Neoptolemus Selwyn & Sophie Jewels

London, Redbridge kerület

Azt mondják, a gyilkos mindig visszatér a gyilkosság helyszínére. Ki-ki bűntudatból, félelemből, kíváncsiságból, vagy éppen azért, mert tudni akarja, milyen hatást is keltett az emberekben mindaz, amit tett. Meg tudom érteni mentalitásukat, holott én mindig óvatosabb voltam annál, mintsem hogy efféle, amatőr hiba miatt idejekorán lebuktassam magam. Pedig én is éhezek a figyelemre, amit az alkotásaim által kapok, szomjazom a közönség tapsolására, döbbenetére, ujjongására, sokkolódására, és arra, hogy megértsenek, átértékeljék üzenetem, mert semmi sem volt hasztalan azok közül, amiket elkövettem.
Ahogyan néha eszembe jut a kihallgatásom McAleese-zel, felrémlik, ahogyan ironikusnak nevezi, amiért épp egy tömeggyilkosság kapcsán kaptak el. A redbridge-i rém, hirdetik újonnan a Próféta címlapján, és a varázsvilág minden szegletében félresikerült, előnytelen portrémmal figyelmeztetvén a népet, legyenek óvatosak velem, és értesítsék a Minisztériumot, ha találkoznak velem, vagy csak meglátják rémületesnek körülírt árnyékom, mely magával hordozza a halál borzongató tapintását, hogy végigsimítson azokon a szerencsétleneken, akik örülnének is neki, méltónak találtatnám őket figyelmemre.
Mégis, a lebukástól nem tartva keresem fel Londonnak azt a körzetét, ahol a mészárlás megtörtént, és ami miatt most ezt az életet kell élnem. Nem tartom valószínűnek, hogy az auroroknak egyáltalán eszükbe jut éppen itt keresni, még a minisztériumi szövetségeseim is abban a tudatban vannak, hogy a Roxfortban tartózkodom, hogy elvégezhessem a Nagyúr egyik rám bízott feladatát. Emberek közé nem szívesen megyek emberi alakomban, a mugliktól éjszaka aligha sűrű utcákon azonban nem tartok attól, hogy felfedeznének. Nem tudom megmagyarázni, mi vett rá arra, hogy magaménak valljam a redbridge-i rém (mert valaki elkövette ezt a tömegmészárlást, ez kétségtelen) tetteit, nem tudok magyarázattal szolgálni, hogy miért mocskoltam be családom hírnevét, és tettem kockára mind Pandora, mind pedig Aurora épségét és becsületét. Mégis szabadabbnak érzem magam, mint amikor még úgy léphettem emberek közé, hogy nem kellett azt figyelnem mind a nyolc szememmel, melyik sarokból akarnak eltalálni egy kábító átokkal, és ki az, aki éppen a fejembe akar furakodni, hogy információkat szerezzen rólam, vagy azokról, akiket ismerek.
Körbejárom azt a szökőkutat, amiben valamivel több, mint fél évvel ezelőtt kicserélték a vizet a muglik vérére, s felidézem magamban azokat a fényképeket, amiket a mészárlás helyszínéről láttam. Nem vagyok több, mint egy illúzió, amit az embereket olyan könnyen megtévesztő elméjük vetítenek ki ide. Bármennyire is nem az én stílusom, amit a Rém művelt, valamiféle tiszteletet és csodálatot vívott ki belőlem. Képes volt bemártani a patyolattisztaságom, mintha ez a gyilkosság nem lett volna több, mint az első ledőlő dominó, ami dönti magával az összes többit, ahogyan az újabb és újabb dolgaimra fény derül. Mégis a rombolás az, melynek a végén a mintázatok kiadnak valami csodát.
Cipőm orra szinte beleakad egy földön fekvő mugliba, ki arcát hajával takarva, kezei remegését nem csillapítva babrál valami számomra teljesen ismeretlen, hegyes tárggyal. Nem foglalkoznék vele komolyabban, hacsak nem vonná magára figyelmem a látvány, s látnám magam előtt az újabb alkotást. Itt, a földön ülve, kisemmizve gyalázatosnak, már-már bűnösen törékenynek tűnik. Egy kóbor kutyának, amibe annyiszor rúgtak bele, hogy akár hagyja is magát, csináljanak vele, amit akarnak.
Lelki szemeim előtt a következő festményem látom. Szinte megszakad a szívem, hogy nem vehetek ecsetet a kezembe. Mégis, ahogyan elmémbe égetem a mozzanatot, s képzelem el, mit milyen vonással festenék meg, rémlik fel előttem a test és az arc, amik egyaránt voltak már modelljeim, nem sokkal az azkabani vendégeskedésem előtt. Már akkor nyilvánvaló volt, amikor ezt a prostituáltat magamhoz hívtam, hogy nem képes irányítani saját életét, mégis, élete legkönnyebb munkáját kapta, amikor egyszerűen azt kértem, álljon modellt nekem. A teste más szolgálatokat is nyújtott ugyan, de semmi olyasmit, amit másként ne szerezhetnék meg. Különben is jó fizetséget kapott azért, hogy jó hosszú órákon át ugyanabban a kifacsart, kényelmetlen pozitúrában legyen mozdulatlan, míg én vászonra viszem mozgó képmását.
- Sophie… igaz? – leguggolok hozzá, az empatikus gesztus ellenére az ábrázatom ugyanolyan szenvtelen és rideg, mint akkor, amikor megismert.
- Ígérd meg, hogy nem sikoltasz. – lenőtt hajam takar valamennyit arcomból, de valószínű, a kvibli így is felismer majd. Ha nem a találkozónk, akkor a plakátok és az újságok miatt. Csak röpke hetekkel afférunk után maga a Próféta is leközölt rólam egy bő két oldalas cikket. Most pedig újra címlapon lehetek.
- Mégis mi a doxyt művelsz itt ilyenkor? – nézegetem a kezében a tűt, meg a többi holmit, amit tartogat. Nem értek a muglik dolgaihoz, a Sötét Nagyúr mentsen meg tőlük, de ostoba nem vagyok. A gyémánt még többet kopott régi fényéből. S ó, mily lehetőség!

Neoptolemus Selwyn & Sophie Jewels

London, Redbridge kerület

Ostoba gondolat volt tőlem, hogy megszólítom. A nő láthatóan nem emlékszik rám, talán egyike voltam jelentéktelen élményeinek, amivel a benne lévő ürességet próbálja pótolni. Az azonban csak az embert magát emészti fel, hiszen mindegy, mivel töltöd fel, az mindent elnyel, akár a fényt a sötétség maga.
Undorodva pillantok le a belém kapaszkodó kezekbe, amik szinte még remegnek is. Megvetem az emberi gyarlóságot, semmit sem nézek le jobban, mint a gyengeséget, Sophie pedig olyan törékeny, hogy különösebben meg se kéne erőltetnem magam, hogy szétszedjem. Az, akinek a lelkét már összetiporták, annak a testét sem akadály. Nem kell hozzá nagy géniusznak lenni, hogy lásd, mennyire nincs rendben nála valami, szánalmas, már-már sajnálni való teremtmény látszatát nyújtja, ahogyan a számomra ismeretlen anyaggal és egy kanállal maga mellett fetreng a szökőkút lábánál. Kedvem lenne eltiporni, a szívét Maat oltárára helyezném, hogy megnézzem, mi az ítélet, felőrölném, testét az égbe feszíteném, hogy az emberek csodájára járjanak annak az alkotásnak, amit tévesen az enyémnek gondolnak – holott én csak a díszlet megtervezőjeként szerepelnék ebben a kiállításban. Végérvényesen az alkotásért egyedül maga az alkotás felel, ami már-már páratlan ebben a galériában, amit üzemeltetek. Ebben pedig így, ilyen formában nincs semmi, ami engem kielégítene. Túl könnyű. Épp az alkotás örömétől fosztanám meg magam.
Rezignált sóhajjal eresztem el száját, nem tartok attól, hogy sikoltással hívná fel magára mások figyelmét, bólintásából ítélve legalább azt megértette, hogy nem tanácsolt így cselekednie. Ha mégis, legfeljebb nyakát töröm, nem lehet nehezebb, mint az Azkabanból megszökni. Kezeimet inkább a belém kapaszkodó kézfejekre terelem, mintha ezzel próbálnám csillapítani remegését. Nem szokatlan számomra, ha valaki teljesen nonszensz dolgokat beszél, Aurora gyakorta téved el a látomások mezejére, tökéletesen ura vagyok tehát arcomnak és mimikáimnak, mialatt a hidegről, a szélről, meg a többiről beszél.
- Nem ismersz fel. – tényszerű megállapításom szeli át a levegőt kettőnk között. Nem különösebben zaklat fel annak ténye, hogy nem emlékszik rám, az instabil emberek néha a saját nevüket is elfelejtik. Láttam erre példát az Azkabanban, ott azok is megtörnek, akik mindaddig szilárdnak és lerombolhatatlannak vallották magukat.
De én nem.
- Ironikus, tudod. Épp emlékeket kutatok. – keresem tekintetét. Nem félek az emberek szemébe nézni, vannak viszont, akiknek kellemetlen, ha szemkontaktust kell felvenniük másokkal, és főként kellemetlen, ha velem kell megejteniük ezt a procedúrát. Ez azokra az emberekre igaz főleg, akik valahogy megérzik, hogy nem az a szelíd bárány vagyok, mint aminek az emberek hinni akarnak, és aminek a bőrét gúnyaként magamra húztam farkasként.
- De én sem találom őket. Mindenesetre nem tanácsos ilyen kései órában itt ténferegned. Még egy éve sincs, hogy több, mint egy tucat muglit öltek meg itt. – nem próbálok meg pszichéjére az értelem eszközeivel hatni, aligha hiszem különben is, hogy megérti, mire is gondoltam pontosan. Az is elképzelhető, hogy ő kvibli létére nem találkozott a plakátokkal, amik elöntötték az utcákat arcommal az elejükön, és a minisztériumi felhívásokkal, miszerint legyenek óvatosak velem, és értesítsék a hatóságokat, ha csak megpillantanak bármelyik koszos kis falucska utcájában.
- Merre van az a haza? Jobb lesz, ha hazamész, mielőtt még inkább szétesel. Ki tudja, milyen alakokkal hoz össze Fortuna ezen a környéken. – erősen kapaszkodok a karjaiban egy fogásváltás után, hogy felsegítsem, nem foglalkozva a sok szeméttel, amit maga mögött hagy.

Neoptolemus Selwyn & Sophie Jewels

London, Redbridge kerület

Hogy pontosan mit érzek, amikor azok a vékony ajkak kihúznak orcám szélére, hogy egy tőlem őszintén talán oly ritkán tapasztalható reakcióval áldozzak szavainak? Már ha képes vagyok érzésekre egyáltalán. Hisz az aurorok megmondták: vagy pszichopata vagyok, vagy csak egyszerűen csak szociopata. Azoknak pedig elméletileg nincsenek érzelmeik. S míg Bones szavainak emlékét ízlelgetem magamban, ugyanakkor kóstolok bele a tekintetemet annyira kerülni akaró nő lelkének esszenciájába. Míg az ő lelke haldoklik, mintha az enyém újabb és újabb darabokat illeszt magához, épp úgy, mint amikor a pók is táplálkozik zsákmányából. Többnek érzem magam, ahogyan szinte szemem elé tárul mindaz az esetlensége, amivel az ég tudja, hogy maradt még életben.
Mert Sophie Jewels egy túlélő. Csak ő ezt még nem tudja.
- Muglik. – jelentem ki egyszerűen megállapítására. Kerüli a tekintetem, én azonban már-már szándékosan a képébe mászok, nem hagyom menekülni szembogarait attól a kíntól, amit egy ilyen rémesen közönséges, ám rémesen megterhelő cselekedet jelent, mint amilyen a másik szemébe való nézés. Nem ő az egyedüli, akinek ez nehezére esik, az emberek félnek attól, hogy képletesen bár, de a veséjükbe látnak. A Téboly azonban elevenen bekebelezett észrevétlenül már rég, idejét sem tudom, mikor volt utoljára, hogy zavart volna, ha más szemébe kell néznem. Talán szüleim, tanítóim és társaim felé az első intő jele volt az, hogy mennyire nem féltem szembenézni még azzal sem, aki nyilvánvalóan jobb pozícióban volt nálam. Még a legilimentorokkal is felvettem a szemkontaktust, pedig tudom jól, ezzel csak a saját esélyeimet csökkentem egy már eleve reménytelen helyzetben. Nem mintha bármelyikőjük felhasználta volna a kutatásom céljára azokat az információkat, amiknek annak idején a birtokába jutottak.
- A suttogás a koponyád mélyén. – fejezem ki magam a tőlem megszokott teátrálissággal. Az élet az én színpadom, én magam pedig legalább annyira alkotás vagyok, mint mindaz, amiket ezek a kezek húsból, csontból, bőrből megformálnak. Talán ha nem állna kábítószer befolyása alatt performanszom egyetlen nézője, most könnyű szerrel nevetne ki egy ilyen válasz után. De mindazok, akik efféle anyagokkal mérgezik meg lelkük templomát, könnyebben befolyásolhatóak. Én pedig hatni akarok rá. Mert minden egyes reakciója felér egy korttyal a sivatagban szomjazó felé. Mintha minden lélegzetvételével, minden félretekintésével, minden szívdobbanásával egyenesen lelkéből merítenék egy pohárral.
- Így történt. Épp itt, ennél a szökőkútnál. Szeretnéd tudni, mi történt? – leguggolok elé, mint atya gyermekéhez, ekképpen alázatosabbnak, kevésbé fenyegetőnek, veled egyenrangúnak láthat, kezét pedig erősen, de nem fájóan szorítom. Hangom azzal a békével szeli át a levegőt kettőnk között, mintha nem muglik meggyilkolásáról szeretnék beszámolni neki. Felidézem magam előtt azt a képet, amit először McAleese mutatott nekem, mikor kihallgatott az Azkabanban. Megjegyeztem minden részletét, hogy bármikor elő tudjam adni a mesém.
- A víz bíborrá vált a rengeteg vértől. Emberi testek mindenütt, mindegyik darabokban. Hús és dögvész szaga, aki pedig látta, azt állítja, ember ilyen kegyetlenséget nem követhet el. – lelki szemeim előtt feldereng az a fénykép, bár egyes részletei már most homályosak.
- A gyilkos már hónapok óta szabadon, pedig a dementorok csókját ígérték neki, amivel elbűvölik lelkét a testétől. Bár azt is mondják, a gyilkosnak nincs lelke. Persze már a nézőpont is rossz. Neked Tested van. Nem lelked. – hangsúlyozom a megfelelő, drámai ráhatással a kellő szavakat. Kifejezetten kevesen vannak, akik azonosulni tudnak azzal az elmével, amiről azt mondják, kitervelte a redbridge-i mészárlást. Persze mindezt sértésnek is vehetném. Nem én követtem el. Még sem a többi munkámmal foglalkoznak az emberek.
- Nem tudtam, hogy van itt bordélyház. – de persze eszem ágában sincs körbeérdeklődni. Így is több személy látta az arcomat, mint amennyire szükségem lenne. Azonban van valami egészen elragadó ebben az elesettségében. A lábaim is szinte beleremegnek, ahogyan végignézek a meggyötört arcon. Az Élet még nálam is nagyobb művész, én pedig nem vagyok több, mint halandó szolgája, ki aláveti magát akaratának, és minden csodájának.
- Megkeressük. Kapaszkodj belém, és közben elmesélhetnéd, honnan jött az az ötleted, hogy leereszkedsz a söpredék szintjére, és belövöd magad. – felállok, kezét pedig el nem engedem, hadd higgye, a megmentő, hős lovag segítségére sietett. Megölni nem kívánom, valami mást inspirál bennem. Különben annál jobban nem tudok neki ártani, mint amennyire ő tette ezt saját magával.