Ha kiszámolnám annak valószínűségét, hány kérdést vagyok képes még eltűrni a leendő életemet, az eljegyzésemet és a külsőmet illetően, siralmas eredményt produkálnék: a csészémbe kapaszkodom, azt tartom fel magam előtt, mint valami láthatatlan falat, ami megmenthet attól, hogy újra elsoroljam, igen, kielégítőnek találom a helyzetet, igen, a minisztérium egyik osztályán, nem tudom, mi lesz még a nevük és hányan lesznek. Mintha ezzel a gyűrűvel megszűnnék önálló entitás lenni, és azok a támogatók, akik alig egy hónapja még elmélyülten adóztak a számításaimnak, az elméleteimnek, most egyszerűen megszűntek volna értékelni kizárólag a biológiai nemem alapján.
Anyám végtelenül boldog, láthatóan üdvözült ezekben a percekben, és ahogy rám pillant, most mintha elveszne a büszkeségében az az idegenség, amivel azért adózik nekem, mert nem érti motivációimat. Úgy gondolja, előttünk jár, Mes és előttem, ő ismeri a házasságot, mint egy megszokott illatú és ízű teakeveréket, mindent kitanult elkészítéséről, a gyümölcsök harmóniájáról: eszébe sem jut, hogy számunkra ez nem ugyanazt jelenti. Meghagyom az önhitt diadalában, az ablakhoz telepedem, és kihasználom a lehetőséget, hogy épp nem vagyok a figyelem középpontja - még megengedek magamnak egy apró, kissé kárörvendő mosolyt a legjobb barátom és most épp vőlegényem irányába, aztán lopva belepillantok a noteszembe.
Az ismerős, szigorúan irányított szavak között ott kell lennie a következő lépésnek a legutóbbi adataim alapján: szerencsénk volt, és sikerült engedélyt szereznem néhány újszülött megvizsgálására. Mesnek még nem volt alkalmam beszámolni róluk, részben talán.. a jelen szituáció miatt, amely nem a mi elképzeléseinket valósította meg, mi egyszerűen csak beleegyeztünk, jobb érvünk nem lévén. De tényleg így volt-e? Nem jellemző ránk, hogy kényelemből csak úgy vállunkra vegyünk egy újabb nehéz körülményt, sőt, inkább bizonyultunk simulékonynak kizárólag addig, amíg hasznunk származott belőle: ahogy a sima, ruganyos bőrükre tettem a kezem, a szemembe pillantottak nagy és őszinte szembogaraikkal, elfogott valami rémület. A hintőpor illata szinte fojtogatott, rózsasziromra cseppet sem emlékeztető ajkaik mögötti fogatlan, beteges ínyük arra emlékeztetett, hogy ez az elvárások közé tartozik. A szaporodás kötelessége...
Masszírozom az orrnyergem, igyekszem ismét a tényekre fókuszálni és nem engedni eluralkodni a belső félelmeimet magamon. Egyébként ideális lenne utódot létrehozni, kettőnk intellektusa éppen megfelelő erre, és azt a bizonyos, valószínűleg domináns gént leszámítva egészségesek vagyunk, a dinasztikus nézőpontból pedig nem merülhet fel kifogás ellene, csak.. most először gondolok erre úgy, mint kézzelfogható mumus a közös szekrényben zörögve. Ezt nem ígérte előre semmi azokból a délutánokból a Gyengélkedőn, a megfogott kezeink nem ide mutattak, a frigyünk ellen nincsenek érvek, de mellette vannak egyáltalán?

Apám komor alakja utat tisztít a jelenlévők között - bizonyára megunhatta a csevegés rá rótt elkerülhetetlenségét: ha lehet, még nálam is kevésbé ért szót az egyszerű emberekkel, óhatatlanul kimutatja az érdektelenségét, amint házasságukról, politikáról vagy pletykákról esik szó, és nem hibáztatom érte, legfeljebb irigylem kissé, mert ő most távozhat, ha percekre is, amíg rágyújt odakint. Vele kellene tartanom, de tudom mit mondana: menjen vissza fiam, tessék méltósággal viselni. Majd elmúlik.
A noteszem nem tud lekötni, és ez már egyértelmű, és mégis feszültté tesz. Fáradt mozdulattal a nyakamra teszem a kezem, és legalább megpróbálom az eddigieket összegezni, ha már új eredményt nem tudok felmutatni, mikor a szemem sarkából érzékelem leendő sógornőm jelenlétét. Épp, mint amikor egy nemvárt komponens hatását figyeli az ember az üst felett, és kimondatlanul sejti, hogy annak befolyása elengedhetetlen az elegy végső formájához, de nem tarthatja uralma alatt, és megbecsülni sem tudja biztosan, nem hoz-e bajt a fejére. Halkan sóhajtva fordulok felé, igyekszem egy fokkal kevésbé magányra vágyó testhelyzetet felvenni.