Az ADAM-projekt

Dr. Adelaide Aloysia Knotley

Where he sees an empty page, I see King Lear

Becenév:

Nem ragaszkodom hozzá.. de ha elkerülhetetlen: Adel, Sia

Kor:

27

Származás:

Színarany

Lojalitás:

Machiavelli..

Képesség:

Pillanatok alatt képes rendet vágni a káoszban - de ezt ritkán honorálják.

Csoport:

Mágiahasználók

Play by:

Jessica Chastain

Karakter típus:

Nagyon keresett

Apámra kell gondolnom minduntalan, ha kémcsövet veszek az kezembe -a szigorú tekintetére, a ruháiból áradó mentolos aromára, a kérlelhetetlenségére, amivel a tananyagot kérdezte. A pontos választékára, a német hegyeket idéző, deresedő tarkójára, az akcentusára - mert a külföldön eltöltött évek keménnyé tették a mássalhangzóit, és ebből sem engedett, ahogy soha semmi másból. Belőlem, a neveltetésemből, az elveiből. A kémcsövekből, amelyek akkor még túl nagyok voltak a kezemben.
Anyám jár az eszemben, ha az időjárás zord arcát mutatja felém, és a szél, a vihar ostromolja az ablakaimat. Emlékszem meleg tejhez hasonlatos bőrére, ahogy magához húz, és ő fél, nem én, de ő az is, aki énekel - németül, mert apám nője volt, szinte tulajdona - és aki szorosan lezárja a szemeit, ha fél, vagy ha őszintén nevet. A keserű, púderszerű rózsaillatára, embertelenül keskeny derekára, alt hangjára már csak akkor gondolok, amikor kitisztul az ég: London felett szinte soha.
Idősebb húgom fel-feltűnik közös képeinken, de szinte soha nincs jelen -valahol jár mindig, útját sáros, trágyás csizmák, kibomlott kontyok, elhagyott fertőtlenítős-üvegcsék kísérik, szétdobált könyvek, grimaszok. Az éjszaka, amikor rányitottam, és rájöttem, miben mesterkedik, aztán a hajnal, amikor mégis hagytam elmenni. Ő akkor ismert meg igazán.. Már nem szürcsöli a teát a fülembe, nem énekel hamisan anyánk utánozva, és nem ken össze sárkánytrágyával semmit.
Fiatlabb húgom minden képeskönyv lapjain felbukkan, minden népdalban, pirospozsgás arcokban rejtetten - még emlékszem, ahogy az ujjaim a vastag copfját bogozzák, ő hősiesen tűri, hogy fésülöm, talán könnyes a szeme apánk szidása miatt, anyánk gyenge lelkéért, talán egészen más jár a fejében, sosem tudtam igazán. Ha szalagot kötnék a hajamba, ha rámosolyognék valakire ok nélkül, ha egy régi altatót dúdolnék - az mind az ő lenyomata.
Drága Mes...!Az éjszakáim és nappalom - az első elméletem a reggeli kávém megkavarása közben, az utolsó elméletem, mikor a fejem a hideg párnára hajtom. Az első bekezdés egy hatalmas kötetben, és szinte látom az alakját az utolsókban, amint kinyitja a szemét, elsimulnak a ráncai, és együtt kimondhatjuk: megtaláltuk. Felidézi a leendő diadalt a kávé aromája, az elegáns nyomógombok a munkahelyemen, a szétparázsló eufória, mikor elérek valamit. Elérünk valamit.
Karl Stiglitz, apám barátja, valóságos német himnusz a múltból, cigaretta férfias füstje, erőszakos akcentus, éjfélkor küldött udvariatlan üzenetek szerzője. A munkatársam, a hatályos törvények alapján a bűntársam, talán néhány, nem büntetőjogi értelemben vett ügyben is osztozom vele.. Megragadja a figyelmem, ahogy a szeme körüli ráncok kirajzolják az otthona domborzatát, ahogy mereven elutasítja, hogy ízesítse az italait, hogy elismerje, ha igazam van. Pedig nekem mindig igazam van - talán őt kivéve..?
És a háború.. ott van bennem, generációk ölelésében. A nevem nem enged következtetni, a viselkedésem sem feltétlen - a tudomány embere vagyok, de a számok felett, eszmék alatt nevelt lelkem sejti, hogy mivel jár majd a munkám. Mások kamatostul fizetnek érte, és én nem félek közéjük állni.

Pontos, elfogadható és elviselhető - mondaná apám, ha megkérdezné bárki, hogyan vélekedik legidősebb lányáról, tulajdonképpeni szellemi örököséről. Kiemelné a tulajdonságot, hogy olyan számokat is képes vagyok fejben szorozni, melyekről mások nem is tudnak,
hogy gyűlölök pontatlan lenni mind időben, mind a munkámban, és talán hozzátenné, hogy kár, hogy nő lettem.
Nem mindig értem, miről beszél - hangzik anyám siráma, és mindenki másé is, akitől távol áll az érdeklődésem és a munkám. Ő látott még a körmét izgalmában rágó gyermeknek, a lépcsőn lekandikálni, mikor apám tudományos esteket tartott, és ölelt még magához, mintegy horgonyként a saját gyerekkorához. Voltam én is olyan, mint ő, de.. nem ragaszkodtam hozzá.
Rideg, karrierista liba! - kiabálta az idősebb húgom minden meddő vita alkalmával, amikor nem maradtak érvei, és megengedem, az ő szemszögéből ez valóságos alapja lehet az ellenszenvnek. Nem tartom kötelességemnek megmagyarázni az elveimet, főleg, mert a szükséges intellektus nélkül könnyen alakulhat a beszélgetés afféle értelmetlen szociális kardvívásba,
és erre nem érzek ingerenciát.
Valaki, aki mindig tudja, mit kell mondania. - fiatalabb húgom számára még érintetlen lehetek gyermekkori emlékei alapján, és vele kapcsolatban ezt nem érzem gyengeségnek. Talán valahol még mindig ragaszkodom a kulturális örökségem kiélvezéséhez, mint a hosszú séták a hegyekben, mikor naphosszat nézhetem a horizontot, megihatok egy kellemes sört a hozzám közel állókkal,
Kantot olvashatok.. de fájdalmasan kevés időm jut arra, hogy a másodfokú kielégülést válasszam a munkám helyett.
Ex-menyasszonya vagyok a legjobb barátomnak, elvtársamnak, és a legtisztább embernek, akit ismerek. Ő ismer igazán, tudja, hogy képes vagyok azokra az emberi érzelmekre, amelyeket elvitatnak tőlem, és amelyek híján olykor férfiasnak titulálnak - de Mes az is, aki igazán látta bennem a nőt,
a társat, de egy egészen más módon, mint a társadalmunk elvárná.
Liebling - csak ő engedi meg magának, hogy átlásson a taláron - még ha ez a gondolat kissé undorít is ebben a megfogalmazásban - és folyton vitatkozzon, megkérdőjelezzen, de ezzel fejlődésre sarkalljon. Ismeri a kísérleteink mibenlétét, sokszor ül az asztalomnál homlokát ráncolva, dohányozva, az édesanyámat németül emlegetve, de kitartva. Mindent részletesen kielemzett már rajtam és bennem, kivéve a céljaimat - azokban hisz.

16:14
- Maga a lányom, ezért őszinte leszek magával: amivel próbálkozik, nem sikerülhet. A körnek nincs kezdete, és elvárom, hogy foglalkozzon valami intellektusához méltóval, ha már szociális kötelességeit nem teljesíti. Én ismertem a Caesart, mielőtt átlépte volna a Rubicont, és nem javaslom, hogy megtegye.
- Ezt a kijelentést kissé.. eltúlzottnak érzem, apám.
- Persze, hogy annak érzi, én is annak érezném, és maga mindenekelőtt az örökösöm: de még egyszer mondom, nem sikerülhet. Ha tőlem tanultakat,
az idejét és az intellektusát erre kívánja használni, magánügye, de mióta feltételezem, hogy kísérleteinek alanyaiul mást választott.. messzire megy.
- Csak így érhetek el eredményeket, és ezzel mindketten tisztában vagyunk.
- Tudom.. nálam jobban talán senki. Végül is, magam építettem a színpadot..
- Akkor legyen oly kedves, és nézze végig az előadást is.

Felállok az asztalától, végre ki a cigarettája füstjéből - visszanézve apám úgy ül az asztala mögött, mint maga Caesar tenné. Nem csodálom, hogy végül én is rászoktam a dohányzásra, az öltönyök viselésére, a hangnemre, amely a gyerekkorom olyan keretek közé szorította, melyet test és lélek nem kívánhat, elviselni is csak akkor tud, ha megérti, hová vezet: a Rubiconhoz.
Aztán átlépi.

16:54
- Eszembe jutott ma az a rémálma, kedvesem.. az akkor nagyon megmaradt, pedig mindig mondott furcsákat, valamiért mégis ez maradt meg a legjobban. Emlékszik rá?
- Arra az álmomra gondol, amelyben egy szobában álltam? És egy másik gyermeket néztem, aki én voltam, és mégsem. Ő egy gyermeket nézett, aki ő volt, én voltam, és mégsem.
- Igen, igen, erre.. én már akkor is egy szörnyűséges rémálomnak láttam.
- Én a matematikai karrierem kezdetének láttam.

És egy távoli villámlásnak, ha pontosan akarunk fogalmazni - kikísérem magam, és látom, hogy ezúttal sem lesz másként. A birtok határain túl messze már fellegek gyülekeznek, és hiába magyaráztam el korán édesanyámnak, hogy ez mindössze fizika, megmagyarázható konstansok és variánsok összessége, tartok tőle, hogy ő már nem lesz képes befogadni a tudomány egyszerűségét. Talán ahelyett, hogy állandó háborúban állunk az idealistákkal, spirituálisokkal, egyszerűen elkönyvelhetjük, mindenki abban hisz, amiben csak kíván - én például azt hiszem, anyám egy gyermek.

19:02
- ...bíztam benne, hogy nem kell ezt újra megbeszélnünk.
- De te láttad utoljára.. nekem annyi kérdésem maradt még...!
- Hát igen, nem tagadhatjuk meg önmagunkat: mindig van mit kérdezni. Viszont a válaszokat nem tőlem kapod majd meg. Egy teória: mi van akkor, ha ő épp annyira nem kíváncsi rád, mint amennyire te vagy rá?
- Nem! Biztos nem! Ő nem olyan, mint te! Ő.. ki tudja fejezni az érzéseit, és biztos jó oka volt arra, hogy elmenjen!
- Ha ebbe a hitbe akarod ringatni magad, nem én leszek az, aki elűzi az illúzióid.
- Ne hagyd, hogy az egód tönkretegye az emlékét.. vagy hogy tönkretegyen téged. Ne légy ilyen beképzelt csak azért, mert tudsz dolgokat.
- Valaki hiheti, hogy bizonyos kísérletek kudarccal zárulnak majd.. és remélheti, hogy téved. A reményeknek és a kvantum-szuperpozícióknak van egy kellemetlen közös tulajdonságuk: hajlamosak összeomlani.

Ó azok a szociális keresztek, amelyekkel folyamatosan meg kell küzdenem - mindannyiunknak, megengedem, de számukra nincs más szórakozás ebben az életben. A szüleim értetlenül álltak a húgom távozása, majd az eljegyzésem felbontása előtt, és felesleges volt minden erőfeszítés, amelyet ezek megmagyarázására fordítottam, így leszoktam róla. A napjaim jóval élhetőbbek, ha nem érzem kötelességemnek a magyarázatok megfogalmazását - legalábbis amennyiben olyan hétköznapi és kissé felesleges dolgokról beszélünk, mint az érzelmek.
Jobban szeretem, ha kémiai összhatásokként hivatkozunk rájuk.

21:33
- Nos, tartok tőle, hogy ez engem igazol - az ilyen jellegű kísérletek ennél ellenállóbb alanyokat kívánnak. Megyek, előkészítem a krematóriumot.
- El tudom képzelni, hogy valami perverz módon még ezt is élvezed: vagy sikered van, vagy igazad. Kényelmes megoldás, Liebling.
- Nem használnám a jelenlegi állapotom leírására az élvezni kifejezést.. és vedd le a kávéfoltos poharad a papírokról. Értesítenem kell a társam.
- Azért egy K-t megérdemelne ez a test is, ha már ilyen méltatlanul kell végeznie a hátsó kertedben. Elszívhatnánk a tiszteletére egy cigarettát.
- És egy T-t a teljesítményért. Hasznossá tehetnéd magad, feltörölhetnéd a vért - bár ezt már az angina pectoris kezdetekor is kértem, de nyilván úgy gondolod, szeretem hallgatni a hangom mások üvöltése felett, mert perverz vagyok.
- Nem ismered el a teljesítményét? És igen, épp ezt gondolom. Végül is hidegvérrel végignézted, amint elvérzik az aortáján keresztül, és a legtöbb, amit kapott, egy fájdalomcsillapító volt. Nem mintha ítélkeznék - én már akkor is javasoltam, hogy hagyd, mert anyagpazarlás.
- Az univerzum nem osztályoz számokban: egyszerűen megfelelt, vagy elbukott. Nem célom kínozni őket, ha erre utalsz, de ez járulékos veszteség.
- Mégis, jobb próbálkozás közben meghalni.. tessék, csillog-villog, Liebling. Hozhatod a következő áldozatod, fiatal az éjszaka.
- Jobb megpróbálni nem meghalni. Azonnal itt vagyok.

Ítélkezni könnyű - gondolkodni nehéz, igen, tudom, hogy ez az általános hozzáállás, már amennyiben elméleti síkon vizsgáljuk a munkámat. A természetes szelekció sem moralizál, nem magyarázkodik, és az emberek mégis elkeresztelték Istennek, templomokat emeltek neki, és ha olykor nincsenek is kibékülve módszereivel, elfogadják, hogy az elméjük nem megértésére készült. A gyakorlatban ez egészen más, és a morál nem igazán alakító tényező: minden kísérletnek megvan a lehetősége a bukásra, de a kisebb szenvedés nagyobb jóhoz vezethet. Sikerhez vezethet: és ahogy mondtam, ez mindenek előtt áll.
Mes mindenek előtt áll.

Gratulálunk, elfogadva!

Üdvözlünk köreinkben, reméljük jól érzed majd magad nálunk.

Kedves Adelaide!

Most nézz rám, mindig bejövök a csőbe. Mindig elhiszem, én kis naiv, hogy már nem tudsz meglepni, hogy már elértük a plafont, hogy nincs több petárda abban a zsákban, de ez a gondolat örömmel tölt el, mert a meglévőek is csodálatosak. Ha Adelaide nem lenne, akkor is tudnám, mit ér az elme mögötte.

De Adelaide van. Éppenséggel határozott, pontos, precíz, elsőszülöttként ezt mind nem nehéz elképzelnem, de ahogyan bemutatod, a mentolillatban, dohányfüstben, elásott hullákban - van ebben a nőben, a civilizált viselkedésén, szőrszálhasogató fölényességén túl valami egészen zsigeri, valami ösztönös, valami aggasztó, ami megbabonázott olvasás közben. Van valami az apjában, ebben a posztmodern Caesarban, aki átlépte a Rubicont, és az anyjában, aki a lánya lenézésére érdemes.
Semmi törékenység, semmi puhaság - Knotley merev, szögletes, hideg, akár a hóban felejtett vasrúd. Egy részem azt kívánja, bár sose kellene összefutnom vele. De ezzel a résszel most ne törődjünk! Kérlek, kápráztass el, hadd olvassalak, hadd okuljak abból, mit jelent szavakon, szintagmákon keresztül életet lehelni a papír és tinta (vagy esetünkben a billentyűzet és a word) gyermekébe.
Ugye tudod, mit kezdj ezekkel az izékkel itt, alul?

Foglalók • Hírek • Kapcsolatkereső • Halálfaló lista • A Rend