Apám? Jégtömbbe fagyott penge, ami különös mélységgel vág a húsba. Kimondottan plasztikus figura. Ámde a teremtői igen csak szerethetik - mások ennyi mocsoktól már rég összeroskadtak volna, ő a létezés legotrombább jellemvonásaival csak úgy lubickol az életben. Egy zseni. Egy korlátolt barom. A legerősebb, legcsodálatosabb ember, akit valaha ismertem. Még mindig a tenyerembe mélyesztem a körmeim, ha netán a hangjára gondolok. Apám apának csapnivaló.
Mama mindig is túl jóságos volt ehhez az emberhez. Szelíd, de tulajdonképpen egyszerű lélek. Az a fajta asszony, akiből kitelik, hogy élete legnagyobb cselekedete az legyen, hogy elvesz egy ZSENIT és szült neki három lány gyereket. Elsülhetett volna jól pedig. Például lehettek volna fiai. Sokkal jobb fényt vetett volna rá a társaságban. Sokkal jobb lenne minden. Nemde? Vagy például kislány koromban szüntelenül kérleltem, hogy váljon el, hogy menjünk el valahova, hogy hagyjuk ezt – de hát hajthatatlanul apám pártján állt. Így később kénytelen voltam őt is meggyűlölni.
Adelaide a rideg, karrierista liba. Mintha minden örömét abból merítené, hogy naponta bebizonyítsa, hogy Ő, igen Ő, bizony Ő(!!!), a világ MINDEN férfijánál többet ér (igen-igen, apánknál is). Mikor utoljára láttam, MEGGYŐZŐDÉSEM VOLT, hogy hamarosan rá fog jönni, hogy valójában leszbikus. Egyébként nem annyira okos, mint amennyire annak hiszi magát. Ha szex közben nyitnál rá, akkor sem éreznéd magad annyira rosszul, mint akkor, mikor a kémcsőivel játszik. És lehetne csinosabb.
Gertrude mániákus álmodozó. Csak sajnos az a fajta, akinek még az álmai is túlontúl unalmasak – mindenre régi regényekből akar rájönni. Egyébként, ha engem kérdezel, ő családunk legfőbb produktuma – kicsit talán Mamára ütött. Kellően butácska ahhoz, hogy boldog élete lehessen, és igen-igen, így jó egy lány. Bután, csacsin, de szépen! Nem? Kész főnyeremény – vagy hát az a fajta díj, amiről nem akarnád, hogy a nyakadon maradjon.
***
Merlin neked egyébként valamiféle istenség, nekem valóságos megváltónak. És nem, NEM AZ A MERLIN, negyvenes úr, barna haj, folyton léhán vigyorog. Évek óta azt ígéri, hogy egy nap nőül vesz.
Én pár éve azt ígérgetem magamnak, hogy akkor majd holnap elhagyom
Tűzforró penge, ami azért nem ejt mély sebet. Eléggé életteli teremtés. A teremtői utálhatják – a sok mocskától percenként összeroskad. Korlátlan idióta, aki a hozzá fűzött elvárásokat nem váltotta be.
Mindig is túl rossz volt ehhez a családhoz. Vad, de azért nem annyira bonyolult lélek. Az a fajta nő, akiből kitelik, hogy kiröhögje a zseniket és megvesse a lánygyerekeket. Pedig korábban jó gyerek volt. Próbált MINDENKINEK megfelelni. Aztán ez valahogy elmúlt, így később a világ kénytelen volt meggyűlölni őt.
Semmirekellő, de imádja a pénzt. Magánál a világ minden élőlényét többre tartja. Ugyanakkor mindenkivel szemben igen-igen kritikus. Legnagyobb tévedése, hogy tévedhetetlennek hiszi magát. Ha szex közben nyitnál rá, nem fog zavarba jönni.
Álmai általában arról szólnak, hogy hazatér és elégtételt vesz keserű gyerekkorán. A múltját bármennyire is maga mögött hagyta, nem tud rajta teljességgel tovább lépni. És nem is akar.
Apa elmélyülten olvasta a Reggeli Próféta egyik lapszámát. Három napja nem szóltunk egymáshoz, mióta összevesztünk valami semmiség miatt.
- Apa, te… te amúgy szeretsz?
- Persze. – dünnyögte, fel sem nézve a lapból.
Mama dühös arccal nézegette át a földre hetekkel ezelőtt ledobott ruháimat.
- Azért szólhatnál néha a manóknak, hogy kezdjenek ezekkel valamit! Nézd, nézd ezt a sarat ezen! Hol jártál már megint?
Vállat rántottam.
- Legalább ne a damaszt… - és így tovább.
Dühösen ordítottam Gerda-val.
- AZ AZ ENYÉM! – aztán azzal a határozott céllal, hogy a szemét nemes egyszerűséggel kikaparjam, rávetettem magam, de végül persze nem bántottam, csak próbáltam kiráncigálni valahogy a könyvemet a kezéből.
Ada elmélyülten olvasta apa otthagyott újságját a szalonban. Három hete nem szóltunk egymáshoz, egyszerűen nem volt neki mondani valóm.
- Szerinted apa engem szeret?
- Persze. – dünnyögte, fel sem nézve a lapból.
***
A pályaudvar kávézójában ültünk. A jegyünk a zsebében. A bőröndöm az asztalunk mellett. Ügyetlenül rúzsoztam ma estére, de nem tette szóvá, csak izgatottan mosolygott. Meggyújtotta a cigarettámat. A kezét néztem. Idegesen kisöpörtem pár tincset a homlokomból.
- Mondtam, hogy fésülködj meg. – sóhajtott, közben belekortyolt a kávéjába.
- Ne haragudj, csak… - szórakozottan az ajtó felé néztem. Mintha bejöhetne még ide rajtunk kívül bárki. Hajnal volt, és vártuk a párizsi csatlakozást. Jó ideje késett a vonat.
- Hé, merre jársz? – kérdezte, mikor aztán visszafordultam.
- Sehol. – slukkoltam egyet.
- Rám se nézel?
- Most nem. – kifújtam a füstöt.
A pult mögött a kövérkés lány a kasszát számolta. Látszott rajta, hogy gyűlöl minket. Rég be kellett volna zárjon, de nem merte kidobni Merlint. Engem? Egy vajazókéssel felnégyelt volna, ha kettesben maradunk és alkalma nyílik rá. Kétségtelen, mostanra örökkön örökké meggyűlölt. Merlinben volt viszont valami, aminek egyetlen barista sem tudott ellenállni – a mosolya, a borravalója, vagy az a lágy természetesség, ahogy mindenhol hidegvízzel higított fekete presszót kér, nem tudom, mindenesetre úgy lakott be minden kávézót, mintha azokat eleve neki találták volna fel, nehéz lett volna ilyen helyeken megharagudni rá. Így hát a személyzet minden dühét rajtam töltötte ki sötét pillantásokba és elharapott félmondatokba bugyolálva. (Ki ez a liba ott mellette? Hány éves? Tizennyolc… húsz? Lehet, hogy a húga, nem?)
Ez a kövérkés lány pedig nem pusztán gyűlölt, de azt hiszem, irigyelt is. Pedig én talán többet adtam volna azért, hogy mi ketten valami különös csoda folytán sorsot cserélhessünk.
- Bocsáss meg egy percre, kérlek. – a cigarettát a hamutálba raktam, lassú, óvatos mozdulatokkal felegyenesedtem.
- Rosszul vagy? – nézett rám.
- Nem, én csak… - remegtem, rázott a hideg és izzadtam. – nem tudod, hol a mosdó?
- Balra, hátul. Biztos, hogy jól vagy? Nagyon elsápadtál.
- Én? Jól! Nagyszerűen! Vagyis… hát, egész nap úgy kavarog a gyomrom. Nem tudom, lehet, hogy ettem valami olyat. Tudod, délelőtt ott annál a…
- Az, amelyiken az a… mi is volt a neve? Aminek a tetején az a…
- Igen! Igen, az lesz az!
- Igen, hát… nehéz jól elkészíteni, tízből kilencszer elszúrják.
- Csak… két percet kérek, megmosom picit az arcom. Jó? Mindjárt… mindjárt itt vagyok.
- Elkísérjelek?
- Ne!
- Tényleg elég rosszul festesz.
- Semmiség.
A vécében széttéptem a levelet, amit még délelőtt, a szállodában egy papírcetlire kanyarítottam a nővéremnek. Két szó állt rajta, a Párizsban és a megtalálsz. A miszliket a vécékagylóba szórtam. Nem húztam le.
Valamivel később a mosdó szélének támaszkodtam, és rezzenéstelen arccal bámultam a tükörképemet. A tükörképem némán valami olyasmit tátogott, hogy „túl vagyok rajtuk, túl vagyok rajtuk, túl vagyok rajtuk…”
***
Ausztráliában az első szomszédunk úgy százötven kilométerre lakott tőlünk. Háromezer birkája volt, és egy kis repülőgépe (Ausztráliában bevett dolog, hogy kis, háromszemélyes repülő gépeid legyenek, ha egyszer a kontinens közepén laksz, ahol már nincsenek se utak, se emberek), azzal néha beugrott hozzánk. Kenyeret hozott, tojást és tejet, néha húst. Vásárolni rádiótelefonnal tudtunk, szintén repülő géppel jött valaki, az udvaron kifeszített hálóba (képzelj el valami olyasmit, mint egy oldalára fordított futball kapu) szórta a megrendelt marhaságainkat. Két-három hetente bementünk az első városba – három-négy óra út mugli autóval – fizetni. Ő napközben írt. Én olvastam. Ha beleuntunk, kártyáztunk. Meztelenül hevertünk a naplementében. Átkokat gyakoroltunk. Megtanította mindazt, amit a bájitaltan órákon nem sikerült magamra szednem.
Ausztráliában az első szomszédunk úgy százötven kilométerre lakott tőlünk. Így aztán senkit nem zavartunk, mikor a kártyapartival is végeztünk, a meztelen heverészéssel is végeztünk, az átok gyakorlással is végeztünk, a bájitalokkal is végeztünk, szóval más tennivaló híján csak ordibáltunk egymással és tányérokat törtünk.
***
Kubában sokat jártam mezítláb. A napfénytől kifakult a hajam és egészen barna lett a bőröm. Merlin folyton berúgott, míg én az óceánban fürödtem. Egy kis lyukban laktunk, ahol nem volt padló és folyton bedöglött a jégszekrény. Idővel az összes ékszeremet ellopták.
Egyébként itt kimondottan sok pénzt keresett, de soha nem költöttünk, csak ruhára és italra. Gyakran jártunk el társaságba – főleg elmondhatatlanul unalmas mugli társaságokba, azok közé a hájfejűek közé, akik megvették maguknak az egész szigetet és turista paradicsommá alakították. Azt hiszem, szerettek minket. Minden furcsaságunkat betudták annak, hogy Európaiak vagyunk. Igazán egzotikus és exkluzív.
Pont, mint Kuba, nem? (Nos, kérdezd a felszálló szivarfüstöt.)
***
Kaliforniát szerettem a legjobban. Fél évet éltünk Hollywood-ban – de varázslók között. Régi, varázsló történeteket adott el mugliknak pár ottani ismerősével. Egyébként sokat röhögtek Merlin nevén – de hát azon ki nem szokott?
Ott, a fél év alatt Merlin beleszeretett Franny-be, én pedig Donna-ba. El akartuk hagyni egymást. Aztán egy idő után valamiért mindkettő lány pár héten át velünk lakott, és végül összepakoltak és együtt leléptek tőlünk. Mi pedig fuldokoltunk a saját kis nyomorunkban.
***
Négyszer estem teherbe és négyszer vetéltem el. De neki sosem szóltam róla.
***
Harminc nővel csalt meg, de mindre magamtól jöttem rá.
Ha én csaltam meg őt, arról én szóltam neki.
***
Évente tíz levelet írtam az otthoniaknak, egyet sem küldtem el.
***
A negyedik gyereket a harmadik hónapban vesztettem el. Egy hetes láz. Túl sok vér. Marokkó. Valamivel a huszonhatodik születés napom után jártunk. Neki egyébként fel sem tűnt, nem volt újdonság, hogy heteken át egymáshoz se szóljunk – egymástól külön felfedezőutakat tettünk a városban, a környéken, a helyiekkel ismerkedtünk, a helyi varázslóközösséget kutattuk fel, ő reggel, én éjszaka, vagy épp fordítva.
Külön hálószobánk volt. Mindig is külön hálószobánk volt.
- Ha akarsz valamit, megtalálsz, nem? – nos, legalábbis így tűnt egészségesnek.
Néha festett. Nem volt túl jó benne, de szeretettem modellt ülni hozzá. Főleg aktokkal foglalkozott. Onnan tudtam, hogy vége, hogy most már igazán belém unt, hogy elkezdett csendéletekkel is foglalkozni. Gyümölcstálak. Virágvázák. Olajjal, vászonra.
Aztán pedig téma váltás jött: a rohadt almák gyatra változását festette meg. Én pedig már le se vetkőztem.
***
- Elutazom. – mondtam, ő pedig valamit hümmögött.
Aztán többet egyikünk sem felelt, napokon át néma csend, hát összepakoltam, a huszonhatodik születés napom után valamivel, a vetélés után, miközben ő a fonnyadt almáival volt elfoglalva, aztán pedig a régi, elnyűtt bőröndömmel megálltam még egyszer a küszöbön. Elmélyülten valami újságot olvasott.
- Szeretsz?
- Persze. – dünnyögte, fel sem nézve a lapból.
Kezdőlap
