Rosedriah Norwood

Man does not control his own fate. The women in his life do that for him.

Rose


22


Aranyvér


Dumbledore felé hajlik, de egyelőre semleges


-


Mágiahasználók


Hannah Murray


keresett

Reggelihez terítettem a kis londoni lakásban, amit csak nemrég kezdtem el bérelni. Jót tett a magány. Először megkentem a tiszta, fehér kenyeret, frissen a pékségből, margarinnal, amire várni kellett, hogy  felolvadjon, de aztán vígan terült el a szeleten, a kenőkés éles mozdulataival irányítva, majd sajtot vágtam rá. A sajtot hidegen kell tartani, különben hamar megromlik; ám amint felmelegszik, kedvenc feltétei társaságában, olyannyira ragad, és nyúlik, akárcsak a ragasztó, egyben tartva ételünk alkotóelemeit. Az édesanyám jutott eszembe, Hester Norwood.
Az egyszerű, bár utánozhatatlan reggelimbe haraptam, majd gondosan megrágtam a falatot, állkapcsom tempóját az óra kattogásához igazítottam; mielőtt a kezemben lévő eledelt visszahelyeztem a tányéromra. A mozdulat apró remegéshullámot indított el az asztalon, a fa szerkezetében, minek következtében már amúgy is az alkalmatosság szélén leledző pálcám egy utolsó fordulattal megadta magát, s halk koppanással landolt a földön, síri csendet hagyva maga után. Bár nem ő tehetett róla, mégis - az egyszerű, szelet kenyér volt a legközvetlenebb kiváltó oka a varázseszköz egyensúlyvesztésének. Gondolataimban édesapám jelent meg, Cassian Norwood.
Felemeltem tekintetemet a pálcáról, és mereven magam elé néztem - egy tükör lógott a falon, saját képem pislogott vissza rám. Olyan volt, mint én, s mégse - hasonmás, pedig eredeti. Ha én a jobb kezemet emeltem, ő a balt, és annyit kellett tennem, hogy egy pillanatra lehunyom a szememet, és máris szem elől tévesztettem őt, pedig ott maradt - helyhez volt kötve, kiszögelve a falamra, és hiába mozogtam is, ő merev maradt, s mozdulatlan. Minél tovább figyeltem, annál távolibbnak tűnt a látvány. Ha félszemet becsukva, és kicsit bandzsítva néztem, elkezdett hasonlítani ikertestvéremre, Elijah Norwoodra.
Tekintetemet ismét az asztalra irányítottam, bal kezemnél közvetlenül egy érett, pirosló paradicsom várakozott, így hát érte nyúltam, hogy ne maradjon annyira magányos. Ahogy belemártottam a kést, már éreztem, hogy baj van, és nem is csalódtam - vagyis pont, hogy ez történt, belülre ugyanis kártevő költözött, számomra elérhetetlenné téve a gyümölcsöt. Megráztam a fejem, és arrébb raktam az asztalon, de el is húztam a szám, mert a ma reggelre már csak ez az egy maradt, így most nélküle kell beérnem. Kívülről nem látszott, pedig biztos észrevettem volna, ha jobban megfigyelem, de már késő volt - minél több idő telik el, annál jobban rohadásnak indult volna, annál nagyobb része lesz felemésztve. Felületén tükröződve mintha fogadott testvéremet, Meirion Cadigant láttam volna.
Újabb szelet kenyérért nyúltam, ám már a vekni elfogyott, a szekrényben pedig csak egy kis szelet félbarna, és egy nagyobb darab barnakenyér várakozott. Elfintorodtam. Mindig is a fehér volt a kedvencem, az ízlett a legjobban, számomra az volt a rendes kenyér; ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a többi nem lehet jó, kinek a pap, kinek a papné - én egyszerűen csak a fehéret preferálom. Azért veszek néha mégis más milyet, mert megadom az esélyt, hátha az a fajta kivételesen ízleni fog. Csak azért, mert általában nem szeretem, nem azt jelenti, hogy szívem szerint betiltanám azt, ami nem tetszik.

A jobb kezemnél nyugvó kávé után nyúltam, és egy sóhajjal konstatáltam, hogy már egészen kihűlt. Persze, ez nem tette ihatatlanná, sőt - egy kis varázslat, és máris olyan meleg volt, mintha ki sem hűlt volna. Óvatosan emeltem meg a csészét, precízen volt megtöltve, pontosan kiszámítva, hogy mennyi az, ami még belefér; egy váratlan cseppel több, és máris a kiborulás fenyegette volna, miközben a számhoz emeltem, minden tervemet felrúgva a napra - lehet, ruhát kellett volna cserélnem, vagy új kávét főznöm, ami pedig már nem lett volna olyan, mint az eredeti. Belekortyoltam, kissé kesernyés volt, a legtöbb embernek nem is tetszett volna. Bele-belekortyoltam, miközben az órára néztem; pontosan tudtam, hány percig ülhetek még egy helyben, hogy még időben beérhessek.
Miután végeztem, szépen elpakoltam mindent, először a mosogatóba. Először végigöblítettem az összes evőeszközt, majd pálcámat segítségül hívva végigmostam őket, egyenként, majd újra sorban végigöblítettem őket, ám ahelyett, hogy megszárítottam és elraktam volna őket, otthagytam a mosogatókagylóban. Nem volt lényeges, este is ráértem foglalkozni velük.
Beálltam a tükör elé, csakhogy leellenőrizzem, minden olyan-e, ahogy én szerettem volna - pólóm egyenes, kardigánom szépen begombolva, a felső két gomb kivételével, a sminkem rendben, egy milliméterrel sem lógott tovább sehol a kelleténél, és semmi sem került oda, ahol nem volt helye. Elnyitottam ajkaimat, hogy fogaimat leellenőrizzem; egy makacs kenyérhéjdarab továbbra sem volt hajlandó megszabadulni tőlem, így végül varázslatot kellett alkalmaznom. A lépcsőházban sétálva arrébb raktam Mrs Caulfield cserepes növényét, bár tudtam, mire hazaérek, úgyis visszakerül eredeti helyére; s az ajtajára kiakasztott cetlit leszedtem, és levittem a bejárathoz, oda, ahová a többit is - felszúrtam a parafatáblára, a többi mellé. A főkaput behajtottam, az újságtartóban jobboldalra igazítottam a reklámokat, és baloldalra a hírlapokat, majd a kabátom zsebébe dugva kezeimet elindultam.

 A zöldalma reccsenése, ahogy beleharapok;
Pont úgy hatott, mint akkor, este, mikor odaálltam apám elé a nappaliba, és közöltem vele, hogy már elég nagy vagyok, mondjon el mindent, hogy miért is van velünk Mes, mi lett a családjával. Apró voltam még, hangom mégis akaratos volt, karjaimat keresztbe fűztem mellkasom előtt, míg Eli a nappali bejáratában állt, nem tudván, mit fog szólni a kérdéshez. Hangja komoly volt, ahogy megszólalt, arcát a gondterheltség ráncai szabdalták. Ő is, mint megannyi más, akiket meglegyintett az ősz szele, koraidős volt, még nem kellett volna, hogy ekkorát marjon bele az idő vasfoga; emlékszem, hogy pattogott a tűz a kandallóban, és hogy adta meg magát a fa egy utolsó reccsenéssel.
Pont olyan volt, mint aznap este, mikor ismét megtörtént. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, részeg volt, és erőszakos. Erősebb, mint én, de nem akartam otthagyni. Próbáltam rávenni, hogy szokjon le, akárhányszor nála jártam, minden italt elhoztam, amit csak találtam, és egyszerűen nem tudtam elviselni, hogy nem képes abbahagyni. Hiába szóltam rá, hiába tettem bármit is. De nem tudtam otthagyni, valami belső erő mellette tartott, elhitette, hogy én vagyok elég erős ahhoz, hogy meggyőzzem, hogy úgy jobb lenne neki, ahogy én akarnám - nem tetszett neki; emlékszem a reccsenést követő néma csendre, ami kitöltötte a helyiséget, kitágította a teret, és a gondterhelt levegőre, ami elnyomott minket egymástól. Emlékszem a csont roppanása utáni nyilalló, elviselhetetlennek tűnő fájdalomra, és saját hangomra, ahogy magamból kikelten ordibálok neki.

A harapás utóhangja, ahogy a hús elválik az almatesttől;
Úgy hangzott, mint a kötés, amikor szétszedtem, amivel sebem be lett kötözve egy újabb eset után. Gyakran előfordult, de én tettettem, hogy minden rendben, a családomnak csak a mosolyomat mutattam, és elhitettem velük, hogy minden a terv szerint haladt. A zúzódásokat nem volt nehéz eltüntetni, egy kis varázslat, egy hosszabb ruhadarab, egy anekdota, arra az esetre, ha valaki mégis észrevenné - nevetni a többiekkel, mosolyogni a dicséreteken, és mindenkit megvezetni, akit ismertem. Egyikük sem tudta, hogy minden kicsúszott a kezemből, és a célom is ez volt. Még most is hallom az ágynemű súrlódását, mikor felálltam róla egy-egy kötözés után.
Úgy hangzott, mint a papír sercegése, ahogy pennám szinte száguldott rajta. A tinta egyenletes volt, a sorok művészi precizitással voltak kiszámolva, semmi nem árulkodott róla, hogy érzelmektől elborult elmével írom a levelet, hogy a szenvedély torkomat szorongatja, a kötelességtudat ólomként bilincseli meg kezeimet, míg a szívemen a hónapok óta egyre növekvő kő szépen-lassan repedezik. Most is hallom, ahogy a forró pecsét rákerül a borítékra, és felkapja a bagoly, kirepülve az ablakon; hivatalos lett minden, és csak ekkor, egyetlen egy percig engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy a megkönnyebbülés könnyei folyjanak végig arcom két oldalán.

A zöldalma édes, mégis keserű íze betölti a számat;
Épp annyira finom, és kívánatos, mint az első, lopott csókok azon a borgőzös éjszakán, amiket az útvesztő közepén, rosszakaró szemek tüzétől távol váltottunk, az ígéret ambróziáját ízlelve meg, amit még sok másik követett; a tiszta emléket keserű utóíz rontja meg, amiről akkor, azon az éjszakán még fogalmam sem lehetett - aranyvérű volt, a nemes fajtából, anyám mindig büszkén beszélt róla, és rólam, amiért követjük a hagyományokat, és megőrizzük vérünk tisztaságát. Keserű, mint az áhított karikagyűrű gondolata, ami végül sosem került az ujjamra.
Épp annyira kellemes, és jó érzéssel eltöltő, mint maga Mes, akire bátyámként tekintve nőttem fel, és máig sem gondolom máshogy. Egy ikerrel áldott meg a sors, aki velem egyidős volt, de néha túl sok volt a hasonlóság és az ellentét; idilli folt volt, felüdülés apró, gyermek lelkemnek, amire mindig is felnézhettem, és példaként követhettem. Kesernyés íz által vannak ezek az emlékeim átitatva: akkor még nem tudtunk a betegségről, mely elkezdte meghatározni a döntéseit, mely elszakította őt tőlünk, és eltávolodtunk egymástól.

A meg nem evett alma zuhanása egy útszéli szemetesbe, majd egy gyors pálcamozdulat, hogy meggondolva magam visszakerüljön a kezembe, azelőtt, hogy ehetetlenné vált volna;
Az épületbe, ami előtt álltam, nem vihettem be, és nem szerepelt terveimben, hogy odakint várakozzak, így meg akartam szabadulni a gyümölcstől, ám mégsem tudtam rávenni magam. A mozdulat túlontúl emlékeztetett valamire, egy gondolat ötlött a fejembe, melyet nem sikerült kivernem onnan, mely később nem egy parázsvitát eredményezett köztem és Elijah között - Mes ügyében már régóta eltérő véleményt képviseltünk, ám az volt a csúcspont, az utolsó csepp a pohárban, mikor elkezdtem meglátogatni. Elijah nem értette meg, őt más érdekelt - úgy ordibált velem, mint még soha előtte. De elhatároztam magam. Ha kell, erőszakkal, de nem hagyom, nem fogom elveszíteni Mest.