Csak egy macskakaparás, és újra minden a régi lesz. Úgy értem: a régi. Én leszek Heracles Charles Bancroft, a terelő, Charles Abner Bancroft elismert szakember és üzletember fia, akinek nem volt ellenvetése az ellen, hogy az apja tömje meg a csapatának, az életének és a lelkének széfjét, mert így kényelmes, nem jár kötelezően elviselendő kényelmetlenségekkel, sem pedig felelősséggel, különösen nem másokért, de meg kell mondanom, ennél kártékonyabb állapot nemigen volt az életemben, és ne merje bárki is a függőségeimet szóba hozni ezügyben.
- Itt írja alá, Mr. Bancroft!
Az ügyintéző, akinek elfelejtettem a nevét az ajtótól az asztalig, egy magas, fehér gerendához hasonlító nőszemély, néhány kiálló szeggel egy-egy szakaszon, és igazán nem is vizslatnám sokáig, ha nem hallanám a fülemben, ahogy Gina perceken át teszi szóvá ápolatlanságát, extrém részletességgel felvázolva egy hölgy kötelességeit saját külseje felé, és ez a rövidfilm igencsak szórakoztatónak tűnik, miközben halálsoron várok a saját ítéletemre, ami megpecsételi talán a teljes jövőmet. Most, életemben először térdre ereszkedek Charles előtt, szégyenteljesen fogadom el a fizetségét, amit családi kötelességnek nevez, hogy megmentse az életemet, de kitől tanultam volna ezt a felszínes hazudozást és elvárások mögé rejtőzködést, ha nincs előttem egy rémkép arról, hogy mivé válhatok.
- Mr. Bancroft?
A pergamenre nézek, és ahogy fölé hajolva felém húzom, hogy kényelmesen írhassam alá, kibújik alóla egy újabb pergamen sarka. Csak egy kis cafat az egész, de megállít minden élő és mozgó folyamatot maga körül. Winters. Ezt írja rajta. Ennyi látszik belőle. Semmi más, csak ennyi és minden. Csak ennyi kell ahhoz, hogy az ügyintéző újra rám szóljon kotkodácsoláshoz hasonlító hangján, írjam már alá azt a papírt, hogy hadd mehessen kitalált dolgára.
Biztosan sok Winters létezik még, aki kviddicsezik. De az is lehet, hogy az illető nem is nő, vagy egyáltalán nem is férfi, és még az is előfordulhat, hogy csak egy ominózus véletlen ez a szó azon a papíron. Biztosan.
Ahogy a tollat tartó kezemet a szerződésemre teszem, ismét kicsit arrébb csúsztatom a lapot. Willa Winters…

összefújja a szél

Nagyon megtévesztően, döbbenetesen normálisan fest kis, fekete garbójában, magas derekú farmerjában, haja gubanc nélkül fésülvén libeg mögötte, és szélesen mosolyog - a kirakatok üvegében a bábuk visszakacsintanak, bizony Willa Winters visszatért, a kurva életbe, rejtsétek el férjeiteket, kalandosabb kedvű asszonyaitokat, szar napok következnek Ms. Firestone idegrendszerére és annál szarabbak a sport azon kedvelői számára, akik jobban szeretik botrányok nélkül és az elemi értelem óparnasszusán a kviddicset viszontlátni, nem ám Willa Winters életerős kis láthatásában.
Nagyon megtévesztő, mert a gyomra úgy liftezik a torka és a medencéje között, mintha azért szerződtetnék most, pedig hát Mr. Bancroft - Mr. Bancroft vonzó, fiatal titkárnője? Küldötte? - jó előre megüzente, itt most bizony senkit nem érdekel a személy, a tehetségéért szerződtetik, üljön hát meg a fenekén, és ha lehet, ne keltsen feltűnést rögtön a mínusz második napján, és hát a vesék rohadt drágák, jó volna hallgatni erre a javaslatra. Mégsem tud igazán fegyelmezett lenni, vibrál a vidámságtól, még ha egyáltalán nincs is oka rá, még ha ezek után újra meglátogathatja a Mungó egyik specialistáját és elregélheti neki, hogyan is szerezte azokat a harapásokat.. Willa Winters egyszerűen rendelkezett azzal a tulajdonsággal, hogy minél mélyebbre merült, annál kevésbé látszott rajta, ezt számtalan mugli rendőr megerősítette volna, és közéjük csatlakozhatna az épület előterében helyet foglaló biztiőr is, aki eligazítja, még autogrammot is kér a fiának. Persze, te csak szaporodj, boldog Anglia, Willa Winters visszatért.

- Szép jó napokat! Elnézést, ugye, nem késtem el? A bioritmusom még egy másik kontinensen van. - persze, hogy elkésett, kerek tíz perccel többet mutat az óra, mint kellene, de nem zavartatja magát, mosolyog, mintha azért fizetnék, és hát, részben így is van, csak nem épp és nem itt, meg nem ennek a szerencsétlen másik ember hátának meg tarkójának, de rosszabb dolgokra is mosolygott már, sőt, akkor is mosolygott, amikor rájött, hogy megharapta egy vérfarkas, vélhetően akkor is mosolyogni fog, ha elviszi végre ez a kórság - Aláfirkantom a nevem, és nem is tartom fel, Ms.. hölgyem. Á, szervusz, Herk.
Igen, ismerős volt az a tarkó, hát az ember csak nem felejti el, ha akörül suhogtatott néha ütővel, végül is, nem meglepő, hogy az apja kis zsugát akar most már belőle, Hercule Poirot legalább olyan rossz befektetés volt, mint ő. Kicsit még rosszabb, mert egy egész híres, jól tejelő üzlet is nyugodott a háta mögött, ő meg mi a devlát tudna eljátszani még a saját hírén kívül. Bancroftéknak nem illett lecsúszni, tőle meg már szinte elvárják, ezért is szeretik, ezért is keresik a társaságát.
- Kimehetek ám, ha még dolog van.. - mosolyogja az őt nyilván már most utáló nőnek, és egyik lábáról a másikra áll, hát ő tényleg aláírni öltözött, nem megbeszélésre, a kis tornacipője orrán is meglátszik, hogy dehogy kell komolyan venni.

összenő, ami összetartozik

Te is olyan vagy, mint egy alkoholmérgezés vagy egy nemi betegség, előbb-utóbb újra és újra felbukkansz, ha az ember igen kitartóan kísérti a sorsot, és miután megjelentél, hónapokig és évekig nem tágítasz, még a magad után hagyott köd is csíp, az illatod beleissza magát az orrüreg nyálkahártyájába és eggyé válik vele, hogy bárminemű erőfeszítésnek ellenállva szépen lassan belülről égessen fel minden falat, amit nagy áldozatok árán felmalterezett a prédád. Amikor már csak egy láthatatlan hajszál választ el attól, hogy végleg átlépjek fölötted, te mindig kinyújtod a karod, és én beléd akadok és pofára vágódom. Először úgy éreztem, megtanultam nagyobbat lépni, megtanultam, hol nyúlsz majd ki, és tudom, hogy hogy ne nézzek rád közben, aztán elfelejteni véltem a szándékot is, hogy átugorjalak, és végül csak egy tesztpályának tűntél, amit csupán önsanyargatásból használtam, mert gyakorlati célja és eredménye nem volt.

Már azelőtt hallom a trappolásod, hogy belépsz az ajtón, aztán a sietségtől szétcsúszott hangodat és vele együtt megszokottan katasztrófa kifogásodat. Még néhány pillanatig a papírra írt nevedet bámulom, aztán felegyenesedek és feléd fordulok. Úgy mosolyogsz, mint egy értetlen idióta, pontosan úgy, ahogy mindig is szoktál, az arcod tele hazugsággal, minden rezdülésed szürreálisan boldog, és bár azt hittem, minden más lesz, ha netalán valaha még újra látlak, hogy minden megváltozott, de nem, te ugyanúgy át akarsz verni mindent és mindenkit, irritálóan nézel hülyének megint, és úgy igazán szeretnélek semmibe venni magamban, de úgy tűnik, ahogy te nem sokban változtál, nekem is vannak olyan részeim, amik a purgatórium küszöbén maradtak.
Én már aláírtam a szerződést, odaengedlek, hogy te is megtedd, sőt, odahúzlak, ha magadtól nem megy, aztán ha végeztél, szó nélkül megfogom a karod, és kihúzlak a szobából.
- Viszlát! – bólintok a titkárnőnek, és meg sem állok a folyosó első sarkáig. Ott feléd fordulok és téged is felém irányítalak, majd nekiállnék rád önteni, amit szükségesnek érzek, de mint veled oly sok minden, ez sem megy a tervek szerint. Csak állok veled szemben, elfelejtelek elengedni, és egész gyorsan elszáll az apám iránt érzett dühöm, mert felváltja a zavar, kavargás és a mára már elfelejtett, nem helyénvaló és önromboló káosz.
- Mit keresel itt?

összefújja a szél

Hogy Herknek valami baja van, az világos - Herknek tulajdonképp mindig van valami baja, a kérdés csak az, alkoholhoz kötődik, szerekhez, vagy az apjához, más egyebek nem tudták igazán kibillenteni az amúgy is gyenge lábakon álló, de ehhez képest meglepően ignoráns bioritmusából. Elégszer látta már másnaposnak, belőve, az meg, ahogy az apját szidta, külön tétel lehetne mindazok számára, akik a londoni látványosságokat akarják lefényképezni, és minden más problémáját Herk pont ezzel a három dologgal próbálta enyhíteni, így azok lényegében nem is léteznek.
Hagyja magát húzni, pedig önként is aláírná, nincs is túl sok egyéb választási lehetőség, lehet még próbálkozni lopni mondjuk egy fél pár vesét, de ennek értékét pont egy olyan lány, mint ő, nagyon is érti. A neve egy kicsit bénának, csálénak néz ki a tök hivatalos lapon, pedig egy időben gondolta, hogy majd gyakorolni fogja, mert ha már emberek rakják a saját falukra, nézzen ki valahogy, de aztán ittak rá egyet, és Herk, vagy valaki más kimondta a nagy igazságot, hogy senki sem az aláírása miatt akarja kitenni a falra.

- Egy élmény volt! - kiabál még visszafelé a hölgynek valami hülye udvariasságból, pedig hát arra nincs semmi szükség, nem ezért tartják egyiküket sem, de többre nem futja, Herk úgy menekül innen vele kifelé, mintha a nő minimum randira hívta volna. Herk és az elköteleződés már rövid távon sem fértek meg egy azonos helyiségben, persze ki tudja, lehet, most már muszáj lesz kis Herkeket gyártani, hogy valaki örökölje a vagyont. Mo money, mo problems.
- Hát, hazudnék, ha azt mondanám, nem ennék egy jó bagelt. - állapítja meg a nyilvánvalót, az olyan emberek, mint ők, mindig keresnek valahol egy jó bagelt, nem csak azért, hogy felszívja az alkoholt, egyebeket, hanem mert borzasztóan dekadens dolog volt ebben a kultúrkörben. Persze Willa Winters rokonságában nem volt igazán olyan étel, ami, míg másokból heveny undort váltott ki, ne lett volna megtalálható, mégis, ennyi nemzet gyermekei garantáltan ettek mindent, ami mászott, élt, bő olajban volt kirántva és/vagy emlékeztetett bogarakra. Vagy bogarak, úgy eleve.
De valami kedveset is kellene mondania, rég találkoztak, és olyasmit meg nem lehet, és hogy ketyeg?
- De amúgy apád leszerződtetett. Nem mondta, hogy téged is, de mondjuk elég logikus. Megiszunk egy kávét? Tudom, hogy mi jön most, de kérlek, akkor együnk is valamit közben. Meghívlak, azt hiszem, én jövök most úgyis. - biccent az ajtó felé, és igyekszik megnyerően mosolyogni. Herk sem utasíthatja vissza, hogy egy bagel mellett veszekedjen vele, kellemeset a hasznossal.

összenő, ami összetartozik

Előfordult, hogy azt képzeltem, átlagos mértékben törlődik a teljes lényed emléke, ahogy telik az idő nélküled, de most be kellett ismernem, hogy a képed a fejemben semmit sem változott. Inkább az kérdéses, hogy mit látok belőled, beléd ennyi idő után. Kísértetiesen ismerősek a mozdulataid, az idegborzolóan hamis mosolyod, a titokzatos aurád, a kiszámíthatatlanságod. Bevallom, titkon reméltem, hogyha újra látlak, akkor azt tudom majd konstatálni, hogy megváltoztál, összeszedted magad, rendben vagy, mert azt hiszem, mindig is emésztett a bűntudattól való félelem, hogyha nem hagytalak volna hátra, hogyha jobban küzdöttem volna érted, hogyha mindenemet neked adtam volna, akkor megmenekültél volna.
De nem vagy rossz bőrben. Nem olyan rosszban, mint amilyet a képzeletemben lefestettem, megvan minden végtagod, képes vagy mosolyogni, még ha kamu is, bár nem tudok olyan helyzetet elképzelni, amikor ne mosolyognál kényszerből, amikor a legkevésbé is szeretnél. Ha le kellene írnom a pillanatnyi érzelmi állapotomat, akkor te magad lennél a fogalom, mert ilyen gyengeséget és elveszettséget csak veled érzek, és most társul hozzá a feledés szándékának zavara, amin egy ideje dolgoztam, de úgy tűnik, hogy az eredménye csak egy Houdini-trükk, mert az eddigi munkám nagy része a feltűnéseddel köddé lett.
- Miért is mondta volna… - sóhajtva a vállaidra nézek, miközben beszélsz, de figyelek rád, csak közben megszálottan lapozom a fejemben a leggonoszabb, de még legális átkok könyvét. Nyelek egyet, és elengedve a karodat, újra rád nézek. – Éhes vagy? – nem mintha nem az előbb mondtad volna, de mielőtt elkezded ezt szóvá tenni, hátulról megfogom a derekad, irányba fordítalak, és elindulok melletted.
- Csak fél órám van – jelentem ki, leginkább azért, mert fogalmam sincs, mit kérdezzek tőled vagy mit mondjak én, és egyszerre gondolok a következő fél órára és arra a pillanatra, amikor felállok, és ott hagylak, az pedig fel sem merül, hogy te mész el hamarabb, hiszen mi dolgod lenne neked olyan sietősen, és egyébként is szokásod késni. – Mit ajánlott apám, hogy belementél? Magas fizetést? – csak előre tekintek, és mindkét kezem zsebre dugom. – Arra gondoltál, hogyha ide jössz, itt leszek? – már alig vagyok dühös, sokkal inkább kíváncsi és frusztrált, nem zavartan, hanem kínosan, de nem miattad, hanem magam miatt, és csak mennek a terapeutám mondatai vörösen kivilágítva, mint az amerikai mugli üzletek fölött a felirat: „A magad egészségével foglalkozz, mielőtt másokéval teszed. Az őrzőnek megdönthetetlennek kell lennie, hogy a fal mögött biztonságban legyenek.” Micsoda baromság…