Fogócska

Theseus Darby Greengrass

de semmi vész gyerekeim
sajnálnotok fölösleges
világokat varázsolok
amikor akarom

Becenév:

Thes, Seus

Kor:

16 esztendő

Származás:

aranyvér

Lojalitás:

semleges és nagyon kérdéses

Képesség:

látó - inkognitóban

Csoport:

mardekár

Play by:

janis ancens

Karakter típus:

Is-is és sem-sem

Családunk szerteágazó fája meg-meghajlik az idők terhe alatt,
és mi úgy igyekszünk hazudni, hogy nem fűzfa az, mintha játékot játszó gyerekek lennénk nagyobbak között, kik nem akarnak örökké hunyók lenni, síró szájjal mások után futni és mindig lemaradni - pedig sorsunk éppen az, hogy mikor mindenki eltűnt, megálljunk és megértsük, hogy mondhatnánk nemet is a kegyetlen játékra, kereshetnénk méltóbb barátokat - de pecsét az ajkam, vak a tekintetem szüleink előtt, még nővéreim előtt is olykor, mielőtt kiderül, hogy én már rég érdeklődésem vesztve eltűntem a szomorúfűz alatt..
Vada, az örök győztes, kit valahogy közénk osztott a végzet: csupa kötelesség és dac, libbenő fehér selyem a lassan besötétedő ég alatt, amely úgy suhan a lecsüngő ágak között, mint egy távoli győzelem sejtelmes ígérete.. Egy elkapott pillantás, egy rég megbánt megjegyzés.. hitvány testvére vagyok egy hadvezérnek, kinek minden ereje és akarata meglenne arra, hogy leigázzon, csontjaimat szétszórja a szélben, és még csak haragudni sem tudnék érte. Érzem a hűvös tenyerét homlokomon, szétszaladó fájdalom vagyok érte aggódván, még ha késő is, elmúlt a játékidő... még bosszút sem állhatok érted, mert téged illet.
Alba, az elsők között az utolsó, akinek alakja hosszú árnyékot vet a családunk portréjára, szerényen, de olyan árnyalatban, melyet nem moshat le sem az idő, sem a tehetetlen harag, mellyel a neved kiejtették otthon. Álltam a lépcsőn, és láttalak mindennek: megbocsájtónak, akarat előtt meghajlónak, a fa árnyékában csak szépen a szélben elmorzsolhatónak, nyomtalannak, és bántam, hogy nem fogtam meg a kezed, nem ragadtam hálót, hogy elkapjalak vele, mielőtt a szél kisöpri a morzsáid is az ajtónkon. Ujjaid a szemhéjam tapintják, az ereidben ott villámlik és dörög éppen az, ami az enyémben is, és épp ezt nyeljük le némán, szorosra préselt ajkakkal. De mindketten tudjuk, hogy vannak dolgok, amelyeket nem lehet bezárni..
Anyám... a fa körül soha nem múló lelkesedéssel körbeszaladó, kinek a reményteljes jövő üldözése közben soha nem jutott ideje arra, hogy megkérdezze tőlem, mit szeretnék? Minden közönyét újabb korty mossa el gondosan elhúzott függönyök mögött, mályvára és hintőporra emlékeztető illata bekúszik az orromba, ahogy a mozdulat, amellyel idegesen igazgatja a fürtjeinket. Fél, folyton fél, hogy nem leszünk elegek, hogy mit mondanak majd, súlytalan, hogy mi mit mondunk majd, nekünk kik lesznek elegek, ő szerteparázsló kitartással csüng mások ajkán, ha attól méz csöppenhet a sajátjára - nem felejtem, mikor egyszer megengedtem magamnak, hogy visszaszóljak, felálljak az asztaltól, nyűgös tekintetembe a hangja fúródott, ahogy rám rivallt: SENKI SEM HAGYJA EL AZ ASZTALT...! Ó anyám, hiszen én rég alatta fekszem. A jövőd asztalkája az én lelkemből táplálkozik.
És apám. Egy mindent elsimítani vágyó suttogás, mintha a fa árnyékában odaszólna nekünk, mintha biztosítani akarna, hogy együtt vagyunk, együtt is leszünk örökké.. fél a magánytól, tudom. Egyikünk sem lehet mégsem társa benne, egyikünket sem találna méltónak, még anyámat sem, csak kapaszkodik a rettenetes erejébe, áll mögöttünk, és ki tudja, miért imádkozik. Hogy vége legyen, hogy győzzünk? Kávészag, egyenes tartás, korát meghazudtoló élénkség, ha lehetőséget szimatol.. nagy a tenyere, erős, lendületesen üt vele. Hol az asztalra, mintha utánozná anyánk, hol az ablakra, ne nézzenek ránk, hol pedig a kezdődő, megjósolható szétcsúszást, amely lopakodik utána, és előbb fog a fához érni, hogy tenyerét a kéregre téve rámosolyogjon. Ó apám, nem lenne könnyebb megállni végre?
És nem lenne-e könnyebb elfogadnunk, hogy nem várnak ránk, magunkra maradtunk, hangozzon bármilyen aranyszínűen is az érdekházasság, álljunk bármilyen egyenesen is a portréhoz modellt? Sajnálom magunkat, mert a sorsunk éppen az, ami ellen harcolunk, és mégsem létezhetünk nélküle..
Jönnek vasmarkú évek. Én felnyitom a szemüket, mielőtt az álmunkhoz érnek.

A magányos fűzfa a dombon - a történtek előtt is vonzódtam a helyhez, mely mint tenyér, feltartja és formát ad az ember lelkének, mintha csak a csend lepárlása lennénk, mintha csak ilyenkor mutatkozna meg belső valónk. Nem tartom szerencsésnek, ha valaki megpihen alatta, és botor módon arcomban kívánja megtalálni azokat a vonásokat, melyeket a személyiségem látszólag nem szolgál ki.. Biztonságosabbnak érzem, ha odalent várakoznak, ha gőgösnek találnak, elvégre ez az alma nem esik messze a fájától, és nem vagyok mentes őseim fény felé igyekvő rendíthetetlenségében, osztozom vasmarkukban, mely megragadja a lehetőségeket és el nem ereszti azokat, jöjjön a balszerencse bármilyen árja..
De engem ne érintsenek meg. Lássanak győzedelmesnek, holott köztudottan legnagyobb eredményem, hogy világra jöttem, lássanak házam ékének, holott névsorunkon elhelyezkednek nagyobb nevek - lássanak sztereotípiának, lássanak tökéletesnek, és felejtsék el létezésem, méltassák azokat, kiket nem rémít halálra a jövő lehetősége, kikben nem ver a fény megannyi olyan hangot agyon, melyeknek megszólalni sem jutott idő: ámuljanak az arcomon, ámuljanak a hazug egoizmuson, legyenek büszkék, tapsoljanak.
Csak kérem, soha ne érintsenek meg...!

Mahagóni, ébenfa, majomkenyérfa. Átadom magam röviden a kávé néma élvezetének, messze ringatja lelkem, majd a fejfájást félretéve felveszem a pálcám és dolgozni kezdek - a kedvenc részem ezzel a friss faillattal adózik türelmemnek, míg a műhely megtelik a faragás életerős hangjával. Szénné olvadó, kilúgozott alakom egyetlen valódi önkifejezése ez, a művész némasága, melyet szeretnek piedesztálra emelni, melyet nemesnek találnak, de amely menedékül szolgál..
Megállok. Csend van. Körülöttem a ház minden téglája, deszkadarabja halkan lélegzik, számunkra lehetetlenül halkan, magukba nyelik a lépéseinket, felszárad rajtuk a könnyünk, elbújik bennük a nevetésünk, amelyből mostanában ritkán mérünk még magunknak is. Mintha lassan csukódna az ajtó, és mi, az elveszett Greengrass gyermek szurtos mancsokkal kapna az anyja után, bízván benne, hogy nem hagyják itt, felemelik, szeretik majd. Beharapom az ajkam, és a készülő makett mellé helyezem a sajgó homlokom - mintha a folyó megmunkált hullámainak folytatása lenne a sok barázda, koromat elrejtve és megjósolva, hogy egyszer engem is elér a művészek átka, és függőségem nem rejthetem tovább ilyen egyszerűen... De most nem érdeklek senkit, most nem kell reprezentálnom, üres az otthon, átfúj rajta a szél, és mi imádkozunk a téglák és deszkák helyett halkan, élő szobrokként, az ignorancia megtestesüléseiként, hogy bennünket ne fújjon el.
Vajon ilyen lehet azokban a rémtörténetekben szerepelni, amelyeket gyerekként annyira imádtam, hogy képes voltam átvirrasztani az éjszakákat, csakhogy titokban újra meg újra lapjaikat érinthessem, elképzelhessem a szellemek, dementorok rémtetteit, lidércek kísértését...? Vajon tudnék róla, hogy egy olyan történt szereplője lennék, láttam volna előre? Kigombolom a nadrágom.
Megérintem magam.
Az undor mindig jó ok a létezésre..
Még ha hallom is az ajtót nyílni a hátam mögött.

Fenyő..! Szikomor és uszadékfa. Mindet láttam..! De rögtön gúny és gőg mögé rejtőző, magamat óvó gennygombóccá sűrűsödtem, ha csak egy másodpercre is úgy tűnt, hogy jártam azokon a helyeken, és még magam előtt is rejtegettem, hogy a képességem - vagy betegségem nem arra való, hogy hagyjam a képzeletem messzire szaladni, jelentéktelen részletekkel foglalkozni emberek helyett. De ugyan már, mit is tehetnék éppen én, a harmadik Greengrass, akinek már a bölcsőben olyan elvárásokat dugdostak a fogatlan szájába, melyeket még most is rág és egy életen át emészteni fog? Kihúztam magam alóla, elszaladtam, így aztán hamar ismerőssé váltak a részletek, mellyel soha senki nem foglalkozna egy látó székében ülve: igen, az őrület engem is elért, és én úgy igyekeztem azt csillapítani, hogy utazásnak fogtam fel, elfordítottam a fejem, becsuktam a szemem, és a havat láttam, nem a rá hulló ártatlanok vérét, a sivatagot naplementében, hogy rajzol a homok szürreális lázálmot magából, kizárva a fegyverek hangját, és megjegyeztem mindent: virágok illatát, olyan tájak építményeit, amelyekre magamtól sosem jutnék el, a fák tapintását..
Nem tudom, hogyan neszelték meg a szüleim, de ott álltak az ágyam felett, anyám kezében a takaró, rajta hatalmas átázott folt - épp akkor tértem vissza egy mészárlásból, ahol már az én arrogáns tekintetem sem tudta értékelni a kövezet egymásba vesző mozaikját. Kegyesek voltak hozzám, én megúsztam néhány látogatással a Mungóba, de úgy éreztem, megérdemlem, amiért ügyesebben hazudtam a nővéremnél: én tudtam úgy tenni, mintha szeszélyes lennék, utánzó és figyelemre vágyó, csak azt nem sejtettem, hogy ezzel megásom majd a sírom..
Fekszem az ágyon, beszélek. Lehunyt szemmel, szélesre húzott mosollyal, azzal a tudattal, hogy nincs jelentősége, a szüleim is tudják, hogy nem mindig mondok igazat, a terapeutám is tudja, és én mentes vagyok a következmények utólagos bekövetkeztétől, okosabb a többinél.
Megérint. Ott.
Fenyegetőzöm, kinevet.
Miért hinnének neked a szüleid épp most?
Igaza van.
Undorodom attól, amit tesz.

Hideg bőr, száraz bőr, lüktető bőr.
Ebből nem lehet makettet építeni, ebből nem lehet építkezni.
És mégis fel kell állni, eldugni a nedves ágyneműt, tükörbe kell nézni, nevetni, kihúzni magunkat, felvenni a talár, felvenni a címert, vonszolni tovább. Tovább nevetni, gúnyosnak és kellemesnek lenni, igazat nem mondani, nem sírásig undorodni, ha megérintenek, elviselni, hogy soha nem lesz kinek elmondanom, ami történt, mert ilyesmi védtelen és ostoba nőkkel történik. Nem velem. Nem egy férfival.
Kezet fogni - azzal a kézzel, amely imára kulcsolódott, amikor azt parancsolta, mosolyogni, azzal a szájjal, amelyben mélyen járt, nevetni azon a hangon, amely magatehetetlenül könyörgött. Aztán néha lejönni a műhelybe, egyedül maradni és.. önkielégíteni. Újraélni a történteket évek távlatából, percnyi örömért mindig feltépni a sebet, és elhinni, hogy most beheged majd, úgysincs más, aki tudna róla, nincs kinek elszámolni. És ha lenne? Tehettél róla, tehettél volna ellene: megérdemelted.
Talán tényleg megérdemeltem.
Lüktető bőr, száraz bőr, hideg bőr vagyok.

Elenged és felöltözöm.
Kilépek az ajtón, úgy akarok tenni, mintha nem történt volna semmi, anyámra pillantok, kinek reneszánsz tekintete végigjárja az öltözékem, akaratlan is elrendezi a gallérom, lépteink visszahangzanak a viktoriánus lépcsőkön körbe végig, itt hagyjuk a nyomunkat: az ambíció gyermekei, akik visszakúsztak a küszöb alatt. Emlékeztet a jelenet egy palota belsejére, ahol jártam, és ahol egy szerelmespárt kellett volna látnom, de az arcuk nem maradt úgy meg, ahogy a boltívek, a támpillérek. Anyám halkan kérdezi, hogy ugye nem hazudok soha többé neki? Ugye nem akarok olyan lenni, mint Alba, ugye örökre leszoktam erről, megtanultam a leckét?
Megállok, a szemébe nézek, abba az emésztőgödörbe, sosemvolt nyárba a tundrán, megannyi elpazarolt vakablakba és be nem fejezett freskóba.
Bólintok és sosem kérdezem meg, hogy értette, amit mondott.
Leszoktam róla, hogy őszinte legyek.
Inkább a fenyőre, szikomor és uszadékfára gondolok.

...anyám áll a hátam mögött.
Kihúzom magam.
Kezem a talárom alatt a nadrágomba törlöm.
Együtt nézzük a makettet - Alba révén remélhetőleg sok megrendelés vár majd rám, paloták és közterületek, a Mungóra is ráférne egy felújítás, bólintunk, majdnem hasonló a gesztus, őrzi nagy ősök nagy manírjait.
Mindketten mást látunk: ő egy újabb lehetőséget, a magzatot, amely most büszkeséget fialt számára, gondos kezei a vállamra lapulnak, szinte szeretettel dajkálnak, neveken nevez, mielőtt távozna. Én önmagamat látom: magas csúcsokat, ívesen megmunkált lakóházakat, az utcákat, amelyeken könnyű elveszni.. és a sok titkot. A letagadott, elhazudott jövő megannyi kiforrott építményét, köztük saját magunkat, és az elhatározást: ha legközelebb elragadja lelkem a muszáj, az arcokat látom majd meg először, mint az újszülött, eltátott szájjal, és azonnal zokogva üvöltve az emberség megannyi megtestesülésén, a haragon, amelyet tehetetlenül érzek minden szünetben, mikor élő berendezésként funkcionálok, az örömöt, amelyet én már sejtek Alba testében, a lázadást - amelynek hullámai a kastély falait ostromolják.
Ideje, hogy őszinték legyünk, még ha fájni is fog.
Ideje hogy újjáépítsem a világunk..
Legyek mahagóni, ébenfa, majomkenyérfa.

Gratulálunk, elfogadva!

Üdvözlünk köreinkben, reméljük jól érzed majd magad nálunk.

Kedves Seus!
Talán ez a fiúgyermek, a Greengrass család fáján sarjadt egyetlen értékelhető gyümölcs - talán róla hittem legkevésbé, hogy valaha gazdára lel. Nem is hirdettük, éppen ezért. Most mégis viaskodom a bennem dolgozó örömmel és bánattal - örömmel, mert itt van, Theseus alakot öltött, szépet, keserűt, egy tehetséges, kreatív, ambiciózus alakot, és bánattal, mert olyan lett, mint a háborúban tönkretett házak, amelyeknek a homlokzatát újraépítik néhány évtizeddel később. Itt, a homlokzat, biztonságosan elfedi mindazt a borzalmat, amin keresztül kell mennie, ami ellen nem szólal fel, hiszen az ilyesmi nem történik meg erős férfiakkal, csupán gyenge nőkkel.

Nem, Theseus nem gyenge. De ha Vada jelképezi az erőt ebben az erőt oly sokra becsülő famíliában, akkor a legkisebbre milyen szerep juthat? Ő a Fiú, az Örökös, a Nagy Reménység, tartógerendák kettétört sora, és megszakad a szívem, mert a kezek, amik piedesztálra emelik, nem védik meg. A jövő alagútjain megkötözve halad végig, akárcsak Alba, de a nővérének már megvan az előnye, hogy ő csupán egy nő - kiházasítható, elfelejthető.
A Fiúra más szabályok érvényesek. De látom, van egy világ, egy fából faragott dimenzió, ahol Theseus Greengrass megmutatja, őt miből faragták! Alig várom, hogy lássam odakint, hogy játszhassak vele, mert igen, ez a nővérek előjoga, és ugye tudod, mire valóak ezek a cuccok itt, alul?

Foglalók • Hírek • Kapcsolatkereső • Halálfaló lista • A Rend