Rendkívül karizmatikus, jó színész, ha akar, percek alatt levesz a lábadról, játszik veled, amolyan őszinte gyermeki bájjal, vagy a vidéki csóró, jobb sorsra érdemes fickók naiv, modoros... marhaságával. Vagy legalábbis képes lenne rá, ha érdekelnék az ilyenek.
De amúgy mit áltassalak? Ki ne ismerné Greyback-et, a vérfarkast, az állatot, a kegyetlenz, a szörnyet az ágyad alatt, aki a szoba közepén veri ki, míg te a sarokban haldokolsz, meg a húsodba mar, szétcincál, tönkre tesz... na, tehát a két lábon járó rémálom kategóriája a fickó.
És még csak nem is zavarja.
És azzal semmit nem is mondtam el, hogy őt ez nem is zavarja.
Hajnal volt. A rigók énekét elnyomta egy távoli sziréna hangja. A fickó meg ott csak állt és rázta az öklét. Vagy röhögött, vagy bőgött. Arccal az égő háznak fordult. A lángok kicsaptak egy ablakon - talán a régi gyerekszoba ablakán. A forró, zuhanó üveg szilánkok egy centi mélyen a földbe vágódtak. Egyébként is nagy forróság volt, de hát égő épületek tövében ez már csak így szokás. A fa recsegett, narancsosan izzott, olyan volt, mint valami különös kristály. A hajnal élénk kék egének utolsó csillagait elhalványította a feketén gomolygó füst. A sziréna egyre hangosabban szólt. Remek, már tényleg csak a kibaszott tűzoltók hiányoznak.
- Nyughass már! - sóhajtottam. Egy farönkön ültem, levertem a hamut, a kézfejemmel letöröltem valamit az orrom tövéről - takony, nyál, vér vagy ezek furcsa keveréke, és némi hamu. Vagy pernye. Tököm tudja.
Egy újabb ablak robbant.
Emberünk már meg sem rezdült. Illetve pár másodpercig mozdulatlan maradt, aztán lendületesen pördült egy felet a tengelye körül. A pofámba bámult. Rávigyorogtam. A szemei vérben forogtak. Az inge is véres volt. Nem a saját vérétől.
- Kinyírlak, baszd meg! - üvöltötte, és valóban tett is két lépést felém, mielőtt megbotlott volna. Elterült a földön, bele az üveg szilánkokba. Vére serkent, apró, helyes vágások, nem túl mélyek. Egyre csak dünnyögött, hogy nem, nem, nem, nem. Aztán nem kellett egy pillanat sem, már zokogott. - Kinyírlak! Hallod? Ki---kinyí--- és így tovább.
A lábamon lévő vágást vizsgáltam. Az se volt túl mély, de arra éppen elég volt, hogy ne legyen kedvem megmozdulni. Kinyírna? Persze! Legalábbis próbálkozott vele, miután a lány szobájában rajta kapott, annyi szent. Ágyéktájt még dübörgött a pulzus, és még, még, még, még tudtam, hogy valami kell, hogy nem végeztem, de a lány benn maradt. Tulajdonképpen azelőtt meghalt, hogy az első lángcsóvák végignyalták volna az ágyat. Most mit tegyünk?
Rámarkolt egy üvegszilánkra (a cserépdarab persze majdnem orvosi pontossággal felmetszette a bőrt, a húst, majdnem csontig, de tudod van az a pont, mikor ez már nem fáj - és hát neki már nem fájt; ha kitöröm a lábát, azt se érezte volna meg - kitöröm a nyakát? - meg is köszönné, ha nem döglene bele). Remegve kúszott. Mint egy pióca a sivatagban. Hát, szóval nehéz lenne elképzelni, hogy ez majd a véremet veszi.
A földút végén pirosan, kéken fénylettek a villogók.
- Talán húzz bele kicsit.
- Kussolj!
Felnevettem. Kényszeredetten. Mondjuk inkább, illemből.
Ha most futni kezdene, fél év múlva találna valami takarító állásféleségnél egy fokkal jobbat, egy idegen országban. És találna új nőt is, akit kedvére kúrogathatna, már ha nem tépem le menten a tökeit. Zavart a vágás, na.
De csak mászott tovább.
A tűzoltóautó leállt, kipattantak belőle kemény sisakkal, és mindennél nagyobb elszántsággal, de hát ez épp csak annyira zavarta emberünket, mintha egy légy a seggére szállt volna. Közeledett. Én figyeltem. Szertartásosan felzabáltuk egymást a tekintetünkkel. Vagy hát én inkább csak rágcsáltam. Az meg ott? Már a csontjaimat szopogatta.
- Mi történt? - ezt már egy sisakos kérdezte, szemérmetlenül belerondítva a helyzet magától értetődő drámaiságába.
- Baleset. - nyögtem. - A
barátom részegen elaludt. Cigarettával a szájában. Már lángolt az ágy, mire ki tudtam rángatni onnan. Leérünk ide? Látjuk, hogy ég a tető. - NEM!
- Mondom, részeg. - NEEEM! - van néhány hang, amit ösztönösen bitang nagy elképedéssel fogadsz egy férfi torkából. Mondjuk, ha egy kontra tenor énekelni kezd. Mondjuk, hogy például az ő hangja, ahogy valósággal sikít.
- Volt bent valaki?
- Lou... Louise...
- Egy macska. Egy újabb ablak robbant. Nem volt nagy ház amúgy, ez lehetett az utolsó ablaka.
Tíz perccel később felnyaltam a földről. A karját átvetettem a vállamon, úgy vonszoltam, míg azok ott a tüzet oltották.
- Hol a pálcád?A vér a kézfejéről a vállamra folyt. Remegett. Habogott.
- Hol az a kurva pálca? Próbálta kitépni magát óvó ölelésemből.
- Baszd meg. Erővel az oldalába könyököltem, hagytam elesni. Igazán nem esett nehezére.
De hát elég ebből, nem?
A vállára térdeltem. A füléhez hajoltam.
- A Nagy Úr - vagy hogy a tökömbe nevezik ezek
azt? -
élve akar. - Mi a francért csinálom ezt? -
Élve akar és sértetlenül. - Mi közöm van nekem ehhez?
- Én csak az elsőt garantáltam. - Szar se. Ugyanolyan bosszantó, ritka rutin, mint egy adóbevallás pontos kitöltése. Vagy mint ez: kart megragad, hátrafeszít, várni a reccsenésre, az ordításra, meg hogy ettől a fájdalomtól végre észhez kapjon. -
Hol a pálca?
Kezdőlap
