moody sem. Vagy épp ő az, aki nem ismeri azt a Sr.-t, akit ezek mind ismernek. Milyen undorító, hogy azt várják tőle, bízzon a könyörületében – milyen undorító, hogy annyira retteg, hogy rábízná magát akárki könyörületére.
Erőtlenül elmosolyodik a boszorkány szavaira.
- Beleértve azt a bíróságot is, amelyben ott ül az apám? – Az esélytelenek nyugalmával néz végig a lágy arcon, még ott játszik a száján az a gunyoros mosoly. – Ha imádkozni akarnék valamiért, azért tenném, hogy egyből megkapjam a csókot; ez nagyságrendekkel reálisabb lehetőségnek tűnik. De még ha az apám nem is lenne… Miss Hopkirk, az vagyok, aki. Lehet, hogy még néhány nap Azkaban után már le fogom tagadni, ez így megy, vannak keményebbek és puhányabbak, de mindenki megtörhető. A barátai… nagyon kemények voltak. – Már nem mosolyog, kifejezéstelenül, komoran néz a kék szempárba. – De elhiheti, hogy a végén felsoroltak minden létező és fiktív helyet, csak hogy vége legyen. Én nem kínoztam meg őket, se mást, de az vagyok, aki, és azt vallom, amit – ismétli fásultan. – Ez elég lesz nekik. És valahol mélyen, ha őszinte magához, akkor ön is így érez.
Elhallgat, a pergamen felé pillant, meg akarja kérdezni, vannak-e még kérdések, de aztán nem teszi. Visszanéz Hopkirkre.
- De ön tényleg igazán rendes nő. Tudja… - megnyalja a száját, és kicsit újra mosolyra rándul a szája, csak egy keserű, sötét villanás. – Meg se érdemelte volna magát.

Szótlanul rágódok a velem szemben ülő kijelentésein. Azt hiszem, ha valaki mást küldenek be Bartemius Crouch Junoirhoz, ez a vallatás nem ebben a mederben folyik le, és talán jobb is lett volna, ha nem én jövök, ha nem én ücsörgök itt, elgondolkodva a szavain. Nem kellene ezt tennem, hasít belém, de éppen csak olyan finoman, mint amikor egy könyv lapjával elmetszed az ujjbegyed. Először fel sem tűnik.
Talán az ő kapcsolata is így alakult az apjával. Először fel sem tűnt az öregnek, hogy a fia elmaradozik, hogy nincs ott, egyszerűen nincs jelen, akár fejben, akár fizikailag, és amikor már a hiányod sem tiltakozik, az a legszörnyűbb érzés a világon. Tudom, nem lenne szabad megszánnom, de a fenébe is, nem tehetek önmagam ellen! Nem tehetek úgy, mintha hidegen hagyna, amikor nyíltan kimondva mindketten ugyanarra a következtetésre jutunk. Az apja nem fog kegyelmezni neki. A Wizengamot főmágusaként fog ítéletet szolgáltatni, keményet, szívtelent, és melyikünk mondhatná meg, hogy a fia érdemes-e bárminemű irgalomra?

Az irgalom mindenkié. Emlékszem a szüleimre, ahogy baráti összejövetelek alkalmával, a vacsora utáni kávé mellett, órákig vitatkoztak másokkal a halálbüntetés eltörlésének időszerűségéről. Hogyan mondhatnék én mást felnőve, mint amit a bőrömben hordok? Sóhajtok. A vallatásnak ezen a pontján már régen túl vagyunk minden objektív ítéleten, már magamévá tettem a kérdést, már emberként, nőként, Mafaldaként ülök itt, és ezt nem lenne szabad, de ugyanakkor mi múlhat ezen? Múlhat ezen még bármi?
A barátaimra tett megjegyzésre megengedem magamnak a luxust és lesütöm a szemem. Sosem kérdeztem meg egyik vádlottól sem, miként végezte Alice és Frank. Egyszer sem. Crouch pedig elmondja, kérdés nélkül is. Mély levegőt veszek, elmosolyodnék, pedig igazán nincs okom rá.
- Őszintén mondom: az irgalomhoz mindenkinek joga van. Magának is. Lestrange-éknek is. Akármit gondol is az édesapja. Ha az irgalmat kihúzzuk a képletből, nincs többé értelme az igazságnak sem, amit, ebben az épületben, mindenki hajszol.
Azután már nem állhatom meg, valóban elmosolyodom, mikor olyan félreérthetetlen utalást tesz. Nem, ez már valóban nem objektív, de a mosoly, valami kissé nosztalgikus, fáradt vonás a szám körül, még akkor is ott ül, mikor megszólalok. - Látja, ebben egyetértünk.

- Sajnálom – mondja minden túlzó érzelmi töltettől mentesen és szükségtelenül, amikor a nő lesüti a szemét.
Becsületére szóljon, Hopkirk tényleg közel jár ahhoz, hogy elérje, hogy elkezdjen remélni. A patrónus, a víz, a kihallgatás hangulata és a szavaiból sugárzó, őszinte meggyőződés – vagy talán csak annyi, hogy az egész teste fuldoklik ettől az iszonyú apátiától, mintha nem jutna elég vér a létfontosságú szerveinek, és ebben az állapotban egy korty oxigént jelentene a legkisebb, legirreálisabb remény is. Szeretné elhinni. Nyomorultul, szánalmasan, undorítóan hinni akar neki, hinni a könyörületben – de aztán a boszorkány mégiscsak megkíméli attól, hogy a tárgyalásán kelljen végleg elveszítenie ezt a fotonméretű reményt.
Legszívesebben felnevetne a kijelentésen, de csak egy gúnyos, keserű mosolyra futja már belőle. Ebben az épületben mindenki az igazságot hajszolja. Biccent, tudomásul veszi, és végül csak annyit mond enerváltan, kissé már érdektelenül:
- Szívből remélem, hogy ettől a meggyőződésétől nem az én ügyem fogja megfosztani önt.
A mosolyt már csak egy szájrándulással viszonozza, már megint máshol jár, már megint Moodyra gondol, ők viszont megérdemelték egymást, és bassza meg, ha át is verte, ha ki is használta, megfizetett érte kamatostul neki, megérdemelné, hogy itt legyen, hogy ő legyen itt, hogy könyöröghessen neki, hogy ő irgalmat gyakoroljon, amit az apja nem fog. Ez volt az egyetlen reménye, amiben valóban tudott hinni. Hogy Moody megtesz ennyit érte, még ha gyűlöli is most, vagy éppen azért, mert gyűlöli. Hosszan hallgat, csak élvezi a kihallgatóhelyiség relatív kényelmét, aztán mikor biztos benne, hogy már nem sokáig maradhat itt úgy, hogy nem beszél, megemeli a fejét:
- Van még kérdése? – Aztán egy lélegzetvételnyi idővel később, rekedtebben: - Megtenné, hogy… elmondja neki, hogy látni szeretném? Hogy… sokat jelentene, ha beszélhetnék vele?

Még egyszer a papírjaimra pillantok, mielőtt egy pálcaintéssel ismét az aktába terelném őket.
- Azt hiszem, végeztünk. - Nem teljesen ez volt a menet, amit a női mosdóban állva magam előtt vizionáltam, amit a hideg vízzel próbáltam kiűzni a fejemből, de azt hiszem, ebben a furcsa állapotban valamiképp még elégedettebb is vagyok. Elégedett? Ugyan. Sokkal inkább szorítja a torkom a fájdalom, fájdalom Crouchért, aki néhány órája még csupán egy név volt számomra az elkövetők közt, némi kíváncsiság okozója, most pedig más se jár a fejemben, minthogy egek, valóban fiatal, valóban szar ez az egész helyzet úgy, ahogyan van. És hogy ma este talán álomba iszom magam otthon, hat év után először.
Felállok, a patrónust még nem tüntetem el. Kérdése egy pillanatra megdöbbent, de tulajdonképpen számítottam rá. Biccentek, de a szavak még néhány másodpercig nem követik a mozdulatot.
- Megmondom - felelem, tekintetem ezúttal ismét végtelenül komoly, és valóban: ha kérlelnem kell, hát kérlelem, ha könyörögnöm kell, akkor könyörgök majd, csak menjen el a fiúhoz, mert a fiú arcában olyan tekintet ül, a fekete festékkel lemázolt ablaküvegen beszökő utolsó napsugár reménye, amit senki, akiben maradt egy csepp emberség a mögöttünk álló háború után, nem utasítana el.
- Talán maga másként érez, de én... én örülök, hogy én jöhettem ma ide - teszem hozzá, fél szemmel a patrónusra sandítok. - Azt itt hagyom, rendben?
Néhány perc múlva úgyis megérkeznek majd azok az aurorok, akik a dementorok kíséretében visszaterelik a cellájába, vagy esetleg egy másik tárgyalóterembe.
Biccentek, egy pálcaintéssel leoldom a láncait, hamarabb, mint kellene, de ennyi idő alatt hová is futhatna, és egy viszontlátásra kíséretében kilépek a tárgyalóteremből, de a fejem még akkor is zsong, amikor a folyosó végére érek.

(csodálatos volt, köszönöm az élményt!)

A kihallgatás végére igazából pontot tesz a pálcaintés, az összerendezett pergamenek, de csak akkor bólint beletörődően, amikor Hopkirk kimondja a nyilvánvalót, és egy kicsit megint kimegy a tónus a tagjaiból, visszahanyatlik a székbe, mint egy halom üres ruha, amiben nincs is test. Azt mondta az imént, még pár nap az Azkabanban garantáltan megtöri – ugyan, kit akar átverni? Hiszen már most ott formálódik a gombóc a torkában, amiből üvöltés akar lenni, vinnyogás, nyüszítő esdeklés, hogy inkább kérdezze még, találjon ki még egy pár ostoba kérdést, meséltesse el vele Longbottomék embertelen agóniájának minden mocskos részletét, csak adjon még pár percet.
Zaklatottan veszi a levegőt, csak az ígéretre kapja fel a fejét, és néz egy hosszú időre a nőre. Látszik rajta, hogy komolyan beszél. Komolyan veszi a kérést. Vagy legalábbis ő el akarja hinni neki, hogy teljesíteni fogja, és hogy rá tudja venni Moodyt, hogy eljöjjön hozzá. Pedig Moody ismeri. Tudja. Eljött volna, ha akart volna. Azért nem jött tehát, mert nem akart, és ezt a csökönyös rohadékot az úristen se tudná rávenni arra, amit nem akar. De Hopkirk legalábbis lehetővé teszi neki, hogy elhiggye, talán mégis lehetséges, és újra belekapaszkodjon ebbe a reménybe.
- Részemről a szerencse, Miss Hopkirk – biccent viszonzásul, de a karcosan kierőltetett szavak üresen zörögnek a szájában, mint egy marék száraz falevél. Puszta udvariasság, vagy annak a kísérlete. Lehunyja a szemét. Ez a halk hang már nem az: – Köszönöm.
De nem köszön el tőle, és nem becsüli annyira ezt a végső nagylelkűséget sem, hogy ne próbálná meg kitalálni, hogyan tudna a rendelkezésére álló alig néhány perc alatt befejezett öngyilkosságot végrehajtani a helyiségben maradt tárgyak segítségével – de persze, sehogy. És csak azért képes egyáltalán átgondolni, egyáltalán valami csekély szándékot érezni arra, hogy bármit is tegyen, ami változtathat a sorsán, mert az ezüst róka itt maradt.
Aztán mikor a kihallgatóhelyiséggel együtt a patrónust is maga mögött hagyja, már csak Hopkirk ígérete és a remény tartják annyira egyben, hogy legalább addig tartani tudja magát az érte jövő aurorok előtt, amíg vissza nem érnek a börtönbe. Milyen céltalan igyekezet egy rég elveszett méltóság megőrzésére.
Talán mégsem az Azkaban a világos oldal legkegyetlenebb fegyvere. Lehet, hogy a kedvesség az.

(a csodálatosnál is csodálatosabb volt, és én köszönöm <3)

» ain't no grave gonna hold my body down
» a felkelő hold gyermekei

no grave can hold my body down

no grave can hold my body down

Similar topics

Similar topics