Cressida Cerys Cadwallader

I almost believe that they're real  

Cress, Ida, Sissy


16 (1962. Július 19.)


félvér


Dumbledore


látó

Hugrabug


Lisa Teige


canon

Egy félvér család legkisebb leányaként jöttem a világra. Anyám boszorkány, apám mugli. Sokszor veszekszek mindkettejükkel, pedig alapjában véve nagyon szeretem őket. Csak egyszerűen... Nehéz velük megértetnem magam. Nehéz a testvéreim árnyékában élnem, mert egy csomó elvárásuk van felém, amit nem tudok teljesíteni, akármennyire is próbálkozom. Nincs olyan kettejük között, hogy engedékenyebb szülő. A szituációtól függ, mennyire nehéz őket megpuhítani. Anya általában könnyebben enged, ha valamennyire "mugli" a dolog; úgy érzi, evvel az oldalammal is meg kell ismerkednem. Apa pedig a varázslóvilág felé nem támaszt olyan szigorú szabályokat, mint anya, mert nem akar összeveszni vele. Szerinte fontos, hogy az ajándékomat, ahogy ő nevezi, megtanuljam használni a lehető leghamarabb. A család mugli felével nagyon nem tartjuk a kapcsolatot, de anyai ágról sem olyan közeli a viszonyunk. A nagyszüleim még a nevemet sem tudják. Nem is baj, én nem vagyok annyira a megjátszott bájcsevelyek híve.
A nővéremmel és a bátyjámmal is viharos a kapcsolatom. A nővérem a minden tudó, a stréber, az okos, aki sohasem kerül bajba, Sikerült elérnie, hogy számomra is elvártak legyenek az ő jegyei, és hogy sose mehessek el otthonról, csak mert ő sem jár el soha. "Vegyél példát a nővéredről!" Akár a szobám falára is véshetném. Nem hiszem, hogy valaha megértene engem. Akármikor segítségre szorulok, egyáltalán nem, vagy csak hatalmas erőfeszítések árán tudom rávenni, hogy húzzon ki a csávából. Mintha a harmadik szülőm lenne, és nekem kettő is tökéletesen túl sok.
A bátyám és én köztünk fényévek vannak. Gyerekkorunkban inkább mi lányok játszottunk együtt, ő meg el volt magában, aztán ahogy nőttünk, nem találtunk közös témát. Ha én jobbra, akkor ő balra, és nem feltételezném, hogy ellenszenvből. Csupán annyira eltértünk egymástól, hogy elgondolkodtam rajta, talán örökbefogadtak engem. Az sok mindent megmagyarázna.

Nem pontos. - Mindig kések mindenhonnan, rossz szokásom. Az idő mindig kicsúszik a kezeim közül, akármennyire is igyekszem magam tartani az időpntokhoz.
Szétszort. - Rengeteg minden cikázik a fejemben egyszerre, nehéz fókuszálnom egy dologra, sosem emlékszem semmire, ami fontos volna. Állandóan elhagyom a dolgaimat, vagy a folyosón, vagy a a parkban, vagy a testvéreim szobájában.
Barátságos. - Általában mindenkihez kedvesen fordulok, mindenkihez van egy-két pozitív szavam. Szeretem felvidítani az embereket.
Szűkszavú. - Azonban nem jártatom a számat sokat. Beszélek, ha mondandóm van, ha fontos, vagy ha olyanok közelében vagyok, akikben teljes mértékben megbízom.
Szégyenlős. - Nem szeretek mások előtt magamról mesélni. Van egy csomó titkom, és félek, ha valaki megtudná őket, már nem lehetnék ugyanaz az ember, aki eddig a szemükben voltam.
Optimista. - Igyekszem a dolgok jó oldalát látni, bár gyakran eluralkodik rajtam a hiszti és akkor eljön a világvége, de ha lenyugszom máris minden vidámabb, mint előtte volt.
Hisztis. - Szeretem, ha a dolgok úgy mennek, ahogy azt elterveztem. Ha kicsúszik a kezemből az irányítás bepánikolok, és kétségbeesetten kapálózok, hogy újra nyeregbe kerüljek.
Féltékeny. - Nem szeretem, ha valaki az én barátaimat akarja magának. Görcsösen félek, hogy elveszítem őket, és bárki, aki közel merészkedik hozzájuk, jobb lehet nálam, így átpártolhatnak ahhoz a személyhez.
Konfliktuskerülő. - Nevetségesen hangzik pont az én számból, hogy kerülöm a konfliktusokat, de idegenekkel nem szeretek összetűzésbe keveredni. Félénkebb vagyok annál, hogy akárkivel összeakasszam a nem létező, de bizonyára csinos bajszomat.

 Félelem. Hideg. Vér. Kétségbeesés. Izzadtság. Gyász.
Riadtan ülök fel az ágyamban. Azt hittem, ha elhagyom az iskolát, megszűnnek az álmok. De a lány és a fiú, a halál és a nehéz, fémes vérszag a saját otthonomba is követett. A hullák a Roxfort udvarán, a mezőkön, a nagymamámék környékén. A muglik, a varázslók, gyerekek, felnőttek, idősek.
Gyorsan ver a szivem. Nehézkesen veszem a levegőt. A magam mellé készített tálba mártok egy rongyot, a homlokomra helyezem. Le kell nyugodjak. Ez nem történhet meg. Csak rossz álom. Minden a hírek miatt van. Grace halála miatt. A halálfalók miatt. Csupán félek. Féltem az életemet.

Féltékenység. Harag. Düh. Tehetetlenség.
A harmadik évemet kezdem az iskolában. Nem akarok visszamenni oda, nem akarok szembenézni senkivel. Mióta betettem oda a lábamat a gyerekkori álmaim gyötörnek újra s újra, olyan érzéseket keltve bennem, amilyeneket soha nem kellett volna éreznem.
Tavaly év végén megjelent az álmomban egy fiú. Talán egy idős volt velem, bozontos, sötét haja volt. Szörnyen ismerősnek tűnt, olyasvalakinek, akinek a lelkét is ismerem, aki a lelkem is ismeri. Nem a barátom volt, nem is pusztán a bizalmasom. Ez a kapcsolat annál több volt. Lelkitársak voltunk. Vagyunk.
De nem szeretők. Nem volt belém szerelmes, mert másba volt. Tudtam, éreztem. És ez rosszabb volt minden bizonyosságnál.

Felismerés. Bosszúság. Szomorúság.
A mai nap a második évfordulója, hogy először láttam az álmaimban a fiút. Azóta rengetegszer meglátogatott, szép, homályos emlékképeket hagyva nekem. Megédesítette az álmaimat azon ritka alkalmakkor, amikor nem halállal álmodtam.
Izgatottan hunytam le a szemem, de nem erre számítottam.
Megjelent egy lány. Egy lány, akiről azt éreztem, a barátom.
Az a lány, akit a fiú szeretett. Az a lány, aki miatt álmaimban sosem lehetett enyém ez a csodálatos, szép lelkű fiú.
Sírva ébredtem.

Izgalom. Remény. Zavarodottság.
Néhány hónapja vagyok a Roxfort diákja. Augusztusban még arról álmodtam, hogy a Hugrabugba  osztanak, úgy, mint a nővéremet tavaly, de mostanában egyre sötétebb képek jelennek meg előttem éjszakánként. Muglik halnak meg, sötét, csuklyás alakok törnek be a suliba és ölnek meg diákokat. Egyik éjszaka egy hollóhátas lányt, másik éjjel két griffendéles fiút. Mindig máshogyan történik a dolog, de a vége hasonló - valamelyik diák holtan végzi.
A szobatársaim aggódva néznek rám mielőtt elalszunk. Minden éjjel velem együtt kelnek a sikolyaimra.

Édes. Ártatlan. Büszke.
Senki nem hitt nekem, mikor azt mondtam, mesekönyveket kapunk a nagyiéktől ajándékba - megint. Pedig hát megálmodtam! Persze, ki hisz egy öt évesnek, biztos füllent. Megfogadtam tehát, hogy soha nem szólok az álmaimról többet. Ki értene meg? Ki hallgatna meg? Hát a családom biztosan nem.

Elkeseredett. Riadt. Bolond.
Nem beszélhetek senkinek erről. Nem mondhatom meg, mit látok. Nem tudhatják meg. Úgysem hinnének nekem. Elmebetegnek néznének. Ilyen úgysem történhet meg. Nem fognak varázslók varázslókat mészárolni, nem lesz háború, nem lesznek tömegsírok. Azt hinnék, az agyamra ment a sok pletyka. Megijedtem az "incidenstől" és biztosan poszttraumás stresszben szenvedem. Örökre a Mungóban végezném az ágyhoz szíjazva, erőszakosan leszedálva.
Ezek az álmok úgysem válnak valóra.
Mi vagyok én, látó?
Nevetséges.