- Nem! – jelentem ki nemes egyszerűséggel, a képregényem lapjai mögé rejtőzve, majd nyomatékosításként újra elismétlem, mielőtt ismét kiesne valami hülyeség a száján. – Nem! Nem megyek veled sehova. Ne kérdezd meg miért nem, tudod, hogy miért nem!
Felpillantok a szövegbuborékokba rejtett szuperhős-akció kalandos világából, és csak úgy sunyin összeszűkített szemekkel figyelem őt a gyűrött lapok mögül. Próbálom nonverbálisan kiátkozni a helységből, vagy legalább elérni, hogy leessen az a krumpli orra a helyéről, de hát ez nekem pálcával sem megy, nem is tudom, mit erőlködök itt, csak a fejem sajdul bele.
Megingathatatlanul kitartottam amellett, hogy engem ugyan Aidan Edwards ki nem mozdít a kényelmetlen ágyam marasztaló fogságából, amit minden egyes alkalommal komfortosnak hazudok, csak hogy nyerjek legalább öt perc kényszerpihenőt reggel, vagy egy szabad délutánt, jelen esetben.
Makacsságom végül ismét győzedelmeskedik. Ettől mondjuk még Roxmortsban kötök ki, de ez ne tévesszen meg senkit, ez amolyan jelképes győzelem, nem holmi szánalmas kis vigaszdíj a próbálkozásért. Azzal nyugtatom magam, látványos szenvedésbe csavarodó arcizmaim helyreállítása érdekében, hogy ez teljes mértékben az én döntésem. Hogy pusztán jó neveltetésem, és magával ragadó jellemem miatt keltem útra, nehogy már egyedül sündörögjön a földkerekség legrosszabb barátja. Vigyázok rá, nehogy baja essen. Kötelező egészségügyi sétára hozom. Megjutalmazom lehengerlő társaságom örömével, habár nyilvánvalóan nem érdemli meg. Minden esetre megkapta, megnyerte, bizonyára veszek is neki jutalomfalatot, ahogy a Mézesfalásba érünk. Valószínűleg olyat, amit nem szeret.

- Én nem is szeretem Roxmortsot. – közlöm vele már a célegyenesbe érve, finoman meglebegtetve ezzel a visszafordulásra való abszolút hajlandóságomat, csak, mint tartalék lehetőség, afféle B terv. Opció lehet még, hogy belelököm az első árokba, amit meglátok, ha a „mégis inkább menjünk haza” opcióra nem is, legalább a nyelvére harapjon már rá. Ha nekem rossz, legyen másnak is az, ilyen gyarló vagyok.
- Már annyiszor jártuk végig az egészet, én lassan helyetted is unom.
A falu egyre élesedő körvonalai kirajzolódnak előttünk ahogy közelebb érünk, nyűglődve figyelem a felbukkanó házikók tetejét, amikhez hozzákapcsolódnak a falak, ablakostul-ajtóstul, majd a földet érnek, ahogy elég közel érünk, hogy a kunyhók beleférjenek a látóterünkben. Még emlékszem, mikor harmadéves kis taknyosként első alkalommal hoztak le minket, mint egy csapatnyi béna kis taláros pocok, úgy csillogtak a szemek a leghétköznapibb, legátlagosabb dolgokra is. Nézd, milyen szűk utca húzódik itt. Milyen aranyos házat építettek ide. Mekkora ordas nagy bibircsók van annak a banyának az arcán. Mára ez a kölyöklelkesedés részemről alábbhagyott, takarékra tette magát, és az olykor mellettünk elhaladó harmadéveseket is szívesen löktem volna bele a sárba, akiket még meglepett itt bármi is. Mit művelhetnek a varázslók mugliéknál? Vajon zavarba jönnének Margareth virágmintás kotyogós kávéfőzőjétől? Engem néha zavarba hoz, igazán ronda egy darab.
- Jó, itt vagyunk. – közlöm abban a szekundumban, ahogy hivatalosan is megérkezettnek nyilvánítom magunkat. – És most? Vajsör, csokibéka utánpótlás, aztán vissza a kastélyba? Könyörgöm, mondd, hogy nem akarsz sötétedésig maradni, legutóbb is mi lett a vége…
Erre pont olyan morcosan emlékeztetem, mintha amúgy tehetett volna arról, hogy legutóbb, már a Roxfort felé tartva átugrottam egy pocsolyát, hogy aztán térdig merüljek egy másikban, majd sártól – legjobb esetben ugye – csatakosan, méltóságomat veszve cuppogjak vissza a szobánkig egy ruhacserére. Nem tehetett róla, de azért egy kicsit hibáztattam, mert még mindig ésszerűbb ötletnek tűnt minden itt történt rossz döntésemért Őt okolni, mint egy nyamvadt falut. Pedig nem volt mit tenni, Roxmorts utált, és én is felvéstem őt a listámra, szorosan Mr. Flufferton és a bájitaltan alá.

elfogytak a kifogásaim, szóval tessék, jöhetsz kegyetlenkedni, te rossz, rossz ember <333

- Ne csináld már Boone, tudom, hogy te is akarod! - néztem rá hatalmas szemekkel, elvégre pont az volt a célom, hogy jobb belátásra térítsem őt. Elvégre… mi lehetne jobb program, mint egy kis hétvégi kiruccanás Roxmortsba? Annyi időt töltöttünk amúgy is az iskola falai között, totál ingerszegény volt az egész hely, ha nem számolunk egy-két apróságot. Jó-jó, egy muglinak marha új lehet az, hogy mágia és varázslények, meg anyám kínja, de ha ebbe születsz bele, aztán meg már hosszú évek alatt ezt tanulod, akkor eljön az a pillanat, mikor olyanná válik, mint a levegővétel. Mindig csinálod, még akkor is, mikor nem gondolsz rá. Egy „unalmas” de szükséges cselekvés. Legalábbis én így álltam hozzá.
Jó, jó, pontosan tudtam, hogy Boone-nak tulajdonképpen semmi kedve ehhez az egészhez és persze valahol próbált engem úgy beállítani, mint a gonosz kisördögöt a vállán, aki a csúnya dolgokra bújtja fel. Bár ez így elgondolkodtató. Ha én vagyok a kisördög, akkor ki az angyal? Talán Mr. Flufferton? Végül is, Boone akármennyire utálta a macskákat, hajazott rájuk, ahogy ott kényelmesen elnyúlt az ágyán és szinte „fújt”, mert ki akartam rángatni a kényelmes szituációjából. Nos, biztosan tarkón csapott volna, ha ezt így közlöm vele, így ezt a meglátásomat inkább megtartottam magamnak.
Mindent összevetve: nem hagyhattam, hogy drága barátomat beszippantsa a képregények világa, hisz még a végén egy napon nekem kell rávilágítanom arra, miszerint marha ciki az alsógatyánkat a nadrágunk fölé véve az emberek közé menni. Szerintem elég sok áldozatot hoztam azért, hogy Bonbont minél inkább a mágustársadalom részévé tegyem – és ennek részei voltak a Roxmortsos hétvégék is! Pusztán csak a jó szándék vezérelt… na jó, meg az is, hogy ne egyen meg az unalom élve.

- Ajj már, ne légy ennyire ünneprontó! - sóhajtottam fel, mikor már elég közel jártunk a faluhoz. Sikerült meggyőznöm – mint általában mindig. Esetek nagy részében egy darabig kérette magát, de a legtöbb esetben az én akaratom érvényesült… vagyis nagyon szerettem így gondolni. Más kérdés, hogy abban a percben is olyan életunt fejet vágott, mintha épp egy hetvenkét órás filmvetítésre készültünk volna a kelpik párosodási szokásairól.
- Akkor ha te helyettem unod, akkor én helyetted élvezem. Itt még mindig több izgalmat találok, mint a hálókörleteinkben - szusszantam fel, de tény, lehet már nekem is kezdett morcosabb hangulatom lenni Boone kedvtelenségétől. De eldöntöttem: ha ez is egy terv arra, hogy miképp forduljunk vissza, akkor abból bizony nem eszik! Ki fogok találni valamit, amitől ez a Roxmortsos kirándulás emlékezetes lesz! Valamit, ami miatt majd sok-sok év múlva is emlegeti majd ezt a napot… csak ki kellett találnom valamit. Valami nagyon jót.
Jó, mikor megemlítette a legutóbbi itt járásunkat, akaratlanul is elvigyorodtam. Akkor is elég nehezen ment, hogy ne röhögjek, mikor segítettem őt valamennyire szalonképesebbé tenni, de valljuk be, nem volt egy egyszerű helyzet. A szomorú az egészben az volt, hogy még az alkoholra se foghatta az egészet, így végképp vicces szituációról volt szó. Egy alkalommal mintha említette volna, hogy számára ez a hely átkozott, de én mindig elhessegettem ezt a baromságot. Egyszerűen csak arról volt szó, hogyha valahol nagyon nem akarsz ott lenni, akkor naná, hogy rosszul érzed magad és csak a rossz dolgokat bököd ki. Aidan és a nagy életbölcsességei rovatot hallhatták.
- Ennyire nagyon unod magad, Boone? - vontam fel a szemöldökömet végül, majd lassan megvakartam az állam. Ó igen, még mindig vigyorogtam, ami alapján úgy sejtem, hogy kezdhetett neki leesni mi is jár a fejemben. De csakis magának köszönheti a dolgot! Ha nem hisztizik egész úton, hogy unatkozik, nem akar jönni és bla-bla, akkor csak berángattam volna néhány helyre, aztán visszatérhetett volna a képregényeihez… na jó, nem teljesen, mert még egy darabig idegesítettem volna, amíg be nem alszom, de na. Végre rájöttem, mivel is tehetném emlékezetessé ezt az alkalmat!
- Fogadjunk.

nem is kegyetlenkedem… és hasonlóképp gonosz ember vagy ám! (na meg mindenki tudja, hogy szeretsz titokban <3)

Még, hogy tudja, hogy én is akarom. Ugyan. Mintha, tudná, mit akarok. Mintha Aidan tudna bármit is, azon túl, hogy roppantmód kellemetlen helyzetekbe hoz, és idegesítően hangosan reggelizik minden áldott nap. Csábító a gondolat, hogy stabil oldalfekvésben heverjek egész nap, de az, hogy állandó elégedetlenkedésem örömével jutalmazzam, amiért nem hagy nyugtot, valahogy mégis jobb választásnak minősül, és igen, én még mindig elhiszem, hogy volt választási lehetőségem. Én buta.

Morcosan ráncolom a homlokom a szavai hallatán, de jobbnak látom nem reagálni rájuk, már csak azért is, mert annyira lefoglalt, hogy ennyire látványosan és roppant mód mogorván szenvedjek, hogy hirtelen egyetlen elmés visszavágás sem volt a varázstarisznyámban, amivel megnyerhetném ezt a kört, viszont az arcizmaim komolyan elkezdtek begörcsölni.
- Én rengeteg izgalmat találok a hálókörleteinkben. – jegyzem meg hanyag vállrántás közepette. – Most például magamat szeretném ott találni. Bár tudnám azt a hopponálós izét, aminek a teleportálást hívjátok, most hoppon maradnál.
Sokat elárul a varázsvilágban való jártasságomról és ezen a téren mutatott tehetségemről, hogy még a varázslat nevét sem igazán tudom, de cserébe képes vagyok betétet cserélni a töltőtollban. Hol képes erre mondjuk egy aranyvérű? Ugye? Ugye?

- Vagy téged unlak, Dan, még nem döntöm el igazából. – bántóan bamba tekintettel figyelem a szemöldökét, ami a homloka közepéig szökik. Még jó, hogy homlokból aztán volt tartalék Edwardséknál, különben leszaladt volna arról az átkozottul markáns pofijáról, amire a vigyorát viszont úgy tűnik, ragasztóbűbájjal rögzítették.
Azt a bizonyos vigyort.
Azt a mocskosul kárörvendő, ördögi vigyort, ami után soha, de soha nem következett semmi jó. Ismertem már jól, az enyém is pontosan ugyanilyen, valahányszor valami igazán kegyetlen ötletem támad.
- Ó, ne! – nyögök fel kétségbeesetten. – Ne! Nem! Felejtsd el.
Meg is torpanok egy pillanatra, egyrészt szavaim nyomatékosítása és határozottságom demonstrálása érdekében, na meg, mert komolyan megijeszt a gondolat, hogy Aidan kihasználja a lépéselőnyét, és miután tönkrevágta a napom, még a tönkrevágást is még jobban tönkrevágja.
- Most komolyan, miért vagy ekkora… ekkora… varázsvessző, vagy… mittudomén! – bámulom elhűlve azt az önelégültségtől ragyogó arcát. – De komolyan. Én önszántamból veled jövök, mert jó barátod vagyok, erre te meg szívatni akarsz? Te tényleg ennyire seggfej vagy?
A bal szemem alig észrevehetően rándul egyet, mikor azt állítom, jó barátja vagyok, mintha csak a testem ezzel az önkéntelen reakcióval tiltakozna az évezred hazugsága ellen. Nem is az bosszant, hogy Dan szórakozni akar, vagy az, hogy éppen most akar előállni az ördögi terveivel, illetve de, az igazából roppantul bosszant, ez mégis inkább csak egy amolyan jól megszokott reakcióm, zsigeri tiltakozásom az ellen, hogy ismét lejárasson. Lejáratom én magam, igazán nem értem, miért kell még egyet rúgni a földön fekvőbe. Nem, mintha fordított esetben nem éreznék késztetést erre én is.  
- Nem eléggé elátkozott ez az istenverte falu, neked feltétlenül fokoznod kell, ugye?
Komolyan nem tervezek a továbbiakban elmozdulni a helyemről, ahová lecölöpöltem kezdetleges megdöbbenésem ürügyén, mintha az a darab föld a talpam alatt biztonságot nyújtana attól, ami rám vár. Pedig nem, sőt, talán megint meg kell ennem belőle egy keveset, habár Aidan nem az a fajta ember volt, aki valaha is ki tudna fogyni ezekből az ostoba feladatokból, kétlem, hogy olyannal kínozna, amivel egyszer már megtette.
- Nagyon, nagyon rossz ember vagy… – közlöm vele, választási lehetőség híján elfogadva ezzel a sorsom. – Mi a fogadás tárgya?
További tiltakozás helyett csak csendben megadom magam, már csak azért is, mert tudom, feleslegesen futnám tovább az ellenző majd kérlelő köröket, és semmiképpen sem azért, mert az agyam leghátsó, legeldugottabb kis tekervényei mögött egyébként kifejezetten elkezdtem élvezni ezt a hülyeséget, ami egészen biztosan a vesztünket okozza majd. Mondjuk legendás lenne úgy meghalni, hogy Aidan utasítását követve halálfalónak szegődök, majd fityiszt mutatva Voldemort nagyúrnak megpróbálom elhitetni vele, hogy elloptam az orrát. Kevés embernek állna olyan jól egy Abrakadabra, mint nekem. Nem az, az a másik, az a halálos.

áhh, csak függővé tettél, szóval innentől a te felelősséged vagyok :'D