Cressida Olympe Macmillan

Who looks outside, dreams; who looks inside, awakes.  

Pepe, Oly, Cessy, Ida, de bárhogy, ahogyan tetszik


17


Aranyvér


Dumbledore


Semmi extra


Hugrabug


Sophie Turner


Saját

A család mindenek előtt. Apám egy tisztességes ember, szereti és becsüli a családját. Bár szeretetről egy elrendezett házasságban sohasem tudtam elképzelni, hogyan lehet szó, de a szüleimen látom, hogy tisztelik egymást és ez elég volt négy gyermekhez és 16 év hűséghez, mert az én szüleim igenis hűségesek voltak. Lehet nem mi akartuk, de a legjobbat hoztuk ki belőle. Anya elméletileg mindig is pozitív ember volt, ezzel pedig, apa elmondása szerint, megkönnyítették egymás dolgát. Nem kellett erőltetni, csak elfogadták, nem úgy, mint sok másik pár esetében. Mindig azt mondogatja, hogy sosem bánta meg, hogy apa mellé került, már csak miattunk sem. Igazuk van, ha nem is házasodunk szerelemből, attól még ott van számunkra is a boldogság lehetősége. A nővérem mindig is bölcs volt, felnéztem rá, hiszen rögtön utána én következtem. Tanulni akartam tőle, hogy hogyan lehetek kiváló testvér, hogy hogyan gondoskodhatok megfelelően a testvéreimről. Miként legyek egy igazi hölgy, mint ő is. Lehet, hogy te más vagy, de ne aggódj Pepe, te is ugyanolyan nagyszerű vagy, mint Sasa! Édes kicsi húgom… Bárcsak el tudnám hinni, hogy akár csak megközelíthetem a nővéremet, de a szeretete mindig erőt ad, ahogy a két kis öcsémék is. Szeretek velük együtt lenni, megnyugvás a roxforti zűrzavar után. Féltem is őket, ugyan a húgom épségben megúszta, rögtön érte rohantam a zűrzavarban, de félek, hogy az öcséméket már nem tudom majd megvédeni, ha ők is oda fognak járni. Mindegyiküket nem tudom majd, választanom kell, de én képtelen vagyok… A családunkban az az alapelv, hogy mindenki egyért és egy mindenkiért. Lehet az akárki, nem szabad cserben hagyni, akárhonnét is jött. Azt hiszem egyértelmű, hogy minket a nagyobb családok, hiába vagyunk szintúgy aranyvérűek, hiába vagyunk benne a 28-ban, utolsó helyre sorolnak, hiszen tőlünk senki sem esküdt fel a Nagyúrnak. Mi emberek maradtunk, a földön járunk, sokunk gyógyítóként, tanárként dolgozik. A családunkból kevesen választottak más pályát, nálunk mindig is inkább békés emberek voltak.

Mindig is hosszú hajam volt, de nem csak nekem, a nővéremnek és a húgomnak is. Állítása szerint édesanyánknak sem volt sohasem rövid, mondhatni családi tradíció, vagy csak a sors furcsa fintora. Így, hogy mindünknek vörös haja van, nem mellesleg rettenetesen hasonlítunk, nehéz minket megkülönböztetni. Általában a személyiségünk alapján indulnak csak nagy esélyekkel, ugyanis a nővérem, a megtestesült elegancia és báj. Mellette én egyszerűen sutának tűnhetek csak. Amíg pedig ő mindig az aktuális dolgokra összpontosít, mint a zongora óra, a vívás, addig én szinte rögtön elkalandozok az első akkord után a gitárnál és egy teljesen más dallam kerekedik, szinte teljesen akaratlanul a végére. A tekintetem mindig a távolba réved, rossz szokásom már gyerekkkorom óta, hogy ha erősen elgondolkozok, szinte mindig elnyílnak vékony ajkaim. Pedig tudom, annyira tudom, már ezerszer elmondta nekem édesanyám és a nővérem is, hogy mennyire illetlen dolog egy hölgytől! Mégsem bírok semmit sem tenni ellene, egyszerűen szeretek olyan lenni, amilyen. Persze igyekszem, tudom, hogy a származásom akkor is kötelez, de titkon mindig ott fog lapulni az ágyam alatt a gitár, a láda alján pedig a naplóm, tele az összes kis titkommal. A végtelenül romantikus ábrándokkal, az aggályokkal, amik nap, mint nap öveznek a helyzetünk és a saját helyzetem miatt. Amíg én mindenkire mosolygok a Mungóban, amíg gyógyítom a betegeket és támaszt nyújtok nekik, addig az vigyázni fog a félelmemre a jövőtől, az álmaimra egy szép családról, egy békés világról.

 Meghagyták nekem a választást. A nővérem is szabadon választhatott volna, de ő így akarta meghálálni a szüleinknek mind azt, amit érte tettek: hozzáment egy olyan férfihoz, aki méltó a családunk nevéhez. "Méltó", amikor először hallottam ezt a szót apám szájából, egészen kicsit összetörtem. Ahogy túlléptem az RBF-en, már nem egészen úgy láttam a dolgokat, mint előtte. Addig mindig is egyenlőként láttam mindenkit, sohasem hallottam azokat a késő esti beszélgetéseket a szüleim és a nővérem között. Azt mondták, akkor még kicsi voltam hozzá, nem akarták, hogy a szemléletmódjuk beleégjen a jellemembe. Valószínűleg ez volt a titka a családunk, szinte összes tagjának békés jelleme arra épült, hogy nyugodtan fejlődhetett. Sosem beszéltek rá semmilyen eszmékre, egyenlőként nevelkedtünk a többiekkel, csak a pénzbeli helyzetünk volt más, mint a többieké, de szigorúan tilos volt számunkra előnyt kovácsolni ezekből. Én magam, bár sohasem lettem olyan jó és finom modorú, mint a nővérem, de lélekben jámborrá, segítőkésszé váltam. Ő a tanári pályát választotta, én pedig a gyógyításban leltem örömömet. A családunknak amúgy is rengeteg tagja, beházasodott és beleszületettek egyaránt, dolgozott a Szent Mungóban és egyébb, kisebb ispotályokban elhelyezkedve. Én, amint az RBF után eldöntöttem, hogy melyik utat választom, a szüneteimet mindig anyám mellett töltöttem és szépen lassan eltanultam a gyógyítás összes fortéját. Büszke volt rám, és én is magamra, hogy a saját kereteimen belül elértem a lehető legtöbbet. Bár kiemelkedő sohasem lettem, valahogy nem elsőnek születtem, én egy örök második vagyok, aki képes így boldogan élni. Az egyetlen, amivel tényleg kitűnök kortársaim közül, az a züllötség teljes hiánya. Mi nem jártunk bálokba, nem mutogattak minket, mint valami reklámcikket, hogy tessék-lássék, ingyen adjuk, egészen addig, amíg be nem töltöttük a 16-ot. Akkorra megesett a hivatalos bemutatás, addigra pályát választottunk, nem volt lehetőségünk elnevetgélni, vagy lázadozni sorsunk ellen. Amúgy sincs és nem is volt rossz sorsunk a mi családunkban sohasem, biztosítják számunkra a jólétet, taníttatnak, ahogy pedig telnek az évtizedek, csak a régi hagyományok, a tradíciók maradnak meg, amik értéket őriznek. A szüleim, hála az égnek, sohasem voltak olyanok, mint a mostani családok fejei, veszett kutyák, akik habzó szájjal csapkodják az asztalt. Én sohasem láttam másképp. Mind hajtogatják a vérük értékét, miközben nem képesek többre, mint bárki más körülöttük. Minket várárulónak kiáltottak ki, miután elutasítottuk a tudjuk ki felhívását. Nem, a családunk egy ismert tagja sem vágyik diktátorra a társadalmunk élén, amúgy sem voltunk jók sohasem a politikában. Viszont, hogy a saját büszkeségünkön mégsem essen csorba, azt hiszem anyámék reménykednek majd egy méltó párválasztásban. Bár nem tudom, képes leszek-e megadni nekik. Úgy igazán, mindent elsöprően még sohasem voltam szerelmes, hogy házasságra vágyjak, de ha valaha leszek, nem vagyok benne biztos, hogy a vér nálam bármit is számítani fog. Persze, az is lehet, hogy sohasem leszek szerelmes, lehet, hogy számomra is majd egy előre kijelölt út lesz inkább választva. Nem tudom, és ettől, így a tanév utolsó hónapjaiban valahogy rettegek.